Van, aki fél, ezért van bezárva.
Van, kit közönye ítél némaságra.
Van, ki nem látja értelmét. Hallgat.
Van, ki magában sikolt egy halkat.
Félek. Hallgatok is, és néha
sikoltok egy nagyot:
Én nem az vagyok, akinek
hazudtatok!
Jó pillanataimban abban bízom,
hogy hátha…
De hiába
nyitom a számat szelíd szóra.
Ma már minden, MINDEN csak
ütközőzóna.
most kedvem lenne
csak úgy csendesen
ahogy senki sem hallja
egy-egy sort Aranytól
Adyig
meg talán vissza…
most kedvem lenne
hallgatni
egy jó pohár bor mellett
csak úgy belül mulatni
hajnalig részegnek lenni
húzatni valami ős szilaj nótát
néhány poros csizmát
Micsoda halálugrás az idő,
beleugrasz a végtelenbe,
fát szorítasz, tavaszölelésű
két kezedbe.
Milyen átlátszó az élet, mint
a medúzák teste,
a holnap-partjához úsztat,
a szerelmes-este.
Milyen szép a Sorrentoi-tengerpart,
mint vágyakozó öled,
Földanya vagy, vulkán-méhedben
kihordasz minden követ.
rég elhasznált cipő
két elfoszlott fűző
ütött kopott talp
kitépett nyelv
semmi
semmi fény
csupán ennyi, menni...
oda lett, igen, akaratom ellenére
/hiába, Ő az Isten, s mégis elsiette/
erőszakkal beletuszkolva a lélek
így néztek, így nézek, így élek
sáros talpát, drótkefével, át
át meg át, kicsit önmagát
kéjes élvezettel kefélem
Ha lehetne, mind a tíz
-vagy legyen akármennyi is-
életemet veled élném le.
Aztán az jutott eszembe,
hogyha tényleg több
életünk van,
lehet, hogy ez nem is az első.
Szimpla feltételezés az is,
hogy amikor először megláttalak,
nem valami megmagyarázhatatlan,
minden logikát tagadó, elsöprő
érzés
csapott belém,
- mint amikor olyasmi
Van nékem Istenem!
-- Hogy is ne lenne?
Itt görbed velem,
éjt-nap, este, reggelente.
Reggelente,
-- mikor még nem jut eszembe,
mi is volna a penzum mára,
mely szerep?
Ábrahám, Izsák vagy Sára,
vagy csak úgy, pogány magam legyek?!
Van nékem Istenem!
-- Hogy is ne lenne?
Itt görbed velem,
éjt-nap, este, reggelente.
Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél,
égsz bennem, miként a felgyújtott világ,
felhőkkel szeretkezik a határszél,
mint irigy istenekkel szent krónikák.
Celládban ébred a vétkes öntudat,
életfogytiglan elítélted vagyok,
léptedben bukdácsoló félmozdulat,
ha veled nem, hát nélküled sem halok.
Túlhordalak megannyi létezésen,
viszlek, mint szökevényt, rabságokon át,
akkor is, ha leszel maréknyi porszem,
tűröm széthulló sejtjeid halmazát.
Át nem engedlek téged a halálnak,
a végtelen négy szegletébe zárlak.
(gonosz fény)
ne gyere
az égből gonosz fény szivárog
fákat tett keresztbe az úton a szél
kialvatlan szemmel
gyűrt felhőket látok
rémesen csikordul az ablakzsanér
résre nyitott ajtón
a vérhold bebámul
hintázik s az öreg bükkön fennakad
a madáretetőt csillagok szurkálják
madarak holtteste
a bokrok alatt
ne gyere
a tetőn óriás lyuk tátong
belógatja lábát a hajnali csönd
Fogatlan fotocella-száj nyeli
A shoppingoló próba-babákat.
Egyik lábán alig 5 perces lábbeli,
S mint, aki háztartásbeli,
Méregeti a botox-kacsákat...
Tűsarkon fordulna, de még illeg,
Ünnepelni jött egy álnév-névnapot.
Tinédzser-tükörben szelfiző milfek,
Rövidre hagyott póráz tekintet
Ugatja a hasonló Make-upot.
Pislog a mókus szőr, ha mogyorót lát.
Pumpálódik a vörösvérsejtszám.
(Ez felnőtt tartalom, és szponzorált.)
Bár még nem tudja “apuci” pinkódját,
Mert priuszos a pillangó-rendszám.
Egy helyben állunk, szalagot teker körénk
az ősz és csak akkor vesszük észre a fogságot,
mikor már elzsibbadtunk az avarcsendben.
Fáradt völgyekben, langyos nádasokban
meggyökerezve várunk, levelünk darutollal írt.
/*J.A./
Készülő fészkekre ereszkedik
az este, hajába igazít
néhány álmos kis bogarat,
majd karjait égnek eresztve
tenyerére simulnak szépen
a koraszülött csillagok.
Szél segíti vállamra
a könnyű kiskabátot,
minden méh elzümmögte
mára minden dalát,
s a járdaszélre esve
részegen idézi
a virágszemű lombok
méznehéz illatát.
Ha az utolsót is eltemették,
Pattogni kezd a házról a festék.
Apró fenyőtüskék sírnak
a koszorúdunyhában,
s színvak csend ülepszik a házra.
Ha árván marad az ő helyén az asztal,
többé semmi nem vigasztal.
Minden logika értelmét veszti,
a hit is csak önkínzás,
s a testi élet kiüresedve kúszik tovább.
Viselik bőrük alatt is a gyászruhát,
mert az ajtónyitásnak már nincsen boldog jelentése.
Hagyják hogy a fű benője a járdát és az udvart. Vége.
Ha az utolsó reményt eltemették,
Pattogni kezd a házról a festék.
megfigyelsz,
én fészkéből kivetett
darazsat.
amit látsz akarat?
megáldott, szabad
akarat?
belémfeketült
anyám vajúdása,
miként burokban pangó
vére.
Uram, azértse?
így izzik csakazértse?
Falusi gyerek, írogat.
Szavakat gondoz meg sírokat.
Gennyedző égen hold ragyog,
összefolynak a csillagok.
Öröklött feladat, szép nagyon,
gondolatszéfben nagy vagyon.
Virágzó réten emberek,
közéjük lépni nem merek.
Lábuk most mindent eltapos,
beszélgetésük oly lapos.
Csontzörgésekben tört a csend,
folytonos zűrzavar, semmi rend.
Szeretnék valamit mondani,
de nem hallod, már nem. Ó Jagi...
Tavasztól-nyárig és ősztől-télig,
oda-vissza is vígan röptézik;
ahol kell fényt ad, ahol kell árnyat,
békét hagy ott, 'hol csak könnyek járnak.
Neve: Szeretet; fehér ruhája,
Krisztustól eredt, tiszta-kék bája.
Nyártól az őszig s téltől-tavaszig
– ott, 'hol a Nap süt, s ott, 'hol havazik –
reményt és vigaszt soha nem kétlő,
ellene nincs szó, vádló, sem kérdő.
Itt a szegény környéken sok az
eb a kutyák elfutnak a járdán
köztehertől repedt a betonlap
a házkapun nem zár a bilincs az
autón gyógyszertől zúg a fül sodródó
dohánytól sípol a tüdő a mentők jönnek-
visznek a miniszteri autó áthajt a
környéken itt a mondat tétova jel
szavak kitúrják a plakátról az igazat itt
se útlevele se bőröndje senkinek és
miközben a kábeltévé sorozatban ad
végítéletet éjjel sokan állva alszanak.
nem másképp
csak úgy ahogy...
ahogy csak te
mikor hagyom
ahogy csak én
a földtekén
s te mindent értve
érsz felém
nem másképp
csak úgy ahogy...
ahogy más vagy
és én más vagyok
ahogy nyújtom
és te megfogod
ahogy kérem
mert te eltolod
A falakból párálló nyomor,
s az ezerszer átlépett testek
felett borgőz gomolyog
szelíden. Böffenés lebeg
egy kapualjban, csendesen
csorog a vizelet, buli van;
kiált a virtus egy fiatalban,
és mozgásba lendül
a szombat est.
.
Ők csak ülnek vagy állnak,
s támasztják reszketeg
sorsuk a falnak, még jár beléjük
hálni az élet, de nyomát
sem érzi búvó reménynek.
boldog percek felé hátrál a nap.
a burjánzó kertben hűsölő kövek
nem állnak szóba velem, mert egy időre
leszámoltam az örökkével, de nincs elég
merszem farkasszemet nézni a távolsággal,
félek elbúcsúzni azoktól, akik fontosak nekem.
talán be sem fejezem a mondatot:
viszlát, valahol, valamikor,
máris elfelejtenek, és az ember
akkor hal meg igazán,
ha senki nem emlékszik rá.
a felhők
a csillár körül gomolyognak
ahogy veled ázom a kanapén
nyüzsög a zivatar
dobol a padló
forog és
a tető a csillagos ég
a valahol pedig lyukas
de legalább az univerzumra néz
a hajadat
a füled mögé igazítom
60 másodperc kevés egy perchez,
60 perc kevés egy órához,
az idő: idegenvezető, hozzáad
egy napot mindig a mához,
a levelek hullása kevés az őszhöz,
a szerelem kevés a SZERELEMHEZ,
attól nem leszünk jó tanulók,
ha Isten az életben mindig kedvez,
a türelemhez kevés a rózsa,
az éjszakához nem elegek a csillagok,
a való világ nem a TV-ben van,
hanem ahol a földet súrolják az angyalok
Csillagok alatti házban alszom,
arcom gyűrött, rideg,
néha rángatózik szemöldököm felett egy ideg,
de a közömbösség segít.
Éjjelente nem csavarja fel szívemet a ma,
mint egy foltos, megfáradt szőnyeget,
éjjelente nem fáj a mellkasom,
mintha majdnem harmincévesen
hunynál el szívelégtelenségben.
Ez a szív elég. Éjjel nem fáj semmi.
A nappalok variánsa végtelen.
nem csak te vagy e „lében”.
-- a halakkal is így van éppen,
minden évben,
tavasszal.
(ahogy te is, hogy „mit kezdjél magaddal?”)
tán ő is, hogy „mit kezdjen magával?” –
küszködve a folyton-árral,
menne is, maradna is…
s mert, hogy e sekély létben hamis
képzelgése hajtja,
a víz színére ki-kikacsintva,
belé akad a tágasság szemébe.
s már ott vergődve rajta,
azon elmélkedik,
hogy --„tán kilábolna a partra?”…
s mint afféle potyka, sügér, harcsa
Aranygaluska a reggeli Nap,
tejszínes égbe mártva.
Pedig fekete felhők sorakoztak a minap,
Szánk helyett a szemünk volt tátva.
Odaégett naplemente. Füstízű éjszaka.
Kreolbőrű pad és rajta két sápadt alak.
Ültünk. Némán. Ez az ősz évszaka,
Mégis nyelvem hegyén éreztem az édes nyarat.
Habcsók csattant, falánk szem harapott,
Árnyék napozott a langy betonon.
Nehéz nyelés szántotta a garatot,
S nyakon át párolgott a hűs feromon.
Meleg szél nyalt két gombóc fagyit,
S a V kivágás a felsőn, akár a tölcsér
(idegen, ha látogat)
ami szokhatlan, szokom.
veszejtő reményeket.
s följebb mint felsőfokon,
amint csak nem is lehet.
nem dolgom nekem, miért.
jött váltód fedezetlen –
s megfizettem semmiért.
vétkes vétektelenben.
hát már játsszuk ezt, uram...
ha elhagytam mind kevés,
s alig, mi előre van.
Mindig visszatér a vitorlás nyár
és újra megérkezik hullámaival.
Mintha az északi part nem is létezne,
szőlőillatú gravitáció ami itt tart.
Belakja a szív somogyi látómezejét
és elkékíti a reggeli dombokat.
Az este felhős pajzsán áthegeszt,
majd egy pohár borban
továbbfolyik a nap.
vigyázni kell a szavak sorrendjére
amiket elköszönéskor mondunk egymásnak
és az érintkezési pontokra helyekre is
vigyázni kell a hangok lágyságára
amikor kimondjuk a másik nevét
és figyelni hogy nehogy túlerőltetett legyen
az odasimulás ami egyszerűen melegít
vigyázni kell a közös őszinteség
a bizalom lágy aranyfonalára
a közös tárgyak nevére ahogyan kiejtjük
most már oda kell figyelni
hogy a szokásainkban hol foglal helyet
a másik minden tárgya gondolata szokása
most már vigyázni kell a szent helyekre
S.Á. azonos című versére
Hetente kétszer
fölsejlik bennem
a lét mint ékszer.
Mint igen. S nem nem.
Hetente kétszer
önt el mélabú.
Megsatuz kényszer,
s nincs sehol kapu.
Hetente kétszer
áraszt a semmi.
A káosz szétver,
nincs mód teremni.
Két tenyérbe gyűrt a bánat,
homlokredőkbe zárt a gond.
Mosolya van az éjszakáknak,
az idő vigyorgó vén bolond.
Szárnyakat növeszt az esti égre,
álmokat reptet madzagon,
régi koroknak megtört fénye,
kopog a törött ablakon.
Beszökik, pár lépést lejt a padlón.
Az emlékek reccsenve figyelik,
ahogy a falon az árnyék gyarlón,
magába szívja, öleli reggelig.
Csatába állsz,
a hogyanok hadával
szembe szegülve
kutatod titkait.
Hagyod magad
a történésbe ásva
színezni álmok
rejtett útjait.
Mint valami nagyon drága növény,
ami csak azért értékes, mert
szinte lehetetlen életben tartani
egy cserépben.
Te meg állsz ott végül,
hogy miután ügyeltél a kellő
ásványianyag-, és folyadékutánpótlásra,
oxigén-, és napfényszintre,
a megfelelő légköri nyomásra,
és még annyi minden másra,
az invazív kártevők távoltartásán át,
a szimbióta élőlények biztosításáig
Jó volna egy pályaudvar fölött élni, az ablakból
veled a vonatot figyelni, ahogyan lassul,
ahogyan nők várnak, férfiak szerelmük
elé állnak, jó volna látni, ahogyan a gyerekek
nőnek, a peronra dacosan jönnek, jó volna az
erkélyről a hajót figyelni, ahogyan kiköt, rakodnak
ananászt, dohányos szívet, sánta gazellát, várakozásba
fulladt éveket, jó volna reptér mellett élni, nézni,
hogyan emelkedik, süllyed nap, a csarnokban a bemondó
Talán nem vagyunk
más, mint kémia.
Hormonok, atomok
és billiárd molekula.
Talán csak feromon
és tesztoszteron,
hogy fejem itt pihen
most a válladon.
S ha vágylak,
tán nem vagyok én,
csak melatonin
Amikor már megy a film, de
agyad késik valahol.
Amikor már ébren vagy, de
még az álom zakatol.
Amikor már tudod, nem bánt,
de még várod az ütést.
Amikor még nincs tán nagy baj,
de már élezik a kést.
Amikor már nem langyos, de
hűteni kell még a sört.
Amikor már tudod, ennyi,
de lefutsz pár léha kört.
Nyúlkál felém hűvös csáp és szörnyű inda.
Közel vagyok. Emlékszem már álmaimra.
Itt vagy te is, megint fölszöktél a mélyből;
vigyél magaddal, hogy összerakj meg széttörj!
Színtér: ezek a romok, azok a pincék.
Furcsa liftek visznek. Föl, de nem el innét.
Por van – szeress –, prémes dögök vére szárad;
hazavinnélek – fölfalták a szobámat.
Ne fuss tovább, ott az a kis zug, oda bújj!
Akár e világ, emléked is olyan új
még; nézve nézlek, kimarom az arcodat,
halni ébredek, sosem voltál, most se vagy.
Visz téged a tested
vagy vonszolod a testedet
a szellemeddel repülsz
vagy a lelked terhét felveszed
Vonzó volt a paradicsom
most mi vezérel? egy parancsikon!
abrakadabra
nézz már magadra
hogy változol napról napra
halványulsz a tükrödben
Szememre szórja csillagát az őrült,
akarva még, hogy minden éj legyen,
pohárba tölt magánysötét borából,
a gyertya lángból új regényt varázsol,
s mesés világgal indul ellenem.
Talán nem is tudod, ha megtalálsz -
sötétbe túr a gyenge öntudat,
ecsetre ken, mi színt lopott a mától,
s a hallgatás finom falára mázol
lemoshatatlan, gyáva foltokat.
Úgy indul,
mint egy némafilm,
majd megtelik
százféle zajjal.
Kánonban kántálnak
korszakok, míg szólamod
dallama elhal.
Ám addig is
babonáz számtalan,
zálogba csapott ígéret.
Megteszel mindent,
hogy megfelelj,
s te légy
a vonzó igézet.
a legtisztább hangnak otthont adó szájnak,
örökké élő dalnak véltelek. mikor lettél
az elemek tétova tisztásán iázó arkangyal,
jövendőmondó visszhang, zsebkendőből
kimoshatatlan vérfolt, kivágott fa fűrész-
poros árnyéka, ostorcsapáseső?
semmire sem jutottam a siránkozással.
halványuló dicsőségeidet becsomagoltam,
világ körüli utazásra indultam kifosztott
kincseskamrámban, de a messzeséghez
szoktatott szemem már nem bízott
a holtbiztos látóhatárban. felfedezetlen
földrészig hurcoltam arcod, rákasíroztam
hegyvonulatok ráncait. hagytam, hogy
a házaknak megvetőn sugdosson
rólad a szél.
Ma is felzúgnak az éji szirénák.
Lepergő vakolat horzsolja vállad.
Fehér szádban csak fogaid nem némák.
És támolyogsz, mint egy sebzett vadállat.
Az utcán támolyogsz, míg fent a lesen
láthatatlan köröz az égi vadász.
Várakozik, majd lecsap egyenesen.
És meghalsz. Vagy elbújsz. Vagy hazatalálsz.
A lihegő fájdalom, lépen szúrva
kíséri végtelennek tűnő utad;
már elmerült a rozsdacsillag
a galaktikák búgócsigája mellől
egymással űr-hidegbe távolodva
fennakadunk az érzelmek szögesdrótján
ami tegnap volt mielőtt felbolydult
amíg gyengéd volt a világ
ma felhorzsol megszakad kialszik
ami tegnap volt mára értelmetlen
kisiklott villamosból a világlátás
az embereket jobb és bal latorra osztja
elvek szemétdombra taszított ideálok
billen a hinta a kudarcba beleszédülsz
Palaszürkére fulladt a rekkenő nyár,
fénylő kavicsokat terelt az égre
e törékeny képzelethatár.
Hűvösre lehelte a házak ablakát,
a titkot rejtő park forró lányait,
lehűtötte a közeledő éjszakát.
Elcsendesedett az erdő,
mélyében hallgat a tó,
a virágbibéje is pihen,
mint szavaló szájában a szó.
Hatan hat széken,
hat felemás ember
hat felemás széken.
Az olcsó kávémat szorongatom,
nem kávéházi, csak semmilyen.
Hidegen nem jó!
Nem tudom megmondani,
hogy mégis miért szeretem.
Semmi sincs a teremben,
egy félig telt szemetes, ennyi.
A szél: újságkihordó,
küszöbünk elé dobja a híreket,
egymás hegyén-hátán a betűk,
mint egy tömegsír jelenet.
Az utcai lámpa elolvassa,
bár már egy hete hunyorog,
olyanok a pöffeszkedő-címek,
mint politikai donorok.
Most arról kellene írnom, hogy mennyire szerettelek,
vagy hogy épp fáj. A szerdai kávézásokról. A félelem iránti vonzalomról.
Trigonometria. Hisz a zenészek is csak azért dalolnak érzelmekről, mert jól fogy.
Beszéljünk… mondjuk a filmekről. Arról, hogy mindegyik ötlettelen, és nem mer
újat mondani, és hogy mindnek ugyanaz a vége.
Szivárványt ugrik a napfény az esőcseppek alatt,
narancsos-lila színekben bomlik esténként széjjel a Nap,
fűzöldbe fekszik, monoton ciripel a tücsök,
a teraszon szentjános bogarak fénye alá ülök.
Ujjaimat lágyan simítja a könnyed nyári szél,
vannak idők, amikor minden egész törött, fél,
huzatos szobákban vergődöm éjjelente,
pillanatok alatt szublimálok boldogságból rémületbe.
...Lószőr kabátban állt ott a férfi.
A bal vállán fészkében varjú ült.
Csodálkozott, hogy a Csend sem érti,
hogy egyetlenegy szóba süketült.
.
Egy vén fa törzsét húzta magához,
melynek ágain születhet levél.
De tudta jól, a világ elátkoz,
és, hogy a múltból senki meg nem él!
Az idő réteglemezei minden ajtónyitással mélyebbre
rakódnak, ahogy heggyé nő a mély és meghajlik a táj.
Hideg folyó öleli szorosan, a halak sem értik pontosan,
csak lebegnek zavartan, ragyogó alakban.
Néha sziklának simulva, mondandójuk pikkelyen.
Egy bizonyos szint alatt, csak hallgatnivaló marad.
A nádasszűrte zajban himbálózó bádogcsónak
a rozsda horpadt hasára ír. A part és a parton
madarak percekké töredező szárnysuhogása
mindent felold egy szelet hullámfodros örökkévalóságban.
Megint rohanvást, noha rendezetten.
Adott helyről egy másikra, szabatos
terv szerint. Fegyelmezetten, tűnjék
bármilyen alkalmatlannak is ide
ez a jelző. Csupán szoknyád lobog (mert
nadrághoz túl meleg van), esetleg még
a hajad is, ha épp nem rövidet hordasz,
vagy nem tűzted fel — ne akadályozzon,
miközben időre kell odaérned.
Vagy vissza. Ami persze szintén:
Akárhogy is, megbámulnám mindened,
ami lobog, és bizonnyal a szoknya
alá is lesnék, ha módomban állna.
elmennék én
ha volna hova
elmennék hogyha mennék
a világ
mindenütt mostoha
de csak ilyenné tették
ki ha elmegy
mindig merész
én maradni vagyok bátor
mást mond a szív
és mást az ész
emberré lenni bárhol
