Fülöp Kálmán: Nagyapa

Rég volt, mikor még hazavártak:
apám szelíd hangja béke.
Kis-Küküllő morajában
fürdött anyám szelídsége.

Rendre átöleltek engem -
naplemente,zörgő haraszt -
Nagykend avas ős-csendjben
rozsdás arcú,öreg paraszt.

Rám köszönt,én megelőzni
nem is tudtam volna soha,
úrnak gondolt s bölcs humorral
kérdezett rém kis-apóka

"Hazajöttél,nyúlfióka?!"

Jóna Dávid: Gabonaraktár

Többkötetnyi vers az én váram,
az intervenciós gabonaraktáram,
kötet, mely kiadásra vár, ahogy a búza reménye,
hogy liszt lesz belőle, majd kenyér…
de szavaim csak elszórt búzaszemek,
melyet esti homályban hint szét a tenyér,
néhány városi galamb és veréb jól lakik,
meg amit az utcakövek közül kiszed a migrénes egér.

szozattovabbacikkhez

Karácsonyi M. Bea: Forduló

Ma üres csend a tél, haldokló metrum,
sapka alá bújva a temperamentum,
akár a parfé és rum - lenne merész,
zenévé válna, bár te se, én se zenész.

Tempera lenne a rum, oldva szürkét,
flamingószínre borda alatti fülkét.
Hajlong a lámpafény - ő már most táncol,
bennem a nőről, vattakabátot vámol.

Kemecsei Gyöngyi: Irgalom

Most olyan az életed,
hogy bár ébreszt a reggel,
de a holnapod féltheted.
Ma vetsz,
és tán aratni is fogsz
valami keserű étket,
ha mérgező magodban
valahogy mégis,
mégis
sarjadni bírna az élet.

Remélj hát
ahogy én is remélek.
Hogy az Isten akkor másfelé nézett
- talán a jót simította épp szelíd kezével -,
mikor a félelmet vetetted
sokágú ekéddel.

S ha látta mégis
minden vétkedet,
reméld,
hogy szelíd földjébe
ő mindig,
mindig
csak irgalmat vetett.

Máté László: - Maradj a főtéren –

kopott a kabát de meg lehet szokni
új még a cipő bár büdös a zokni
borul az égbolt ha ugrik egy bolha
rossz tanuló áll be üres sarokba
csúcsokra felmászhat jónéhány ember
csúnyán néz isten de tudom hogy kedvel
gyenge kerítés senkit nem gátol
menekülj menekülj hibás szabálytól
zöldellő fűzfának kemény a kérge
maradj a főtéren eljövök végre
árasztó zivatart megszoktunk mára
közeleg közeleg esténk határa

kopott a jövő és csupasz a melle
olcsón vett tanár csöndben nevelte
nem mondunk rosszat és nem lépünk félre
könyvet vagy fegyvert adunk kezébe

Pethes Mária: Több mint ötven

oldvadthó-szürke táj. az ég keleten grafitszürke,
nyugaton acélszürke, északon nikkelszürke,
délen patkányszürke. homogénszürke látóhatár.
dolomitszürke hegyek. alumíniumszürke nyárfák.
daruszürke felhők. csukaszürke Tó. palaszürke ház.

galambszürke múlt. cementszürke emlékek.
árnyékszürke fényképek. achátszürke sírkövek.
gránitszürke idolok. elefántszürke vágyak.
penész-szürke várakozás. Szerelemtelen-szürke
világ. antracitszürke álmok. betonszürke hajnal.

vakondszürke ma. egérszürke holnap.
ernyedtszürke hetek. palaszürke hónapok.
halottszürke évek. osztrigaszürke semmi.
hamuszürke arc. pernyeszürke füst.
aszfaltszürke út. porszürke fű.

bádogszürke eső. sirályszürke szél.
higanyszürke jóslatok. iszapszürke
valóság. nyúlszürke lendület. farkasszürke
összetartás. ködszürke reménytelenség.
szamárszürke képzelet.

alpakkaszürke étkészlet. ólomszürke
elmaradt családi ebéd. ónszürke emésztés.
semlegesszürke társalgás az üres székekkel.
zavarosszürke egység. fásultszürke türelem.
kompromisszumszürke kiegyezés.

magányszürke megalkuvás. szegénység-
szürke lét. milyenszürke élet. titokszürke
remény. piszkosszürke feloldozás.
ezüstszürke mennyország. nincstöbbszürke.

Radnai István: Kérődzik a temetőbogár

zöldesfehér krizantém illata van a temetőnek
a magány késélesen szeli a testet
hol robbantott ábraként kezet keresnek
a csontok egy másikba kapaszkodni öreg

talál így fürge fiatalra belehalt a dalba
s amit magára húspárnás testére öltött
a szavak amiket sziromba rendezve költött
a vers amely fagyott virág szirmaként hallgat

valami kényszer robbanó gyufaként gyújtja
a mécset tévhit mert látó örül a fénynek
a csontok puszták sárgák görbék mind érez
a rög között ott felejtett régi csonkja szúvas

míg ő ki a múlt századot még megérte porcos
foszlik a ruha mint a nevelés vasalt babonája
a humusz-hús bogárba agyagba gilisztába
költözik s felforr az agya pezseg sír és morcos

de talán csak a koporsó-szú körme perceg
zsong a temető éjféli napja lángol
halottak éje karaván költözik el a világból
csillag-fekete árnya omlik s az itt töltött percek

meggyes-pite vére a mohó csillag-szájba
igyekszik mind tetteit újra s újra rágva

Rajki Rita: Csendestárs

Túl csordult szavak születnek,
néha, mégis jobb lenne a csend,
mint a mindenséget feszegetve,
esztelen nyomulni a semmiben.

Néha a csend jobban szólít,
mint fröcsögve, üres frázisokban a szó,
néha a rend az igaz gyógyír,
S ha tudjuk miért van, hogy hallgatni jó.

Néha, magányban jobb megtanulni,
az elménk szárnyalva száll ha kell,
ha kell, magunkba is tudunk égni,
s nem csak más az, aki felemel.

Itt túl csordult szavak születnek,
magzatmáztól ordít minden rím,
Mégis, néha jobb ha körbe ülnek
csendben született gondolataim.

Szabó Lajos: Önzőbb

Apa
én mindig anyásnak éreztem magam
de most, hogy csak te maradtál
örülök
mert
te
vagy még nekem
morcos
és vén zsivány vagy...
te tudtad hogy mi különbözünk (?)
szerintem igen
Apa
nekünk most nehéz
egymásnak is maradtunk
és kell hogy egy kicsit másnak is
Apa te önzőbb vagy mint én
te nem akarsz élni
és mennél Anya után
de ugye még nem (?)
maradj még
asszem most
egy hangyányit én tűnök önzőbbnek
mert nem engedlek
még nem
olyannak érzem magam
mint egy kibaszott pióca
aki még az utolsó
lehelet párát is akarja
belőled
most hogy már csak egy van
abból a húsból akiből vagyok
félek...
Apa
szerintem én olyan vagyok
mint az apád
Máté
s nem Luk(ács)
a hibáink is hasonlítanak
Apa
az én nevem miért nem lett az övé (?)
(szerettem volna)
olyan bibliai...
Emlékszem
Anya nem akarta
vagy bírta
nem tudott azonosulni
az öreggel
részeges volt és bohém...
Apa
én most itt ülök a teraszon
sör körök
a szomszéd kutyája éppen ugat
(egy elvadult German shepherd)
és a Doors szól
a hangszórókból
tudtad hogy szeretem(?)
asszem megőrzöm ezt a pillanatot
talán örökre...

Varga Rudolf: MINTHA

Beteljesül a kimondatlan
jóslat,
õszvégi darázs
repül a versbe, vergõdik,
tombol, tajtékzik,
mintha, mintha
te, te
magad, magad
lennél,
õ meg, õ meg
akárha
te
volnál, láthatatlan
kalodádban
most
a
semmi
mintha, mintha felemelkedne.
De talán már
ez
sem igaz. A káprázatvillanást
szél sodorja, elsodorja, s rozsdás
falevél hullik a levegõbe írt
betûkbe, szavakba,
sorokba.

Vétsey Ede: Többekért

Szerteszét köröttem áttetsző a lét,
függönyök mögött vad álmok gőze száll.
El ne hidd megint, hogy eltakar, ha véd,
gyertya ég előtted, sápadt, görbe szál.
 
Látlak téged, s azt, mi rég halálba vitt,
nem beszélem el, ne félj, s ne vedd zokon.
Fény harapja át az ég határait,
s közben egyre többekért imádkozom.

Zsebők Csaba: - Acélvajjá érve –

Szilaj fergeteg
vérbő görgeteg
az éhséget görgetem
a vágyamat tördelem

Álmodok világot
kárpáti virágot
balkáni illattal
nyugati humusszal

Álmodok világot
térvesztést kiáltok
folyton mélabúval
huszáros rohammal

Dunatáj-vágyakkal
ősmagyar árnyakkal
szennyezett tárgyakkal
őskanyar-szárnyakkal

Betegségtudattal
illő kritikával
Közép-Európában
hitvesi ágyban

Veszteséglistával
nemzethalál-frásszal
S mégis reménykedve
acélvajjá érve

Bárd Oszkár: Az igazság napfogyatkozása

A fény elé egy szörnyű árnyék állott,
áthatolhatatlan ijesztő tömeg,
és pernye hull, s a vészes éjszakában
a jó utat senki sem látja meg.

Ez az igazság napfogyatkozása,
ki tudja, hol és merre süt a nap,
s a sötétben a döbbent csillagászok
tehetetlenül, némán állanak

Jékely Zoltán: Így jött az éjszaka

A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.

A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek;
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.

szozattovabbacikkhez

R. Berde Mária: Búcsúztató

A nagytemplomba nem jártál soha.
Ha felöltöztél néha feketébe,
Kertek alatt Felenyedig lopóztál,
S falusi nép közt, hátul, meglapulva
Alázkodtál a kálvinista Isten
Nagy szigora előtt a bűnödért,
Hogy földi uraddal hitetlen élve
Öt-versen hoztál gyermeket világra,
Mostál, vasaltál, főztél rá s az ötre,
S esketlen is tűrted, ha részegen
Ütött, bár sérved volt a sok szüléstől.

Én ezt nem láttam. Én az eget láttam,
Hogy milyen kék vasárnap délután,
És milyen zöld az erdő fent a ponkon…
Hogy kötöd már a surcot, keszkenyőt
Kis alsóházunk pitvarküszöbén.
Te tudtad, hol visz árokút a ponkra,
Barátnéd volt minden vidám bokor:
Ez itt kökény, az ott galagonya,
Baraboly nő a vérvesszők alatt…
Az árkon túl jön a Kisasszonypuszta,
Ott eper búj a fűben s elfelejtett
Kázsiabokrok és jézsaminák
Pattantak júniustájon virágba –
(Nem jött eszembe, hogy az iskolában
Loncnak tanultam és jázminnak őket.)
Én azt láttam, hogy vesszőt törsz az erdőn,
A végét bogba kötve megtanítsz rá,
Hogy fűzzem rá a hiribit, csiperkét,
És hol keressem a harangvirágot,
Mely magasabb, mint én s kékebb a mennynél.

…Csiperke és harangvirág alatt
Tavaszidőn te egrest és cseresznyét,
Nyáron almát, körtét, ősszel diót
És korán érő muskotálygerezdet
Cipeltél haza a gyékényszotyorban.
(Hogy a mezőpásztorral szót cseréltél,
Fersingzsebedből krajcáros dohányt
Lopván markába – nem hallottam én.)

Én nem hallottam csak meséidet,
Melyektől esküdtél, hogy nem mesék.
„Igaziból volt egy királyleány,
Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
Így gyászolták meg őt, mikor vivék…”

…Szalmalócádon télidőn s esőkor
Néha a számon kikívánkozott
Kis tudományom, hogy helyt áll a nap,
Forog a föld, s nincs széle a világnak –
Te csóváltad fejed, s a faggyúgyertyát
Meg-megkoppantva Juditról beszéltél
S Hollófernesről (két l-lel kiejtve
Feketébbnek tűnt a gonosz vezér),
S a béketűrő Jobb-ról. „Így nevezték,
Mert jobb volt ő szegény mindenki másnál.”

És egyszer úgy hajoltam a mesédbe,
Hogy láng kapott a gyertyából hajamba,
S aláhulló sötét fürtöm helyett
Felcsapó sárga láng övezte arcom –
Ó, ki gyújtott meg engem azután
Valaha úgy, mint a te faggyúgyertyád,
Meséid, melyeket oly furcsa szókkal
Szőttél, azt mondván: „Úrikak, zsidókak”,
„Alacsony”, az neked hitványt jelentett,
A lábikrát vértőgynek mondtad és
Facsart román szót kevertél avas,
Bibliában felejtkezett igékkel.
S a hullott szókban úgy járkált a lelked,
Mint félretaposott, divatjamúlt,
Elhányt cipőkben a szegények lába.

Szavad járása engem sose bántott,
Tudattalan topogtam el nyomodban
Akkor is, ha szenesvizet vetettél
Vagy felszedted legények lábnyomát,
Megsóztad a sarát és tűzbe szórtad,
Hogy lányküszöbre fusson az igézett –
Ha rozsdás sarlóval, ráolvasással
Árpát arattál a dagadt szemekről –
Vagy elmondtad, gúnyád hogy tépte meg
A prikulics, s mikor ünnepnapon
Kalácsot s bort vittél a temetőbe
Halottaidnak, úgy szólván felőlük,
Akárha élnének, csak egy kicsit
Tovább költöztek volna, mint a szomszéd.
S azért jönnek álomlátásban is
Ritkán, de akkor nemcsak szóbeszédre,
Hanem sorsot, jövendőt mondani.
Mert üzenet az álom mindig is,
A tűz: harag, vér: hirtelen dolog,
Eskünni: halál, füsülődni: gond,
Templom: búbánat, gyöngy: könnyhullatás –

Anyám azt mondta néha: „Régidőben
Az ilyen asszonyt kalodába zárták
És borsószalmán pergették halálra.”

S én mégis búcsúztatlak tiszta szívből,
Erdőért, gombáért, harangvirágért,
Prikulicsért, szegről hulló ruhákért,
Számkivetett szókért, álmok, halottak
És babonák világáért köszönvén.
Ha tudnám, merre húzták rád a hantot:
Sírodra bort vinnék ki és kalácsot,
Fejfádra kázsiából koszorút.
S tán késő könnyem is reád peregne
Faggyúgyertyáid lángjáért cserébe.

Szemlér Ferenc: Szabadság

Nagyapámnak vagyona nem volt,
de sisak s kard volt címere,
úr volt, kemény főszolgabíró,
és óvta még a vármegye.
Két fia mérnök lett és ügyvéd
és tanítónők lányai
s büszkén jártak az ősi névvel:
„alsólendvai Lendvay”.

Gyermekkorom legszebb vidéke
még most is az a csöppnyi szász
város, minek nevét leírni
nem engedik, de rátalálsz,
ha a térképen elmerengve
ujjad ide s tova teszed
és megkeresed azt a helyet,
ahol Petőfi elesett.

Gyakran sétáltam nagyapámmal,
hányszor fogott meg már az est
a sétatéren, temetőben,
vagy ott, ahol a kis Segesd
patak a Küküllőbe ömlik
s kitágulnak a partfalak…
de mégis legjobban szerettem
a Várban a fenyők alatt.

Ott óraszámra üldögéltünk
egy-egy szúrágta fapadon,
nagyapám mesélt, magyarázott,
s én figyeltem hallgatagon,
aztán megindultunk az úton,
melynek szélére rács vigyáz,
ki térre, hol egy szoborra
vigyázott a vármegyeház.

„Látod fiacskám, ez a Költő
ez a szabadság bajnoka,
ott esett el, azon a síkon,
ezrekkel szemben egymaga,
szobrán száz nyelven írva verse,
hogy értse idegen s rokon,
e szobrot néki mi emeltük,
utódai, a büszke hon.”

A szobrot néztem és a síkot,
amint a völgyben szétterül
s a vers zengett, magától zengett,
magyarul, szlávul, németül,
nem értettem, de mondogattam
én is: szabadság… szerelem…
S üres ablakszemekkel nézett
ránk fentről az ülésterem.

„Hős volt ugye Petőfi Sándor?
bátor volt ugye, nagytata,
ugye megküzdött a kozákkal
és ugye nagy volt a csata?”
„Nagy volt, nagy… többé sohse látták…
de győztünk mégis és a nép
még ma is várja, visszavárja
hősét, költőjét, istenét.”

Csend volt. Lenn a fejéregyházi
síkságon szántott egy paraszt,
lassan mozgott, sokáig néztem,
de alig mozdult egy araszt,
a szobor ujja mintha épen
rámutatna, de kívülem
sem a szobornál, sem amott fönn
az ablakból nem látta szem.

Aztán sötét lett. Lassú lépttel
megindult velem nagyapám,
gondolkozott, talán a szobron,
tán a szabadság bajnokán,
mert néha-néha megvidámult
s gyorsabb menésre sürgetett,
hátunk mögött eltűnt az éjben
a szobor és az épület.

Otthon kékbársony díszkötésben
egy verseskönyv került elé,
betűztem csupa tiszteletből,
mert tudtam: ez a könyv övé
s megint olvastam: a szabadság…
a nép… nagyapám ásított
s a falakról komoran néztek
az ősök és ármálisok.

Varró Dezső: Ecce homo

Az ember nagy.
Csak akkor por,
amikor kasza peng.
Az ember nagy,
Hatalmas úr,
ha béke van és csend.

Az ember nagy
De ágyút önt,
Ha túlsok a harang,
És ágyúból
Harangot önt,
Mert tisztább a harang.

Az ember arca
Emberi
Harc után megy harcba,
De keskeny arcán
Nem leli,
Hogy más az Isten arca.

És újra új
és emberi,
Ha nem csordul a vére,
Magába hull,
Ha megvakul
Mind a két szemére

Győry Dezső: Kisebbségi lélek

Nem tudjuk, hogy jár a világ kint,
milyen a divat, forma, módi,
s hány centire kell leemelni
kalapunkat hülye fejek előtt,
lecsúsztunk. elestünk, elmaradtunk,
ügyetlen faluvégi lelkek,
de: mint fáraók vert zsidói egykor,
mélyebben érzünk s összébb tartozunk.

Kulcsár Ferenc: Tompa Mihály ismeretlen költői levele

Szövegmontázs a költő összegyűjtött leveleiből

Szeretett, kedves Jánosom!
A Feketekönyvben leírtam a jövő század végett
a holtrészeg kocsist, a paráználkodó cselédet,
a falutól faluig vándorló gonoszt,
s lejegyeztem, íme, neked sorra most
az aszályt, a förtelmes nem jó lét bugyrait,
hogy magyar villan magyar ellen itt,
felpanaszolok, János, neked mindeneket,
mielőtt el nem nyel minket a rettenet.
Te tudod, pap vagyok, az isten meg német,
s gallérunkra varrva a fekélyt, a rémet,
az egekben ma német politika folyik,
amiként itt a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket,
lelkünket, eszünket, szívünket
falánk féreg eszi, düh, sérelem rágja,
elfogy lassan, mint a mécs, világunk világa.

A hűséges hóhér, Haynau elment régen.
A kivégzettek porrá lettek… Sírjuk a sivár égben.
Arad, Pétervárad, Pozsony és Komárom,
Lipótvár, Kufstein, Olmütz s Józsefváros
véreink ezreit nagy mohón elnyelte,
rideg kövek közt zúg a rebellisek lelke.
És császári béke lőn, fekete-sárga,
dögmadár szállong itt faágról faágra,
üszkös udvarházak gyommal lettek tele,
forró nyárban tört ránk isten fagyos szele…
Meg-megállok néha, nézek csak előre:
csikasz kutya vinnyogva fut a temetőbe,
a pitvar előtt égett hulla fekszik,
a szennyes falon véres tenyérnyom vereslik,
a forró földeken bojtorján burjánzik,
bitófákon akasztottak szembogara ázik,
az éjben görbe csőrű halálmadár rikácsol,
s a titkos kéz egyre akasztófát ácsol…
Csendőrök, betyárok, rablók és katonák
verik fel ijesztőn a száraz út porát,
a kocsmák, a boltok, komor kávéházak
a spiclikre mint megváltókra várnak,
hivatalok, templomok, iskolák
zúgják a fekete-sárga, torz isten szavát…
Századok tűntek el egypár év alatt,
kifordultak önmagukból kedves anyaszavak,
a magyar szolgabíró: Bihary von Johann!
A második felvonás, hiszem, még hátravan!

Elszánnám magam egy légi útra, jól tudod,
ha hinném, Ikarosz sorsára jutok,
feláldoznám agyam azon hártyáját szívesen,
mely észvesztést okoz, őrületet terem,
ha juttatnám általa népem gyógyulásra,
kor ellen, kór ellen új feltámadásra.

De hidd, János,
csak lázas álom ez!
Itt szikkadunk, száradunk egyre,
szomjú szarvasokként vágyunk kútfejekre,
s nem jön felénk Isten mosolyával,
se ráncos, se roncsolt, sötét homlokával,
lelkünket a világ ezelőtt pár évvel
harminckét szelével fújta szerteszéjjel –
ganéjban hever, mint pusztán az avar.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Egyszerű, falusi híd

Egy hidat láttam Mármarosban: felépült cifrán, vasbetonból,
de a Tisza kamasz folyó és néha játszik, néha tombol,
új medret ásott hebehurgyán, gondolt merészet és nagyot:
a hidat megkerülte s ottan gyűszűnyi vizet nem hagyott.

Ily szégyen-híd sok nyalka költő. Állnak cifrán és kiagyalva,
az élet-víz nem zúg alattuk s ha van víz: csak tócsává alvad.
Fölényes, gőgös íveikre nem fut egy ember útja sem,
nem kötnek össze partokat s nem néz rájuk a kutya sem.

Rajtam minden gerenda él még, le nem faragva, fájva, nyersen,
egymáshoz kötve lét-ínakkal s kinyomozható minden versben:
ez fűz, ez tölgy, ez rózsa, hársfa s mivel a munka elnagyolt,
ha május jön, ki is virulnak. Én csak falusi híd vagyok.

Én partokat ölelek össze: a gazdagok meg a szegények,
lelkiszegények s túl-tanultak, bolondos ifjak, béna vének
lét-partjait ölelem össze. A távolság mindég nagyobb,
mivel a partok átkozódnak. Én tiszta ölelés vagyok.

Alattam forr a mélység, élet, alattam vizek énekelnek,
vagy víg vizek, vagy bús vizek, de zenésítői életemnek,
alattam zeng a szeretet és örvénylik, búg a borzalom,
itt színes vágy zúg, ott a jóság, de élet minden oldalon!

Van sok napom, hogy átmegy rajtam a hosszú, hosszú ember-skála:
sok életharc sok sebesültje, vakok meg bénák sántikálva,
herceg, proletár, pap, parasztok, jók, rosszak, bölcsek, ostobák:
megnézik lent a víztükörben az arcukat s mennek tovább.

Egy szép vasárnap nem jött senki, nagy csendesség volt s csoda történt:
valaki hangfogót szerelt a vízre s megállott minden örvény,
a híd zengő hárfává válott és kivirult tavaszi díszben,
s leírhatatlan fény-özönben lassan átsétált rajtam Isten.

1930

Wallentinyi Dezső: Vers a hímzések poéziséről

Azoknak írom, kik csak szidni szokták
Művész-tudását asszonynak, leánynak.
Kiknek e szó: nő: szűkre szabott szoknyák;
S fehér lányszobát, ha néztek, se – láttak.

Kis kézimunka… Sápadt selyem szálak…
Dús, bús virágok… Sok levél színe holt…
Meg-megmutatják. – És jutalmazásnak
Mi így sértjük meg: Micsoda munka volt!

Ez az egész… Több semmi… És letesszük.
Rabszolga-lelkű lányaink nevetnek.
És ők sem érzik, észre mi se vesszük,
Hogy a léha nők Istent sértegetnek.

Fantasztikus a sok selyemfonálnak
Egymásbahaló tekervénye, útja…
Ki ráhímezte, a lelkéből váltak
Elhantolt álmok holt vágyakra újra.

Az Elhagyottság ez a művész. – Néha
Unalom. – Máskor alaktalan érzés.
De mindig fájó, szomorú és méla. –
Belső… Valami láthatatlan vérzés.
*
…De hogyha nagyon fáj az egyedüllét,
S ha az elhagyatottság karmát megmeríti,
Pelargóniás ablakában tűjét
Kusza útra húzzák álmodott vitézi.
*
Minden rózsából emlék-temető lesz.
Minden levél egy reményteljes élet.
A selyem suhogás valót ébresztő nesz.
– És vége! … Mindennek vége…
Nem érti senki, ha a kis párna – kész lett.

Zs. Nagy Lajos: Apage, satanas!

Fényes csövek a házakon s az égen.
Szabadítsatok meg a gonosztól!
Acélbarmok a kertemben s a réten.
Szabadítsatok meg a gonosztól!
Rozsdás nyulak és nikkeles virágok,
bronzverebek és vörösréz patkányok.
Szabadítsatok meg a gonosztól!

Szabadítsatok meg a gonosztól,
mert vaspántokba fogta az agyam,
álmaim torkára dróthurok
tekeredett, és drót lett a hajam,
és drótkocsányon lóg ki a szemem!
Szabadítsatok meg a gonosztól,
mert vágyaimat vaskamrába hajtja,
konok hatalmát műanyag szívű,
elektromos angyalok dicsérik,
szabadítsatok meg a gonosztól:

s nektek adom e Földet mindenestül.

1971

Györke Zoltán: Holvoltholnemvolt-haza

A föld ugyanúgy melengeti talpam,
mint gyermekkorban az utcai por.
A szél is olyan bizalmasan-halkan
suttog fülembe, mint valamikor.

Ismerős a templom harangzúgása,
s az idő vágta árkok az arcokon.
A kapuban mintha nagyapám várna –
itt mindenki hetedíziglen rokon.

Ha jövök – haza. És maradni – nehéz.
Keresem, s nincs a kút – befalazták.
Akác se simogat, mint anyai kéz –:
kimeneteltek a kertből a fák.

A kiirtott erdők – mint a szavanna.
Finom levél-membránon átzúgva
sűrű mélye nem küld választ szavamra…
Csend. Mintha minden madár aludna.

Távol a vízparti fűzek sátrai.
Sáshajú zsombékok, vakondtúrások
– a tar legelő pattanásai –
közt táncol a kerék – jófelé járok?

S a folyó. Az aláharapdált partból
kivégzett fák dőlnek a sodrásba.
A pásztorkunyhón szegekre zárt ajtó-
Szünetel a pulik csaholása.

Behajló gallyak cimbalomütői
pattognak a feszült hullámokon.
S a két part közt mintha valamely ősi
dallam lengene; elkísér az úton.

Hol ősök lelke bolyong a tájon;
lépnék – s csontjukba botlik a lábam.
Itt ástad földbe magad, hogy fájjon,
apám, e holvoltholnemvolt-hazában.

Ják (Jakubovits) Sándor: Vaszil és Slojme

Vaszil és Slojme
szomszédságban laknak,
így lakott az öreg apjuk,
hát ők is így maradnak.

Vaszil vasárnap ünnepel,
Slojme meg szombaton,
de ugyanúgy imádkozzák:
Uram, tiéd a hatalom.

Egyformán fuvarozzák a fát,
az erdőből a vasútra.
Együtt indulnak el
kis lovakkal nagy útra.

Gyermeküknek is egy a száma,
a baj is egyenlő velük:
keveset kapnak enni
és kukorica a kenyerük.

Vaszil majd az egyik temetőbe pihen,
Slojme meg a másik végben,
de az biztos, hogy a lelkük
együtt lesz fenn a magas égben.

Kiss László: Tanács tébolyodott időben

S mert szólni, írni nem szabad,
Kussolj és törd szét tolladat,
Tanulj pofázni, azt lehet,
Hazudj te holdat, napot, felleget.
Feszítsd meg! – ordítsd, légy serény,
S ott leszel te is a láp tetején.
Fújjad a mocskos, rekedt harsonát,
Gázolj anyádnak holttetemén át,
Szajkózd a galád s csalárd szavakat,
Bőröd és pénzed bizton megmarad.
Tanácsom ennyi, s végére marad:
Nézz a tükörbe s köpd le magadat…

Nátolyáné Jaczkó Olga: Testvérek

Menjetek, menjetek az anyátokhoz,
dugjátok fejeteket a kötényébe
és másnap szerető utálkozással
dobjátok le ruhátokról
rátapadó vézna, ősz haját!

Menjetek, menjetek a szeretőtökhöz,
gyűrődjetek puhára a melegében
és másnap kéjes undorral
simítsátok szét a ruhátok redőjét,
mit az ő ölelő karja vágott!

Menjetek… ringassátok a gyermeketek,
nyargaljatok zsarnok terhével
és másnap büszke szégyennel
verjétek le a térdetekről
a gyermek-játék porát!

De családi ünnepeitekre engem ne hívjatok!
Én nem vethetek horgonyt egyetlen könnycseppben,
nem bódulhatok el egyetlen rózsa illatától,
nem vakulhatok bele egyetlen csillag fényébe,
mert a mindenkié vagyok!

Én csak milliók könnyének tengerén hajózhatom,
csak millió szívvirág nektárjától lehetek mámoros,
csak milliók akaratának lehetek foglya…
Nem veszejthetem a szemem egy békés asztali lámpán,
mert minden láng és minden fény tűzvészét kell látnom!

Legyetek tőlem békén egy cölöpre kötött világotokkal…
De egyszer, halljátok, egyszer, ha lesz gazdátlan, üres percetek,
küldjetek belőle imát a mindnyájunk Egy-Istenéhez,
hogy egyszer… legyen nekem is a mindenből egy-egy:
egy anyám, egy szeretőm és egy gyermekem!

Simon Menyhért: Kisebbségi ének

Nem irányíthatjuk a saját sorsunkat,
Mi kisebbség vagyunk – kicsiny idegen nép,
Fa, melynek a lombja még egyre csak sárgul,
Melyet minden vihar bősz-mostohán megtép.

De mélyen és széjjel nőtt be a gyökerünk
Verítékünk- s vérünk-ázott őstalajban
És ez a gyökérzet szív dúsabb nedveket
Most, hogy mifelettünk örökös vihar van.

Ha sárgulnak is a régi üdébb lombok
S a vihar letördes gallyat és levelet,
Kik megmaradtunk s kik aztán megmaradnak,
Már látjuk, hogy élni miként kell és lehet.

Aki megmaradt és mélységesen magyar,
Nem züllött frázishős, önzően úrhatnám,
Munkára immár kész, hogy összefogással
Vállvetve dolgozzék mindannyiunk hasznán.

(Bizony, nem is kár sok, igen sok levélért,
Amely a fánkról oly könnyedén leválott
S sziszegi felénk a sok gyűlölködővel
Az önmagukra visszaszálló átkot.)
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Nem irányíthatjuk saját sorsunkat,
Az életjogokért nekünk küzdenünk kell –
De ki fojthatná el egybeforrt népünket,
Hogyha leszámolunk valahány bűnünkkel?

Fa vagyunk, amelynek lombja sárgul,
Melyet féreg is rág és vihar is tépdes –
De már megpezsdítik áldott életcsírák
S testvéri akarás rügyeitől ékes.

Zúg sötét vihara megpróbáltatásnak,
Fájnak, égnek, marnak újabb s újabb sebek
De ha a Teremtő testvérmagyarrá vált,
Minden magyaroknak ajka áldást rebeg!

Dedinszky Erika: Fáradtság

túlérett a szó, lehull s eltottyan
a szőnyegen tehetetlenül
tested benövi lassan moha-árnyék
sebzett fatörzs, roppan s előredűl

én hátrahanyatlom, így alkotunk
ketten a csönd lágy húsában fájó éket
a kávé kihűlt rég
te kopogó harkály-körömmel téped

a szalmaszéket

1971

Flórián Tibor: Magyar vers háborúk között

Én nem tudom: mi a jobb?
Élni itt a bús földeken,
hol csak eszik és alszik az ember?
Hinni és vágyni csatarendben?
Én nem tudom: mi jobb?
Élni halálraváltan,
vagy halottnak lenni
s hallgatni mélyen a halálban?…

Kezünkben mindig
kereszt és kard volt.
De ha magasra tartjuk a keresztet,
e vad világban kihull kezünkből a kard,
s ha a kardra bízzuk önmagunk:
lehull a kereszt.

Ó, kereszt! És Te, felfeszített Ország!
Hogy megváltsalak: tollamat is néha kardként
forgatom.
De nem esküszöm, mégsem,
sohasem a kardra,
a bosszú istenére sem,
csak a keresztre!

És mégis, kezemből kiüti a keresztet
a tömeg.
Halált kiált az élőkre,
s hosszú jajjal halottat költöget.

A szeretet otthont nem talál,
fegyverek között Júdások nőnek,
s Jézus újra meghal a keresztfán.
Céltalan bolyongnak tereken és temetőkben,
s Isten ölébe futna mind,
de a gyűlölet visszatartja őket.
A pénzt dicsőítik, s tiszteletet adnak a gépnek,
a hatalom ujjai szívünkig érnek…

És nyugtalan lázas éjszakán
az ember elveszti koronáját.
Kín és könny ásnak maguknak medret,
a szél átsüvít minden terven,
gépek rohannak a századon át,
és porba hull a kereszt és az ember…

Én nem tudom: mi jobb?
Élni, hol a szeretet otthont nem talál,
vagy várni a megváltó halált?
Én nem tudom. De a századot nem dicsőítem,
s nem tisztelem a gépet,
s mit Isten alkotott:
– kereszt tövében a karddal –
az embert védem!

Gömöri György: Aki még hisz az így könyörög

– Istenem, ki a forradalmat
eszméletünk mélyén sugalltad,
ki öntudatunk vézna lángját
szítottad, hogy égig lobogjon,
hogy emésztő jelzőtüzünkre
ocsúdjon végre a világ;
segítsd meg, Istenem, e népet,
a sors méhében elvetéltet,
amelynek nemes, drága arcát
megtaposták a katonák.

(…hisz, Istenem, az nem lehet,
hogy minden, minden egyre megy,
hogy a Gonosznak már örökre
elígértél egy nemzetet,
hogy a keresztet vállainkról
talán soha le nem veszed,
hanem még inkább szent fiadnak
kínszenvedését ránk rovod,
mígnem végső leheletünkre
meghasadnak a templomok…)

– Istenem, ki a forradalmat
belénk ültetted és akartad,
ki velünk voltál azon az álom-
fényben tündöklő délutánon,
mikor az öregek sírva fakadtak,
hogy megérhették a nagy napot:
segíts meg, Istenem, a népet,
kit soha senki meg nem értett,
mert minden vágya csak remény lett,
s minden virága elfagyott.

1957

Gyékényesi György: Midőn a költő nem találja helyét

Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.

Mennék én északra, délre,
Morc időn ember, Isten vetése,
Virága vagy tévedése,
Mennék én északra, délre.

Vinném én híven igazamat,
Az igazság az, mi értelmet ad,
Ez a határ s a többi maszlag,
Vinném én híven igazamat.

Hoznám én hitem hivességre
A jóban, a szépben – emberségre
Nevelném fiam, de mivégre
Hoznám én hitem hivességre.

Jönnék én magyar ki megmaradt
Büszkén magyarnak zordon ég alatt,
Álmomból fejtem sorsomat,
Jönnék én magyar ki megmaradt.

Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.

1962

Kannás Alajos: A tanítványok

Látszólag minden elveszett
szög járt át csontot és kezet
meghalt a mozdulat
csupán epe maradt s ecet
s elállották a győztesek
a városkapukat
látszólag minden véget ért
a tövisekre égett vért
legyek lepték a zsoldos játszott
de éltek mind a tanítványok

Gaál Áron: Leipziger garten

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
fejükről a tányérsapka rég lehullt
messzire gurult
nadrágjaikon a csíkok már alig
látszanak.
Csillagjaikat visszaadták
az esti égnek
leveleiket visszavarrták
az ősi fákra
aranygombjaikat a piactéren
suhancok cserélik holnap
kardvirágra.

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
völgyeket töltenek fel
a dombok csúcsúig
dombokat bontanak le
a völgyek fenekéig
folyóknak vájnak új medreket
nyugatról-keletre, északról-délre
kezüket fejüket mélyen
a homokba dugják
a világ lényegével mégsem
kerülnek egymagasságba.

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
Kettő, három, talán négy évesek
Azt játsszák, hogy tábornokok
ma még édesek
ma még nyugodtan alszik tőlük
a város
a közeli erdő, a messzi rét,
ma még nyugodtan és peckesen
sétálnak körülöttük
a galambok
Ma még…

Lipcse, 1982

Jagos István Róbert: Hazafelé

Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket.
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.

2010. június 29.

Kapui Ágota: Ellentétek

Csak az elszenvedett diadal
csak a felemelő kudarc
csak az enyhet adó fájdalom
csak a megbékítő harc
csak a felhördülő ellenérv
csak a leheletnyi parancs
csak a felüvöltő fehér
csak az elhalkuló narancs
csak a szűkölködő vagyon
csak a tékozló szegénység
csak a haskordító étvágy
csak az eltelítő éhség
csak a célt tévesztett harag
csak a felét vesztett egész
csak az ármánykodó lélek
csak az orvul célzó merész
csak a bokrok alján gyáván
meghúzódó orkán
csak a költő kinek a vers
megakad a torkán

Kányádi Sándor: Öreg ének

omladó falú cinterem
repedt harangú torony
korhadó hársfán zümmögő
gyermekkorom
kidőlt-bedőlt idő
süppedt sír mohos kövek
egyszer mindenkit
elfelejtenek

vár volt vár
de még milyen vár
tatár elől török elől
bújtunk mi a kántor elől
alagút is volt alatta
attila király rakatta
ha nem ő hát akkor istván
képében a megyés ispán
ha nem lászló ha nem kálmán
minden köve tiszta márvány
úgy bizony galambom
elszolgált budvárig
de látod-e kincsem
hogy elporlad minden

bim-bam bim-bam
mindenütt csak sír van

1968

Szervác József: Idegen

Ablakaim, ajtóm bezárva.
Cigarettámat tűröm
magam mellett, s a saját
szagomat. Minden
s mindenki idegen. Anyám
kisemmizett, egy másik
némber rám hagyta összes
bűneit. Így jó. Nemzettem
kölyköket, idegen vért
oltott beléjük egy magva-
szakadt rassz. Idegen
festékkel kenik papírra
igéimet, idegen mind, aki
ismerni vél, köszön. Aki felém
kiköp. Így jó. Maholnap
idegen borosta nő az
államon, idegen utak
futnak elém, idegen
léptek kopognak, csizmatalpak
köszöntenek jóreggelt, idegen
eget bújtatnak betolakodó felhők,
idegen már a kalászban a kenyér,
szőlővesszőben bor, én vagyok idegen
tövig szakadva szeretőmbe, idegen,
idegen test bennem az Isten.

/Figyelmet! Gyarmatosítsd magad!
Anyanyelved van s gyermek
szerelmed. Most várj. Maradj csak idebenn még.
Jövőd: hat láb mély idegenség./

Albert Zsolt: Dolgozó

Este ha hazaérek, kikötöm a cipőfűzőm
felszabadulok, bár kell még pár szívverés,
amíg kiléphetek cipőm nélküli valómból.
Hatvanszor négy téglából áll a terasz.

Leülök, az udvar mozog, a fűben hangyák
cipelnek valami hétköznapi fáradtságot.
Azt hiszik eledelre való, pedig én vagyok.
Mezítláb, levegős, pihenő darabokban.

Czipott György: Nefelejcs

tavasz terrorügynökei
meténget és árvirágot
robbantottak ágyások
szendergő reggelébe
hogy
túlharsogják
apró nefelecs
azúrkék imáját

odaültem
színcsermelyeid
csöndes zengésébe
kiérteni szavad
Uram
feketerigódalban
s cinkoshodva
tárultam menedékké
ügynökeidnek

áldassék örömöd piciny
nefelejcsszirmokon
Világforgató

Deák Mór: MÉG EGY LEVÉL A KIKÖTÖBŐL

Úgy, mint a lábszag a matrózszálláson,
úgy itat át a tántorgó kikötők fényei közt
hontalan vágyakozasod: ne fuss.
Megvár a másnaposság.
Keres a víz. S a cápák uszonya
az égre mutat, mint templomtornyaid.

Milyen imákat keresel
egyre keserűbb legyintéssel?
S lesz-e meg új fájdalom
bűneidet meggyónni?

Keres a víz. A horgonyláncot
tajtékok táncolják körül,
mint téged a feloldozás: ne fuss.
Megvár a múltad is.

Mert neked már minden béke
a belenyugvás békéje:
kicsorbult szándék
szikrátlan kövön –

s ahol egy katona sodródik végig az úton,
utanányúlsz a jövőből mégis
– reszkető kézzel, mint aki már
megtudott mindent a halálról.

Ernst Ferenc: Kódfejtegetés

Hangra gyúló lámpásokat
oltogat az esti szél,
árnyékléptű tegnapomat
faggatom, de nem beszél.

Egyszerű a vírusképlet,
maszkok mögött bújik el,
szemhunyásnyi idő alatt,
a szemtükörben kép felel.

Médiából lopott szavak.
Összerakom. Szétesnek.
Itt a nyár. Most minden szabad.
Táncolnak az antitestek.

Fülöp Kálmán: Ideglázban

Csipetnyi föld,
rögeiből
Kodály-muzsika
árad a forró
esti ködben...

Holnap lehet,
hogy későn
ébredek -

hajnalok fia,
gyolcs éj gyermeke.

Az éjszakai kőrtáncnak
már vége,
Béthel  hegyéhez
indulok véle...

Ott,
lágy dombok
hajlatán,
völgykatlanok
igézetében,

ahol a
sok-sok
sarlatán
bozót les rám
a karcsú
térben,

ott,

velőkig
égő
gondban,
tüzek barnuló
hajnalán,

ahol
az erdőszéli csendből
nevet ránk
ezüst
árvalányhaj,
s megmar
a kolontos csalán...

Betüláncok,
szófüzérek.

Sintér időt
rejt a holnap.

Hideg,havas
arcok árnyán
vesztegel
az öreg csónak -

hajszol
baljós
gyanakvásom,

hitem helvét,
nem adom fel
népem
nyelvét.

Vastag
kálvinista nyakam
ellenére
sem fordítom
fel a világ

Isten által
rendelt rendjét.

Mindennapos
ideglázban
élek tüzek
lobogásán
Kis- Küküllő
mosolyában...

Jóna Dávid: Hogy állunk

szenzorok és algoritmusok
figyelik minden billenésünk
adathalmokban lapulnak szokásaink
akár életünkön
akár halálunkon vagyunk
fontosságunk és feleslegességünk dialektikájában
forgolódik önvédő közönyünk
miközben kérdéseink
ha vannak
nem várnak valós válaszokat
hanem kikeresik azokat
amelyek átmeneti megnyugvást hoznak
hízelegnek
simogatnak
vagy úgy dühítenek fel
ahogy az a komfortérzetünknek még kényelmes legyen

eközben a kibányászott szilícium
hasznosul és tanul
a kriptovaluták
a digitális arany
metszi ketté a világot
a szellem már rég a palackon kívül
hajt a kimaradástól való félelem

miközben csak épphogy beszélünk róla
telefonunk a globális világ csápja
lehallgat minket
kitapogatja azt is
amit nem akarunk
így már nem konfekcionált a reklám
hanem a ránk szabott

nem sok választásunk van
annyi csak
hogy belemosolyoghatunk valamelyik
ipari kamerába
hogy a mosoly adatbázisban
is helyünk legyen

lehet
hogy ez intelligencia
de olyan mesterséges
közeli és távoli egyben

Kalász István: AZ EGÉSZ KÖRNYÉK

Itt a szegény környéken sok az
eb a kutyák elfutnak a járdán
köztehertől repedt a betonlap
a házkapun nem zár a bilincs az
autón gyógyszertől zúg a fül sodródó
dohánytól sípol a tüdő a mentők jönnek-
visznek a miniszteri autó áthajt csak a
környéken itt a mondat tétova a jel-
szavak kitúrják a plakátról az igazat itt
se útlevele se bőröndje senkinek és
miközben a kábeltévé sorozatban ad
végítéletet éjjel sokan állva alszanak.

Karácsonyi M. Bea: csak szólj

hogy tudjam holnap érkezel
legyen időm átsikálni lelkem köveit
átmosni érfalamon közös emlékeinket
kiakasztani szívem előszobájába
mindkettőnk hálóruháját
megöntözni a zselatinvirágokat cukorral
leporolni a csókod helyét
végül kiszellőztetni ujjaim közül
hogy nem fogta meg senki a kezem
amióta elmentél

Kemecsei Gyöngyi: Egy fáradt este

Mint ottfelejtett reggeli teában,
rongyosra ázott a napban
minden filterem rég.
S tőlem lett fáradt,
dermedt és fekete,
mint mostanra odakint az ég.

Agyam bosszantó,
engedetlen lendkerék,
felpörgött elmém meg nem áll.
Félédes szavakkal
hazudik enyhülést
egy csábító, hűs borospohár.

Gyomromban lassan
olvad szét a megromlott,
bent rekedt világ.
Beszívtam, kifújnám.
Nem is tudom már...
...talán épp ma este vár rám
a soha el nem szívott
első cigarettám.

Kiss-Teleki Rita: Még dolgom

Mennyi sors kapaszkodott beléd,
néhány évre megállt az idő,
amilyen közelről figyeltél láthattad
milyen, ha belülről feszítő,
mégis néma, mint a rák a sejtjeimben,
pedig a csendből aligha nő virág,
remény a feketében nincsen,
még most is tudok sötéten gondolni,
hogy élni akartam, akárcsak anyám,
ez az eleje vagy már a vége,
még azt sem tudtuk igazán,
de a fontos úgysem múlik el,
és én megnyugodni akartam neked,
mert veled van még dolgom
vigyázni múltat, vigyázni gyermeket.

Máté László: Zárj be –

uram segíts
vagy hagyj magamra
akkor tudod kié leszek holnap
mint egy megrágott félig rohadt alma

uram ne bánts
ha rakétákkal lövök
szavaid érvénye szemtelenül örök
akár egy változó csodálatos féreg
éledő halálban én is ítélek

uram a választ ímélben várom
legyél sok áthágott saját szabályom
innék pálinkát ha lenne még körte
zárj be szabályos ősbörtönödbe

Müller Péter Sziámi: HAMLET ÉS A DILIBÁB

Míg tested gépe működik,
és stroboszkóptól működig
mindent bevetnek látszatért,
hogy tested szépen állja még
bármely eszközt, mit szentesít
a cél, hogy szét ne essen itt,
s hogy elmondhassad: emberek,
ím’ én vagyok, ki nem merek
meghalni se, megélni se,
s, hogy nép bálványa, fétise,
totem, tabu addig vagyok,
míg sminkesek meg angyalok
imádkozása egybetart,
és összejön még egy restart,
de hogyha végül egy betart,
nem rakja rád, mi eltakart,
vagy nem mond kendőző imát,
nahát, akkor: szervusz, világ.
Rendszerbe állt az őrület,
a működés így könnyű lett:
csak áttekinthetetlenül
cikáz az ember, s elvegyül,
szabadvegyérték-titkolás
az új tantárgy; s az iskolás,
banális énekmód ural
jobbra és balra; ágyúval
lövik a döglött cinegét,
ki tökös volt, ma kiherélt;
fejétől bűzlik Dánia,
ki kéne magát hánynia,
szájat töröl, restart, rilód,
leadva így néhány kilót
a túlkoros, de tettre kész
királyi sarj tükörbe néz
s örvend, bár cseppet irritált.
Mögötte gyilkos dilibáb.
Nos, kedves Hamlet, ennyi telt,
de miért is kérnél több hitelt?
Ha inni kedved nem maradt,
évnek tűnik egy pillanat,
a nép kegyéből rég elég,
nem írnál újabb népmesét;
apád bosszulni kész nem vagy,
sőt, minden szándék cserben hagy,
a cselekvéstől undorodsz,
és önkörödben úgy forogsz
a látványoktól el, csak el,
mint akit az sem érdekel,
lenni vagy sem, és miért, ha úgy,
csak fohászkodj, hogy mit se tudj;
a kard, hogy legyen mérgezett,
te lehessél beérkezett,
fékezd meg habozásodat,
tettekre vár a kárhozat.

Nagy Horváth Ilona: Ne

Ne engedj el.
Ahogy a szobrász álmától lázasan
töri, csiszolja tökéletességig az ívet,
míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány,
úgy alakítom magaméhoz a szíved.
Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra,
véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó,
elkészülünk egyszer.
S akkor megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány.
Csak
ne engedj el.
S ha elmennék, hívj vissza.
Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét
issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk
ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk,
mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad,
törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél,
rendben vagyunk.
S elkészülünk egyszer.
S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr.
Csak maradjak még.
Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül,
de mindig és mindig.
Hívj. Mondd.
Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak.
Mindig és mindig.
Ne engedj el.

szozattv


szozat a tiszta hang
 SZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf