Szervác József: Csak engedelmet

Vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni köt a hűség.

Hazám enyémnek itt hazudják
ismerős szagú mellékutcák.

Szegődtem volna mindenesnek
az időhöz, de elkergettek,

száműzettem saját jövőmből,
s hogy nem kotródtam el a földről,

kitiltottak hát jogerősen.
Be nem fogad jelenidőm sem.

De én, jövőm, betéve tudlak,
nem hívok hát mentőtanúkat,

perújrafelvételt, kegyelmet
nem kérek én, csak engedelmet:

vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni kőt a hűség.

Albert Zsolt: NÉMA TÓ

Kár, hogy csak az autóból láttalak
egy rövid időre és nem tudtunk szót váltani.
A látvány lehangoló volt,
ahogy feküdtél kérdéseiddel a ködben,
mint aki képtelen medrét elhagyni.
A partra visszahúzott lépcsők,
csónakok hátukon, jégbe dermedt szavak,
a némaság romló díszletei, mind arra utalva,
hogy valószínűleg szóba sem állnál senkivel.
Talán hallgatásodból csipegettek
hullámaid alatt a halak,
így értettétek egymást
és időd nem maradt senkire
a partok között kifeszített télen át.

Arany Tóth Katalin: RELATIVITÁS

Veszteséget
látni vagy megélni,
esélyeket
tudni vagy remélni,
nem ugyanaz.

Rettegésben
bohócként kacagni,
kiáltásban
szándékot hallani
– mint a tavasz:

havas ágon
fázó rügyfakadás,
életreményt
bontó fagytagadás.
Gyász és vigasz.

Bánfai Zsolt: Összetartozás

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.
Kockás pléded alatt
az erek és indák
összefonták
legapróbb lélegzésünket is.
Ha társast kellene játszanunk,
én biztosan a kirakóst
választanám.
Mint Katyusa babát,
kiraknálak magamból –
hogy aztán rád teríthessem

az éjszakát.

Czipott György: Nagymosás

anyám,
sugarasemlékű anyám,
lavórban gálicotoldó anyám,
mivé lett fiad?

lotyók szájáról
hogyan szirmulhat csók még,
ha megtaposnak verset?

anyám,
sugarasemlékű anyám,
lavórban gálicotoldó anyám,
hová lett fiad?

szappan oldja csillagaim.

Dóczi Székely Gábor: Utószó

Költőnek manapság taní-tani?
Nincs ki a négy kerék mon ami!
 
Az élet inog, a lét nem inog.
Az öröm profán, szentek a kínok.
 
Az igazságosság mindig máshol.
Aki nemes, az Istenből másol.
 
A szeretet főképpen szelíd.
Szívleld meg, predator elit!
 
A szavak megrágása jó.
S nem int búcsút a bölcsesség-hajó.
 
szozattovabbacikkhez

Fövényi Sándor: Csend

csend van, ilyen a temetőben sem szokott,
mert néhol szipognak,
itt-ott gesztenyék potyognak,
bevallom kicsit féltem,
nem bíztam a feltámadó szélben,
hogy megtekeri köröttem a fákat,
csend, idebent, és nagyon fáztam,
épp lebukni készült a Nap,
ez volt az a pillanat,
mikor rájöttem mi a magány,
hogy csak gyűlik a dér az ember haján,
telnek-múlnak az évek,
az ügyetlen imák semmit sem érnek,
nincs öröm, se aki szánna,

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Harangjáték

Halk
harangjáték:

ajándék,

szívünkbe
cseppen
dallama,

tüzet szít;
hamvas
ébredésben

arcunkra
simul sóhaja.

Kemecsei Gyöngyi: Tetszhalott

Én nem tudom
merre jársz minden hajnalon,
hogy m'ért fekszel
kivérzett álmokon,
mikor életre hívnak a fények.

Én nem tudom,
hogy jutsz át minden nappalon,
mikor csak lábad vonszolod
s megbotlasz minden szőnyegszegélyben.

Én nem tudom,
mit látsz a vöröslő alkonyon,
mikor más álmát álmodod
az összegyűrt vánkoson.
Pedig abban is,
neked is
izzík az élet.

De én féltelek.
Félek hogy fogvatart
ez a vértelen,
vízszintbe fektetett félelem.
Miközben egyre fogy
s peregve bomlik
percekre benned a holnapod.

S én úgy félek!
Félek hogy halott vagy...
...és ezt túl könnyen megszokod.

Kiss-Teleki Rita: Január

Lassan fogy el ez a hónap,
a felhős, januári napok
között nyoma sincs a hónak.
Az ember mire várjon?
A tavasz messze
és rég elmúlott karácsony.
A hideg is behúz az ablakon,
számban az ég szürke fémíze,
reggel a sötétben utazom,
az este meg túl korán szakad le.
Még itt marad a tél,
még jégkristály ül minden álmon,
de mikor a lábad hidege
a lábamhoz ér…

Márkus László: Vágóképek

Ködben vajúdik az utca,
szül néha egy-egy alakot,
foszlott farmerű lányt,
hajlott hátú kalapost,

Moccanatlan bérház bámul,
tövében lábát emelő kutya,
szomorúan szalad tovább,
szabadságvágyból szőve otthona.

Paál Marcell Hesperus: Társasút

.
Tél van. Hótalan, puszta tél.
A kockaházak bambaságára
fátylat terít a könnyű fény.
Borzas fák ölelnek műutat, teret,
a bokrokat kisemmizi egy fürge szél.
.
Ma kellemes a délután. Az égből
nem lógnak felhőoszlopok,
a parkok sem vetkőznek tovább.
Persze minden szelídebb,
ha belülről nézem, az ablakon át,
.
ahogyan a táj magához térni rest.
Ráérősen nyújtóztatja szét zsibbadt
tagjait a korán kelő, kótyagos tavasz,
s azt kérdi tőlem egyre: "Meddig,
mondd, meddig maradsz?"

szozattovabbacikkhez

Pápay Eszter: Van élet

Van élet még a vég előtt.
Jártam ott egyszer egy délelőtt.
Keskeny az ösvény, jó gyomos.
Nem döcög arra villamos.
Nincsenek sorszámok, trón alatt -
Isten a sörpultnál fogad.
Bankbetét helyett:hangszerek.
Kávéznak kócos genderek.
Válladhoz szárnyak tapadnak.
Dublőre lehetsz magadnak.
Emléket gyűjthetsz,rang helyett.
Hallgatott róla a tanmenet.
Jobbról is, balról is szakadék.
Van rá pár éved. A maradék.

Pelesz Alexandra: Végtelen

Csak gyökeret eresztek…
hallgatom a világot
terülök, létezek,
leszek rét, virágos,
színtenger, illatok
illanok szerteszét
nemsoká villanok
nem tudom merre még
merre van, keresem
föld alatt nem lelem
- kitépett gyökerem -
vár rám a végtelen…

Rajki Rita: Vétkek

Ma neked adom ami maradt belőlünk,
cafatok,
csontok,
halmazok,
Irgalmas szavak közt ragadt nyers
halmazállapot.
Nem maradt más, csak mit letört
belőlünk mint szeletet a múlt
reszket,
réved,
hallgat,
minden, mi mögénk tornyosult.
Ma kiokád az élet egy bús rapszódiát,
motoz,
méláz,
megéget
máglyát rak belőlünk a sosem volt világ.

szozattovabbacikkhez

Székely Máté László: A folt

Rongy esernyő vizes göncön.
Beázott egy ház, rohad.
Emlékeid meddig őrzöm?
Áldás voltál, áldozat?

Kopott csizma barna sárban.
Félbevágott zöld fenyő.
Kísértetünk hideg ágyam,
összecsavart lepedő.

Kanóc helyett led világít.
Kék árnyékom csupasz váz.
Bukott angyal félve lázít,
örök hitről magyaráz.

Kevés tinta, túl sok kávé.
Árva betűk, torz idom.
Szétkenődő csokoládé.
Folt vagyok egy papíron.

Szele Anna: Szilánkok a múltból

hiába fáztak az éjszakák
libatoll dunyha alatt
álomba ringatott a január
és anyám testének biztonsága
férfiak pálinkaitt' hangja ébresztett
kávé-cigaretta-izgalomszag szökött be
a szobaajtó résein
s asszonyruhák hajnal-suhogása
visított mint akit ölnek
mit is tehetett volna
ölték
pörzsölték
szalmával sikálták
kibelezték
széjjeltrancsírozták
a szegényt

szozattovabbacikkhez

Szentjánosi Csaba: A kulisszák mögött

Vártam itthon magam
könyvekkel, feleséggel,
auchanos pogácsával,
megérkeztem magamhoz,
feleségem még öltözött…
mint egy félig kész festmény
a színekbe,
az ágy hattyúpaplana már elúszott,
flörtöltem a kinder pingvinnel,
míg Andi a reggel udvarhölgyeként
felvette a szemérem
kilenc szoknyáját lelkére,
a kezem ásított…összezártam ujjaimat,
hogy ne legyek udvariatlan,
aztán kikísértem Andit a kocsihoz,
levittem, átadtam a busznak…

szozattovabbacikkhez

Szlávics Noémi: vagy minden marad

mint a vonatút amíg mozgásban vagy még fészkelődsz
alhatsz vagy nézheted a táj rohanó alakzatait suta
rókát vagy nyulat káposztamezőn vagy a tengert ha épp
messze visz utad – de a vég az mindig ugyanaz
lépcsőkön le majd az állomás talán a resti
a rokonok biciklik vagy senki mint az életed
ugyanolyan lesz halálod is fémlépcsők és mögötted
a robogó szerelvény és egyedül maradsz mint tegnap
tegnapelőtt vagy holnapután – resti rokonok vagy senki
és az út valami világvégi elhagyott városban lépteid
csak az égi őr számolja ha van ég és vannak angyalok
vagy minden marad a semmi megszokott kiadásban
elhallgat a gép kiegyenesednek a vonalak a görbült hát
és a monitoron futó csík is kiegyenesedik hideg lesz
és te elfelejted végképp hogy valamit elfelejtettél élni

Szenyán Zoltán: igen mindent

– hírhozó futása –

... tintapaca, fekete lepke
testemben hordtalak éjjelente...
tagadásom rabja voltam,
amit hordtam,
amit láttam,
reggelre elfojtottam, tomboltam,
tomboltam - ordítottam
ordítottam - tomboltam
azt a kurva angyalt okoltam,
ami mindig ott, ott lógott,
lógott az ajtónk felet,
szavak nélkül,
szavak nélkül,
szavak nélkül üvöltött egy nevet,
eleinte nem értettem..., nevem volt,
nevem, mit gondosan elrejtettem,
amit sosem feledhettem,
ahogy te sem,
ahogy senki sem...

szozattovabbacikkhez

Tímea Gulisio: Önsors

Azok az utolsó percek.
Mikor már tudod, hogy vége.
De nem futhatsz el rögtön,
Össze kell csomagolni.
Előtte fogat mosol, időhúzásként.
Háttal állsz neki.
Előtte értetlen,
Utána csalódott a tekintete.
Jól megnézed ezt az arcot.
Szép.
Hiába akarod,
Nem tudod idegenre bámulni.
Még meggondolhatnád,
De a büszkeséged nem engedi.
Azt mondod,
Eleve csak pár napra pakoltál.
Hogy fájjon.
Hogy véletlen se lehessen folytatni.
Különben olyan jó lenne,
Hogy ki se lehetne bírni.

Valek Tünde: Hangok, mint hópihék

– Polgár Juliannának –

Háromszázharminchetedik Hálaének (Szépségszövevény)

A jegesség kezére ad a Tél
AnyanyELVem is elfAGY, ha
nyELVi bitorlók nyomorult
bábája szakítja ki a forró
Haza-méhből – AnyanyELVem
s elfOGY, ha hűbb „ápolói”
nem a „jövevényszavak” terjedő
gyomgyönyörét irtják, hanem
a „mindennapos megmérettetés”
e Kárpát-ölnyi csodacsíra
védelme és fölnevelése – Ki
kérdi – fának folyandárnak
Csak kússzon e kivéreztetett
országon át csak törjön az
Égig, mintha megállíthatatlan
Maradandóság – És vesszünk bele
e „szépségszövevény” szerelmébe

szozattovabbacikkhez

Varga Árpád: Béke-sziget

Bagoly vagyok.
Olykor fáradt, de most némán figyelek.
Az éj csendes, az óra kattog,
A távolban egy buszféle tompán nyekereg.

Rájöttem, nincs miért.
De így sem, úgy sem ám.
Varázsütésre vártam,
S legott álmatlanul álmodám,
Hogy béke van, mindig béke volt,
Békében működik a változás.
S vele szeretet csendül, hiányzott.
Elhalkuló szavak a fülemben suttognak,
Megfeneklett a lázadás.

Az idő hordta el, mint szüleimet,
S majd engem is hát egy napon.
Ó, miért kell várni, ha van egy béke-sziget,
Csak itt – a szívünkben lapul…

Varga Rudolf: SZEMED LÉZERÉVEL

Konyhád ajtaját
berúgja a szél, katyusák
süvítnek, aknagránát
robbanása rántja le az eget.
Alvég-felvég határán a front.
Veron, ez, ez, mindez,
mindez neked semmi.
Csak, csak olyan izé
a halál, izé, akár,
akár a madárijesztő, olyan izé,
izé, akár a. Lerázod.
Lerázod magadról,
mint kutya a döglött
bolhát. Húsz
falubeli asszonnyal, leánnyal
süket vakondokként
ástok,
fagyos földbe perecsi
erdőnél embermély lövészárkot
ástok.

szozattovabbacikkhez

Vernyik László: A Mindent is és a Semmit is

– P. Nagy Gabinak ajánlva –

.
A Mindent is és a Semmit is
köszönöm Neked...Ma...
Semmit sem kaptál tőlem...
Nem adhattam Semmit...
Zsákomban csak ennyit
hordozhatott el belőled egy fa
ága...-Utána letört...
Mert gyönge volt,
mint a Hold
fénye felhők mögött...
S mint amikor Isten titokban
koldusnak öltözött!
De közösen térdelünk a vers előtt!

szozattovabbacikkhez

Véssey Ede: Megfagyott vers

vérező őz nyoma
fehérlő hóban
     verseim forrása
     elapadóban

ólmos felhők árnya
sűrű ködre ül
     megsebesült szavam
     csöndbe menekül

avar alatt az út
befagyott a tó
     elrejtve bennem a
     mondanivaló

az estbe búvó táj
sötétségbe vész
     legyél egy elhaló
     néma létre kész

Zajácz Edina: Elmondalak

Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél,
égsz bennem, miként a felgyújtott világ,
felhőkkel szeretkezik a határszél,
mint irigy istenekkel szent krónikák.

Celládban ébred a vétkes öntudat,
életfogytiglan elítélted vagyok,
léptedben bukdácsoló félmozdulat,
ha veled nem, hát nélküled sem halok.

Túlhordalak megannyi létezésen,
viszlek, mint szökevényt, rabságokon át,
akkor is, ha leszel maréknyi porszem,
tűröm széthulló sejtjeid halmazát.

Át nem engedlek téged a halálnak,
a végtelen négy szegletébe zárlak.

Bartalis János: Erdély hegyei intenek

E forró, dús nyárban
megérint halkan egy sóhaj.
Az ősz lehelete vagy a halál tán –
vagy tán csak röpke gondolat.

Megérint és száll hűvösen,
mint galambszárny puhán, észrevétlen.
A kék égből még visszanevet rám,
mint fájó, édes szerelem.

A te lelked jár itt csendben,
az elmúlatlan örök-szép varázs.
Erdély hegyei intenek, a zúgó
fenyvesek, a te két szemed – Kosály.

Berde Mária: Mezőség

Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.

Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad –
Szél jő, s a földet megdidergeti.

Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.

Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.

                          1920

Reményik Sándor: Benéz a havas

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe…
Mondják, ki belekóstol a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamos-parton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

                        1922

Szemlér Ferenc: Gyimesi eső

Most a hulló eső mindent egyszínre mos,
a fenyők karcsú törzse bő létől iszamos,
a csángó térde sárral s latyakkal van teli,
rogyó marháját durva szavakkal tiszteli.

A hegyen, mint a vatta, szétfoszló köd kereng
és sűrű füst, amerre a mozdony nyögve ment;
nehezen mássza végig a csúszós síneket
s még jobban feketíti a szürke színeket.

Ideges most a kedves, hogy ennyi feketét
lát s hogy amerre indul, mindenütt sárba lép,
az ágyban forgolódik, s ha felkel, nem kacag,
az orrát húzogatja a nedves hullaszag.

szozattovabbacikkhez

Szentimrei Jenő: Képeslap a sztánai Csigadombról

Nagyon nyíltkék az ég itt,
Dombok és tölgyesek,
S a tölgyek dombos lombján
Harsány szajkó fecseg.
Fű közt kéken csilingel
Millió kis harang,
Imát hadar a csöndben
Az ér a sás alatt.

Csöndtemplom ez. Szent hűssel
Szívet borongató,
Alig türemlő fodrú
Nyugalmas, tiszta tó.
Bogár- s madárvilágban
Örökös lagzi áll
S örök a tor. Ölyvszárnyon
Kereng fönn a halál.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Szerda van

Hétfőtől, péntekig élek.
Jövöm a szombat, múltam a vasárnap.
Ami a kettő közt vagyok az a lényeg,
a többi csak magyarázat,
mert a harmadik napon szerda van,
s én létem lázában ragyogva fekszem
veled, míg belédhal a Nap,
s az ablakokba mécseseket tesznek.

Jagos István Róbert: Íme vagyok

Ha most néznék szemébe a Végnek,
mondaná: Ezek a szemek égnek,
és látom benne élt negyven éved.
Mint vízben a nap: rétre csillanok.

Fényemben él mindaz, mi gyönyörű,
melyeknek talán Isten is örül.
Szétszórt és megtalált szerelmek,
felvállalt rabságaim szabadon.

Árnyaimat magam mögé csapom.
Volt mi volt, hagyom. Igen, ott hagyom.
A kihűlt kezeknek szorítását.
Sorsom összepiszkolt démonjait.

Íme vagyok. Ember, apa, férfi.
Barát, társ. Lesz, aki sose érti.
Két fiam az, ki végül leméri
negyven évemnek szórt szén-köveit.

                    2014. január

Kapui Ágota: Más idők jönnek

Más idők jönnek
más próféciák
kagylótetemmel lesz tele a part
levedli ősi
bőrét a világ
s a tér-idő már más irányba tart
az álmok kéklő
jóslata nyomán
szétesnek majd
Dodona kövei
s a forróság
felszívja a Napot
és szétpattannak Terra övei
az ég sötét
s a Föld vigasztalan
és északnak húznak a madarak
s a hajnalok
nem hoznak új reményt
s a szelídek vadakat hajtanak
és szétesik
mi egység volt talán
sarkot cserél a rémült földgolyó
és ami jön
az új érzékelés
új küldetés és új dimenzió

Kányádi Sándor: Forrás és a pásztor

Jót húzott a forrásból,
s útnak indult a pásztor.
Útközben sorra elköszönt
a hegyektől s a fáktól.
Jött, amerre a kis patak,
a jóízű forrásból.
És amint jöttek kettecskén,
meg-megálltak egypárszor:
nekihasalt, és jót ivott
a patakból a pásztor.
Aztán elváltak útjaik,
kétfelé mentek, máshol,
más hegyek, völgyek hajlatán
mendegélt már a pásztor:
nekihasalt, és jót ivott
a legelső forrásból.

                            1963

Szervác József: Mese

Terítsd be arcom mosolyoddal
kertünk száz bucskázó kobolddal
minden éjszakánk teliholddal
a világűrt is illatoddal

Ha csak az arcodat adod
nekem mint éjembe Napot
reggel a Holdat keresem
követelem két melleden

A.Turi Zsuzsa: Egyszer...

Egyszer megérkeznek
a tiszta szívűek
akik mindenre
„friss szóval” őszintén felelnek
a ragyogó szemű mindent látók
sima homlokukon
lobogó hajukban
fiatal testükben
erő
 
ugyanazt akarják
 
el is érik
mi oly régóta érik
itt a szikrázó csendben
 
összetartva
bátran
nevetve
 
jönnek majd el az igaz emberek
s mi majd remegve
ritkult hajjal
hajlott háttal
gyanakodva nézzük őket
„már vénülő” szemmel
 
és nem hiszünk nekik...

Albert Zsolt: Istenhiány

az ember kísérleti dalt ír
jobb híján jelzőlámpák fényénél
hátha egy augusztus végi viharon át
eljut a szerzemény a mennyországba

csatornafedelekre hulló hangok sejtetik
hogy valamikor még izzott minden
mint fémszilánkos levegő
műszak vége előtti kovácsműhelyekben

magában kalapálja izzítja a szavakat
és a környéken végigrohan hullámozva
minden ütés keltette rezonancia

a dal jelöletlen bevezetés nélküli
amibe már belépett mindenki
ő pedig változatlan feszes ritmust tart

a kívántnál korábban zárna
bár amíg a kövek szóval tartják
nem tud figyelni az ablakon kifolyó időre
sem a merülés gyorsaságára

csak a fogyó levegőt érzékeli
tüdeje a tenger keszonkamrája
nyomás kiegyenlítődés előtt lép ki
és akkor döbben rá igazán
hogy nem volt fájóbb soha semmi
mint a mindent felemésztő istenhiány

Arany-Tóth Katalin: PONT ÚGY

Ahogy nappal és éj összeér,
szerelmünk úgy fonódik egybe:
rozsdaszín boldogságot ígér
bőrömnek az ujjaid selyme.

Létem, mint olvadó gleccserek:
zuhog rád a tiszta áradás,
s úgy simul hozzám szomjas lelked,
ahogy nem érintett soha más.

Mintha minden rossztól védenél;
fényem vagy és mosolyok kelyhe.
Valóságod íze bennem él –
mintha csak édes álom lenne.

Mint túlélő hajótöröttek,
egymásba öleljük a percet,
ahogy a Nap int át a Holdnak,
mikor egymást váltva születnek.

Bak Rita: Szomszédok

A magának való szomszédok,
Kafka, Mann könyvei
 a polcaikon.
Soha nem beszélek velük,
vagy talán én vagyok
magamnak való.
Fúrok
egy földalatti alagutat
egészen önmagamhoz,
teljes mértékben önmagamhoz.

Messze a  vad dzsungel,
 a buddhista templom,
az operaénekesnő a színpadon,
 a kutyaételek boltja,
miért ilyen üres?

Gördeszkák a padlón,
műanyag kövek,
emberek üvöltenek
az udvaron
megkopasztott hanggal.

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: Ugyanazok a csillagok

Elképesztő, hányféle változatban
futtatják – egymással versengve – végig
tévedhetetlen programok a teljes
összeomlás biztos szcenárióit.
Az ütközés sebességét és szögét
olyan szenvtelenül modellezik, mint
kozmikus baleset évmilliárdok
távlatában becsülhető esélyét.
Egyre kisebb tétben mernék fogadni
ellenükben, mert objektivitásuk
heve elragad; olyannyira, hogy már
forgatókönyvet pörgetek magam is.
Az áprilisi égboltot kémlelem
a majtényi éjben. Ugyanazok a
csillagok. Ugyanolyan lesz az érzet,
amikor át kell gázolnunk a vízen.
Szeretnék hinni az epheszoszinak.
Az a folyó valóban lehetne más.

Csata Ernő: Orbán Balázs sírjánál

Kapuk alatt botorkál a kegyelet
egy vissza-visszarángatott lélek
sírkövéhez, hol érezni akarjuk
az elrabolt örökségünk,
ahol sokszor temettünk,
hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk.
Szejkén, az apai örökség porán
egy betűrengeteg suhog körül,
s a föld gyomrából a Borvízoldalban
egy régmúlt bugyborékol még felénk.
Könnycseppek a talpalatnyi földért,
mit egy nagy akarat bejárt és leírt,
a székely Szentföldért,
ami ránk maradt, hogy őrizzük,
el ne hagyjuk soha.
Egyszer, ha a viharok is elülnek,
ha kifullad a tömény gyűlölet
és a vad szelek más irányt vesznek,
talán észrevesz minket is az isten
s a Hargita hegyfokára
turul szállhat újra és megpihen.

                                          2012

Czipott György: (.)de profundis clamavi ad te domine

.még ring bennem
dajkálva vér

.harmadfogaim közt
korcs éjfél hámozatlan
csikorg tegnapüveghomok
míg hajnallá alvad

.pilláimon mintaöröklét

.testem lásd csoffadt
egymindenségnyi tér

.hangom hósötét

Fülöp Kálmán: Álcázott szerelem

Amikor kinézel
az ablakon,
a kinti világ
szerényen hajbókol,
és közel hajolva
hozzád, boldogan
simogatja arcod,

nem kérdez, csak
így akar szeretni
halálba fúló
igaz szerelemmel…

A végtelenből kiszűrt
apró igazságokat
egy soha el nem csattant
keserű csókban
emlékként varrja
történéseid keresztjére.

Ernst Ferenc: Elhagyatott világok

A kapu rozsdabarna,
a kerítést az idő rágta meg.
A szemétdombot
méretes gyom takarja,
a fákon száraz ág rezeg.
Az ablakok zsákkal takart foltok,
a tetőn csak repedt cserép,
gyűlnek a nincs -ek és a volt-ok,
vajon mit lehetne
holnap tenni még?
Vagy csak lógjunk,
mint falba vert szegen
az ott hagyott kabát?
Miként törött ablakok mögött,
szakadt függönyökbe
varrja egy kéz, elkárhozott lelkünk
volt-nincs templomát.

Hajnal Éva: Elüldögélős

Hajléktalanként leng a szél,
az utcakő is ténfereg,
két gyönge madárlábain
lépked az est, kis fény dereng.

Bezárul csöndben mind a ház,
elüldögélve hallgatok,
csak kulcs csikordul álmain,
nem nyílnak már az ablakok.

Ilies Renáta: Vámpír

Ki legyen a legújabb áldozat?
Ujjaiban megkapaszkodom.
Rosszkedve majd elpezseg a számban,
Fanyar íz, de nem panaszkodom.

Bármi jöhet! Én teszem a dolgom.
Nyakig ülve mocsokban és sárban,
Végignézem, hogyan is lesz bajnok
Maratoni véraláfutásban.

Utoljára kiáltani fog majd:
Visszhangozzák budai terek.
Akkor vagyok önmagam igazán,
Mikor magamra se ismerek.

Mit kíván a magyar nemzet? – Jóna Dávid

............
/tizenkét pont/

Mint egy számzár: eldobott kombi nációval.

A forradalom meg, mint a műanyag szék lába: kitört.

Az Unicum benne volt, az biztos. Nahát.
Vitte fel az égbe a jámbor lomha-pulzusát.

De ez ilyen,
az elsüllyedés rendszerint a hajózással kezdődik.
Néhány helyi ideológiával összeillesztődik,
s máris új neve lesz a térnek,
néhány tankra forgalmit is kérnek:
a börtön marad, az őröket váltják,
a sírokat meg majd mindannyian körülállják,
ahogy mindig: lehajtott fejjel.

Jónás Tamás: EL NE

Ki munkájának rabja, borzaszt,
és borzasztó, ki lusta, leng,
és megvetem a hórihorgast,
ki lent lépked, de orra fent.

Ruháját az, ki válogatja,
köszöntésre sem érdemes,
s kinek egyetlen drága rongya
sincsen, szememben nem nemes.

Ki hangos dalra járja táncát,
a feltűnően viszketeg,
de annál sincsen senki árvább,
ki nem fúj folyvást éneket.

Unott a bölcs, és meg se szólal?
Csendjét kacagva fújom el.
Vagy folyvást röfög, mint az ólban
az éhes disznó? Bújjon el!

Nekem, virágom, nincs, ki tetszik.
Tükörképem milyen ramaty!
S bár rábeszélnélek napestig,
hogy hagyj magamra, el ne hagyj!

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf