Fáy Ferenc: Barátkozás az öregséggel

Nem félek és nem rettegek már tőle,
nem zárom kulccsal napjaim előle.
Mellettem él, mint árnyam él a porban
s ha elmarad, már kérdem néha: hol van?
Leül mellém és hűvös lesz az ágyam,
ölébe vesz és forróbb lesz a csend.
És szép szavak szitáló alkonyában
visz át a párás, őszi földeken.

Vár rám a ködben… bújnék… és hiába,
ott ül a város minden kapujába,
az úti fákon, sóhajtó levélen, –
felkel, ha lát s indul, hogy elkísérjen.

szozattovabbacikkhez

Flórián Tibor: Búcsú

Ősz sárga lombja hull a földre,
búcsúzom a nyártól örökre,
a levelek alatt rám talál,
s bénult szívemre lép a halál.
De néha fel-fellobban az ég,
s mintha messzi hárfát hallanék,
énekét egy visszatért nyárnak,
az emlékek még visszajárnak.
Rám hull a hold szelíd ezüstje,
a létnek lángja nincs, csak füstje.
Fölkap s elragad az éj, a szél
és havat sodorva visszatér.
Tél kerget, mint vadász a vadat,
aludni hosszan a hó alatt,
s nem tudom, mint gazdag ráadás,
eljön-e majd a feltámadás?

Hámory Várnagy Dalma: Hála ének

Szeretem a hű embereket,
Kiknek lelkében csak jó ered.

Szeretem a lágy, nemes zenét,
Gyermekeknek nefelejtskék szemét.

Szeretem a harangot, ha szól,
Fűszál, ha sarjad a föld alól.

Szeretem a fogyó, vén Holdat,
Formagazdag jégvirágokat.

Szeretem az Istent végtelen
Megmutatja a szépet nekem!

Kőszeg, 1936

Gaál Áron: Morzsák az urak asztaláról

Lendületből
Urak asztala
Vendégség
Börtönöd
Migrén
Ma
Magam ellen
Percek termeszei
A szúnyog
Slusszkomfort

gaáláron

Jagos István Róbert: Tűz és jég

Két dologból csak az egyiket választhatod,
Ha a tűznél maradsz, a jeget eldobhatod,
Mit ér a tűz, ami mindent elemészt,
Mit ér az élet, ha nem vagy senkié,
Mit ér az élet, ha nem vagyok senkié,
Jeges tájon, a sivár semmiség.
Az égő tűz ellen nem harcolhatok,
Holnapra talán semmivé olvadok.

2007

Kányádi Sándor: Bot és furulya

Legelső ajándék, mit kaptam,
egy bot s egy furulya.
Cifra volt a bot,
füstös a furulya.

A szomszédunk adta volt,
egy öreg pakulár.
Somfa volt a bot,
szilva a furulyám.

Bölcs szavakat is adott
a bot s a furulya
használatához
nekem a vén Duka;

„Az ember ott kezdődik,
és ott a pakulár,
ha jól fogja a botot,
s ha szépen furulyál.” -

És később se tellett
gazdagabb batyura.
Minden vagyonom ez volt:
egy bot s egy furulya.

Aztán fönnakadt egyszer
a bot egy almafán. -
Így lett botom is egyben
szép, füstös furulyám.

Kapui Ágota: Korántsem hibátlan

Perc vagyok a véges könnyűségben,
létezem csak, szerelemtől váltan,
pillanat a felezett időben,
pőre szó, a lélektől ruhátlan…
Karcolás a foncsorozott fényben,
porszem ott, hol minden makulátlan,
iránytű a semmi közepében,
esendő, és korántsem hibátlan…

 

Szervác József: Reggel

Ha miénk volna ez a reggel,
fénnyel, fullánkos félelemmel,
előtolakvó kopjafákkal
bár, ha miénk volna e reggel,
kések szemeznének szemeddel,
lehetne, az Isten is rád vall;
s minden bűnt, ha miénk e reggel,
megmelengetnél tenyereddel,
simogatnád, mint hullafoltot
gyermeken anyja, ez a reggel
miénk, halálos ítélettel,
kivégzik áldott asszony-voltod;
miénk e börtönudvar-reggel,
tiéd, a testedben szögekkel,
enyém, a számban mésszel, sárral,
kettőnkké - világ a világgal.

A.Turi Zsuzsa: DE

(pressz(ió))


Csak a csönd vagy a hang
a magány a harang
hollóraj startra vár
nincs galamb soha már
nincs más csak
a hideg
meg rideg
holt színek
nem tudni mire vár
az ember a madár
az éjben sincs
határ
nincs remény
soha már
ringató
ösztönök
meg a köd

szozattovabbacikkhez

Albert Zsolt: ZÖLDHATÁR

Átlépett minden határt,
szüntelen fogantatás van a kertben.
Készülődés, ideges kapkodás,
földpúder pamacsol a bokoringen.

Alig vakolt falon levéldíszlet,
hirtelen felsepert váróterem,
érkezés előtti feszültség lebeg
a szirénázó levegőben.

Utolsó igazítás, zivatar fésűl
a sorban álló lombokon.
Szöveggyakorlás, formaöltözet,
kerítésmodoros zöld tekintet.

Az egynyáriak öröklétre vágynak,
felkapált bolygóra, burjánzó
virággyarmatokra. Az örökzöldek,
nem is tudom, talán a színváltásra?

Arany Tóth Katalin: LÁTTALAK

Lehunyt pillák alatt
ma újra láttalak.
Válladra ült a csend,
s vigyázva megpihent.

Mintha pilleszárnyak
könnyű tánca lenne:
hangod bársonya bújt
suttogva fülembe,

s én féltem megtörni
a mézédes varázst.
Mosolyba temettem
a vágyat, hogy ne lásd,

mily törékeny vagyok.
Ha csillag hullna rám,
a láthatatlanok
palástját hordanám,

s nézném tekinteted,
ahogy az arcomat
benne megismered.
Rejtőznék szád alatt,

kedves szavak ölén,
ringatna esti fény,
és válladon a csend
hagyná, hogy átöleld.

Dr. Bátai Tibor: karakterkivonat

nem panasz
egyszerűen tény
egyre nehezebb versbe
írni téged
eddig bárhogy igyekeztem
minden sor
csak változat volt
arról
milyennek láthattalak volna
ha realizálódik a
karakter
néha melléd írtam magam
hogy ne legyek annyira egyedül veled

B. Mihály Csilla: Hömpölygő május

Mint ezernyi tarka, pezsgő
víg gomolyba bújt, serény
pillanat, ha láza megnő,
s önfeledten ég belém,
úgy terül a fény a fákra
hömpölyögve, zsongva rázza
szél a lombot, selymes árnya
ringató neszén
leng, libegve száll a lelkem,
éber éhe duzzadó,
átölelve tart e percben,
s enyhet oszt a dús való,
csendje permet, álma fényfolt,
lét, jövő, ma és a régvolt
lángra lobban s ég az égbolt
pirkadó szemén.

Csata Ernő: Az idő múlik

Múlik a létünk és
az idők változnak, amíg be-
teljesülő sorsok,
ránk mélyebb ráncokat írnak.

Vélük együtt váltunk
arcot, hajat és pirulákat,
vélük is átéljük
múló, földhöz ragadásunk.
 
Minden, amit látsz és
amit érzékelsz körülötted,
csillag az égen vagy
bolygó, erdő s magasan fenn
 
sziklaorom, minden
mozog és egy szédületes, gyors,
végtelen örvényben
jár táncot minden elektron,
 
mert az időn kívül
sose élt itt semmi se, ez, mi
tartja örök lázban,
pörgő mozgásban az ősi
 
Víz elemet folyton,
ha a lelkén angyali táncot
jár, korom éjből jött
örvénylés végtelenében.

-2-

Múlik a létünk és
az idők változnak, amíg be-
teljesülő sorsok,
ránk mélyebb ráncokat írnak.

/hexameter, 2014./

Czipott György: Hány sebzés!

mennyi világakarás párállt
szép, asztalkendős álmaimban…,
    hány buzgás fizettette árát!

hogyan bíztam, jaj gyermekbízvást
aklos, eleven jövendőkben…,
    gépfogak rágnak enátkozást!

micsoda éjt meszeltem mélyen
pikkellyévedlő bűvigékkel…,
    dögkútcsöndre evesül vérem!

szívem mögén olyik temető
tetézve immár üres árnnyal…,
    csak vas éjdélbrongást nevelő

adóssavidőben jaj hogyan
eredhettek meg hajgyökerek?…,
    csupa hátakránca, arcatlan.

mennyi csókos akarás páráll
kócszemfödeles álmaimban…
    hány sebzés fizetteti árát!

Ernst Ferenc: Hiányvers

Csak egy hiányvers vagyok,
nem létezésből született szavak
emlékének állított sorok,
fejfáján múló gondolat.
A semmiből születtem,
talán senkitől, senkinek,
nem fájó dallam, vagy illem,
mi az életnek általam fizet.
Hiány van bennem, s tán nem vers
vagyok, csupán szavakba bújt félelem,
mit kimondani, magadban sem mersz,
de önsajnálatodnak a legjobb élelem.
Én pontosan ez leszek általad,
a nincs sehol, de mégis létezik,
a gondolat, mi rajtad áthalad,
hiányt kitöltő sor, mint épp ez. Itt.

Fülöp Kálmán: Esthajnalcsillag

Pillantása némán
a fák lombjain pihent,
kalandor pirkadásba
gyújtott reménytüzet.

Morzsolta kis kezében
testét a vak sötétnek,
amíg a távol ágyán
kibomló új ígéret

rügyezte bőség-álmát
és átnyalábolt engem –

mint évek tisztasága
az udvarba nőtt kerten.

Gulisió Tímea: Bolygó

Amit szerettem
nem csináltam.
Akit szerettem
nem kerestem.
Túl sokat tettem
ahhoz, hogy elég legyen.
Túl keveset
a kiteljesedéshez.
Mindig jó kifogás,
hogy csak most kezdtem.
Belefáradtam
és nem is élveztem.
Örök úton van
akinek nincs hova mennie.
Talán sírva fakadna,
ha odaérne.

Ilies Renáta: Falainkra

Ne bámuljuk a falat, mert még ledől.
Egyszerűen nincs benne hála.
Egy gondolatunk se veszhet kárba.
Leszünk egymásnak, míg lenni tudunk.

Lesz, ki elfogad menedékül?
Az ember él és majd belevénül.
Vagy részeg és öntudatlan.
Tükröket néz. Mit lát abban.

Árnyékdinamikát, fényparádét.
Már tudom,hogy miért iszod
feketén a kávét.

Paál Marcell Hesperus: Szenvedély

.
Nem tudom, mi húzza arrébb
a láthatárt horzsoló eget,
csak sejtem, hogy az agg fák
kérges, örökzöld hitek,
.
nem tudom, miért int a lomb;
a megfejtés búcsúzó derű.
Látnom kell a gyönyörű vétket,
mely foszlott, csábít és szakszerű.
.
Madár moccan, nyikkan az eresz.
Nyílik az ősz, de mégsem ereszt,
felhők szélén minta a nyers fény.
Öledbe bújnék, ruhád nem lévén.

csillagkod1

Pápay Eszter: Legendák a mostról

Most egészen -
miközben csak félig
Most egyetlen -
ha egy darabban mérik
Most élni jó –
ha volt is, lesz is rosszabb
Most épp elég –
mert többet úgyse hoznak
Most boldogság –
és itt vagyok a mostban
Te épp velem
és úgy sincs más, csak most van

Pethes Mária: semmi nem marad

semmi nem marad titokban. mindent kilocsog
az eső. azt is, amit a látóhatár rejteni próbál.
talán a fecske röptét kíméli, mielőtt beleolvad
a táj pasztell festményébe.

az idő kicserzi a fa törzsébe vésett szívet, ami
a szerelem néma bizonysága. a gondok ólom
olvadéka az idegekbe hatol. könnyek sója szárítja
a szemet. a légkört feldúlja a közöny.

a felhők súlyosak, akár a búcsú szorítása a szívben;
marad valami az érzésből, amiért élni lehet, vagy
csak a bánat esője zuhog a házra, és az üres
cigarettásdoboz felirata figyelmeztet a halálra.

Pethő László Árpád: FÖLHORGADÓAN

– I.M. Kányádi Sándor –

Bátyám -: ez itt a
szülőföld –az ott ama
csonka – fák hegyén

billenő haza
melyből  vétetett mára
fölhorgadóan

nemzet  - „juró-
pa” letaglózottan a
kereszt  alatti

fényesség  várát
őrzőn  a vörös villám
ellenében -  lám…

Szentjánosi Csaba: Keresem…

Keresem azt a ceruzát,
amivel Isten kiszínezte a napot,
keresem azt a holdradírt,
amit egy angyal elhagyott.

Keresem azt a kukát-
ami hallgat, szót fogad
a kukásoknak,
keresem az idő zárjegyét,
amivel tegnappá lesz
lezárva a holnap.

Keresem azt a sípot,
amit megfújva-
helyükre szaladnak a csillagok,
keresem a teremtett világban
magamat-
hátha egyszer megtudom, ki vagyok.

Keresem szüntelen azt,
amit nem találhatok meg soha,
keresem, hogy hol van-
az a finom gyerekkori tarhonya.

Keresem az utat…
amin dűlőre jutunk végre,

keresem azokat a hajszálakat…
amiket rajtam hagyott,
a falu szépe.

Székely Máté László: Sikoly

Vádakat viselő legújabb korszak
Gázpedált nyomkodsz, ha nem fog a fék
Eurót számolgatsz, földet rabolhatsz
Leégett templomod szép menedék

Homokból épülő tornyokat tervez
Lázadó mérnököd, ölbéli nő
Parancsot adtál, holnapra rend lesz
Táncol és táncol a múló idő

Kábító dalokat dúdol a mámor
Olajos tavakban ezernyi rák
Kivágott erdőket nem látsz a fától
Hangtalan sikolt egy boldog világ

templomrajz

Valek Tünde: Szikrát vet fogam közt a szó! (1)

József Attila után szabadon
Húsvét előtti hétfőn este hét előtt
Tíz perccel, a Notre Dame lángot őrölt
Felújítás közben érte a tűz, úgy véletlenül
Égett, pusztult, drága Mi Asszonyunk!
A kár felbecsülhetetlen
Eddig szolgálta a keresztényeket, rendületlen
Alapkövét 1163-ban,
Párizsban fektette le III. Sándor pápa,
Ezután 157 évig,
Építették 1320-ig
A keresztény hit bástyája lángokban áll
Vajon lesz-e elég hit, készség és népakarás
Hogy épüljön újra a hitmaradás?
Néhány óra, néhány perc elég
157 év munkája porig ég!
Vajon lesz-e elég hit, készség és népakarás
Hogy épüljön újra a hitmaradás?
Épülésének 700. évfordulója
Az üszkös romokon túlmutat?
Vagy jönnek a hitehagyottak helyére erősek
Mások, kiknek új katedrálisok épülnek
Beszélnek más nyelven, egy másik Istenhez
Pedig mi tudjuk: Egy az Isten!


2019. 04. 15.

(1)Irodalom: József Attila: Vas-színű égboltban..., 1933.március.

Varga Rudolf: IZZÍTS FEL!

Ha a tévedés
 már
túl van, túl van
 a
 képzelgés delén,
 más
szavakkal, másként,
mást
 szól a tétova
értelmetlenségrõl, mert akkor
már
csak a sorvadt kéz,
csak a remegõ remény,
 csak
 a
 fohász. Izzíts fel egyszer
 még,
 izzíts fel engem,
 perzselõ hûség!

Végh Attila dr.: Körforgás

Utca vagyok, rajtam kocsit toltak,
felsepertek, pedig tiszta voltam.
Felbontottak, mert eltörött a szív,
Te vagy, ki ismét dobogni tanít.

Hegylánc vagyok, míg átölellek én,
megvédelek, mert itt leszek, ne félj.
Rajtam indáim örökké élnek,
karjaimmal épp az égig érek.

Szellő vagyok, mint gyengéd simítás,
hosszú ölelés, kacér kacsintás,
labirintus. A végén menedék.
Együtt megtaláljuk. Csak Te meg én.

Forrás vagyok, mi folyammá szédül.
Tenger leszek, így eltűnök végül.
Testem harmatként arcodra cseppen,
Életre kelek a közeledben.

Bartha Gusztáv: Eljön az éj

– Borzsavidék, szerelem és felderengőn József Attila emléke –

Eljön az éj: értünk szeretni.
Az éhes kutyákkal összeveszve
A házakkal szemez az este,
A Borzsa hallgat: koravén,
Akár ajkad, ha szólni fél.
A csend gyűlölni megtanít;
Fájdalmad bennem felvonít!

Ami ma nincs, az holnap nap lesz:
Hadd örüljek az életednek!

***
Összebújnak a benei helyek,
Arcomon könnyed lepereg;
Rá csillag hull, a fűre ruhád
Szellőt szeret a fehér akácvirág.
Ne gondold, ha lázad is az ész,
Hogy a szemfehérbe minden belevész!

szozattovabbacikkhez

Kőszeghy Elemér: /Maréknyi haza/

T. L.-nek ajánlom

maréknyi haza ez,
maréknyi alföldi táj,
melyről hihették sokan:
a hegyek rég fölzabálták.
s nincs is már talán,
és lakói sincsenek.
(a pusztán a vihar
amúgy is vadabbul vágtat,
kegyetlenebbül söpri ki
az átsápadt testeket…)
de lám: pöröl a kútágas,
s roggyantan bár,
ám büszkén hirdeti:
vannak,
lesznek itt még gólyák,
s reméli titkon azt
derekába szuvasodott éveivel,
hogy egyszer ő még kivirágzik;

szozattovabbacikkhez

Penckófer János: Invokáció helyett

Ember nem láthatta,
hogyan lettek az első cseppek,
de máris húzzák nyirokból
a lélekhatár csíkját.
Ólmos sávok sokasodnak, s egymás felé kúsznak.

Mondatod lebegő hangulata őket
fonja, fonja,
s mire madárvágy lenne,
már csak rácsozódik kint és belül.
Elázott tollak morzéznak:
ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti.

Ám a cseppek
nemcsak jelre, kőre is olvadnak
s altatják, altatnák
a vergődő szándékát.

szozattovabbacikkhez

Sáfáry László: Megtaláltuk a tüzet

Nevess!
Régen az élet jéghideg volt.
Évmilliók simogatták a gömbölyű hómezőt.
Megtaláltuk a tüzet!
Megtaláltam a tüzet!
Gyere velem!
A jéghegyek oldalán kinyílt a bozótos.

Sütő Kálmán: Számonkérésem

Kis balga nóták… harcos verssorok…
Gúny, mosoly s közöny szülte őket.
Írtam, szerettem, simogattam
az új-fakadót s elmenőket…

Nagy idők nyögték, rázták rímeim:
parasztsors vágyta, munkás kérte…
Hős, dacos, merész s rátarti fajta…
Százszor is ezért, százszor érte.

Új színfoltjaként, jobbágy sorsomból
kidobott senki: miért jöttem?
A róna új Prófétájának?
…Várjak röpködnek körülöttem…

Gaál Áron: Szerda van

Hétfőtől péntekig élek
jövőm a szombat, múltam a vasárnap
ami a kettő közt vagyok, az a lényeg
a többi csak magyarázat
mert a harmadik napon szerda van
s én létem lázában fekszem veled
míg belédhal a Nap
s az ablakokba mécseseket tesznek.

Jagos István Róbert: A visszatérő

A környék még ugyanolyan:
öreg házak egymás után.
Megváltásra váró szemek
mögül néz a tegnap sután.
Szelíd a pap errefelé,
üvegét még meg-meghúzza,
három gyér miatyánk között
- Fülébe a cigány húzza.

Olcsó bor az utca végén,
ha leszáll az éj, az élet is.
Derengő fény kisablakból
sejtelmesen rád kacsint.
Éji bagoly az öreg bátya,
serceg a gyufa, ahogy rágyújt.
Besárgult ujj reszketegen
megőszült tincsekbe túr.

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: Harminc ezüst

harminc ezüst a hűtlenségnek ára
az árulás a zsebedben lapul
és szorítod két öklöd görcsbe zárva
és véred zúg a fejedben vadul
egy koccanás feszíti fogsorod
a remegés csak rázza testedet
a homlokodról csorgó patakok
s a tenyeredbe kúszó rettenet
az arcodon már lámpást gyújt a pír
és torkodban most bennakad a szó
a melledben két kézzel dübörög
fogoly szíved, az örök lázadó
hiába bújnál tegnapok mögé
mert felkelést szít újra ellened
az igazságnak felkent bajnoka
a feltámadó lelkiismeret.
Harminc ezüst a markodban csörög
a bűnbánat most tettre ösztökél
a sorsotok már régen írva van:
kinek kereszt jut, s kinek a kötél

Kányádi Sándor: Nekem az ég

nekem az ég régen is kék volt
ha kék volt
borúsnak miért mondanám most
s nagyon szerettem ezt a
már nem-szeretem várost

nekem a jó régen is jó volt
ha jó volt
miért mondjam utólag rossznak
csapjak föl én is buzgó
megkésett panaszosnak?

nekem a rossz régen is rossz volt
s mert rossz volt
hát kiköptem unom a kókadt
a most-merész hőssé
horgadt szókimondókat

nekem a hit régen is hit volt
s mert hit volt
az életet is hittel éltem
hagyjatok meg hát engem
ebben a balga hitben

Szervác József: A kesztyűt

    Reggelre verset akar írni,
költő, az Ég így verte meg,
a hülye Hold beleremeg,
bölcsőjén olvasta, hogy INRI;

    reggelre verset akar, Istent
szolgálni és dologra fogni,
csak vele alkuszik, ki holmi
helytartókat el sosem ismert;

    reggelre verset, levélbombát
akar, nem Hegyi Beszédet,
- mit ér, ha nem robban az ének -;

    akik a kesztyűt odadobták
s gagyiztak vaktöltényt kezéhez -
azok helyett lesz párbajképes.

A.Turi Zsuzsa: Egymásra merőleges

Minden új nap egy harapás a jövőből
a ráncok míves láncok a nyakon
egyre elérhetetlenebb a
távoli utakon motozó szél
s hidegebb a tél
is mióta nem válogatunk
a szabadon lógó bilincsek között
s a közönnyel ötvözött
belenyugvás árnyai megvédenek
az agyba hasító éles fényektől
a távcső se kell már
s mert lemaradtunk a lényegről
marad a képcső s a még
hihető mozgóképek
s már nem indulok felétek
nem is lépek ki mezítláb a hóba sem
s az egymásra merőleges tükröktől
visszavenném valamikori arcaim
de csak legyintek

mindegy ez is

a kiszámíthatatlan pulzálás
repít tovább.

Albert Zsolt: FECSKETOLL

Delet harangoznak a leveleken,
nem azon ami most hajt,
hanem a tavalyi maradékon.

Kávéillatú a kikelet, mezítláb jön.
Fagyos eső fojtogatja a fűmagokat,
nedves udvar a tenyerem.

Szívbajra szedem a reggeleket.
Akkor is ha fecskesirató tavasz jön,
gyűjtöm a lehullott tollakat.

Arany Tóth Katalin: CSILLAGNÉZŐ

Esti séta, csillagléptek,
mint egy álom, messze értek.
Mind gyönyörű, tiszta fény volt,
s rám borult az egész égbolt.

Nem tündöklő, nem is sápadt:
virágba font rügyből fákat,
illatokkal lassút táncolt,
ölelése boldogság volt.

Magától jött, nem is hívtam,
én csak néztem, elfogultan.
Elringatott sziromágyon,
mintha tudná, mire vágyom:

szozattovabbacikkhez

M. Karácsonyi Bea: Dramaturgia

majd úgy jössz mint a
peron-hideg magány -
vonatfütty sípol ki
de az éjjel fekete vagon
pókháló-áttetsző
szárnya lesz a lepkéknek
vakító vásznak között

Csata Ernő: Vitám ős Kajánnal

Én előtted jöttem Keletről
mágusaimmal ős Kaján.
Szerszámmal jöttem és írással,
Szavamat ékesen róttam,
Noé és vízözön után.

Búzát termeltem, fokosom volt,
Lassan jött össze szűk kajám.
Nevet adtam én hegynek, víznek,
El ne tévedjek utamon,
Nem éltem senki ugarán.
E nevek ősi nyelv nyomai,
Ezért ma, nem mindig értjük.
Mert rárakódtak évezredek
Alatt itt átvonult hadak
Szokásai és beszédük.
                                                                       
Vízkereszt, gyertya és kopjafa,
Megőrzött mindenek Ura.
Majd duhaj legények tajtékos,
Lovas hada telepedett
Rám, fájt az isten ostora.
                                                                     
szozattovabbacikkhez

Czipott György: Ebőrjítő

szekerek mind
fölröppennek savóégbe,
de nem Göncöl alá
és nem, nem hurcolnak
szögnemes hátukon senkit,
semmit!
csak ott szivárognak
éj fekete gerince mellett,
akárha véraláfutás.
úgy aztán,
hogyan is lennének ők
összerendezni képesek
hússácsömörlött testükből
olcsópálinkabőzű
tábort?
továbbfordul
kizsigerelt csillagállat.
arcomrahűdik vasárnaposan
anyám hetvenhét könnye.
küllősödöm.

Ernst Ferenc: Plakátháborúk

Kinek a harca az?
Ezernyi falragasz.
Kinek a képe ez,
mi szemrevételez?
A redőny az mondd, minek,
ha ablakok nincsenek,
ha nincs magyar isten,
ha nincs magyar égbolt,
ha lassan nincs semmi sem,
mi tegnap miénk volt?

Gavallér János: Karma

Sikátor, szemét,
kartondobozok,
metsző hideg szél,
éhes patkányok,
kísérteties csend,
holdárnyékképek,
sarokban síró nő,
felsír a csecsemő

ide született.

2019.03.25.

Hajnal Éva: újra tavasz

.
felékesít ez a hajnal
madárdalból gyöngysort fon karcsú nyakamra
kabátomra rajzolja hegyek hűvösét
ködből szőtt kendője borítja vállam
nem szól
illataival kérlel maradjak
hát
elidőzöm kicsit
lábaimnál ücsörög a rét
százszorszép kuncog
nevemen szólít a barkás liget
újra tavasz van
harmat hajlítja képzeletem ágait

Jóna Dávid: Harmatcsepp

Valami messzeség,
az időn súrlódó lassú lejtés,
a füst oszlik szét a légben,
a múlandóság a biztos, s a felejtés,
ahogy egy árnyék pihen a falmélyedésben.
 
Sorsodra hasonlítasz, mikor írsz,
és neved ide-oda vésed,
de voltaképpen harmatcsepp
lesz minden okosságod,
és minden tévedésed.

Jónás Tamás: AZ ÉN ANYUKÁM

Általában állt a bálban,
félszeg volt az anyukám.
Csikkel teli hamutál,
 mosolyában annyi báj van.
Az a nő csak kamu táj,
ki férfinek szalutál.

Otthon, hogyha ketten voltak
rögtön kapta apukám,
zártak ajtót, kaput ám,
nem feküdtek, mint a holtak,
összebújt két csalogány,
csodafiú, csodalány.

Öreg lett és szomorú lett,
szeme, mint az álló rulett,
halott az én apukám,
holott az én anyukám
édes, mint a pick szalámi,
ma már merne táncot járni.

Keringőzik kint az utcán,
utcalány lett az anyám.
Ott állok az oldalán,
ha megszólnák netalán,
én legyek, ki halovány.

Kemecsei Gyöngyi: A másik oldalon

Keményen állsz
választott partodon.
A folyón túl
pusztán a tévedés lakik.
Hisz' bárhogy is nézed:
a víz feléd tart
és mindig csak egyfelé folyik.

Feletted kínos kockákba
rendezett az ég.
Világod jég.
Száműzött színeid
hűlt helyén
fekete minden
és vakít a hófehér.

A szádban jéggé dermedtek már
a szajkózott szavak.
Zsebedben
apróra váltott igazság lapul.
Markodban
megkövült hitet szorongatsz,
s balga mind,
ki nem tőled tanul.

De egyszer az ár
úgyis elsodor.
S felébredsz majd a másik oldalon.

Ott megolvaszt mindent benned,
majd szelíd színeket fest köréd
egy kegyes fájdalom.

szozattv


szozat a tiszta hang Hungarovox 11 15 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf