Móritz Mátyás: Arany emlékezete

A csikósok, a betyárok, és a poéták édenében,
mikor a legkisebb bikfic is csak verseket faragott;
és a szerencse nem szolgált neki csak szörnyűképpen,
és nem csillapított szava bosszúvágyat se haragot.

Akkor is dalolt ha majd meg szakadt bele szíve keble,
ha nagy panasz, és nagy harag nyomta is a szíve mélyét;
mikor nem volt keresett a tehetsége és a kedve,
és rázta csak a magyar sors mint szántó az ösztökéjét.

Akkor is hitt, mikor a hit nem volt több mint néma kétség,
mikor más lantján a szakadt húr csak remegve haldokolt;
és a legszentebb ügy ellen mindig akadt újabb vétség,
úgy takarta hiú dölyffel a kebelén égő pokolt.

Oravecz Diána: Vegasban Azakiel

Egy öreg, őrült város, tele emlékekkel, amikhez sosem volt közöm.
Egy város, ami sosem alszik, így tudja elbújtatni a vándort fényei között.
Fájó, égő sebeimből rubinszínű vérem patakzik, az elvágott gyökereimből...
Gyerekként sirattam, de árulóként már csak egy nő néz vissza a tükörből.
Gyűrűm csörög, hamis bilincsként csattan a csaló csuklómon.
Őrangyalom, Azakiel szerelmesen, biztatva ölel át szárnyaival és szájon csókol.

Pethő Árpád László: LÁTLELET

Az  Éden kívül
már alig - alig
 
bennebb a sűrű-
jében talán - talán
 
így megmarad a
sóhaj: hátha - hátha
 
betévedünk a volt
égbe néha - néha
 
s a földi romok ár-
kaiba ma és holnap.

Sógor Zsuzsanna: Madaraim

a szavak melyekben bíztam mindig
most messze délre költöző madarak
a hanglejtés magányosan táncol
a hangok ereje el-eltűnik
függönyök redői közt
máskor úgy tépi őket mint
nyári vihar szele
nyitva hagyott ablak ázott selymeit

nem tör át monológok izzó szava
a báltermek zárt ajtajain

s a dialógus?

a csoda?

mely a szavak minimumával
a közlések maximuma?

a csoda struktúrája nem épül meg soha

messze délre költöztek a szavak
    mint a madarak

Szentjánosi Csaba: Van, amikor úgy fáj valami

Van amikor úgy fáj valami,
hogy érteni is szégyen,
a legkisebb atomért is,
élni kell egészen,
 
amikor elhagy a láb, a kéz,
leesik a mozdulat,
leül az ágy szélére a csend,
holdfejével bólogat,
 
mikor nem lehet kibírni,
ami kibír minket,
lehúzzák rólunk a világot,
mint az inget,
 
az ember száraz marad,
törik mozdulata, mint az ág,
megtapogatja teste:
lebombázott házfalát,
 

Vaday Attila: Fiacskám

Mikor piciny fiam sírdogál,
Szomorú dalában néha meg-meg áll,
Piheni a gyötrő sírálmokat,
S hívja magához az édes álmokat.

Mikor szegényke kicsiny fiam nyöszörög,
Pocakján vitustáncot járnak apró ördögök,
Görcsgombolyag gomolyog patájuk nyomán,
Reccsenő hangok szólnak mellé a kísérő dudán.

Mikor picurka fiam álmában mosolyog,
Vele vidulnak fent az összes csillagok,
Örömkönnyem gyöngye áldásként hull reá,
Nem is születhetett vonla e csöppnyi lélek máshová.

Varga Rudolf: CSAK HALLGAT

Talán.
Talán egy.
Talán egy szürkekabátos, egy,
egy szürke, szürkekabátos
hétköznapon, késő,
késő délután, talán
alkonyatkor, olyan,
olyan halkan, lépteit
alig, alig hallani, eljön,
eljön
érte az idő, megzörgeti
az ablakot, küszöb előtt
torkát köszörüli,
krákog, csizsmájáról
leveri a havat, zsebében
motoz, dohányt kotor, ráérős
cigit sodor, fúj nyakára
füsthurkot, szótlanul néz,
keresi tekintetét,
ő sem szól, amaz
is csak hallgat.

Verebics Dániel: Komolyan

Hihetetlen, komolyan,
Amolyan tragikomikum,
Groteszk nevetségesség,
Mint lepusztult amfiteátrum,
Nincs nézőközönség.
Na tessék - mondom,
Újra s újra visszatér
Szürke gyászom
S magánytalányom,
Elszemtelenedett létkérdések
Pislognak idétlen vigyorral,
Őtőle s tettektől elrettentenek,
Ez az irracionalitás fintora.
A logika a gondolatmenetben,
Melyben utat találhatnék Hozzá,
Lassan sátort bont bennem,
S a hajdan érc bátorság,
Végleg megromlik a kredencen.

Zsirai László: A művészet…

A
művészet
méltóságát
hirdetik
aranyló
búzatáblák,
örömmel
őrzik
őszinte
őzikeszemek,
mint
a
kék
mintakép,
ritka
szép,
tiszta
ég –

Balla D. Károly: Kék zuhogás

A lassú évek múltán féktelen
iramban hull alá a kék jelen
és hull és hull és beborít
dőlt kalászból hull a hit
mely mégis éltet ad és születést
és kódolt éltet felbarázdált

föld-agyakba belevés
hát hullj, idő, mozgás-szabottan
érezlek ősszel, gesztenye ha koppan
vagy ha bőszen serken kinn a kikerics
és áthatsz minden éjjel, ha semmi sincs
mi vágyat olt e dús tavaszban

Balla Teréz: Tavaszi dal

Kimosott vánkosom
a szélben szárítom,

estére felrakom
pártám, kalárisom,

gyöngylugasban várom
démoni párom.

Ki jön illatos szeleken,
visz ördögszekeren.

Egy ibolyát meglátok,
rögtön melléállok,

csókkal keresztelem,
neve lesz: szerelem.

Dupka György: Lelkünk iránytűje

Drávay Gizella emlékére

Itt hagytál bennünket, Gizi nénénk,
lelkünk iránytűje,
s elnyelt a végtelenség barna fátyla…
Azóta az emlékek kárpitja mögül
naponta újraidézem s élem
fülembe kövülő szavadat,
jajszó-hangú sóhajodat,
ahogy mondtad:

…elmegyek,
elhullik egy-két könny
értem, ennyit talán
mindenkinek értem…
Azóta hosszú gyászos rendben
ezernyi emlék-pillangó rebben,
szárnyaikon fényesen lebegnek
a Verhovina-füstbe burkolt délutánok,
mikor szomjas lelkünkbe ivódott
csodáktól súlyos álmod.

Fodor Géza: Ily ránk vert sorssal

Csoóri Sándornak

Csak nézünk egyre a hószín égre fel
egy magasba írt haza légterébe
mely földerengő madárszívverésre
dérütötte fénnyel legbenn énekel

hogy felfogjon lassan eszméletünkre
mert zárlatot már valamennyi átok
mint a belénk metszett országhatárok
ha átvérez a zárt éjjelek tükre

és ránk vert sorssal bőrünk alá vésve
körözni kezd a széltörések örvén
a kék váltóláz kettős keringése

s pulzárjai mint hófúvásos lángok
a fagy tüzelő fénykörébe törvén
szítanak csak elevenebb zsarátot

hát nézzünk egyre a hószín égre fel
egy magasba írt haza légterébe
mely dérütötte madárszárnyverésre
mélységeinkből majd egykor égre kel

Zselicki József: Rokonom, csillagom…

Rokonom csillag,
édes rokon,
a kimondhatatlan
nem fér a számban,
el kell mondjam,
itt lakom,
itt, a lehulló egek
alján.

Kiebrudaltak az álmok,
hazátlan ágyamban hálok.

Itt csöndek járnak,
néma csendek,
parancsolják,
ne köszönjek
a szeleknek.

Rokonom
hinni kéne,
hogy a rongy csillagnak
le kell hullni,
mert istenember
nem vigyázza tenyerén.

Fülöp Kálmán: Angyalok keresnek, Gyúlnak tüzek, Vad szélfuvásban

Megszólítanak a
harangok,kérnek
hívnak, mert szeretnek.

Éget a hang
az éter rezgésén
elér hozzád-
angyalok keresnek.

Arcuk a láthatatlan
tűz,amely belobban
a nedves szempillák mögé-
vérkeringésed forró
zuhatagában
vissza nem térő
simogatás a nyár,
amely a harangütők
kendőzött bronz-sóhajában
egy kedves szóra,
érintésre vár.

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram-2017. március-április

Gazduramék is megkezdték a tavaszi munkát, felásták a lapot, elvetették a betűket, elgereblyézték a sorokat…

Gazduram, partra szállunk mi is,
1 évet utaztunk megint az idő-tengerén,
teljes menetfelszerelés (látom a Higgins-csónakokat),
már lőnek, már petárdáznak,
még a kutyák is elbújnak félelmünkben,
ahogy a D-napkor elbújtak az Omaha-Utah-Gold
Juno-Sword partszakaszok
a füstbe, a halálba,

minden újév egy nagy partraszállás,
ahogy a víz öle: megszüli halott fiait,
ma béke van, csak a karrier-éhes érdek
épít luxus-irodákból bunkert…

Arany Tóth Katalin: NINCS

csak egy okot mondjatok
amiért érdemes élni
egy elhagyott állomás
pókhálós ablakán
tükröződik arcom
feladom minden harcom
leköpött báb vagyok
torzszülött hasonmás
nincs kiben
nincs miben
és nincs miért hinni
ha majd meghalok
csak nyűtt nyomort hagyok
ki tudja hányadik felvonás
ólomfüggönye hull le rám
a legfelsőbb csillogás
könyörtelen jogán

Ágoston Dániel: Egy arc vallomása

Vonzanak a koponyák.
Csontfehér arcuk a valóság.
Nincsen rajtuk maszk,
nem mutatnak képet,
csak a tiszta valóságot,
az igaz egyéniséget.

Bereti Gábor: Egy ölelés, egy szó

Egy ölelés, egy szó, egy pillanat vagy.

S ha akarnád,
a kitátott szájú éjszakák szélén
mi parázslanánk.

Hogy világnak láthassam magamat benned,
csillagok sóhaja alatt merülök véled,
szerelem hullámába.

Szólnék hozzád,
értenéd lélegzésem, arcod zengené vérem,
hitnek szívemre te hajolnál.

Mint a gázláng kékje, lobog sóhajom érted.

Ha ajkadról indulna a forradalom:
ez a szerelem,
bolondként, talán a halálba,
értünk az égen, felhőhajú Hold táncolna!

Buda Ferenc: A szegénység

Ó, a szegénység.
A gátakat, korlátokat szabó,
karámok közé rekesztő,
leküzdhetetlen akadályokat emelő szegénység.
A kötélnyűg-,
a vasbéklyó-,
a bilincs-szegénység.
A leplombált villanyóra-,
a kiiktatott gázvezeték-,
az utcasarkon-ott-a-nyomóskút-szegénység.
A mások levetett, viseltes gönceibe, elnyűtt rongyaiba öltözködő,
a mások lefitymálta étket fogyasztó szegénység.
A naponta koplaló, a folyton fűtetlen szegénység.

Czigány György: Vettiusok háza

Felpúpozva magát tombol
– vihar – négy kéz, ég-föld, tompor,
egy-test öröm s düh: letört ág.
Szélcsend-halált halt boldogság.

Czipott György: Tavaszvíz

nincs menedék.
hiába nyáladznak bánatot
faggyas fellegkocsonyák,
beléjük zápult minden idő,
semmi már sárral becstelen –
vásárkomédiában kereszthalál…,
férgedt vanban hát nem lehet;
küllőtlen abroncsokkal
karikáznak félvak sápkórosok,
másnapos mindenható hiába is
símogatja viola szelekkel
fölpirosló arcukat, mégis…, mégis
milyen teremtésbe menekülne
sikongó evesvérvádak elől?
kezdetlen kezdettől mondatott:
bétemült minden csillagmenedék…
…akárha kékfestő kötényű leányka.
holttányílt lehetőséget ringat
árokbaposhadt
tavaszvíz.

Deák Mór: ÁTOK

üres minden éléskamra
szavad nem szól a szavamra
nemet mondtunk a tavaszra
tárva-nyitva a szívkamra
 
fekete a szemed gödre
kedvesedet eltemette
meggörnyedten állsz fölötte
tükrödet megrepesztette
 
ereidet tapogatta
amije volt neked adta
amije nem azt is vele
a szerelem szerelmese
 
milyen ennyire kifosztva
mennyire száraz a torka
mennyire száraz a szeme
óceánok halnak bele
 
de csak álljon magányosan
az aminek értelme van
amíg végre valahára
földre veri saját átka

Ernst Ferenc: Bárcsak hinnék

letérdelek lépcsőnek fokára
s leszek térdeplő tanára
az időnek és a térnek
figyelve mit is ígérnek
a csillagok
hallgatok látnokok szavára
leszek a jövő futára
önmagát pusztító féreg
sötétre nyíló ablakok
törött üvegéből
kirakott
furcsa véres mozaik
fáról lekorhadt kéreg
ital mitől az angyalok
önfeledten vadul részegen
emberré válnak a réteken
kiket nem hall a fül nem lát a szem
a lépcsőn térdelve elhiszem
a talánt a félelmeim
az evilágon túli életem

Fülöp Kálmán: Harmatcsepp a fény porában

Harmatcsepp
a fény porában

bolyhos reggel
szúr a nap

bor nevet
rám a pohárból –

kristály-hű
szelíd szavak

távolban egy
vén harang szól

áhítatra hív
szegény

egy hajtásra
felkortyintom

a harmatos
finom nedűt

s rímpárokat
foltozok

egy vers
kinyíló tenyerén…

Gaál Áron: Két szálka gerendádból

/Două așchii din grinda ta* ДВА ДЕЛИЋА ИЗ ГРЕДЕ ТВОЈЕ**/

Kötőszavainkban fáj a lét.
Megítélve ítéleteinkben,
Isten testébe tört szálkaként élünk.
Bennünk a Semmi, bennünk a Minden

II.
Megítélve ítéleteinkben,
bennünk a legtöbb is kevés.
S bár létünkben a semmi, minden,
belénkszakadva szálkaként,
kötőszavainkban fáj az Isten

*Nicolas Eberlein román fordításában megjelent a költő Daniel Corbu által válogatott, a Princeps Edit gondozásában 2007-ben Jászvásárott (Iași) kiadott kötetében.
**Jadranka Csulim szerb fordításában megjelnet a Gradina (ГРАДИНА) szerb irodalmi folyóirat 2007/27-es számában Nisben.

Gavallér János: Humán-gyomor

Ubi uber, ibi tuber
/Ahol szarv van, ott tőgy is van/
Lopott, csalt, hazudott
a börtönben jól lakott.
Rabolt és embert ölt
börtönkosztot örökölt.
Szállást, ruhát, otthont
kapott, emberi jogot!
Munkát, nyomort, gondot
a tisztességre hagyott.

Papol eszme-állam,
- védi embert az állat-,
de nekünk nem jutott
hely a bűnözők között.
Nem nyaltuk eléggé
rút talpát a féregnek,
korruptak se, jók se
nem lehetünk sohasem.

Jagos István: Még működöm

Karom már alig,
lábam is ernyedt már.
A homlok mögött is fáradt
hangulatjelek.
A szemem még lát,
te tejködöt álmodó
kései Szindbád.

Ütközök testbe,
csókokkal átölelt percekbe.
Még működöm.

Kaiser László: Balassi imája

Végem, Uram, végem,
nem lehetek úrrá
ezen a nagy kétségen,
hogy ellened voltam, éltem.

Végem, Uram, végem,
ha nem segítesz jóvátenni,
hogy ellened voltam,
s ellened éltem.

Segíts, Uram, segíts,
csak te segíthetsz nekem,
hogy úrrá tudjak lenni
ezen a nagy kétségen.

Kapui Ágota: Szavak rózsafüzére

A gondolat kupoláján
kalandos tájak tündökölnek sorban
napsütötte évek
holdsütötte ablakok
illatos szerelem-gizgazok.

Alattuk térdelsz
Fölötted ott suhog az elmúlás
korbácsa
Vezeklő léted
kövekig alázva
szavak rózsafüzérét morzsolgatod

Mészáros László: Sziromhasadás

Csak a tenyered akartam érezni!
Nem a bordáimon, nem is az arcomon,
csak test-meleg kabátom hideg gombjain.
A szertehullt világ küllőivel szememben,
akár az éj gyászrongyán gyilkolni készülő vad,
magamba fojtani vakon, még egyszer illatod.
Igen, a kezeid mozgását akartam hallgatni,
ahogy félénken kenyeret törnek,
vagy épp láncra kötözik hűséges ebed
a fejfámnak szánt juhar reszkető bokáján.
Csak összezárt, két tenyered vártam szétnyílni,
amikor nincs, amikor nem jut más sziromhasadás.

Móritz Mátyás: Arany emlékezete

A csikósok, a betyárok, és a poéták édenében,
mikor a legkisebb bikfic is csak verseket faragott;
és a szerencse nem szolgált neki csak szörnyűképpen,
és nem csillapított szava bosszúvágyat se haragot.

Akkor is dalolt ha majd meg szakadt bele szíve keble,
ha nagy panasz, és nagy harag nyomta is a szíve mélyét;
mikor nem volt keresett a tehetsége és a kedve,
és rázta csak a magyar sors mint szántó az ösztökéjét.

Akkor is hitt, mikor a hit nem volt több mint néma kétség,
mikor más lantján a szakadt húr csak remegve haldokolt;
és a legszentebb ügy ellen mindig akadt újabb vétség,
úgy takarta hiú dölyffel a kebelén égő pokolt.

Onody Gyula: Álmaim őrzői

Álmaim őrzői – Megvénült platánok,
nézlek benneteket.

Göcsörtös törzseitekre vetít a fény,
imitt egy gyermek néz szemembe,
amott kedves, ráncos arc.

Feljebb öreg hajó ring,
hív a túlsó part,
s ahogy a Nap tovább halad,
a törzsről Koppány táltosa int,
álom-kaland.

Álmaim őrzői – Megvénült platánok,
nézlek benneteket.

Alattatok oly sokszor mentem
a Balaton felé.
Tavaszillatok, friss bakonyi szélé…
Ez megmarad végig,
megmarad örökké.

Siófok, 2011. szeptember 13.

Oravecz Diána: Pávadal

Szabadon szárnyaló szabadság, búsan daloló kék madár,
Trillázd el, hová rejtetted a nagyvilágban szerelmemet?
Miért sárgul, mi tegnap zöldellt, miért követ a télnek pelyhe?
Szívem közepén a kicsi parázs, csípőn döfő apró darázs,
Miért zümmögi folyton folyvást, ne öleld Őt, ő a halál?
Volt már múltam, hősi mese, kikelettel, bájos képpel,
Mese csupán, Ámor könnye, délibáb a téli éjben.
Hiú kincs a nő markában, ha nem vigyáz porrá mállhat,
De a Tükröm szilánkjában, belém bújt a hiúsága.
Gazdagságnak ára könnyem. Szétfútt aranyporos sebbel
Futottam a nagyvilágba, a karikáig meg sem álltam:
Körbe-körbe karika, új kincsemért harcoltam.

Pethő László Árpád: LÁTLELET

Az  Éden kivül
már alig - alig
 
bennebb a sűrű-
jében talán - talán
 
így megmarad a
sóhaj: hátha - hátha
 
betévedünk a volt
égbe néha - néha
 
s a földi romok ár-
kaiba ma és holnap.

Sógor Zsuzsanna : Helló Bergson!

olyan régen történt,
mégis, mintha ma lett volna

már nem is emlékszem,
de mindig gondolok rá

sosem gondolok rá,
mégis emlékszem

most történik,
de holnap már elfelejtem

holnap lesz majd,
de ma is emlékszem

holnap történik.
és már tegnap elfelejtettem

tegnap történt,
és ma emlékszem rá

mindig van, és sosem volt,
most és valamikor

Helló, helló Bergson!

Henri Bergson francia filozófus emlékére

Vaday Attila: Istenem emelj fel engemet

Istenem emelj fel engemet,
Hisz rossz ember nem vagyok,
Utadban tévelyegve mostan,
Reményem fájón elhagyott.

Látok mindent, mi világot érlel,
Rémülök tőle napra-nap,
Halló fülekre a korszak rátérdel,
Megsüketítvén azokat.

Vonításom sehová hallik,
Hiába kiáltás: Emberek!
Pofámba vágnak, fejem hátra bicsaklik,
S egy Idő után, tán nem merek.

Szólani, mert kezemből majd,
Orvul kitépik kenyerem,
Gondolataimon a holnap lesz úrrá,
Inkább forrongó mérgem lenyelem.

Világ, ha vagy máshol is nékem,
Kívánom, mutasd meg magad,
Tűnnék, mint felleg széltől, ezt érzem,
Istenem, végre halljam meg szavad.

Varga Rudolf: LEGKÉSŐBB PÜNKÖSDRE

Szakad. Szakad az ég.
Felfújt hólyagok, fekete
lampionok a felhők. Szakad.
Szakad az ég. Konfettihó szakad.
Szakad. Szakad az ég. Havat
lapátol a fagy. Katonatemetőn
túl, szánkódomb
harminchárom grádicsán
alakváltó
hóemberek farsangi
bálja, jelmez, álarc
kötelező, kezükben
pezsgőspohár, táncolnak
vagy egymást rugdalják az illuminált
szörnyetegek? páholyokból raknak
körénk jégmagas
karcerfalat, szemből hágják,
hátulról csókolják egymást
az ugyanaz, ugyanaz a kéz gyúrta
hóemberek.

Verebics Dániel: Egy új érzés

Egy új érzés, nem idegen,
Túllépve a hidegen haladok,
Üszkös, rozsdás vonatok
Mellett robog az idő,
Boldog, más világ a cél,
Acél most az akarat,
Midőn mindent itt hagyok,
Lassan átöltözik a vad,
Kopár tisztaság,
Mosolydal árad,
Kacajjal fut néhány iskolás,
Dohányfüst-csomagban,
Ékes masniban ébred a rét,
Így kapja ajándékba két
Kackiás öregúr,
Pipájuk mesél a tavasznak,
Mint táncos gitárhúr
A borhűvös szobában,
Minden fűszál ragyog,
S kómásan integet vissza,
A szél csak issza a dallamot,
A pletykás örömhír-hozó,

Zsirai László: Útmutatás

Kantátákat dúdol a széllel,
langyos esőben mossa arcát,
viseli győzelmét, kudarcát,
s szeretkezik a napsütéssel.

Biztos lépteket szül a jötte,
bár lelkében tétova óda
fészkel a félszek híre óta,
s épülget a csend körülötte.

A létezés sovány mezején
hanyagul lesarabolt múltak
örökölt jelenébe hulltak –
s szívében rügyező remény.

Ha egyszer eltévedne mégis,
eligazítja messze hangzó,
visszaterelgető harangszó,
s ösvényt sóhajtana a rét is.

Útjában hegyek, folyók, tavak,
ám sohasem kísérti kétség,
mert örökké kísérik: szépség
és Istentől származó szavak.

Balla Zsófia: A menekült

Aki a földről fölkel itt,
hogy a robogás elhaladt,
fölötte csak az ég szakadt -
egyenesíti lábait,

ki szerencsétlen, megmaradt
és a halál se fogja már.
Anyára vár, de január-
vég, üres garat

megőrli: hír és áporult,
fecsegő  viták, díszvadak.
Mikor hazaér, csak habog,
beszélne, hogy hová szorult,

de nem bír, hallgat, házfalat
meszel, néz, akad-e dolog.
Ha szól, rá zajos dob dobog:
egy mozdony dohogva tolat.

D. Nagy Erzsébet: Álarc

Fáradt ez a kicsi város!
Milyen unott a harangja!
Minden kis ház milyen álmos!
Se meséje, se haragja.

Éjszakája mit álmodik?

Debreczeni Éva: Macskasors

Híd közepén szép lapos macska
Ki van nyújtva mind a négy mancsa
Át akart menni, csak ezt akarta
Nem sikerült, így volt megírva
Autók közt ugrálva, sakkozva
Nem jön senki el, hogy kihozza
Dana-dana-dom.
De minek, hisz neki már mindegy
Minket is majd így kiterítnek.
Bár nem vagyunk mind tarka macskák
Csak beképzelt, pukkancs makacskák
Akik nem tudják, mi a lényeg:
Belünkbe halkan belelépnek.
Dana-dana-dom.

Farkas Wellman Éva: A kegyvesztett balladája

Uram, oké, az édenből kirúgtál,
Kegyeidből az utamat kiadtad,
S üstben habozva fő nekem ki lúg már -
Ám versbe szállok még egyszer miattad.
Egyedül vagy, elvégre, aki hagytad...
S amit le kéne róni, lásd, nehéz vám.
Elme s ösztön, mi bármit is vitathat -
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

Tanulságnak hosszú, életnek kevés
Volt. Másfél oktávban, ami még örök,
Nyújtózkodhat is. A létben-nem-levés
Skáláin félhangnyi közökkel dörög;
A feszültség, ím, esőként elzörög-
het. S nem nyílhat egyébre, mint e rím, szám,
Míg birtokolnak koncentrikus körök:
Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!

Nagy Emma: A vers

Erdélyi költőtársaim szeretetére bízom ezt a verset.

Az életemet vele élem.
A vers a pirosabbik vérem,
s rokonaim ilyen vér szerint vannak.

Én versekkel lelkendezek magamnak
örömökön és tragődia csúcsán.
Különös életem külön jussán
a vers a sorsom ajándéka.
Az. Az!... Halálos nagy játéka
szívemnek és testemnek és szavamnak!...
Verseken át belém szeretnek -
versek miatt csúfosan megtagadnak -
a vers az én kitágult életem!
A versek úgy valahogyan - karok:
Megölelem azt, akit akarok!

Arany Tóth Katalin: ÁLDOTT VAGY

Békességed mellé elszegődni volna jó!
Bársonyodba bújva lennék újra csillogó.
Adni, adni, újra adni mindent, kedvesen!
Szeretni és szeretve lenni, ó, mondd, milyen?

Áldott vagy te az áldott ártatlanok között.
Általad minden szívbe szeretet költözött.
Csöndes bölcsességgel átmosolygod életed,
amikor csak látlak, benned újjászületek.

Bereti Gábor: Homlokomon

Homlokomon szavak hajladoznak.
         A szél
kutyák vonítását tekeri rám.

S míg lehullik ajkamról pirosa,
kémények füstjével
hazámhoz kötöz.

Buda Ferenc: A semmi partján

Teng-leng az öregember
Ideje mint a tenger
Se hossza nincs se vége
Kifakul szeme fénye
Pók egy mély bögre alján
Szorong a Semmi partján
Célját maga sem tudja
Bármihez fog megunja
Sóhajt morog köhécsel
Kenyeret vág a késsel
Ám enni sincs már kedve
Gunnyaszt elgémberedve
Elalél újraéled
Éjjel riadva ébred
Régóta sehova nem jár
Senkitől semmit nem vár
Senkinek nem üzenget
A csapból vizet enged
Egy vízköves pohárba
Kilöttyenti a sárba

Czipott György: Ez a tél is

lásd, megcsappannak
igazérvek jóhoz, kegyelemhez,
cérnányi életek csapódnak
megkopaszult temetéskor
szemérmetlenfagyú bokrok alá.
micsoda mentség emelhet
öntermő jelenvalóságot bűntelenné?
kicsoda önteltszökevény bökhet
jámbor kalapkarimát köszönésül,
jéggérobbant szőlőtőkék végső sikolyával
szeletzengető kordonközökön?
prókátor ki lehet még
mezítelenné duhajult angyalok
vasárnapos próbaperében…?

névvel számlálom démonaim,
farkasórán mikor álmodni hazajönnek.
tükrökbetaszult rosszmagam
mindenségnevével.

kemény hozzám
ez a tél is.

Deák Mór: GARDRÓB

Túl sok az átöltözés.
A vidámság gúnyáját
levetettem, de ez a temetői
fekete öltöny
is szorít néhanap.
 
Mit kéne felvennem?
Palástot,
hímzett csillagokkal?
Vagy azt a hosszúhajú
nagykabátot, aminek
a belső zsebe
tele volt szerelemmel?
 
Be van zsákolva az idő,
molyok repkednek körülötte,
s a legjobb zakóm
szívtájon foszladozik.