Fülöp Kálmán: Üvegharang

Tavaszi ébredések
lélek-varázsa bujkál
szerény soraimban,
tisztán, mint reggeli
mosakodás közben
az arcomról lepergő

ezüstbuborékok.

Füzesi Magda: Metamorfózis

Én azt hittem, enyém a tenger,
melynek mélyén a gyöngy terem.
És önpusztító gyötrelemmel
e kincset vágytam szüntelen.

Lebuktam ím és felmerültem,
szorítva gyöngyház álmokat.
Megsebzett szívvel, szelídülten
felnőtt lettem egy perc alatt.

Gavallér János: Ezüstcsörömpölés II

Smirglivel csiszolt szavak
simulnak az eszmékhez,
érzés-nélküli tárgy a vágy,
a falhoz állítanak,
tartják üres markukat,
s mint paraszt az állatot,
senki sem szereti már
a napfelkeltét, s nyugtát!
Ma is jut annyi ezüst,
minden fukar marokba,
hogy főjön agyuk, üstben,
hazug akaratokat!

-Kánaán felé félúton
nem számítanak a halottak!-

Jagos István: Lépteid halott ágak

Remegő kézzel ölelem magam.
Te túl messze ahhoz, hogy elérj.
Szemeimből fájdalom fakad.
Nem, még nem halok meg – ne félj.
 
Csak hát tudod, gyűlnek a gondok
és egyedül viselni nagyon nehéz.
Ne is figyelj rám – amit mondok.
Gondom téged is felemészt.
 
Éveket adnék a pillanatért,
Amikor majd egyszer átölelsz.
Majd szó nélkül elhagysz úgy, mint a szél.
Lépteid halott ágak – halk csontzörej.

Jóna Dávid: csendem a csendedben...

fáradt vagyok, de nem vagyok álmos,
mögöttem az éjfél,
becsukja szemét a város,
olyan jó, hogy elkísértél…
 
egy beton-kalap karimáján állunk,
a megérkezettek mosolyával
mártózunk a holdezüst csendben,
isteni szilánkok az üvegcserepedben.
 
a szív megszelídíti a bordát,
bizarr képzelet: fényesre simogatott a korlát,
verseim, ez ma már csak pár adat,
mielőtt jöttél, éveken át vártalak.
 
nincs kérdésem, nincs válaszom,
már nem idézlek, hisz itt vagy,
mint lékben a kásás dermedt víz,
csendem a csendedben megfagy.

Kapui Ágota: Így múlik el

Így múlik el a világ dicsősége
A jelen hallgat, nem mer szót sem szólni.
A múltról nem mer igazat mesélni
Könyvtárak mélyén, poros polcokon,
Könyvek között húzza meg magát.
Az igazság, mely egykor bátor volt nagyon
Rettegve lapul a sorok között
Vaskos betűk mögé búvik gyáván
Mert nincs rá szüksége a modern világnak.
A régi dicsőség pedig egyre múlik
Emléke halványul, kincsei fakulnak.
Omló várak bástyáján ül a vén idő,
Lábát lóbálja, hallgat, roskatag.
Fülel, hogy a város falai közt,
Hogy visszhangoznak harsány
Új szavak.

Mészáros László: Mindegy...

Talán a késnél is élesebb üresség,
vagy az ezredszer újraálmodott ölelés
elragadtatása szaggat, pusztít el...
végül is mindegy,
hallgatásod majd tisztára mosdat.
S csak az az egy kérdés marad:
a puszta csönd vajon közben
vagy azután súlyosabb?

Móritz Mátyás: Elégia Édesanyánk halálára

Vacogó szívvel mellünkben, hírül adjuk most elestét,
a legnagyobb fájdalmat, a legnagyobb fájdalmak között;
arcunk elé vonva most a kezeinket és az estét,
    hordva kövekre a követ, és a rögökre a rögöt.

Megkoszorúzva emlékét, véres, göndör könnyeinkkel,
kire rávonta a fényes ég a legfeketébb fátylát;
fáj minden egyes rezdülés, és fáj minden egyes inger,
    Ő sem így képzeltje útját, hogy megtalálja az álmát.

Hiába kérdezünk bármit, de kérdezzük újra, mégis,
most, amikor a szívünkben az élet is csak szendereg;
mikor sírást hoz a szél, az eső, -sírást hoz az ég is,
    és mikor a könnyű földnél, kívánni többet nem merek.

Oravecz Diána: Pecsét

Szemem gödre tintafolyót ömleszt az ostorra;
Haragos pennák a pislogó pillák, zúdítják ostromra.
Pergamentté szárított bőröm, ifjú arcom;
Jel, pecsét rajta cinkos Alkony,
Ki szilánkos emléket belemorzsolt.

Pete László Miklós: Márciusi ébredés

Márciusi ébredés,
A tél tovalett,
Vidám szelek keringenek
A világ felett.
 
Ásítozik a világ,
Kócos a haja,
Kivirul a bokrok alján
Ezer ibolya.
 
Köd-tömeg oszladozik,
Halkul a pimasz,
Személyes felelősségre
Nevel a Tavasz.
 

Pethő László Árpád: ÖSSZEFONÓDÁS (2)

            – I.M. Kusztos Endre –

Ahogy a víz csobog
mintha Isten kürtje –:
ébresztene – ébreszt ám
hogy lerajzolhasd a
láthatatlan remegést az
összetartozást és végül
az ég csillogása mellett
az összefonódást – a
lélegzetvételnyi ölelést
mely benne van az ég
és föld közötti levegőég-
ben – a lét és nemlét
mítoszában örökkön örökké
s a halál utáni létben…

Vaday Attila: Haiku-fűzér

Szöllőág fölött,
Édes must illata leng,
Darázs ül szemen.

Alkonyt vár szemem,
Könny gördül arcom partján,
Elmúlásom fáj.

Veres már a táj,
Éjnek leple hull reá,
Nyugodni térek.

Enyhülést kérek,
Szív jaj árad belőlem,
Kéne még élni.

Vagy megbékélni,
Mindennel mi vétkem volt,
Halálom előtt.

Varga Rudolf: BIZTOS? TALÁN

Talán
szivárvány
gyöngyöspártád?
tündöklő
habos felhő
alsószoknyád?
a te neved talán
Varga, talán Veron,
ki ég alsó
mezejéről
ide le,
le,
ide estél le,
le,
ide le, ide vissza,
visszaszülettél talán
ezernyolcszázkilencvenháromban,
talán máskor,
talán Jánokon,
talán Buzitán,
vagy a Szádelő völgy
ködös titkában? hol szárnyas
lovával aláhullt
Dengerik herceg,

Zsirai László: Pillanatkép

A Dunán enyhe szélben
ringatóznak a fények:
sápadó, sárga sávok
a hullámok hajában.

Állok a pályaudvar
kopott peronján, várok
vonszolt vonatra resten
a formálódó estben.

Szívemben álmok bokra
titokban kivirágzik,
s madarak csivitelnek

az égen fénylő, képzelt
remény lázában égő,
szerelmes csillagokra.

Komlós Aladár: Ó boldogok

Ó boldogok az öregek, a készek,
kik nem félnek, reményük hogy be nem tel
s csak a bevégzett messze múltba nézenk.

Ó boldogok: bennük a kínja nem fáj
a növésnek, vajúdásnak: szívükből
a bús bizonytalanság messze ment már

és tudják már, miért születtek, élnek…
De jaj, erőm hitem még hányszor elfogy
ó Istenem, míg addig én elérek.

Még hányszor kell remény nélkül telelnem
s járnom naphosszat súlyos fájdalomtól
ájultan, kábultan, megdermedetten.

Mécs László: Hófehérke cipellőjére

Még álmodik tizenhat-éve
tündöklő Mese-erdejében…
Fehérlő nyírfák őrzik őt,
Bűbájos hold bolyong az égen
s úgy alszik rózsa-ágyra téve…

Még álmodik. De körülötte
az Élet lármás birodalma:
gyárak, malmok, acél ekék,
család, gyerek, ágyuk hatalma
zajong s a lelkét megütötte…

Az Élet nem tűr meg meséket:
duhaj nagyúr, paraszt, goromba,
meddő szépséget megtapos,
kígyót ereszt halk vigalomba,
mosolygó arcra verítéket.

Simon Menyhért: Szobrászok festők!

Szobrászok, ezt a szobrot
Faragjátok meg íziben,
Festők, ezt a képet
Fessétek meg hamar
S a reprodukciókat
Küldjétek szét a világba –
Mindenüvé, hol ember küzd, remél, szenved,
Hogy lássa mindenki sorsunkat
És erőt merítsen a jóra:
Pár derék, nemes testvérünk
Feszült aggyal s feszült izmokkal
Küzd a Hazugság, Bűn, Gőg,
Cinizmus, Sötétség
Ezerfejű hidrája ellen
S a tömegből – sokat kezüket
Nyújtják feléjük,

Sziklay Ferenc: Szárazmalomban

Porrá tapostam kereken a földet.
Porkőde rászállt tikkadó mellemre,
Égő tüdővel hordom az igát
S taposok tovább, taposok egyre.

Kitérő nincsen. – Lehunyva a szemem
Unos-untalan saját nyomom járom,
Erőtlen munkán elsenyvedt erőm,
Kérgesre törte nyakam a járom. –

Pihenés nincsen. – Lassan elemésztve
Rabszolga szívvel megadón vánszorgok,
Ostor nem csattog soha fölöttem
Dologba fúlva tűröm a dolgot…

Telek A. Sándor: Becsüld a munkát

– Fiamnak küldöm –

Gyermekem hogyha a mezőben jársz,
Ahol szelíden megdűl a kalász
S a déli hőben fáradt emberek
Verejtéke, mint harmat úgy pereg:
Köszöntve őket vedd le kalapod:
„Adjon az Isten békés jó napot!”

Vagy ha az utad műhelybe vezet,
Hol munkában látsz sok kérges kezet;
Hol az elborult homlokok alatt
Művé éredik sok szép gondolat:
A munkájukon pihenve szemed,
Csókolja meg a dolgozó kezet.

Arany Tóth Katalin: SZELÍDEN

Holdfénytelen éjemben
szelíden ül a sötét.
Kiszomjazta időtlen
bolyongásom a békét.

Benne lélegző szivem
most csillagokkal pihen,
puha fészek a karod,
benne vagyok, s maradok,
míg te is így akarod.

Lehet végtelen e csönd,
nyugalma, ha így köszönt.
Ringass béke, csillag-ég!
Halkan hív a messzeség...

Bereti Bábor: Havas, fagyott földekről

Havas, fagyott földekről száll
apró zajokkal, égő, kékes sóhajokkal
suttogástól puhán az ének,
barátaim, a hangom

Jóslattá foszlik a télben,
s leng esendőn, mintha a végtelen űrben
az élete lenne e könnyelmű
játék. Hiszen tudja jól,

e nádszál hidegben, lassan,
miként a jövőbe növő gyökeres semmi,
a romló idő hangjai ellen
dallá mi fogunk lenni

Buda Ferenc: Vonatok

A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?

Fülöp Kálmán: Lángok dallama

Éget most
magányom tüze,
átölelni
volna kedvem,
s szemét nézni
kedvesemnek
amint éppen
felém rebben.

Bent a meleg
kis szobában,
lobogó tűz
zenéjében
keresni szavak
szerelmét s
lángok dallamát
szemében.

Gavallér János: Mondd, miért

    Nem tudok más lenni, mint ami vagyok:
Ha fáj, sírok. Embertelenekre köpök.
S ha az igazság gazzá válik, miért
ne mondanám ki, hogy ami van, minden rossz?
Miért ne maradhatnék ember, mondd miért?
    Szolgalelkűvé neveltek évszázadok.
A szívemre, törvények miatt, nem hallgathatok!
Ember vagyok-é még így, félig rabként,
félig robotként, mondd, miért nem ugathatok?
Miért ne maradhatnék ember, mondd miért?
    „Mit rákentek a századok”, - álmodom-
valaha „Lemossuk a gyalázatot!”?
Unok már térdre borulni másokért:

Jagos István: A szodomai szökevény

Elmegyek
– Mit megyek, szaladok! –
Kényszerű választás
biz’ az én kalpagom.
Én a kötél azon végén álltam
ahol az minden este csuklóba száradt.
Nem a hit, a kényszer vitt az útra.
E dög levét iszom újra meg újra.
Haraptam kötelem törött fogaimmal,
vért nyeltem nyelvemen
és soraimmal ördöggé váltam.
Köveztem utat, amíg mások engem,
s láttam testvérem lebomlani
az úr előtt.

Kaiser László: Jó ez így

Talán mégis jó ez így,
jó nekem, mert végleges,
azt hittem, hogy elhagyott,
s mégis mindig megkeres.

Megkeres és itt marad:
vonz engem a fönt és lent,
tudom én, hogy jó ez így,  
s érzem most a végtelent.

Jó ez: ettől én vagyok,
más már nem is lehetek,
s velem vannak társamul
galambok és vérebek.

Kapui Ágota: Példabeszéd

Megtapostak és megszaggattak engem
Mert gyöngyeimet disznók elé hánytam
Belém fojtották örökre a hangot
Mert szavaimat szélbe kiabáltam

Nem értették meg, mit gagyogok nékik
Fülükben ólom, kis szemükben sár van
Lábuk alatt hevernek gyöngy-göröngyök
A lelkük elvész örökre a hájban

A hájban melyet boldogság növesztett
Igénytelen kis semmiség a létük
E teremtmények szavakat zabálnak –
Ha jön a tor, majd imádkozom értük

Mészáros László: Kései hexameterek

Édesanyám, már hamvad a pír arcom komor öblén,
és a redők késéles csöndje hasad le a szívig.
S mint új alkonyi lángban, kéken lobban az est el,
hanttá hunyt szemeim tükrén úgy ébred a bánat.
Nézd, most elringat remegő tenyerén a világ, de
parttalan álmok könnyű fodrain éber a vágy is,
göndör gőze a vérkörök ágbogas útjain úgy dűl,
mint langy májusi illat az ablak tört üvegén át.
S mert hosszú-hosszú percek bölcsője a képzet,
elhittem tán, most végleg, végleg hazatérek,
s két kar a halk, mindent értő sírásig emelhet.

Móritz Mátyás: Elválasztó világ

- Elégia Édesanyánk emlékére -

Őt látom az emlékeim rejtett csillagrendszerében,
a felhőkben, a vizekben, a télre váltó határban;
a megbocsátásban, most, a legnagyobb csata hevében,
egy felettem elsuhanó, rám is vigyázó madárban.

Őt látom a vízfolyásban, és a nyüzsgő áradatban,
a megkövesült időben, egy út széli csigaházban;
képkeretben, árnyékfoltban, egy Ő írta képeslapban,
az égető nyarakban, és az égető, könnyű lázban.

Őt látom magamba bújva, álmot nem adó ágyamon,
közelemben, -messzeségben, minden egyes erőtérben;
a meglebbenő függönyben, és a fényben a vállamon,
az üldözött igazságban, és minden napfényfüzérben.

Oravecz Diána: Tavasztalan

Néma vágyat táncolt, hamuvá sült erdők fölött a szél
A ráncok, mik csak gondok voltak, már egy őszülő kép
Pattogó tűzben a jégkristály mi vízzé majd köddé válik
Szelíd mosoly, dühödt vigyor, a tél mi nyárra vágyik

Pete László Miklós: Hideg este árnyékában

    Hideg este árnyékában
Didereg a Múlt,
Hosszú a Tél annak, aki
Élni nem tanult.

    Borostásan fagyoskodnak
Kócos nemhitek,
A világba belevetve
Kacag a hideg.

    Anyagvilág főtörvénye
Tudja a helyét,
Zsörtölődik a sarokban
A néma sötét.

    Hideg este árnyékában
Fázik a Jövő,
Akad-e még tovább élni
Majd elég Erő?

Pethő László Árpád: Ahogy nézem

Ahogy itt szedett-
        vedetten
a felhősödő
        eget néztem
révülten a  
        tulipánt fürkésztem
néztem - hogy
        honnan ezen epekedés
számonkérése
        tekinteteknek -
csodajárása ama
        ősi színorgiának
hisz színek
        sincsenek
csak eszmélés
        a nyitott gyönyör

Vaday Attila: Fáradt vagyok

Fáradt vagyok a mindennapok hülyeségihez,
Zsigereimben kicsapódott az apátia,
Örök érvényű gondolataim a parton vergődnek,
Az élet pocsolyáin hullámot nem ver,
Vánkosom, ha fejem alá húzom,
Pillanat múltán izzik az, és érzem,
Fejem tűzgömb, és porrá válik szinte,
S mi benne van, a csendes érdektelenség homályába vész,
Kedvem most karcol talán,
Gyémántra monogramot hímzek,
Vállaim fájdalmán merengve,
Totálkáros lelkem elfedi a jót,
Hol is van, a remény háza?
Ho is van, a megnyugvás?
Hol is van, a miért élet?
És, – hol vagyok én?

Varga Rudolf: ÁRNYÉKVADÁSZAT

Sejtéseink
vakvezetõkutyái sértett
bánatukban elkóboroltak, éhen
haltak, kirabolt emlékeinket
hóval meszeli
le a tél, s ijedtünkben
menten lebabázunk,
ha egyhelybenkószálásunk
ködös utcasarkán,
meghágottságunk
napfordulóján vérpecsétes
ballonkabátban véletlenül
vagy
nem egészen
véletlenül
meggörbült árnyékunkba
belebotlunk.

Zonda Tamás: Boguszlawszki téli álma

Istrángot most a szépszemű lóra
szívünkbe mazurkát útravalóra,
már szállhat a szánkó hallali!
Távoli táncokat hallani.

Sűrű erdőnek remegjen vadja
jó tüzünk éled, hús is akadja,
rabolt itt minden, dugtuk előle:
túlélni csendben jutott belőle,

csillan a vodka, kong az akó,
angyal fuvoláján lépked a hó,
pendül a tél jég-xilofonja
fátyola dérnek a múltat befonja.

Vakondok éjben álmokat látok,
hullnak fejünkre hajdani átkok,
lesz itt még himnusz, lesz elég ármány
így van a sorsunk: hólepte kátrány.

Zsirai László: Hasonlat

Ahogy
Jézus
lábnyoma
halkan
letér
a
parti
homokról
és
észrevétlen
folytatódik
a
feszülő
vízen,
természetesen
úgy
kúszik
a
hétköznapokból
szívetekhez
egyre
közelebb
simuló
költészetem.

Alföldi Géza: A gyűlölet igaz

Ha egyszer
megölöm magam,
ne csodálkozzatok,
ezt meg mi lelte:
beleundorodtam
az emberi szívekbe!

Emberi szív,
utálom, – pedig nincs is, –
szeretet, várom,
pedig hagymázos álom:
a gyűlölet az egyetlen
igazi ezen a világon!

Angi Sándorné: Nem vagy egyedül…

Mikor már azt hiszed, hogy senki sincs veled,
fáradtan hordozod egyedül a terhed,
mikor már úgy érzed, roggyannak lábaid,
imádkozz Istenhez, és Ő majd megsegít!

Ne mondd, hogy egyedül hányódsz a világban.
Ne mondd, hogy sötét van mindég a szobádban,
ne titkold Előtte mi fáj lelked mélyén,
Őhozzá fordulj, légy gazdag, vagy szegény.

A jó útról hogyha letérnek lábaid,
intő kezét ha már elvesztik szemeid,
s ha netán az ördög kerít hatalmába,
foglald könyörgésed esdeklő imába.

Gyöngyös Imre: Fáy Ferenc költészetének ruhatára

Ősz volt a kedvenc évszakod,
árny, felhő, köd ruházza,
fáid emberként jártak ott:
fűrész mindnek halála.
 
Kés volt a kedvenc fegyvered:
félelmed egyik gyógya,
csönded, mint istentisztelet
személlyé átfonódva.
 
Mért, morzsolt múltad felnyögött,
mércéd az égig ért fel,
duzzadt felhősubák mögött
a néma Isten térdelt.
 
S hiába vártad tettleges
jelét szeretetének,
azóta is Istent keres
taglózott, hunyt reményed.

Kisjókai Erzsébet: Álmodj rólam

Az álmaidat akarom.  

Ha behunyod a szemedet,
s fantáziád, e víg kerítő
eléd képeket tereget,
engem láss becsukott szemmel,
rám gondolj forró szerelemmel,
rám gondolj nagy vágyakozással,
ne álmodj soha, soha mással.
Enyém legyen mosolyod, könnyed,
vidámságod és gyötrődésed,
beszéded, gondod, sóhajtásod,
szerelmes, édes kívánásod.
A legszebb neked én legyek,
a szemem a legfényesebb,
a csókom a legédesebb,
legmelegebb az én karom.

Az álmodat is akarom.

Mária Margit: Vágyam

Odaállnék
zengő nyoszolyának,
elringatnék
minden álmot, vágyat;
lágyan zengném
édes dajka nótám,
a szívekbe az
eget belopnám.
Őrködnék, hogy
csend legyen és béke,
dalomban az
Isten szíve égne;
dédelgetnék
minden édes álmot,
s ringatnám én
az egész világot.

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram-2017. január.

Gazduramék levelezése egy tízéves üzenetfolyam, egy nemes pengeváltás, két költő, két barát egymáshoz intézett gondolatai.

Gazduram
 
Voltam már így, igen,
mikor Nagyapám katona kabátját
rám dobta a történelem,
s fűszálpanaszaim között
halottan feküdt az értelem.
Igen vagyok így, elernyedt bika,
akinek szemében átfordul a világ,
a habzó tenger szájából
a másik part hozzánk kiállt.
Igen voltam olyan fáradt, hogy
minden lépésemmel temettem az utat,
ahogy a fájdalom fecske röptével
az elveszett fészek után kutat.

Arany Tóth Katalin: TÁV-IRAT

Fájsz. Nem csitítnak a szavak.
Mozdulatlan, testmeleg
képek mögé rejtelek,
s naponként megáldalak.

Múlt időm gyermekhangja vagy.
Elkobzott lépted a csönd,
vissza nem jön -  elköszönt.
Nyomában hiány dagad.

Buda Ferenc: Botladozom…

Botladozom mint a részeg
alig látok pedig nézek
buta lábam meg-megtorpan
mint hajszolt állat a porban
szaladnom kell futni menni
s velem együtt fut a semmi
s velem együtt fut a minden
világ verdes a szívemben
kín-gondjaim omló füstje
szemem csípi forrón sütve
s arra késztet hogy köhögjek
és a könnyem sose jön meg
s röhögöm a magam kínját
s röhögöm a mások kínját
pedig úgy fáj majd szétcsattan
józan eszem vas-agyamban
Nem akarok menekülni
s nem akarok lemerülni
de ha fázom a hidegben
hadd bújjak meg szívetekben
Ne nyúljatok a haraghoz
szorítsatok magatokhoz

Czipott György: Csigerseprő

madarak lelencbe röpültek,
kéngyertyák füstöltek díszeget,
számban hatvanhat csiger seprője.

bétemül sóvármagos dögkút
vágósúlyörömű csillagokkal,
hanyattkalimpál szépen valahány,
és csak gyúlnak gyújtatlan,
csak lángolnak siratómécsek
feketeasszonyok gyűrt kezeiben.
kőszántásom száron sorosul,
mégsem erednek verőhajak éjbe,
mégse sikoltnak lelket ugrani értem
körbesöprűzött hosszúvirrasztáskor.

Deák Mór: ÜRGEHEGY

Az Ürgehegyen,
több, mint kétszáz
méterrel a tenger szintje fölött,
a pincékben hordó,
abban peniglen bor pihen,
nem tengernyi,
mert tengernyi csak abból van,
ami nem kell,
de azért tudja azt mívelni
a magamfajtával,
amit később nem nehéz
megbánni.

Élhetnék másutt.
A Balaton
szőke hullámai
bőrömet bizsergetik még most is,
s Leányfalu
barna Dunája megborzongat,
ha arra tévedek.

Fülöp Kálmán: Az ünneplésben

Kicsit távolabb,
ott a bodzafordulónál
vártam,hogy egyszer
megszólít az este,
amely az évek
olvadó haván
az ünneplésben
önmagát kereste.

Gavallér János: Vágta a semmibe

Hát nem. Nem működik semmi.
Csak vagyunk. Lehet ezt érezni?
Uraim, nincs múlt, s nincs jövő,
gépek begyén nő a csecsemő!

Zsold táncát járja, ki bírja.
S csak hányni tudunk, megannyian.
Erre büszkék a nagyurak:
Monoton hatalom agyukban.

Kizárt a szív és a lélek,
örülök, ha néha lélegzek.
Ez már a falanszter kora:
„Közös lónak túrós a háta”

Kapui Ágota: Látomás

Körötted épül hallgatásod vára
benépesül majd csenddel és avarral
s az ablakoknak szárnyas spalettája
hiába küzd a zengő zivatarral
a gyűlő évek ostromgyűrűjében
csak egyre nő a fojtó levegő
és harcainknak vérző tenyerébe
Krisztus-szöget kopácsol az idő
és csontjaidból rőzsét rak a vénség
és arcod holdja napról napra fogy
gerincet roppant sorra a kevélység
és roskadt térded küszöbökre rogy.

Móritz Mátyás: Beteg lelkek

A múzsa tulajdonképpen az első számú ember a
számtalan közül, akinek tudtára akarjuk hozni,
Amit leírunk. Egyfajta arkhimédészi sarokpont.

Antalovics Péter

Mennyi költő volt már rabja az örök és szent talánynak,
amitől annyiuk lett vak, megháborodott és süket;
és hódoltak Neked mint a reményük véd-angyalának,
akik nélküled siratni tudták csak kétes kedvüket.

De Te mégis százszor, mégis ezerszer mondtál le róluk,
mint akiben a józan ész az érzelem ellen vesztett;
nem is maradtál mellettük, nem is lettél biztatójuk,
a pokoli kínjaikat még csak meg sem fűszerezted.