Keleti: csomópont, de a költőknek a Keleti csomó pont, ahová nem csak a vonatok, hanem a történelmi-emberi-költészeti szálak is befutnak.
Gazduram
a Keletinél arabok támaszkodnak egymásra, méregetnek,
mint jóllakott kobrák lustán, unottan,
prédának néznek, saját ösztöneikkel kérkednek,
bennem pedig üresség és eltökéltség,
van, amikor jó, ha nem állnak az ember elé…
mégsem egy filmben szerepelünk… de ez nem is baj.
jobb a békesség.
Lengő híd vagyok
lélekszirtek között.
Mint sóvárgott halálom,
úgy vonz a mélység.
Útvesztő árkom
magam alatt ásom,
míg egy nap majd
végre betemet az Ég.
Stációkon szállva
maradtam örök árva.
Létzuhanásom olykor
megállt és kifeszült
a szeretetlenség fölött.
Fenyők tű-fodra, ringó, zöld felleg,
mohakönnyű körötted a táj,
meleg nap lebben, nincs mire várj,
a tavasz színes szirmokkal ellep.
Lobbanj és sugározz. Légy világos
szavaktól sáros. Hagyd harmattal
hinteni magad. Ha hajnallal
jönne a dér, vele legyél páros.
világíts fenséges csillag
betűbokraimra
fényesítsd jeleit
árva ágaimnak
fényesítsd levelét
a sírba hullónak
világíts fenséges csillag
mert színeim sötét
üveglapra hullnak
s bezárja karcait
féltett titkaimnak
az elbúcsúzó nap
(csöndes üzenet József Attilának)
A fűszálak közül rám békaszemek lesnek;
Nőnek a virágok, zsugorodik a Föld.
Tekintetemmel agyamba furcsa jeleket festek,
S érzem ahogy leheletem lassan testet ölt.
Haránthallgatások faltalan dobozba,
Csengettyű csillagok tört végtelenbe zárnak.
Most egy betű, egy hang földrengést okozna;
Holnappal hátamon nekimegyek a mának.
Semmire sül rá égi rend,
torz hálóködök feszülnek,
göbökként lámpáscsillagok
billegik szélét ez űrnek.
Minden mi van reszket, rezeg,
hálózza zárjanincs idő,
egyre megy, hajítva földre
vagy végül égbe hull a kő.
Jeges rácsokkal határol
éntudathoz szabott való,
únt lelenc – világot keres,
kereng –, zajjápudváll a szó.
hamar elengedted a kezemet
én még
egy darabig nyújtogattam
aztán
ahogy a gyerek
ha fél
eldudorászgattam magamban
úgy hallom
büszke voltál rá
hogy a fiad így eldudorászik
legalább
tudtál róla, hogy
van, ami eltart a halálig
Emlékeimben
tegnap
vág sebet
keményen
mélyen
rongy vesémbe tép.
nyitott vagyok
szembenézni
magammal
s felhőből
lopom
holnapom neszét.
Nekem mindegy mily vírus öl meg:
Lépfene, vagy az érdekjog,
de ne bújjatok hatalom mögé
aljas, önérdek indokok!
Hazám fellegvára volt mindig,
az igazságnak bajnoka.
Ne bújjatok hatalom mögé
aljas, önérdek indokok!
Magyarázhat a nagyvilág,
hogy az embernek mi jó, mi fáj,
de ne mondja meg, mit kell érezni,
ha a törvény sunyin hátba vág!
Innen ha el, mindig vissza:
lakhelyekről otthonomba,
fekhelyektől saját ágyba:
félig árva itt az árva.
Sok várostól egyetlenhez,
megtérek én mindig Pesthez,
gyerekkorhoz, sok halotthoz:
elmúlt nap itt jövőt hordoz.
Megtérek, mert itthon vagyok,
emlékeim itt szabadok,
alig rettent, hogy menni kell,
s mindig van itt, ki elvisel.
Itt élned kell, mert megszülettél,
legyen a csillagoknak gondja rád.
Fogadjon örökbe az élet – – –,
a fény legyen egyetlen hazád.
Végtelen egek alatt – bibliásan –
szívedhez gyűlt a kincs és a lom.
Vigyázz rájuk már mindhalálig,
legyen a tiéd minden irgalom.
Erdély felett borús az ég,
Felvidéken fellegek,
Délvidékünk sem ünnepel...
Kárpátalja kesereg.
Trianonban úgy döntöttek,
Szétszabdalják a Hazát,
A magyarnak ősi földjén
minek is a szabadság?
Ahol egykor mi szántottunk,
S elvetettük a búzát,
Más aratja, fölözi le
Ősapáink munkáját.
- H.L.-nek -
Mert ha ott vagyunk
akkor énekelni kell
akár a himnuszt
akár a léted
bányamély sóját nyelve-
den is ízlelni
mert ez adatott
ebben az égből hullott
áradásban hó
nélküli tájon
mikor a télben őszülsz
tavaszban nyár van
Vetített,
vetített mezőn
megy,
megy a hold
az égen, vetített mezőn
megyen ő is,
gyönyörű,
gyönyörű ösvényen,
gyűrött földi
vonzás elkoszlott
ingét leveti,
Könnygyöngy ruhában csönd csilingje
könnypapíron könnysorok.
Tégy, isten, életemre tétet,
ahogy Ő, Te s (tán) én akarom.
S ragyogjon Rád mondatom szépen:
„kérd akár tőlem is
s ajándékba kapod
az emberi létben lelt
csodás összhangzatot”
Göröngygyöngy-zenére hallgatok,
a szememre játszották a dallamot,
S hogy – jó az élet, de milyen jó!
Lassan elkotródik talán
ez a próbáló hosszú tél
vele a maskarák évada is
cserbenhagyott arcunkból
készül majd nyári mosoly
félrenyelt szavak asztmája csitul
szájunkon kivirult fagyölő vegyszer
bizony jó lesz a langy-meleg eső
lomtalanítás farsangos szívünkben
készülődnek az érdes böjti szelek
egünket fényesre csiszolják
a sürgönydróton vándormadarak:
Édesapám emlékének
Átgázol rajtunk, cserbenhagy,
táncba szédít és megforgat,
rovátkát rajzol, barázdát:
tegeznéd-e vagy magáznád,
rimánkodnál vagy gúnyolnád,
várat emelnél, kápolnát,
fegyvereid ugyan merre
s ugyan mikor hajítanád,
mit írnál, tintád ha marad –
Jaj, öl a fény, s keserű lesz ott számban az íz zsenge virága.
Hiába űz idegenn tájra napfény-keresés, új bor vágya,
Hiába nem volt még az ég tán soha azúrabb, soha kékebb,
A déltől visszakövetelnek északibb, zordonabb vidékek.
« – Mióta elhunyt édes jó atyánk,
Azóta bátyám, együtt nem valánk.
Én élni vágytam, türelmetlenül,
S frissen kiszálltam ősim fészkibül,
Keresni mind, mi csábbal integet:
Szerelmet, hírt, hatalmat, kincseket:
Futottam a küzdelmes pályasíkon,
És sikerült is ezt meg azt kivívnom;
De veszteségem mindig több vala
Mint amit ért ügyem diadala.
A díj, amelyért lelkem lángra gyúlt,
Megnyerve, semmiségnek bizonyult.
Hírek és irigyek zengték nevemet,
De szívem, ah mindinkább árva lett.
Arcuk szikkadt, csontos, tatár koponya,
a lábuk csoszogva, nehézkesen lépdel.
Baktatnak az utcán némán, komoran,
szemük parázsa a messzeségbe néz el.
Egy boltajtóból rádió hallik szét:
baktató magyarok szótlanul megállnak,
s szomjasan hallgatják a szót, a zenét. –
Egy püspök szól Pesten a mai vasárnap.
Előbb hallgatják, majd fölcsillan hittel
a zsoltár, hogy erős várunk nekünk Isten,
a rádióval együtt énekelik.
Aztán elhal a szó, véget ér az ének:
szomorú magyarok némán összenéznek,
és tovább ballagnak lassan, csöndesen …
1941
Költői verseny Petőfivel és Tompával
Erdős ormok alján, völgyi sík felett
Siető kis csermely kunyhóhoz vezet.
A kunyhó ledőlne, hogyha régi fák,
Régi ismerői, nem támasztanák;
Kéményen a fecske bizton száll bele,
Hisz csak olykor-olykor füstöl tűzhelye.
Ily szegény tanyához minek a sövény?
Csak azért, hogy ágas-bogas tetején
Elmulasson egy-két jókedvű madár,
Mely a tüske közt is fütyürészve jár.
Én magyarságom soha nem tagadtam,
de soha nem is kérkedtem vele,
nem pávatoll: egy mártír-pillanatban
csak a bőrömmel együtt jönne le.
Magyarságom nem is átkoztam: könnyen
fizettem az adómat. Tizedem
kálváriajárásban, jajban, könnyben,
kacajban, dalban ma is fizetem.
De aztán pont! Nem csempészek dugárut,
se rém-gázt! Római polgár vagyok.
Okmányomon a százszor is elárult
Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.
Az iskolás földgömbön rég kis ujjom
földrészeken suhant át perc alatt,
– most az Isten földgömbjén járva, fújom
a tarka szappanbuborékokat.
Hazajöttem… odahagytam
A nagy élet harcterét,
Hol az ember könnyel eszi
Mindennapi kenyerét.
Hazajöttem megpihenni,
Oly édes a nyugalom:
Őgyelegni egymagamban
Erdőn, mezőn, ugaron!
Összejárok minden bokrot,
Zeget-zugot, dombtetőt.
Fütyörészek, dudorászok,
Szívom a friss levegőt.
Meredek part oldalában
Vadvirágot szaggatok…
Krumplit ásnak odalenn a
Mezítlábas angyalok.
Az életem felén túlcsorduló bánat
rég megkövült a csipkefüggönyön.
Lemoshatnám könnyel, mint zápor a fákat,
de már a könnyekhez sincs sok közöm.
Álmaim bújnak, miként régi ruhákat
elrejtő szekrényekben a sötét,
de úgy dalol lelkem az alvó világnak,
mint némafilmbe képzelt ”nyitnikék”.
Tudom, hogy sokáig alvajáró voltam,
s vigasztalan – de újrakezdeném,
hogy a lélek földjét oly magokkal szórjam,
melyekből nem kél más, csak tiszta fény.
Még alszik a május a földben,
s hallgat a dal, a tavaszról nem szól.
Holt havak rongya roskad a vékony
üvegű fészken. Bokrok ölében
éled a tél. Rőt avar roppan.
Dér horgol, mintát csíp a sötétre.
Virágzó torokkal a föld sebe
lázít. Varjú vitázik a szóval.
Még alszik a május a szívben,
hol összefogódzva rím, s hóvirág
vívják értünk az örök csatát.
Beáll a jég, s a kérgek alatt
küzd ellene, harcol, forr a dalom;
mert ránk tört újra a középkor.
Kis leander bokor, szegény,
testvéred Korfu szigetén
nem sejti, hogy te pince börtön
mélyén esel át éji flörtön:
hordó mered rád s kapanyél –
örök sötétség itt a tél.
De várja már a kert, a rét
szerelmes, hű leanderét,
rideg falak közt tűrni, bízni
tanít pirulva sok ribizli:
túlélted itt a lét halálát,
szomorú virágzás ad hálát
s ragyog, ki életet nyert.
Csábítsd ide a tengert!
Reng dúlt idő, írmagja
ront, akárha cselvetés.
Szabatott napvégre-nap,
döglegyet teremni konc,
s angyal is, silány, kevés
tudású istentanonc.
*
Tán láncot kéne fűzni
csöndből. Pitypangvirágból.
Báránynak gyónni végre,
nem voltam és nem vagyok.
Romlás határa lángol,
perzselődnek csillagok.
Mozivászon az ablak,
csapkod, künn benőtte rács.
Villódznak tükörképek
nincsről, túlnancsodákról...
Kopott a szív, térdkalács,
vasak között a távol.
nagyapám szíve most újra bennem dobban
azt üti, a mama már sokkal jobban van
azt dobbanja, ne fájjon neked ez a hideg
nem a te hideged, ez istent veszi meg
nekünk csak azért kell az isten hidege
hogy te soha ne fázz, ne te küzdjél vele
az isten hidege az maga az isten
nem várhatod tőle, hogy megmelegítsen
a halálommal már én is része lettem
így akarta mama, így akartuk ketten
tízen, százan, ezren és még millióan
hogy ti ne fázzatok, ne járjatok hóban
Ez itt egy más világ-
az időből kitépett forró
nyár tüze mikor éget-
egy mondatfoszlány
aprópénzre vált-
hideg-meleg,
egyszerre hull fejemre-
rém furcsa játék,
amelyből rég kiszálltam
s éveim súlyán
átütő vitákban,
úgy néztek rám mint
sosem volt gyerekre-
S ha szemedbe néz a tükör,
látod ott az évezredeket,
Márialelkeket mosott el a szenny,
s mosoly takarta rút könny
ráncai fésülködnek széppé.
Mivé lettél drága népem?
Bűnt köpköd rád a szégyen.
Hiába őrizte tiszta véred
a legtisztább mindenséget!
Hiába szülted meg ezerszer
Isten hű nemzetét, s fiát,
hátba döfnek az angyalok,
szenvedés-halálmindennapok
ölelgetnek, mind Sophia szajhái,
Embernek fia vagyok én,
arcomon annyi minden látszik,
eljutottam csapásokon
ama tölcséres hurrikánig.
Visszautak poklaitól
szájamat szigorúra zárom,
birtokom immár önmagam,
súgom ezt – és nem kiabálom.
Üdvözöllek, megtért vándor,
s végleg hazatalálva kérem,
mostantól maradj ifjúnak:
idő előtti vénülésem!
Elveszíti múltját,
történelmét a lábnyom is.
Megromlanak lassan talpam alatt
a fényhez feszülő, forrásokban rejtező erek.
Állok az idő célkeresztje előtt,
mint akinek senkije sincsen.
Elárvult szívemen örvénylik
a Nap áldott sugara és a hulló levelek.
Apámat kevesen látták könnyezni,
de én tudom, néha befelé, lelkében sírtak
fájón régi emlékek...
a múltból, mikor vele együtt a Bega partján
játszódtak vidám,
kis magyar gyermekek,
kik még nem gyötrődtek akkor
a múlton, jövőn,
mindegy volt, kin hogy áll
s milyen szabású a "ruha",
szászon, cigányon, székelyen,
vagy éppen kereskedőn.
Ők akkor még úgy tudták,
egyformán gurul a labda,
és játék közben
hol egyik,
hol meg másik rúgja...
Eltőtt az idő, a mennyei grundon
tán most is együtt vannak
s elfeledve felnőtt életük vétkeit, kínjait,
vidám angyalkák közt
gyermekként futnak, kacagnak...
2015. 12. 19. Siófok
Ponthoise-ban öntött
ágyú lett a vége -:
Rákóczi harangjának
és gyilkoltak vele(1789)
a „szabad” forradalomban
lásd így végzi ki hisz
ama légtelen feltámadás-
ban – hát rémüldözhetünk
mi következik még -
Cléry-en-Vexin földjén
tán elfekvővé lesz a
föld feletti – föld alatti
végzet – míg Rákoczi
György – fia Ferencnek
magyarázat híján csak
tátoghat ha Jézus Krisztus
jövetele suhintja felénk
Isten ostorát – mit tettetek
hitemmel – harangommal?
Félni? félni már
késő, surrogja kenderfonalad
szála, Veronkám.
Acéltornyok omlanak.
Honnan ennyi korom?
ellenőrzött omlás alól pénz
pusztító kábítószere füstöl?
kifosztott világ adósrabszolgáinak sülő húsa?
Porfüggöny mögött, sátáni
színjáték főpróbáján
acéldárdák vigyorognak.
őr, vár, vigyázz, miért, fejében –
szökni, mindig, miattuk, előle –
bilincsben! -
szökni miért akarnak előle,
ha mindig miattuk vár?
Megérkezünk
Ülünk a kertben
Patkányigyekezettel
szétrágott atlaszunkat
szemünkbe hinti
lassan az éjszaka
rizling-zuhanyban leázik
sosemvolt nemzetőr ruhánk
csak a keselyűvállalás lobog
csontkosarunkban tehetetlen –
Éljen a halál! Éljen a pusztulás!
Éljen a szenny, a mocsok, a szemét!
Piszokról, bűzről zengjen most dalunk,
Mert mi vagyunk a kiválasztott nép:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Ahol rothad, erjed, gennyed, ami szép,
S a csatornákban szennyvíz possadoz, –
Vidám dalunkkal odarohanunk,
Hol dögöket az ár hulláma hoz:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!
Zsille Zoltánnak és feleségének, Balajthy Annának
Bontsd le magadban várad hét falát,
mely lelked s mások lelke közt határt
súlyos és néma kövekből rakott!
Társak szemére nyissál ablakot,
ismerd föl végre: ők s te, egyazon
lélek vagytok e földi csillagon!
Küszöbön túl sem magányos az űr,
mert nincs halál és nem vagy egyedül,
kengyelfutóból
kivetkezett
kékszemű
felhőszelet
mélyrétegekben
nyíló faág
legyőzhetetlen
szűkszavúság
fejével játszik
de nem sikong
szól mindhalálig
egy messzi gong
Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:
„velem gyere!”
de azért mégis áll.
Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,
csupán az élet színe-változása.
Vörösen áll, de azért mégis áll.
Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.
Czike Lászlónak
Nem tudom, mióta mondom már, hogy félek,
keleten tank hörög, és véresek a vetések.
Nem hallani itt ágyúszót, a golfpálya világít,
nem megyek arra, ahol a kézre kötnek fáslit.
Megszoktam, hogy a homok füvet hajt, ha ázik,
szorgos kezek ültetik, így lesz belőle pázsit.
A katonákra gondolok, vörös csillag a vállon,
Kabul mellett haraptak fűbe, idegen tájon.
– Uzsoki emlék –
Éjjel az ég fekete bársonyán
Ezüst betűkkel ragyogjon e vers
És nap szakán, – vándor, ha pihenőben
Kis patak partján hűsölve heversz
S az égbe nézel – messzi felhők selymén
Arany láng írja mindegyik betűt,
– Nincs hova írjam, sírjuk ismeretlen,
Kis fakeresztjük réges-rég ledűlt –
– Itt nyugszanak katonák ezrei,
Lux perpetua luceat ei –
Éltek huszonkét évet – harminckettőt,
Ki tudná végig, – volt, ki negyven évet –
Bakák, huszárok, legénysorba illók
És öreg csontok, szakállas vitézek.
Csak a szeretet hiányzik
tovatűnő életünkből,
mit a reggeli ébredés
oly várakozással fogad.
Vágyainkat úgy rejtjük el,
miképp a búcsú szavából
a „várlak” kimarad.
Csak a szeretet hiányzik
a szűkölő ölelésből.
Még a fáradt megérkezés
kézfogása is elmarad.
Egymás szavát felejtjük el,
így lesz mondandónk javából
mellőzött gondolat.
/Óda egy nemrég otthagyott újpesti lakótelep nyomasztó légkörében/
Kis utca, lámpák, lányok nélkül
Egy-két lépés – és vége…
Göröngyös, durva, füstös, kurta
/épp olyan, mint az élet./
Befordulunk az utcasorba
Legényesen, nagy hanggal –
Egyet botlunk…s temetnek máris
Meghasadt haranggal.
Szeretteinktől elszakítva a remény
lesz vakmerő hatalmunk – anyám
hangja megvan egy álom-töredékben
s bár nem hallom, nem értem: lehetne
hinni, hogy mégis ő az (csak
föl nem ismerhetem), ő áll
szemközt a betonfülkében –
ajtótlan és homállyal teli
a távolsági buszmegálló háza,
szürke Mária-szoborként az
asszony, külön a kosara, keskeny
arcán kis kosár-mozdulatlanság
és fakéreg-barázdák fájdalommentes
türelme, nem ismer mást, csak a
várakozások kutya-fegyelmét, várja
a holtak föltámadását – szikár
fában, száraz ágakban észrevétlen
madárban
madár verdes
lángban fény vergődik
csak elkoppintani tudok lángot
csak megölni tudok madarat
kezeimbe
temetem
arcom
*
csillag leszáll föld alá
fák égben gyökereznek
semmi elől nincs hová
végét majmolja kezdet
hetyke legény közeleg
kiisszuk a kék eget
kiisszuk feketére
ha nem délre
estére
kicsavarjuk a felhőt
hetet és tizenkettőt
minek lógott a lába
a pálinkáspohárba
ennek vége sose lesz
a pálinka lefelez
a vörösbor rádupláz
már a tök alsó is ász
Én megpróbálom
kiszürni
a szépet
amíg kapám
a föld
szívébe vág
s szivárvány fényre
aggatom
a képet
hogy láthassa
az átmosott
világ.
Minden szónak, hatalmi lózungnak
fejet hajt vakon a csonka-magyar.
Kitépték szívéből, amivel lát;
évszázadok ölték, korcsosították,
minden vért bemocskoltak, vagy buján
fátylat vontak köré, mondván: Zavart.
Mert ki szívével lát, nem lesz szolga soha!
Az egész nem hull darabokra.
Nem lesz áruló talpnyaló az,
akinek az igazság a szívében,
akinek szívében lakik az Isten.
Nem lesz csalók hűséges cselédje,
gyarmatosítók kedvenc hű ebe.
