... Elfojtott nyugtalanság – dohszagú akarat,
végtelen egyszerűség, érdek, ami van a szavak túlfelén,
neveden szólító marketing moréna,
gombostűre tűzve: Te, meg én…
nincsenek hosszabb pillanatok,
lepkelétünk a szorongatott kor vállán zokog,
lassan ölő mérgek között repülhetünk,
aki eddig repkedett, most potyog. ...
hajszálnyi nap,
semmibe, semmiből.
repedésnyi élet.
ködfal nől, ledől,
üvegburjánt növeszt
képzelt remény.
soronvégsőt sikolt,
tág íriszen botlik a fény.
világok zuhannak.
nagyapám szíve most újra bennem dobban
azt üti, a mama már sokkal jobban van
azt dobbanja, ne fájjon neked ez a hideg
nem a te hideged, ez istent veszi meg
nekünk csak azért kell az isten hidege
hogy te soha ne fázz, ne te küzdjél vele
az isten hidege az maga az isten
nem várhatod tőle, hogy megmelegítsen
a marosvásárhelyi székely
vértanuk emlékére
Sosem csitul a szívekben
az elvesztett csata zaja-
Balavásár szőlőhegyén
összeesküvők moraja.
Szüretelnek.Arcuk élén
még ott ül a döbbenet.
Halál csillan tőkék fényén,
hollózsivaj-körmenet.
Milliom napfény az erdő
a napsugár százezer szablya
bömbölve zúdul az ár
a tizenötezer magyar lovakra
Kerekre rémül a szemgolyó
habot hány s elpattan a zabla
nyílhegyfelhőből acéleső hull,
hány halál vár még a lovakra?
este már bezárom az ablakot
leszokom a gondolatról
hogy alatta állsz
és lassan nem érzek már semmit
(csak fejfájást és ízeket)
nehézkes keserű
könyv- és sörvégekből tudom
hogy minden véget ér
most egy újabb elszalasztott lehetőség
amit tegnap még nevetve
nyárnak hívtunk
Sulla (Kr.e. 138-78.) római diktátor, rejtélyes, igazságtevő, a kései köztársaság idején.
Diktátumai beépültek a római büntetőjogba.
Paloták boltíve alatt,
Éjsötét vagyonok gyűltek.
Az árulóvá vált szavak,
Szónokok szájába kerültek.
Közelít vagy már itt is a tél
vemhes magasból pille hó szemez
fenyegetnek az ünnepek újra,
közelebbre húzódnak
a szarvasok őzek
fáznak a cinkék,
közelebb hajolnak a halottak is
vagy mi fáradunk csak
közelebbre a földhöz,
Mint fészkében két fáradt madár,
öledbe ejtve, kezeid megpihennek.
Csak csönd legyen és ünnep ma már.
Arcod símul. Redőkben gondok derengnek.
Körülkering, terűl az álom –
Uram, megyek a legmagasabb hegyre,
Elébe hogy boruljak, fölmegyek.
Uram, egy napra csak, egyetlenegyre
Engedd, hogy én válasszam, mi legyek!
Egy napra csak, egyetlenegyre
A fény akarnék lenni, – napsugár!
Remény, teremtő élet,
Világosság, ítélet,
A ragyogó, a forró napsugár…
Csak egyszer, egy kigyúló virradatra,
Egy égő délre, halvány alkonyatra,
A napsugár!
Körülte ál-történelem, ál-békekonferenciák.
S valami részeg dáridót és színes bacchanáliát
foszforeszkál a rothadás: testkultusz, tempó, technika,
box-, tenisz, szépségversenyek, pénz, élvezet, Amerika.
Ő taglózottan és kukán egy-helyre néz, mint egy süket,
nevetnek rajta, mint aki nem érti már a nyelvüket,
Dante poklánál rémesebb, vadul lefékezett pokol
forr benne s idegeiben egy égett világ haldokol.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben
Tudod-e, hogy mi mennyit szenvedünk?
Mikor a bánat letiporja lelkünk:
Miatyánk, akkor is Te vagy velünk?
Mikor szenteljük meg a te Neved,
Amikor nincs egy csendes óra sem,
Amelyben buzgó szívünk jöttét érzi
Te országodnak, bízva, csendesen,
Amikor lelkünk nem pihen a bútól –
– Uram! Ezt Te csak nem akarhatod?
De megroggyanó térddel várjuk mégis
Hogy legyen meg a Te Akaratod…
Kék ormok itt már fennsíkká simulnak,
A sík párkánya az Ipolyra lejt;
A párkány szélén, képe messzi multnak,
Kéttornyú templom, patinásra vert;
Drégely felől a hajnal símogatja,
Két méla tornya nyugvó napba néz,
Tövén kis város kedves arculatja:
Kőhíd alatt az Ipoly vize ballag,
A kőhídon túl ligetes hegyaljak, –
S a tájék rajza – kész.
Nem hiszem Uram
hogy olyan sápadt,
szürke lehessen az égbolt,
hogy az én két fényéhes szeme
behunyjam – és azt mondjam:
elég volt.
Uram, világítsd meg mi elménk,
teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és
zongorahangolókat,
szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől,
a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől,
mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz,
és kemény is, mint a kosok szarva,
Két szőlősgazda a présház előtt a tölgyfaasztalnál beszélget. Előttük egy-egy pohár bor. Fehér.
paprikás csirke galuska nélkül, de késsel
rettentő nagy körültekintéssel,
toporgunk öncsalásunk élvezetében:
szótörmelékből lesz versszövet,
neon kékül a szemünk fényében: kép a képben,
groteszk korkép divatot követ,
köröttünk Haynau ihlet minden mennyiségben:
ki akasztások estéjét unva, holnap inkább lövet.
Bolond szívemben
kollégiumi folyosók
nyári csendje lakik.
Már nem hiányzik a
zsivaj, a lárma, s bár
még vagyok önnön
testembe zárva, várva
egy jelre, egy hívásra
a nagy utazás előtt.
Fáklyák koromkozmás füstig égnek,
hagymabűzkapualjak árnyai rángnak
csikaszholdderengésnyi televénysötétben.
Be szépen sziporkásulnak keselyűszárnyak
huszonnyolc, rutafamagos díszbitófán!
Hát sose sebzi föl immár Göncöl csillagait
kiserkent vérünktől iszamos éjfeli sarló?
Csaholás helyibe összevonyítni, meg ki tanít?
egyszer írok
egy olyan hosszú verset
hogy el se bírod
és ha majd elejted
végigmegy rajta minden arra járó
vaskohász
fűtő
az új Vörös Báró
egy nagymama
vele unokája
akinek éppen ferdén áll a szája
mert nem kapott fagylaltot
ahogy máskor
a méheknek nem jut elég virágpor
Fanyar, komor, kirívó
rongy éjszakába hívó
vak ágak közt szorong
amíg az ég borong
fénytelen, jeltelen
kinyíló sejtelem-
sejt-elem nem selejt
amit a földre ejt
az édes pirkadás
Ásít, dohog, megrezzen a város.
Kabátját az éj a téren felejtette,
foszlányait makacsul markolják a fák.
Ungvár ezer szemén
kattogva kúszik a redőny,
nyújtózik a folyó
rideg kavicságyán.
Lábamra gesztenyelevelet
söpörnek a sosem-alvók,
majd eltűnnek
...
holnap hajnalig.
Vörösen izzik, haldoklik
a horizonton a büszke Nap.
„Ha kincsed őrzöd s élted érte gond
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont
a sírban nem leszel sehogy se más,
csak szürke por, penészes puszta csont.”
Omar Khajam
Naponta ugrik
kutyám - nyakamba varrja
a világ kínját
végül kiderül
e szeretet nélküli
létben vágtatva
rádöbbenhetünk
a fékevesztett világ
végjátszmáira.
A betűk is egyre fázósabbak már, összebújnak egy versbe-n....
Gazduramék szeretettel küldik hidegebb napokra, felmelegítő soraikat.
Vasárnap délután ülsz szobádban,
a csend kihúzza Dali-fiókjaidat,
két hete gondolkozom verseden…
hogy a tengert hogy éli meg a szél,
a hajó, a madár, a hajós, a halász…
– Cserszegi fűszeres –
Ahogy a dombok
mögül elővillan a
már virágzó dal
számonkérhető
lesz itt illat és ének
csöppenő napfény
Ígéret; egy ítélet a Sorsod felett
Gázolva egy úton, mely csillagokig szökhetett
Mint Prága felől
Kárpátok alján
– Bohémia,
Lelkében háborog
Az ember,
Poharában békés itala.
A hőségben hús ég!
Hős ég itt el s a hűség
a máglyán,
de előbb még vezekel,
mert visszaélt a nyelvvel
és túl sokat nyelvelt.
Megfosztják hát tőle,
hogy legyen belőle
nyelvtelen,
mert nem volt hajlandó
elvtelen ítélni,
mert, mert itt élni
és megkérdezni: miért?
Csodákat művel a Fiam!
Beteg
emberek: vakok, inaszkadtak,
szegény, ördögtől megszállott lelkek
tébolyult, hívő, lázadozó és
alázatos nagy tömege tódul
a Mester elé.
A Fiam elé!
Kováimból szikrát a bor,
nagyobb tüzet a rum csihol,
mert lusta már az elmém;
az elporzott csaták terén
virtussá bőszült az erény,
s az elme zárt fegyelmén
keresztülgázolt indulat
mint győztes hadvezér mulat,
pokoli táncra kelvén.
Ady Endre emlékének
Barátok a Tapolca partján,
egyike ül, másika áll,
hatan-heten, mint egy csapat
kopaszfejű, nagy gyászmadár,
csuklyás, nagy, kósza keselyű,
egy más világból ideverten,
tanakodik, tollászkodik.
Tekintetem rajtuk felejtem.
Ezt a hangot se halljuk, feleim, soha többé.
Legalábbis élő valóságában soha már.
A tű a forgó lemezről, és a lélek
lemezéről az emlék fölidézheti még
egy ideig. Aztán a lemezek
elkopnak, összetörnek, és a lélek is
előbb-utóbb kialszik. Itt vagyunk.
Kosztolányi Dezső
Meghívott ebédre,
Míg szép szemeivel
A világot nézte.
„Be kár, Kosztolányi,
Drága Kosztolányi,
Hogy ma már nem tudunk
Verset citálni…”
Imént írott levelemhez csatolom ezt a toldást,
kedves néném.
S csak annyi lenne, hogy hírrel jött egy ügynök,
most már bizonyos: hazamegyünk.
Üzenjeszét otthon, aki nem menet férjhez eddig,
most még ne is menjen, s aki a Fejedelmet
el nem feledte, az hát leköpheti
az első labanc katonát.
Hová mégy, pajtásom, merre visz a lépted,
mikor már a lelked darabokra tépted?
Egyik felét hagytad lajtai raboknak,
másikat hitetlen, didergő vakoknak,
szabad magyaroknak…
Mint szende fény a múlt ködéből,
Tűnsz fel kilencszáz év után,
Ily minta kellett nemzetednek,
Hogy szent legyen a vad pogány.
Nemes törzsön, mint drága bimbó,
Hintéd szét égi illatod,
Nagy ígéretként díszlett virágod,
Midőn a zord dér rácsapott.
i.m. Gábor Áron
már vasat köpni
megtanultak
születhet-e
ember még
harangok hitét
visszaterelni?
Emelkedések s bágyadások
Között hullámzik életem.
Sokszor a szó is csúf verem,
Hol el kell buknom menthetetlen.
Büszke taréj a hullám élén
Végig söprök hídon és gáton.
De szétpattan egy szalmaszálon
Felfújt vágyaim buborékja.
Immár az ország féltérden
Alig látszik a térképen.
Amíg a gazda ebédel,
Elfogy az utolsó reménnyel.
Elmúlik halkan, csendesen,
Véres kaftán a tettesen.
Gábriel egy hosszú ima után
szárnyait elégette és elköltözött.
Felmondását ímélben küldte el.
A betlehemi csillag
még az újkenyér havában
lehullott.
Hiába nyújtod tenyered,
hűséges lánya
a hazai tájnak,
szegény akác,
te, cellatársam:
e rengetegben
keselyűk tanyáznak.
Vonójába dőlt muzsika
Hajlik a siralomházból
Homály borul az asztalra
A pentaton éjszakából
Elvegyül a cigánytábor
Nagy utcai csendéletbe
Árnyak hosszán ma éjfélkor
A csavargók járnak erre
Ha altató
Iszom rá
Ha verőér
Összevagdosom…
Egyenes vagyok
Mint a villamossín
A haladó Hernád megtört szemében
És megfeszítve a Dóm keresztjén,
A bús téren s a sikátorokban
Kísértesz, ha a fagy szíve dobban
Éjidőn s alszik zsidó s keresztény.
Valami meddő, hűs fájdalommal
Esengesz. Mert minden hiábavaló:
A sarkon ájult lámpa vacog.
A kapuk árnyai sötét ordasok,
És hallgat az éjjel s hallgat a jó…
Otthon. Család. Kenyér után
futó gond-púpos emberek.
Szülés. Szoptatás. Temetés.
Asztag-rakó hétköznapok:
kérges kezű cselédsereg…
Csúfoltalak, otthagytalak.
Kikértem jogos jussomot,
csuhajra csaptam kalapom,
apám kertjéből hetykemód
vágtam virágos boromat.
Te, ki vagy?
Nehéz selyem vagy és egy ember.
Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz mi marad itt utánad?
Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.
akik a jégpáncélú folyón át menekültek
akiket fegyveresek tereltek az utak
mentén álló fák alatt havas esőkben
napizzású nyarakban mezétláb
akiket fegyverrel tereltek idegen
nyelvű hegyek zúgása felé
jószágőrző cselédnek más barmát vigyázni
akik önmaguk elől szöktek hogy
ne találkozhassanak emlékeikkel
akik a folyó jégpáncélja alá merültek
azokról beszélek
Alszol fiacskám. Csöpp sziromkezed
Pihen a csipkés, tiszta vánkoson.
Ráhajlik arcom. (Ó, ne költselek!)
Halkan megcsókolom.
Látó szememnek tárul a jövő.
Szíved kinyíltán játszódom veled,
Hisz nemsokára, lelkem sarja, te
Csókolgatod majd az én kezemet.
S imát becézek. Ó, adná az ég:
Szent alkonyatban célhoz érkezett
Őszülten, aznap, ott a rács előtt
Megcsókolhassam fölkent jobbkezed.
Oh Szűz, szenvedők édesanyja,
Nagy tisztelőd halt meg: anyám.
Már a maróti temetőben
Virraszt fölötte a magány.
Növeszt sírján szagos virágot
Minden évben a kikelet,
S ősszel, borongó sípok hangján,
Dalt búgnak róla a szelek.
Oktoberfest-verskorsóinkból kilötyögnek a betűk....
de jó olvasóinkkal egy asztalhoz leülni.
