Elhagyott,
bukott nők átkát hordozom.
Jönnek velem észrevétlen,
rámhagyott kedvesek
vakított szemében.
Kötések, vágyak.
Lepedőn hagyott véres cseppjeit mosom a múlásnak,
s oldom szövetbe száradt foltjait
minden árulásnak.
Csak átsétálsz a parkon könnyedén,
és senkit sem kérdezel, de mégis jól
tudod, hogy mennyi titkot hordoznak
az első festés óta megkopott padok.
Szerelmi vallomások nyugszanak
a háttámlákra vésve – szálirányba
szív és dátumok, s hiába áztatták
utólag könnyek annyi nap, magába
rejtett minden monogramot a pad.
Rajta délelőttönként még csókok
Árassz el békéddel,
nem bírjuk ép ésszel,
ép ésszel nem bírjuk,
öldöklés, ózonlyuk,
szomszédban gyilkolnak,
nagykésük csattog csak.
pusztul vén, kisgyermek,
Istent nem ismernek,
csak hírből, csak szájjal,
kő robban, tűz szárnyal,
porladnak nagy házak,
értelmünk fellázad,
Úristen, szétnézel
a Terasz
a kávéházban ülve albatroszokat
vések a papírszalvétára majd
origamilepkékké hajtogatom őket
és hirtelen letépdesem a szárnyaikat
de te ezt Álváró nem értheted
hiszen még a kávézaccra is
vitorlákat építesz és a horizont
mögül távcsővel nézed Lisszabont
ahova bezártak rossz lábaim és
mégis állandóan utazom noha
selyemkendő suhogás
ahogy szempillám súrolja bőröd
ujjbegyem érintése katicarebbenés
pirosba oldódó ecsetvonás
veréb és vércse az álom
kávészemű ébredésbe repül
monokróm áll félre
színeződik a kontúr
minden nap egy újabb festmény
bekeretezhetetlen az idő
improvizálom a mát is
míg mellkasom alatt
fehér virág
Munka után nyújtózik az Isten,
behúzott függönyén fennakadt, megkésett imák,
megágyaz, köntösét veszi, s fáradtan ráncolja
fenséges homlokát.
Asztalán félkész holnapok, beszáradt tollak, tégelyek,
firkás szélű, gyűrött jegyzetek mellett égi órán áll a végtelen idő.
Mormogva még poharakkal zörög, széket igazít,
s mikor megmaradt tintájával gondolatomban
felönti a hideg éjszakát,
már nem félek,
mert mióta hallgat engem
Lopódzva érkezel leginkább.
Előtted szél jár és a minták,
felhők arcára fújva. Az ég
keménynek tűnt eddig, a fény
hideg. És lágyságod messzi
voltát csak az értheti meg,
.
aki várja, hogy egyre közelebb
legyél. Néha hangodat suttogja
hamarább, egy erőt vesztett,
késő nyári passzát
Hiába, a gond, a gond!...
zsörtölődik a vakond.
Hiába van szép sötét lakásom,
a kamrában giliszták, rakáson,
a tetőn gyep, mi vastagon takar;
az asszony most ablakot akar!
Azt mondja, biztos megértem,
eleget lakott már sötétben.
"Napfényre vágyom!" - fújta.
"Élményre, tengeri útra".
Hiába rajta fényes bunda
Ahol a zöld leveleken
játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott megnyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.
Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
s vizéből szomjukat oltják
azon az estén Ptolemaiosz felnézett az égre;
bele abba a nagy hullámzó feketeségbe.
sétált a fövenyen, sercegő lábnyomokat fúrva
a homokba. a hold és a csillagok keringtek körülötte.
fényük a lomhán dagasztó vízre csöpögött,
rá a hullámokra, és mögöttük csupán a tintakék horizont,
a nyújtózó éjszakával. a levegőben bomló hínár keserű szaga,
márciusi hűvös szél fújt. halfarkak burványt vertek a vízre.
(Röhrig Gézának)
Ica és Böbe kissé beállt.
A kannás bordal
némi szitokkal
folyik ki Böbéből.
A lehelete hervasztó.
Nem motyog
inkább teleüvölti a vagont,
ez itt nem az ő helye,
de valaki mutassa meg végre
azt, hogy ő hová való!
A
tudat
pedig
meg-
ha-
sad,
hogy
ne
legyen
egyedül.
Szerethetlek-e olyan ősin,
ahogy víz szereti a földet?
Mikor hajónk után a hullámokon
……csönd lett.
Tudok-e úgy vágyni rád,
ahogy fák a fényre?
Ahogy a te arcodban áll össze
mosollyá, a táj minden része.
Lerakjuk-e gondolat-ikráinkat-
mint vízbe a halak.
Most már tudom, hogy magamban,
mindig téged hallgattalak.
… nemes halál,
egy boldogabb halál,
itt, mindennek a legvégén,
fájó, közös árulás, üvöltve számolás,
vagy, már rég esedékes tízcsapás,
jöhet három szabályos dobás,
indulópontra állítottak,
- nem segíthetett.
- nem segített.
ittam bort, vedelve,
szórtam pórt, szemembe,
helyeztem szálkát, szemekbe,
társamul szegődtem a mocsokban,
lettem árnyékom önmagamban
Odakinn rózsaszín hajzuhatagot fest az égnek a Nap,
majd ébenre sírja magát egyetlen dühös perc alatt,
kérges ujjai között sötét vattafelhőket gyúr a Hold,
összegyűrt, fekete csomagolópapír a mennybolt.
Pupilláimban ütemtelenül táncol a sötét,
íriszeimen könnycseppekként remeg hajnali a fény.
(tükrös délibáb)
Eloldódik,
s fölkering az égig minden.
Bankó-birtok
fillér-tanyácska.
Csont-perselyként
csörren a kaszárnya.
Ülök a pincében
Felsétálsz a lépcsőn
Elegáns terpeszben állsz
Háttal nekem
S a szemközti ház bejáratának fénye utat tör
farmerbe foglalt szeméremajkaid alatt –
Nekem ez is az otthon
és a világmindenség kicsiben.
Két függöny közé szorult ablakomba,
a való világ lengőajtói között,
árnyékok hullanak homlokomra,
újra az arcom mögé költözök.
Gondolataimnak ellenszegülve,
nyafogni kezd a múlt szülte perc,
énem, mely eddig önmagát kerülte
kiütéssel győz, és vele ünnepelsz.
Új arcom árnyék, mögötte, bennem én,
apró szimuláció csupán a nap,
valami kísérlet, az élet peremén,
ha sikerül, megérted miért vártalak.
Apám, bár mindent megtett,
inkább sötét fellegeket látott,
kevesebb fényt –
Én többet, de féltem, hogy csak egyre nő
a riasztóan feketéllő felhő
Aztán győzött a fény:
kicselezted a kórt
S még hagyod itt nyomaid –
De azok már ott pihennek
nagyatádi kövön,
a pécsi Barbakánon
Szél lebbent függönyt?
itt van? eljött?
eljött megint? rápillant,
ottan kicsinység elidőz,
ráncolja homlokát, aztán
mintha sóhajtana, nincs,
nyoma sincs, de itt,
itt van,
érzi, szél lebbent
függönyt, az a izé
A zajos belváros teste
Lámpákban fürdik este,
És nyüzsgő, túlcsordult bárok
Pultját támasztják lányos
Zavarukban kiskorúak
Vagy csak szimplán éretlenek.
Az utcazaj, az éj leple meg
A lassan gomolygó cigifüst
Árnyékában romantikázik
kiöntött sörökkel a pázsit.
Nekem csak egy ceruza kell,
Hogy a lelkem vigasztalja,
Szavaim, gondolataim
Grafitos hegye szavalja.
Múltról, jelenről, jövőről,
Amit lát és amit érez,
Fehér lapok udvarán szánt,
Betűt vet a békéjéhez.
……..
Mi hát ím a költő dolga,
Van-é neki küldetése?
Ha
bízol,
ha
kételkedsz,
úgyis
becsapnak.
Angyali mosolyod
gyógyír a lelkemre,
drága kis Erzsikém,
Nagyapának gyöngye!
Mikor ölemben tartalak,
alkonyom is megújul
elfelejtvén búját, baját,
a szívem is kivirul.
Hátrakötött kézzel szeretlek,
mint lélek a lantot,
a világon túlról hívlak,
a jelen szele ahonnan életet fú..
Vágylak kopott asztalok mellől,
míg a rokkant éj belém mar,
hátamon cipellek csendesen,
napsugár leszel, villám és zivatar.
és tudatunkban felkelnek a halottak
ha tudatunk él létezik haza
ebben a hazában vagyok otthon
míg megfér száz eszme ha él az erkölcs
lehet szeretni kell szeretni
tenyérnyi ország
s nyílt szívvel fogad a nemzet
akárha ezer szilánkra szakad
más szemmel nézek a világra
nem ellenséget keresek barátokat
békét nem széthúzást háborúkat
nem hordok igát nem hordok nyerget
Március
Nyílik a zöld bimbó, megfürdeti hajnali napfény,
csak le ne fagyjon! Mert harapós kora reggel a tél még,
bár az utolsó, vad dühe tombol, várja a végét,
s csúf maradékát űzi madárdal, holnapi nappal
új tavaszunk jön, s kék ibolyát szór fűbe a tündér.
Április
azért lesz minden csak az, ami,
mert a kutya nem átvisz: áthoz.
a szerelem se kölyke - bolha,
s alpári, taknyos a pátosz.
nem emelkedett. sehova fel.
kupidók egymásra íjaznak,
kék foltokat jegel az ég,
és hátsót mutat az arcnak.
isten se huncut, csak alkalmaz
egy mindig-ugyanaz sémát.
és úgy tesz, mint aki hófehér,
mint aki épp igét hánt.
Életre ment éppen
A higgadt gondolat,
hogy emlékként ápol.
Hogy pehelysúly vagyok már.
Felhő. Madártoll.
Hogy mindegy, szent áhítat,
vagy vaksi szél sodor.
Hogy életre ment éppen.
Vagy lustán tékozol.
Míg nyoma izzik bennem:
kormos lávakő.
Anyám,
a gyengék ereje a tiéd.
Nekem az erősek
tévelygése jutott.
Azoké, kikben
derék a szándék,
de a tett,
többnyire, halott.
.
Anyám,
te kitartasz bennem
és törékeny magadban.
- ütemjáték-
Május szirmain illan a szél,
tavaszillatot ejt be ablakon át,
úgy ülök árva magamban, mint
a ma álmaiból nőtt jajlila,
ringó orgonaág.
Idebenn,
csak a dal szeme nyílik,
már csupa frázis, s fürtjei közt a végtelen ül,
híg ponyvaremény, bádogerényei álarany érvek,
részvétlen feledésbe merül.
Hajnalban még semmi se csillan...
megtorpansz az igazság kapujában
ráébredsz hogy tévedésben voltál
az összes pasival együtt akiknek mind
egy tinédzsertest a házioltár
jó sokáig abban a hitben éltél
avval a szemmel bámultad a nőket
hogy harminc fölött már mindegyik néni
de harmincöt után aztán főleg
harmincnyolc fölött
kezdődnek a nők
onnantól fogva tudják azt
amit nem tudtak azelőtt
Fantomod lettem
Bűnbánó démon
Sárguló nádasban
Bújó sakál
Hol vagyunk ketten
Száradó héjon
Tengődő szellem
Csapzott madár
Akasztott holdak
Vánszorgó éjen
Esőtől lucskos
Fehérlő kéz
Napernyők voltak
néma létsíkok között
hangom szárnyszegetten kószál
nem adom fel
mint mantrát mormolom
anyám anyám anyám
segíts még egyszer
mentsd meg újra tékozló fiad
az est testemre lila szemfedőt fest
kigyúlnak rajta mind a csillagok
anyám szeme is velük ragyog
kidobom az árnyékot
fényjáték is megy vele
marad a kiült fotel
a nélkülem reggele
nem leszek magammal sem
homály maradok
mi betölt egy üres szobát
festetlen árnyalatok
éteri lényem zárják
légelemű lakatok
lelkemet jövőbe mártják
reszketnek kicsiny álarcaim
rezgőnyárfák
A madárhangok között már van
mit válogatni. Az egyik csiripelés
élesebb a másiknál, némelyik meg
erőtlen még, de szebb dallamú
a többinél – aztán vannak ritka
gyorsan csivitelő hangok is, és
akad közöttük egy-egy egészen
lenyűgözően felcsendülő, meg itt
vannak a túlontúl is harsányak,
az ütemet nem ismerő rikácsolók
kering velem az élet, ahogy
vénák a karban végigfutnak,
ha magam helyett mást képzelek az ágyon
szeretni is könnyebben tudlak,
nagyító alatt az életem
és minden sejt kell, hogy látsszon,
nehéz nem észrevenni magam,
ahogy a pillanat átvonul a valóságon.
Úgy ölellek, mintha a szomszédban nem dúlna háború,
pedig pont csak azért tudlak így ölelni,
mert ott embereket ölnek.
Füstfehér bőröd rettegő szemem előtt tovább fakul,
ahogy mégis rám törnek a pusztítás képei,
és tenyerembe, egyszerre mintha fegyver
érdes hidege tapadna csípőd lágy, meleg íve helyett.
Olykor idegen
lesz bennem
a világ –
kiújult sebeket
kötözget az idő
s nappalok
szakadozott arcán
feledem mindazt, ami
képzeletemből kinő.
félek, Anyám elmegy a madarakkal,
pedig marasztalom szebbnél szebb szavakkal,
és ígérek neki álmot, mesét,
hogy minden reggel megfogom kezét,
ügyetlen imát, amit érte mondok,
ha fújja a szél, hát a szélnek rontok.
bevallom neki, még kisgyerek vagyok,
olyan, mint azok a furcsa angyalok,
kik törött szárnyakkal a földön járnak,
és örökké zuhannak, de sosem szállnak,
csak mennek kékesőben, vaslámpák ködében
Váci Mihály emlékének
Ez az örök kettősség…
ezek vagyunk mi.
Kezünkben bármi holmi
hiányos bőség.
Szívünk Janus-arcú kincs:
gazdagon szegény.
Mert csak látszatra szerény,
s a sápra kacsint.
Ha egyszer újra összefutnánk
egy régi, elhagyott vidéken
megilletődve, s talán némán
bámulnánk egymást, mintha mégsem
vesztettünk volna annyi álmot
s megálltunk volna az időben
visszaköszönő délibábok
várnának szivárvány-mezőben
és ott folytatnánk, hol a szavak
nem foszlanak szét, mint a pára
Amire kiválasztottál,
megpróbáltam,
Uram.
Kevesebb voltam soknál.
És voltunk így sokan.
Amiért megszülettem,
magyar lettem,
Hazám.
Kínomban,
örömömben.
Meg úgy egyáltalán.
az élő Utassy Józsefnek
Rákóczi úton lődörögtek,
sokakat kerültél, amint lehet;
láttad?, ott megy Utassy Dzsó! –
nem súgtak így össze emberek.
Kézfogásod erős volt,
érdesmeleg.
Emlékezet selyempapírján arcod,
élettörött, szépségig beteg –
népszava-büfé, pohár vörösbor;
mindenségről hallgattam veled.
ma sem akartam írni verset
most sem értem hogy minek kellett
mintha valami haszna lenne
most meg csak vergődöm gyáván benne
mert minek is mondanék valamit
ami egy kicsit tart szabadít
ami szó ami véd ami jó
ami nem csak egy papír-ha-jó
ami tűz ami láng ami rég
melegít de nem árt ki sem ég
Gyakorta éppen az üres van teli.
Túl is csordul, ahogyan az összes
pohár, ha betelt. Státusza köztes
annak, aki óvatlanul megleli
egy végtelen szubjektum lenyomatát
magában. Olyan embertelenül
emberi a történet innentől:
fölösleges lenne ragozni tovább.
A veleje az, hogy legszemélyesebb
akkor tud lenni, ha személytelen.
Kötélen táncol. Át. Egy életen.
Botlásai ön- és közveszélyesek.
meg akartalak tanítani titeket
vízen járni,
mondtam, próbálkozzatok a tócsákkal,
de mint mindenből, többet akartatok,
a Balatonon, tengereken sétálni,
és elsüllyedtetek,
nem hittek nekem, hogy
vízen járni nem lehet.
Papírmaséba gyűrt, csirizzel írt jelen,
ma már a múltba vész temérdek intelem,
kihűlt tüzek helyén üszökbe lép a láb,
az öntudat, vajon nem adja még alább?
Lehet kapaszkodó az új tavaszremény,
hogy égni kész a szív parányi őrhelyén,
talán a renyhe tél hitét se verte szét,
csak élni vágyjon és szeretni nemzetét.
mit hátrahagyok, csak egy ház,
csendesen nyikordul az ajtó.
árnyat adó bús öreg hárs,
s rongyossá nyűtt vén szakajtó.
hátrahagyom anyám kertjét,
apám ásóját és a nagy kaszát.
az ólban dobbantó agg kecskét,
és a honi tájnak édes illatát.
visszajövök egyszer, vár e föld:
nélkülem nem kél erre búza,
a madár is csak arra költ,
ahol esténként a tücsök húzza.
visszajövök, kiásom a sírokat.
elhantolom a derűt, s a borút.
vérrel írom tele papíromat:
abban gyűlölöm a háborút.
most már tudom hogy
a verset sokkal könnyebb elveszíteni
mint visszaszerezni
pont mint magamat
és ha vissza is lehet kapni egyszer
már nem lesz ugyanaz
már nem leszek ugyanaz
én már romlott vagyok és romolhatatlan
már elmúltam egyszer és örökké időtálló leszek
és velem marad a vers is ez a megsebzett
nárcisztikus oroszlánisten
a versnek személyiség- és fogalomzavara volt
beteggé tette a többi vers
depressziós lett mert húsába markoltak a mostohák
