Czipott György: Hiver, le café chaud et une cigarette nationale
Koszsárga égből
gyapotfonálon
lógnak a házak.
Ágbogban álom.
Pincékhez ragadt
sovány utca, kert,
a csönd vatelint
köréjüktekert...
Koszsárga égből
gyapotfonálon
lógnak a házak.
Ágbogban álom.
Pincékhez ragadt
sovány utca, kert,
a csönd vatelint
köréjüktekert...
Poharam peremén
megcsúszott a Nap,
és belepottyant az italomba.
Ittam én már Holdat,
éjfélt,
úgy ittam, mintha a Nap volna.
Hitem akkora, mint az óceán, a
szenvedésem pedig mint a tenger,
ez a szemlélet ad erőt, hogy
túllépjek minden kínon s gondon.
Mint, aki már senkit sem sirat,
Hallgatása volt a vádirat.
Ott járt, hol az ember nem számít,
S a szuronyok fénye világít.
Nem borítja Recsket feledés,
Mindhiába hull rá, évre év.
A szemében, csak a múltja volt,
Lekéste az utolsó hajót.
Túlélők csendje lengte körül,
Ami a délutánban elmerült.
Egy
jó
vers
simogat
vagy
éget
s betakar
Borzalom ébred. Borzalom álmodik.
Kitépett szívekben vérzik nemzetünk:
Férgek ülnek törvényt, a nép haldoklik!
Csak a félelem keserű kenyerünk!
Isten látod! Véres az Ég! Halottaink
több ezer éve sírnak, gyermekedért!
Mivé lett, drága néped, meggyalázott Vér!
Fekete, fehér kockák, képek
Kényes vétkek, vásott fények
Homorú koszorú, szomorú nyomorult
Zsebére vágott málló mérge.
Csiribú-csiribá a hókusz-pókusz,
Pofonom józanul csattog, lódul.
Tavaszom teli zsák; kincsek, színek,
Illatok, pirulás. Szívből bódul.
Igenem a nem, a nemem az igen,
Szaporán dobogó hetyke szívem.
Iciri-piciri hoppás jajjok!
Trükkös tüllbe ejtett kincsem!
Meghőköl. Ettől.
Meghőköl ettől a vidéktől.
Ettől a vidéktől mintha
mese lenne, még a vaskígyós,
szikrát, füstöt okádó acélbika
is meghőköl. Egetkarcoló
áramszedőjével mintha mese lenne,
messze elkerüli
minden inter, minden sziti.
Anyám könnyei sósak.
Tengermélyből hozza fel
csillagszám-rendszer sokat!
Bánat bántotta élte
rózsafüzér-szívének
eredeti gondja: én! –
mi volt, mi lesz még velem?
Valahol az Odaát-
Idelét kövecsei
közt engem félt, engem óv:
Rakovszky József emlékére
1.
Mennyi türelem lapult abban az apró öregben –
vagy talán nem is volt apró, csak emlékezetem
zsugorította törődött apóvá, madárcsontú vénné
a belváros eszelős zajában, egy huzatos szellemvasút
állomásán, az Astoria fásult tömegében, egy irdatlan
tenger partján. A peronon állt, vég nélkül ismételve
halkan: „Szózatot tessék, Szózatot.” Csütörtök volt, dél.
Megmaradni, magyarul. Semmi többet, csak élni.
Néha, csak úgy megérinted a szellőt,
megállsz, mint a pillanat a Gellért-hegyen,
a köd-paplana alól kinyúló-utcák lábát,
Nagypapám-távcsövével meglesem.
Néha, csak úgy megállok, mint lámpa alatt,
egy fáradt gondolat,
hogy a Duna megmoshassa,
kiteszem a partra kőfogsoromat.
Néha leülök az ég-lapjához, mint egy költő,
hogy napot, felhőt rajzoljak rá, madarat,
de egyszer csak elrepül, kiragadja az éj,
s csillagnyi hiánya itt marad.
Amikor a bohóc felzokog,
arcán tengerek fakadnak,
akadnak, kik önfeledten
kacagnak s csak a szépet,
pirosló orrát, fehérre mázolt
arcát látják, melyet szürke
folyam áztat, csetlik-botlik,
maga a megtestesült alázat.
Harlequin jelmeze alatt a kín,
a fájdalom emészti, marja, már
elveszítette mindenét, s most
a tömeg nagyokat derül rajta.
kicsoda látja meg
keleti szél leomlását,
ki mesél legendát
minden abortált életről?
csillag alá fölfeszítettek
tegnapokat, akárha denevért,
vérünkön részes gyáva hajtók!
viola műlapátra söprögetjük
vacsorás asztalról lemorzsállt
zsolozsmányi hitvallásainkat,
feslett hímű nászkeszkenővel
fölitatjuk szemünk sarkából
vízzé lett vérünk.
– a meg nem írott könyvekből
lassan mindenki különb nálam
bízik magában ha nem másban
magányos nem marad
nekem mintha már mindegy volna
mikor fulladok sörbe borba
csak nézem hogy szalad
fut menekül előlem minden
amit kellően nem szerettem
s nem szeretett viszont
Norma; szólásszabadság forma!
Bílyogot sütött ránk a dogma:
Ezt-azt szabad, Heller Ágnes mondja,
s tarsolyában izzó eszme horkan.
Sokan sokszor verték az agyba:
Ezt-azt szabad, gátat Mammon szabhat!
Kit érdekel a vélt igazság?
Ellent mondani rút pimaszság!
Antiszemitizmus, fasizmus,
éljen a világ-globalizmus,
Az volt a jó a nevetésben,
hogy a könnyünk is megeredt.
Sírtunk és fulladoztunk a gyönyörtől,
– míg hirtelen este lett.
Sötét felhők ereszkedtek
a ház megrepedt falára.
Peregni kezdett a mész,
vakolat – füvekre, földre, fára.
És az ágak is meghajoltak,
a virágok kihűlt kövekhez értek.
Mint a vér, piros szirmok
folytak a csöndre, és féltek, féltek.
Egy pillanatig perzselt csupán a sztyeppék jeges szele,
De zavart lelkem elragadta, már messzi fák között süvit vele;
Jegenyék közt kergetőznek mint őrült szerelmesek.
Pálos Antalnak
Kezdetben volt a Csend
a Teljesség a néma Csókban.
Szóltál és fényes rend
zenélt az őskáoszban.
A káosz tart még bennem
s itt zúg körülöttem:
csak ködgomoly vagyok
ha napod nem ragyog
ha nem lehelsz reám –
Lábam is sarat dob utánam, falvak huzatos
utcái veszett kutyákat uszítanak idegen szagomra,
havas erdőmben, ősemberfüstös barlangból
gyűlölködöm.
Rutafa, rutafa, emelj fel mégegyszer!
Sár húz le sárba, hangomat meguntam,
inkább hívok sírásókat, leheletem tovább
nem lélegzem, másznék vissza ágaidra, rutafa,
harangok mennyországa, ég, föld közt lebegve
felizzanék újra, vihar madártollként vinne,
lennék bolygó, Magyarország dühöngő göröngye,
Garabonciában fájdalmas izzás, ismeretlen
A vers olcsó, ócska kacat,
ingyen kapod, ingyen is add,
s míg szétterjeng az éteri lét,
cigaretta, kávé délig a reggelid,
szádhoz emelve a szálat: ég.
Ebéd! Visszavánszorgod az utat,
elnehezít álomba a meleg étel,
aztán az örökös idővesztés,
a képernyő alig adhat választ,
a hajnal gondjait szerteküldted:
Isten is süket, az Ördögh halott,
láttad Őt és dorgált, tanított –
Nem akarok már semmi harcot Uram,
véralvadékos századokat
aládúcolt mosollyal,
vértanuk repeszeit csontjaimban,
elég csuklómon a kender allergiája századok óta,
elég annak a pár őszi napnak fonnyadt pusztulás-szaga,
gerincem a Kárpátok kontúrja,
öklömből kirohadtak az ujjak,
Így rendelték, hát így is teljesüljön:
Addig facsartam s kínzattam,
míg zászlóvá sodort
a hit, düh, nyomorúság
bélpoklosok, éhezők s szent hóbortok kezébe.
Már visznek: mint a fáklyát,
begyújtani száz korhadt barikádnak!
Már látnak: mint viharszélt,
dagasztó ezer tomvadó haragra!
S úgy látnak, ahogy látok
én is sok nehéz színemondhatlan titkot:
erősnek, újnak és félelmetesnek!
A csárdában lőre mellett
Négy-öt legény énekelget, –
Az alvégi legények…
Két szál cigány húzza-húzza:
…Káka tövén költ a ruca…
Bánat kell a magyar fiúk szívének…
A Felvégről egy betoppan, –
A padlóra hármat dobban, –
Toborzót jár magába:
…Vagyok olyan legény, mint te!
Vágok olyan rendet, mint te…!
Csak ezt húzzad, te kába!
Mikor tavasz virul a fákra
És mindenütt új élet fogan:
Akkor nyit ki a Vágy virága.
Dohos tető és friss ég alatt
Pattan ki nagy észrevétlenül,
Nem kopog, s nem kérdi: szabad?
Mindegy neki, milyen célt viszünk,
Ő mindegyik célra ránevet
És elrántja tőlük a szívünk.
Láttam őket mind mind
Idebenn s odakint
Részeg tülekvőket,
Kik habzó ajakkal
Győzve elbukottan
Polcokra törődtek.
S szánó mosolyomra
– De bánom azóta –
Oda se figyeltek.
Velük hogyha tartok
Dús, virányos partok
Elibém sietnek.
Jer vissza már!
Tündöklő fényben fürdik még a nyár,
Lelkemben izzó, csókos vágy remeg,
S dalt harmatoznak még az éjjelek.
Jer vissza már!
Forró a szám.
Magányos éjek fáradt hajnalán.
Midőn az álom hűs nedűt szitál
És fojtott sóhaj halk fuvalma száll,
Gondolsz-e rám?
Gyász színe, komor felhők
Vetnek rá halottas kendőt:
Ez a magyar ég.
Felhők szíve meg-meghasad,
Könnycsepp hull a bús ugarra;
Szomjan veti föl a fejét
Szikkadt vetés törpe magja.
a hajnal éppen fékezett, álmodtam izzó lényeget…
ott már tudtam, hogy megírom majd egyszer,
egy bérelt világban kapaszkodtunk a mába,
gyűrött lélekkel egymásba,
vártuk, ahogy fényeit ébreszti a méltóság,
s engedi fogságából az árnyéktalan közöny,
az ebédlőasztalon vártál akkor,
ma is ebben gyönyörködöm.
Miért kerestek rongyos utakon?
Járdák szegélyén Istennel lakom.
Vacsorám sosem titkolt hitem.
Hideg teához verseim viszem.
Az emberek születnek
Meghalnak magyarnak,
De a városok maradnak
Beregszásznak, Kassának,
Aradnak.
Mert Pozsonyba megy
A magyar ember,
Nem Bratiszlavába.
Irgalmat ők nem ismertek,
kezet-lábat átszegeztek,
s nem félve a rettenetet
felemelték a keresztet.
Ó, hogy még jobban láthassák
a vergődő haláltusát,
letépték véres palástját,
s döftek még egy lándzsaszúrást.
Azt gondolták az ostobák,
holta végső elfáradás,
s nem hitték, hogy a fulladást,
követheti feltámadás.
/Ballada a Látogatóról/
Mint, aki már senkit sem sirat,
Hallgatása volt a vádirat.
Ott járt, hol az ember nem számít,
S a szuronyok fénye világít.
Nem borítja Recsket feledés,
Mindhiába hull rá, évre év.
A szemében, csak a múltja volt,
Lekéste az utolsó hajót.
Túlélők csendje lengte körül,
Ami a délutánban elmerült.
Mi keresnivalóm
ebben a kihűltfapadosszálló
hazában,
hamisítotthamisítványbóvlimutogatásban,
hol aluljárókban, kartondobozokon
haldoklanak a koldusok,
hullaország leselejtezett rohamosztagosai,
a kihullott istenadták,
a díjhátralékosok,
a kisemmizett megnyomorítottak,
kiket a történelem csontig becsapott,
kik göncökkeltelt batyuként
vonszolják maguk után sorsukat,
A tél ajtaját felnyitja a nyár.
Küszöbön zöld ág, tavaszi hírek.
Kinn vagyok benn:
Tearózsa-világ.
Kavicsot ejtek a tóba.
Szemem temetem rá csöndnek.
Szerelemajtóban
tenyerem marad a kulcs
Mint célt vétett üzenet
Kereslek...
Mint hajnal mélyén felzavart gémek,
- időbe vájt, kifakult emlékek -
Ha félelmek sorfala közt,
Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,
Hosszúszárnyú rémek,
Lassú táncba kezd, meglel
A vérszínű reggel - felkarol, felkap -
Tán hamvaim fölé emel.
... néha másban, tükröződve
Néha rádtalálva.
Zöld kalapom rég kilyukadt:
hajamra hull a hóharmat,
s nincsen pénzem új kalapra.
Széjjelszakadt a mellényem:
fújja a szél fehér ingem,
s nincsen pénzem új mellényre.
Csirikolsz kis madarka
Két nyelven te cinkacska
A világot szereted
S a népedet üdvözlöd
Kicsi vagy te angyalka
Repdesel mint madarka
Ne szakadna a szárnya
S a világon maradna
Utat mutat a csillag
Létra szemem hozzá
S míg felé tartok
Mind mélyebbre roskadok
Ő lassan én sietve
S eltűnik ha nincs melege
Magam lépek ahogy lehet
Ember-ruhám teher: levetkezek
Ha már minden szó kihalt
s ha itt lesz a kellő pillanat
elolvasod e mellékdalt
Lehet ez csak prózai dolog
hogy megértsd a pillanatot
Jajj, mert én meg vagyok kötözve!
És kínommal más kín fel nem ér!
Csődör szakíthat hortobágyi pányvát,
az oroszlán köteleit is széjjelrághatja még ezer egér -
s börtöni vasakat rozsda lerág.
De ki ment meg és mi menthetne meg
költő-leányt -
magyart és jót és forróságosat!?...
... Elfojtott nyugtalanság – dohszagú akarat,
végtelen egyszerűség, érdek, ami van a szavak túlfelén,
neveden szólító marketing moréna,
gombostűre tűzve: Te, meg én…
nincsenek hosszabb pillanatok,
lepkelétünk a szorongatott kor vállán zokog,
lassan ölő mérgek között repülhetünk,
aki eddig repkedett, most potyog. ...
hajszálnyi nap,
semmibe, semmiből.
repedésnyi élet.
ködfal nől, ledől,
üvegburjánt növeszt
képzelt remény.
soronvégsőt sikolt,
tág íriszen botlik a fény.
világok zuhannak.
nagyapám szíve most újra bennem dobban
azt üti, a mama már sokkal jobban van
azt dobbanja, ne fájjon neked ez a hideg
nem a te hideged, ez istent veszi meg
nekünk csak azért kell az isten hidege
hogy te soha ne fázz, ne te küzdjél vele
az isten hidege az maga az isten
nem várhatod tőle, hogy megmelegítsen
a marosvásárhelyi székely
vértanuk emlékére
Sosem csitul a szívekben
az elvesztett csata zaja-
Balavásár szőlőhegyén
összeesküvők moraja.
Szüretelnek.Arcuk élén
még ott ül a döbbenet.
Halál csillan tőkék fényén,
hollózsivaj-körmenet.
Milliom napfény az erdő
a napsugár százezer szablya
bömbölve zúdul az ár
a tizenötezer magyar lovakra
Kerekre rémül a szemgolyó
habot hány s elpattan a zabla
nyílhegyfelhőből acéleső hull,
hány halál vár még a lovakra?
este már bezárom az ablakot
leszokom a gondolatról
hogy alatta állsz
és lassan nem érzek már semmit
(csak fejfájást és ízeket)
nehézkes keserű
könyv- és sörvégekből tudom
hogy minden véget ér
most egy újabb elszalasztott lehetőség
amit tegnap még nevetve
nyárnak hívtunk
Sulla (Kr.e. 138-78.) római diktátor, rejtélyes, igazságtevő, a kései köztársaság idején.
Diktátumai beépültek a római büntetőjogba.
Paloták boltíve alatt,
Éjsötét vagyonok gyűltek.
Az árulóvá vált szavak,
Szónokok szájába kerültek.
Közelít vagy már itt is a tél
vemhes magasból pille hó szemez
fenyegetnek az ünnepek újra,
közelebbre húzódnak
a szarvasok őzek
fáznak a cinkék,
közelebb hajolnak a halottak is
vagy mi fáradunk csak
közelebbre a földhöz,
Mint fészkében két fáradt madár,
öledbe ejtve, kezeid megpihennek.
Csak csönd legyen és ünnep ma már.
Arcod símul. Redőkben gondok derengnek.
Körülkering, terűl az álom –
Uram, megyek a legmagasabb hegyre,
Elébe hogy boruljak, fölmegyek.
Uram, egy napra csak, egyetlenegyre
Engedd, hogy én válasszam, mi legyek!
Egy napra csak, egyetlenegyre
A fény akarnék lenni, – napsugár!
Remény, teremtő élet,
Világosság, ítélet,
A ragyogó, a forró napsugár…
Csak egyszer, egy kigyúló virradatra,
Egy égő délre, halvány alkonyatra,
A napsugár!