Szerteszét köröttem áttetsző a lét,
függönyök mögött vad álmok gőze száll.
El ne hidd megint, hogy eltakar, ha véd,
gyertya ég előtted, sápadt, görbe szál.
Látlak téged, s azt, mi rég halálba vitt,
nem beszélem el, ne félj, s ne vedd zokon.
Fény harapja át az ég határait,
s közben egyre többekért imádkozom.
Szilaj fergeteg
vérbő görgeteg
az éhséget görgetem
a vágyamat tördelem
Álmodok világot
kárpáti virágot
balkáni illattal
nyugati humusszal
Álmodok világot
térvesztést kiáltok
folyton mélabúval
huszáros rohammal
Dunatáj-vágyakkal
ősmagyar árnyakkal
szennyezett tárgyakkal
őskanyar-szárnyakkal
Betegségtudattal
illő kritikával
Közép-Európában
hitvesi ágyban
Veszteséglistával
nemzethalál-frásszal
S mégis reménykedve
acélvajjá érve
A fény elé egy szörnyű árnyék állott,
áthatolhatatlan ijesztő tömeg,
és pernye hull, s a vészes éjszakában
a jó utat senki sem látja meg.
Ez az igazság napfogyatkozása,
ki tudja, hol és merre süt a nap,
s a sötétben a döbbent csillagászok
tehetetlenül, némán állanak
A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.
A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek;
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.
A nagytemplomba nem jártál soha.
Ha felöltöztél néha feketébe,
Kertek alatt Felenyedig lopóztál,
S falusi nép közt, hátul, meglapulva
Alázkodtál a kálvinista Isten
Nagy szigora előtt a bűnödért,
Hogy földi uraddal hitetlen élve
Öt-versen hoztál gyermeket világra,
Mostál, vasaltál, főztél rá s az ötre,
S esketlen is tűrted, ha részegen
Ütött, bár sérved volt a sok szüléstől.
Én ezt nem láttam. Én az eget láttam,
Hogy milyen kék vasárnap délután,
És milyen zöld az erdő fent a ponkon…
Hogy kötöd már a surcot, keszkenyőt
Kis alsóházunk pitvarküszöbén.
Te tudtad, hol visz árokút a ponkra,
Barátnéd volt minden vidám bokor:
Ez itt kökény, az ott galagonya,
Baraboly nő a vérvesszők alatt…
Az árkon túl jön a Kisasszonypuszta,
Ott eper búj a fűben s elfelejtett
Kázsiabokrok és jézsaminák
Pattantak júniustájon virágba –
(Nem jött eszembe, hogy az iskolában
Loncnak tanultam és jázminnak őket.)
Én azt láttam, hogy vesszőt törsz az erdőn,
A végét bogba kötve megtanítsz rá,
Hogy fűzzem rá a hiribit, csiperkét,
És hol keressem a harangvirágot,
Mely magasabb, mint én s kékebb a mennynél.
…Csiperke és harangvirág alatt
Tavaszidőn te egrest és cseresznyét,
Nyáron almát, körtét, ősszel diót
És korán érő muskotálygerezdet
Cipeltél haza a gyékényszotyorban.
(Hogy a mezőpásztorral szót cseréltél,
Fersingzsebedből krajcáros dohányt
Lopván markába – nem hallottam én.)
Én nem hallottam csak meséidet,
Melyektől esküdtél, hogy nem mesék.
„Igaziból volt egy királyleány,
Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
Így gyászolták meg őt, mikor vivék…”
…Szalmalócádon télidőn s esőkor
Néha a számon kikívánkozott
Kis tudományom, hogy helyt áll a nap,
Forog a föld, s nincs széle a világnak –
Te csóváltad fejed, s a faggyúgyertyát
Meg-megkoppantva Juditról beszéltél
S Hollófernesről (két l-lel kiejtve
Feketébbnek tűnt a gonosz vezér),
S a béketűrő Jobb-ról. „Így nevezték,
Mert jobb volt ő szegény mindenki másnál.”
És egyszer úgy hajoltam a mesédbe,
Hogy láng kapott a gyertyából hajamba,
S aláhulló sötét fürtöm helyett
Felcsapó sárga láng övezte arcom –
Ó, ki gyújtott meg engem azután
Valaha úgy, mint a te faggyúgyertyád,
Meséid, melyeket oly furcsa szókkal
Szőttél, azt mondván: „Úrikak, zsidókak”,
„Alacsony”, az neked hitványt jelentett,
A lábikrát vértőgynek mondtad és
Facsart román szót kevertél avas,
Bibliában felejtkezett igékkel.
S a hullott szókban úgy járkált a lelked,
Mint félretaposott, divatjamúlt,
Elhányt cipőkben a szegények lába.
Szavad járása engem sose bántott,
Tudattalan topogtam el nyomodban
Akkor is, ha szenesvizet vetettél
Vagy felszedted legények lábnyomát,
Megsóztad a sarát és tűzbe szórtad,
Hogy lányküszöbre fusson az igézett –
Ha rozsdás sarlóval, ráolvasással
Árpát arattál a dagadt szemekről –
Vagy elmondtad, gúnyád hogy tépte meg
A prikulics, s mikor ünnepnapon
Kalácsot s bort vittél a temetőbe
Halottaidnak, úgy szólván felőlük,
Akárha élnének, csak egy kicsit
Tovább költöztek volna, mint a szomszéd.
S azért jönnek álomlátásban is
Ritkán, de akkor nemcsak szóbeszédre,
Hanem sorsot, jövendőt mondani.
Mert üzenet az álom mindig is,
A tűz: harag, vér: hirtelen dolog,
Eskünni: halál, füsülődni: gond,
Templom: búbánat, gyöngy: könnyhullatás –
Anyám azt mondta néha: „Régidőben
Az ilyen asszonyt kalodába zárták
És borsószalmán pergették halálra.”
S én mégis búcsúztatlak tiszta szívből,
Erdőért, gombáért, harangvirágért,
Prikulicsért, szegről hulló ruhákért,
Számkivetett szókért, álmok, halottak
És babonák világáért köszönvén.
Ha tudnám, merre húzták rád a hantot:
Sírodra bort vinnék ki és kalácsot,
Fejfádra kázsiából koszorút.
S tán késő könnyem is reád peregne
Faggyúgyertyáid lángjáért cserébe.
Nagyapámnak vagyona nem volt,
de sisak s kard volt címere,
úr volt, kemény főszolgabíró,
és óvta még a vármegye.
Két fia mérnök lett és ügyvéd
és tanítónők lányai
s büszkén jártak az ősi névvel:
„alsólendvai Lendvay”.
Gyermekkorom legszebb vidéke
még most is az a csöppnyi szász
város, minek nevét leírni
nem engedik, de rátalálsz,
ha a térképen elmerengve
ujjad ide s tova teszed
és megkeresed azt a helyet,
ahol Petőfi elesett.
Gyakran sétáltam nagyapámmal,
hányszor fogott meg már az est
a sétatéren, temetőben,
vagy ott, ahol a kis Segesd
patak a Küküllőbe ömlik
s kitágulnak a partfalak…
de mégis legjobban szerettem
a Várban a fenyők alatt.
Ott óraszámra üldögéltünk
egy-egy szúrágta fapadon,
nagyapám mesélt, magyarázott,
s én figyeltem hallgatagon,
aztán megindultunk az úton,
melynek szélére rács vigyáz,
ki térre, hol egy szoborra
vigyázott a vármegyeház.
„Látod fiacskám, ez a Költő
ez a szabadság bajnoka,
ott esett el, azon a síkon,
ezrekkel szemben egymaga,
szobrán száz nyelven írva verse,
hogy értse idegen s rokon,
e szobrot néki mi emeltük,
utódai, a büszke hon.”
A szobrot néztem és a síkot,
amint a völgyben szétterül
s a vers zengett, magától zengett,
magyarul, szlávul, németül,
nem értettem, de mondogattam
én is: szabadság… szerelem…
S üres ablakszemekkel nézett
ránk fentről az ülésterem.
„Hős volt ugye Petőfi Sándor?
bátor volt ugye, nagytata,
ugye megküzdött a kozákkal
és ugye nagy volt a csata?”
„Nagy volt, nagy… többé sohse látták…
de győztünk mégis és a nép
még ma is várja, visszavárja
hősét, költőjét, istenét.”
Csend volt. Lenn a fejéregyházi
síkságon szántott egy paraszt,
lassan mozgott, sokáig néztem,
de alig mozdult egy araszt,
a szobor ujja mintha épen
rámutatna, de kívülem
sem a szobornál, sem amott fönn
az ablakból nem látta szem.
Aztán sötét lett. Lassú lépttel
megindult velem nagyapám,
gondolkozott, talán a szobron,
tán a szabadság bajnokán,
mert néha-néha megvidámult
s gyorsabb menésre sürgetett,
hátunk mögött eltűnt az éjben
a szobor és az épület.
Otthon kékbársony díszkötésben
egy verseskönyv került elé,
betűztem csupa tiszteletből,
mert tudtam: ez a könyv övé
s megint olvastam: a szabadság…
a nép… nagyapám ásított
s a falakról komoran néztek
az ősök és ármálisok.
Az ember nagy.
Csak akkor por,
amikor kasza peng.
Az ember nagy,
Hatalmas úr,
ha béke van és csend.
Az ember nagy
De ágyút önt,
Ha túlsok a harang,
És ágyúból
Harangot önt,
Mert tisztább a harang.
Az ember arca
Emberi
Harc után megy harcba,
De keskeny arcán
Nem leli,
Hogy más az Isten arca.
És újra új
és emberi,
Ha nem csordul a vére,
Magába hull,
Ha megvakul
Mind a két szemére
Nem tudjuk, hogy jár a világ kint,
milyen a divat, forma, módi,
s hány centire kell leemelni
kalapunkat hülye fejek előtt,
lecsúsztunk. elestünk, elmaradtunk,
ügyetlen faluvégi lelkek,
de: mint fáraók vert zsidói egykor,
mélyebben érzünk s összébb tartozunk.
Szövegmontázs a költő összegyűjtött leveleiből
Szeretett, kedves Jánosom!
A Feketekönyvben leírtam a jövő század végett
a holtrészeg kocsist, a paráználkodó cselédet,
a falutól faluig vándorló gonoszt,
s lejegyeztem, íme, neked sorra most
az aszályt, a förtelmes nem jó lét bugyrait,
hogy magyar villan magyar ellen itt,
felpanaszolok, János, neked mindeneket,
mielőtt el nem nyel minket a rettenet.
Te tudod, pap vagyok, az isten meg német,
s gallérunkra varrva a fekélyt, a rémet,
az egekben ma német politika folyik,
amiként itt a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket,
lelkünket, eszünket, szívünket
falánk féreg eszi, düh, sérelem rágja,
elfogy lassan, mint a mécs, világunk világa.
A hűséges hóhér, Haynau elment régen.
A kivégzettek porrá lettek… Sírjuk a sivár égben.
Arad, Pétervárad, Pozsony és Komárom,
Lipótvár, Kufstein, Olmütz s Józsefváros
véreink ezreit nagy mohón elnyelte,
rideg kövek közt zúg a rebellisek lelke.
És császári béke lőn, fekete-sárga,
dögmadár szállong itt faágról faágra,
üszkös udvarházak gyommal lettek tele,
forró nyárban tört ránk isten fagyos szele…
Meg-megállok néha, nézek csak előre:
csikasz kutya vinnyogva fut a temetőbe,
a pitvar előtt égett hulla fekszik,
a szennyes falon véres tenyérnyom vereslik,
a forró földeken bojtorján burjánzik,
bitófákon akasztottak szembogara ázik,
az éjben görbe csőrű halálmadár rikácsol,
s a titkos kéz egyre akasztófát ácsol…
Csendőrök, betyárok, rablók és katonák
verik fel ijesztőn a száraz út porát,
a kocsmák, a boltok, komor kávéházak
a spiclikre mint megváltókra várnak,
hivatalok, templomok, iskolák
zúgják a fekete-sárga, torz isten szavát…
Századok tűntek el egypár év alatt,
kifordultak önmagukból kedves anyaszavak,
a magyar szolgabíró: Bihary von Johann!
A második felvonás, hiszem, még hátravan!
Elszánnám magam egy légi útra, jól tudod,
ha hinném, Ikarosz sorsára jutok,
feláldoznám agyam azon hártyáját szívesen,
mely észvesztést okoz, őrületet terem,
ha juttatnám általa népem gyógyulásra,
kor ellen, kór ellen új feltámadásra.
De hidd, János,
csak lázas álom ez!
Itt szikkadunk, száradunk egyre,
szomjú szarvasokként vágyunk kútfejekre,
s nem jön felénk Isten mosolyával,
se ráncos, se roncsolt, sötét homlokával,
lelkünket a világ ezelőtt pár évvel
harminckét szelével fújta szerteszéjjel –
ganéjban hever, mint pusztán az avar.
Egy hidat láttam Mármarosban: felépült cifrán, vasbetonból,
de a Tisza kamasz folyó és néha játszik, néha tombol,
új medret ásott hebehurgyán, gondolt merészet és nagyot:
a hidat megkerülte s ottan gyűszűnyi vizet nem hagyott.
Ily szégyen-híd sok nyalka költő. Állnak cifrán és kiagyalva,
az élet-víz nem zúg alattuk s ha van víz: csak tócsává alvad.
Fölényes, gőgös íveikre nem fut egy ember útja sem,
nem kötnek össze partokat s nem néz rájuk a kutya sem.
Rajtam minden gerenda él még, le nem faragva, fájva, nyersen,
egymáshoz kötve lét-ínakkal s kinyomozható minden versben:
ez fűz, ez tölgy, ez rózsa, hársfa s mivel a munka elnagyolt,
ha május jön, ki is virulnak. Én csak falusi híd vagyok.
Én partokat ölelek össze: a gazdagok meg a szegények,
lelkiszegények s túl-tanultak, bolondos ifjak, béna vének
lét-partjait ölelem össze. A távolság mindég nagyobb,
mivel a partok átkozódnak. Én tiszta ölelés vagyok.
Alattam forr a mélység, élet, alattam vizek énekelnek,
vagy víg vizek, vagy bús vizek, de zenésítői életemnek,
alattam zeng a szeretet és örvénylik, búg a borzalom,
itt színes vágy zúg, ott a jóság, de élet minden oldalon!
Van sok napom, hogy átmegy rajtam a hosszú, hosszú ember-skála:
sok életharc sok sebesültje, vakok meg bénák sántikálva,
herceg, proletár, pap, parasztok, jók, rosszak, bölcsek, ostobák:
megnézik lent a víztükörben az arcukat s mennek tovább.
Egy szép vasárnap nem jött senki, nagy csendesség volt s csoda történt:
valaki hangfogót szerelt a vízre s megállott minden örvény,
a híd zengő hárfává válott és kivirult tavaszi díszben,
s leírhatatlan fény-özönben lassan átsétált rajtam Isten.
1930
Azoknak írom, kik csak szidni szokták
Művész-tudását asszonynak, leánynak.
Kiknek e szó: nő: szűkre szabott szoknyák;
S fehér lányszobát, ha néztek, se – láttak.
Kis kézimunka… Sápadt selyem szálak…
Dús, bús virágok… Sok levél színe holt…
Meg-megmutatják. – És jutalmazásnak
Mi így sértjük meg: Micsoda munka volt!
Ez az egész… Több semmi… És letesszük.
Rabszolga-lelkű lányaink nevetnek.
És ők sem érzik, észre mi se vesszük,
Hogy a léha nők Istent sértegetnek.
Fantasztikus a sok selyemfonálnak
Egymásbahaló tekervénye, útja…
Ki ráhímezte, a lelkéből váltak
Elhantolt álmok holt vágyakra újra.
Az Elhagyottság ez a művész. – Néha
Unalom. – Máskor alaktalan érzés.
De mindig fájó, szomorú és méla. –
Belső… Valami láthatatlan vérzés.
*
…De hogyha nagyon fáj az egyedüllét,
S ha az elhagyatottság karmát megmeríti,
Pelargóniás ablakában tűjét
Kusza útra húzzák álmodott vitézi.
*
Minden rózsából emlék-temető lesz.
Minden levél egy reményteljes élet.
A selyem suhogás valót ébresztő nesz.
– És vége! … Mindennek vége…
Nem érti senki, ha a kis párna – kész lett.
Fényes csövek a házakon s az égen.
Szabadítsatok meg a gonosztól!
Acélbarmok a kertemben s a réten.
Szabadítsatok meg a gonosztól!
Rozsdás nyulak és nikkeles virágok,
bronzverebek és vörösréz patkányok.
Szabadítsatok meg a gonosztól!
Szabadítsatok meg a gonosztól,
mert vaspántokba fogta az agyam,
álmaim torkára dróthurok
tekeredett, és drót lett a hajam,
és drótkocsányon lóg ki a szemem!
Szabadítsatok meg a gonosztól,
mert vágyaimat vaskamrába hajtja,
konok hatalmát műanyag szívű,
elektromos angyalok dicsérik,
szabadítsatok meg a gonosztól:
s nektek adom e Földet mindenestül.
1971
A föld ugyanúgy melengeti talpam,
mint gyermekkorban az utcai por.
A szél is olyan bizalmasan-halkan
suttog fülembe, mint valamikor.
Ismerős a templom harangzúgása,
s az idő vágta árkok az arcokon.
A kapuban mintha nagyapám várna –
itt mindenki hetedíziglen rokon.
Ha jövök – haza. És maradni – nehéz.
Keresem, s nincs a kút – befalazták.
Akác se simogat, mint anyai kéz –:
kimeneteltek a kertből a fák.
A kiirtott erdők – mint a szavanna.
Finom levél-membránon átzúgva
sűrű mélye nem küld választ szavamra…
Csend. Mintha minden madár aludna.
Távol a vízparti fűzek sátrai.
Sáshajú zsombékok, vakondtúrások
– a tar legelő pattanásai –
közt táncol a kerék – jófelé járok?
S a folyó. Az aláharapdált partból
kivégzett fák dőlnek a sodrásba.
A pásztorkunyhón szegekre zárt ajtó-
Szünetel a pulik csaholása.
Behajló gallyak cimbalomütői
pattognak a feszült hullámokon.
S a két part közt mintha valamely ősi
dallam lengene; elkísér az úton.
Hol ősök lelke bolyong a tájon;
lépnék – s csontjukba botlik a lábam.
Itt ástad földbe magad, hogy fájjon,
apám, e holvoltholnemvolt-hazában.
Vaszil és Slojme
szomszédságban laknak,
így lakott az öreg apjuk,
hát ők is így maradnak.
Vaszil vasárnap ünnepel,
Slojme meg szombaton,
de ugyanúgy imádkozzák:
Uram, tiéd a hatalom.
Egyformán fuvarozzák a fát,
az erdőből a vasútra.
Együtt indulnak el
kis lovakkal nagy útra.
Gyermeküknek is egy a száma,
a baj is egyenlő velük:
keveset kapnak enni
és kukorica a kenyerük.
Vaszil majd az egyik temetőbe pihen,
Slojme meg a másik végben,
de az biztos, hogy a lelkük
együtt lesz fenn a magas égben.
S mert szólni, írni nem szabad,
Kussolj és törd szét tolladat,
Tanulj pofázni, azt lehet,
Hazudj te holdat, napot, felleget.
Feszítsd meg! – ordítsd, légy serény,
S ott leszel te is a láp tetején.
Fújjad a mocskos, rekedt harsonát,
Gázolj anyádnak holttetemén át,
Szajkózd a galád s csalárd szavakat,
Bőröd és pénzed bizton megmarad.
Tanácsom ennyi, s végére marad:
Nézz a tükörbe s köpd le magadat…
Menjetek, menjetek az anyátokhoz,
dugjátok fejeteket a kötényébe
és másnap szerető utálkozással
dobjátok le ruhátokról
rátapadó vézna, ősz haját!
Menjetek, menjetek a szeretőtökhöz,
gyűrődjetek puhára a melegében
és másnap kéjes undorral
simítsátok szét a ruhátok redőjét,
mit az ő ölelő karja vágott!
Menjetek… ringassátok a gyermeketek,
nyargaljatok zsarnok terhével
és másnap büszke szégyennel
verjétek le a térdetekről
a gyermek-játék porát!
De családi ünnepeitekre engem ne hívjatok!
Én nem vethetek horgonyt egyetlen könnycseppben,
nem bódulhatok el egyetlen rózsa illatától,
nem vakulhatok bele egyetlen csillag fényébe,
mert a mindenkié vagyok!
Én csak milliók könnyének tengerén hajózhatom,
csak millió szívvirág nektárjától lehetek mámoros,
csak milliók akaratának lehetek foglya…
Nem veszejthetem a szemem egy békés asztali lámpán,
mert minden láng és minden fény tűzvészét kell látnom!
Legyetek tőlem békén egy cölöpre kötött világotokkal…
De egyszer, halljátok, egyszer, ha lesz gazdátlan, üres percetek,
küldjetek belőle imát a mindnyájunk Egy-Istenéhez,
hogy egyszer… legyen nekem is a mindenből egy-egy:
egy anyám, egy szeretőm és egy gyermekem!
Nem irányíthatjuk a saját sorsunkat,
Mi kisebbség vagyunk – kicsiny idegen nép,
Fa, melynek a lombja még egyre csak sárgul,
Melyet minden vihar bősz-mostohán megtép.
De mélyen és széjjel nőtt be a gyökerünk
Verítékünk- s vérünk-ázott őstalajban
És ez a gyökérzet szív dúsabb nedveket
Most, hogy mifelettünk örökös vihar van.
Ha sárgulnak is a régi üdébb lombok
S a vihar letördes gallyat és levelet,
Kik megmaradtunk s kik aztán megmaradnak,
Már látjuk, hogy élni miként kell és lehet.
Aki megmaradt és mélységesen magyar,
Nem züllött frázishős, önzően úrhatnám,
Munkára immár kész, hogy összefogással
Vállvetve dolgozzék mindannyiunk hasznán.
(Bizony, nem is kár sok, igen sok levélért,
Amely a fánkról oly könnyedén leválott
S sziszegi felénk a sok gyűlölködővel
Az önmagukra visszaszálló átkot.)
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Nem irányíthatjuk saját sorsunkat,
Az életjogokért nekünk küzdenünk kell –
De ki fojthatná el egybeforrt népünket,
Hogyha leszámolunk valahány bűnünkkel?
Fa vagyunk, amelynek lombja sárgul,
Melyet féreg is rág és vihar is tépdes –
De már megpezsdítik áldott életcsírák
S testvéri akarás rügyeitől ékes.
Zúg sötét vihara megpróbáltatásnak,
Fájnak, égnek, marnak újabb s újabb sebek
De ha a Teremtő testvérmagyarrá vált,
Minden magyaroknak ajka áldást rebeg!
túlérett a szó, lehull s eltottyan
a szőnyegen tehetetlenül
tested benövi lassan moha-árnyék
sebzett fatörzs, roppan s előredűl
én hátrahanyatlom, így alkotunk
ketten a csönd lágy húsában fájó éket
a kávé kihűlt rég
te kopogó harkály-körömmel téped
a szalmaszéket
1971
Én nem tudom: mi a jobb?
Élni itt a bús földeken,
hol csak eszik és alszik az ember?
Hinni és vágyni csatarendben?
Én nem tudom: mi jobb?
Élni halálraváltan,
vagy halottnak lenni
s hallgatni mélyen a halálban?…
Kezünkben mindig
kereszt és kard volt.
De ha magasra tartjuk a keresztet,
e vad világban kihull kezünkből a kard,
s ha a kardra bízzuk önmagunk:
lehull a kereszt.
Ó, kereszt! És Te, felfeszített Ország!
Hogy megváltsalak: tollamat is néha kardként
forgatom.
De nem esküszöm, mégsem,
sohasem a kardra,
a bosszú istenére sem,
csak a keresztre!
És mégis, kezemből kiüti a keresztet
a tömeg.
Halált kiált az élőkre,
s hosszú jajjal halottat költöget.
A szeretet otthont nem talál,
fegyverek között Júdások nőnek,
s Jézus újra meghal a keresztfán.
Céltalan bolyongnak tereken és temetőkben,
s Isten ölébe futna mind,
de a gyűlölet visszatartja őket.
A pénzt dicsőítik, s tiszteletet adnak a gépnek,
a hatalom ujjai szívünkig érnek…
És nyugtalan lázas éjszakán
az ember elveszti koronáját.
Kín és könny ásnak maguknak medret,
a szél átsüvít minden terven,
gépek rohannak a századon át,
és porba hull a kereszt és az ember…
Én nem tudom: mi jobb?
Élni, hol a szeretet otthont nem talál,
vagy várni a megváltó halált?
Én nem tudom. De a századot nem dicsőítem,
s nem tisztelem a gépet,
s mit Isten alkotott:
– kereszt tövében a karddal –
az embert védem!
– Istenem, ki a forradalmat
eszméletünk mélyén sugalltad,
ki öntudatunk vézna lángját
szítottad, hogy égig lobogjon,
hogy emésztő jelzőtüzünkre
ocsúdjon végre a világ;
segítsd meg, Istenem, e népet,
a sors méhében elvetéltet,
amelynek nemes, drága arcát
megtaposták a katonák.
(…hisz, Istenem, az nem lehet,
hogy minden, minden egyre megy,
hogy a Gonosznak már örökre
elígértél egy nemzetet,
hogy a keresztet vállainkról
talán soha le nem veszed,
hanem még inkább szent fiadnak
kínszenvedését ránk rovod,
mígnem végső leheletünkre
meghasadnak a templomok…)
– Istenem, ki a forradalmat
belénk ültetted és akartad,
ki velünk voltál azon az álom-
fényben tündöklő délutánon,
mikor az öregek sírva fakadtak,
hogy megérhették a nagy napot:
segíts meg, Istenem, a népet,
kit soha senki meg nem értett,
mert minden vágya csak remény lett,
s minden virága elfagyott.
1957
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.
Mennék én északra, délre,
Morc időn ember, Isten vetése,
Virága vagy tévedése,
Mennék én északra, délre.
Vinném én híven igazamat,
Az igazság az, mi értelmet ad,
Ez a határ s a többi maszlag,
Vinném én híven igazamat.
Hoznám én hitem hivességre
A jóban, a szépben – emberségre
Nevelném fiam, de mivégre
Hoznám én hitem hivességre.
Jönnék én magyar ki megmaradt
Büszkén magyarnak zordon ég alatt,
Álmomból fejtem sorsomat,
Jönnék én magyar ki megmaradt.
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.
1962
Látszólag minden elveszett
szög járt át csontot és kezet
meghalt a mozdulat
csupán epe maradt s ecet
s elállották a győztesek
a városkapukat
látszólag minden véget ért
a tövisekre égett vért
legyek lepték a zsoldos játszott
de éltek mind a tanítványok
Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
fejükről a tányérsapka rég lehullt
messzire gurult
nadrágjaikon a csíkok már alig
látszanak.
Csillagjaikat visszaadták
az esti égnek
leveleiket visszavarrták
az ősi fákra
aranygombjaikat a piactéren
suhancok cserélik holnap
kardvirágra.
Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
völgyeket töltenek fel
a dombok csúcsúig
dombokat bontanak le
a völgyek fenekéig
folyóknak vájnak új medreket
nyugatról-keletre, északról-délre
kezüket fejüket mélyen
a homokba dugják
a világ lényegével mégsem
kerülnek egymagasságba.
Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
Kettő, három, talán négy évesek
Azt játsszák, hogy tábornokok
ma még édesek
ma még nyugodtan alszik tőlük
a város
a közeli erdő, a messzi rét,
ma még nyugodtan és peckesen
sétálnak körülöttük
a galambok
Ma még…
Lipcse, 1982
Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket.
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.
2010. június 29.
Csak az elszenvedett diadal
csak a felemelő kudarc
csak az enyhet adó fájdalom
csak a megbékítő harc
csak a felhördülő ellenérv
csak a leheletnyi parancs
csak a felüvöltő fehér
csak az elhalkuló narancs
csak a szűkölködő vagyon
csak a tékozló szegénység
csak a haskordító étvágy
csak az eltelítő éhség
csak a célt tévesztett harag
csak a felét vesztett egész
csak az ármánykodó lélek
csak az orvul célzó merész
csak a bokrok alján gyáván
meghúzódó orkán
csak a költő kinek a vers
megakad a torkán
omladó falú cinterem
repedt harangú torony
korhadó hársfán zümmögő
gyermekkorom
kidőlt-bedőlt idő
süppedt sír mohos kövek
egyszer mindenkit
elfelejtenek
vár volt vár
de még milyen vár
tatár elől török elől
bújtunk mi a kántor elől
alagút is volt alatta
attila király rakatta
ha nem ő hát akkor istván
képében a megyés ispán
ha nem lászló ha nem kálmán
minden köve tiszta márvány
úgy bizony galambom
elszolgált budvárig
de látod-e kincsem
hogy elporlad minden
bim-bam bim-bam
mindenütt csak sír van
1968
Ablakaim, ajtóm bezárva.
Cigarettámat tűröm
magam mellett, s a saját
szagomat. Minden
s mindenki idegen. Anyám
kisemmizett, egy másik
némber rám hagyta összes
bűneit. Így jó. Nemzettem
kölyköket, idegen vért
oltott beléjük egy magva-
szakadt rassz. Idegen
festékkel kenik papírra
igéimet, idegen mind, aki
ismerni vél, köszön. Aki felém
kiköp. Így jó. Maholnap
idegen borosta nő az
államon, idegen utak
futnak elém, idegen
léptek kopognak, csizmatalpak
köszöntenek jóreggelt, idegen
eget bújtatnak betolakodó felhők,
idegen már a kalászban a kenyér,
szőlővesszőben bor, én vagyok idegen
tövig szakadva szeretőmbe, idegen,
idegen test bennem az Isten.
/Figyelmet! Gyarmatosítsd magad!
Anyanyelved van s gyermek
szerelmed. Most várj. Maradj csak idebenn még.
Jövőd: hat láb mély idegenség./
Este ha hazaérek, kikötöm a cipőfűzőm
felszabadulok, bár kell még pár szívverés,
amíg kiléphetek cipőm nélküli valómból.
Hatvanszor négy téglából áll a terasz.
Leülök, az udvar mozog, a fűben hangyák
cipelnek valami hétköznapi fáradtságot.
Azt hiszik eledelre való, pedig én vagyok.
Mezítláb, levegős, pihenő darabokban.
tavasz terrorügynökei
meténget és árvirágot
robbantottak ágyások
szendergő reggelébe
hogy
túlharsogják
apró nefelecs
azúrkék imáját
odaültem
színcsermelyeid
csöndes zengésébe
kiérteni szavad
Uram
feketerigódalban
s cinkoshodva
tárultam menedékké
ügynökeidnek
áldassék örömöd piciny
nefelejcsszirmokon
Világforgató
Úgy, mint a lábszag a matrózszálláson,
úgy itat át a tántorgó kikötők fényei közt
hontalan vágyakozasod: ne fuss.
Megvár a másnaposság.
Keres a víz. S a cápák uszonya
az égre mutat, mint templomtornyaid.
Milyen imákat keresel
egyre keserűbb legyintéssel?
S lesz-e meg új fájdalom
bűneidet meggyónni?
Keres a víz. A horgonyláncot
tajtékok táncolják körül,
mint téged a feloldozás: ne fuss.
Megvár a múltad is.
Mert neked már minden béke
a belenyugvás békéje:
kicsorbult szándék
szikrátlan kövön –
s ahol egy katona sodródik végig az úton,
utanányúlsz a jövőből mégis
– reszkető kézzel, mint aki már
megtudott mindent a halálról.
Hangra gyúló lámpásokat
oltogat az esti szél,
árnyékléptű tegnapomat
faggatom, de nem beszél.
Egyszerű a vírusképlet,
maszkok mögött bújik el,
szemhunyásnyi idő alatt,
a szemtükörben kép felel.
Médiából lopott szavak.
Összerakom. Szétesnek.
Itt a nyár. Most minden szabad.
Táncolnak az antitestek.
Csipetnyi föld,
rögeiből
Kodály-muzsika
árad a forró
esti ködben...
Holnap lehet,
hogy későn
ébredek -
hajnalok fia,
gyolcs éj gyermeke.
Az éjszakai kőrtáncnak
már vége,
Béthel hegyéhez
indulok véle...
Ott,
lágy dombok
hajlatán,
völgykatlanok
igézetében,
ahol a
sok-sok
sarlatán
bozót les rám
a karcsú
térben,
ott,
velőkig
égő
gondban,
tüzek barnuló
hajnalán,
ahol
az erdőszéli csendből
nevet ránk
ezüst
árvalányhaj,
s megmar
a kolontos csalán...
Betüláncok,
szófüzérek.
Sintér időt
rejt a holnap.
Hideg,havas
arcok árnyán
vesztegel
az öreg csónak -
hajszol
baljós
gyanakvásom,
hitem helvét,
nem adom fel
népem
nyelvét.
Vastag
kálvinista nyakam
ellenére
sem fordítom
fel a világ
Isten által
rendelt rendjét.
Mindennapos
ideglázban
élek tüzek
lobogásán
Kis- Küküllő
mosolyában...
szenzorok és algoritmusok
figyelik minden billenésünk
adathalmokban lapulnak szokásaink
akár életünkön
akár halálunkon vagyunk
fontosságunk és feleslegességünk dialektikájában
forgolódik önvédő közönyünk
miközben kérdéseink
ha vannak
nem várnak valós válaszokat
hanem kikeresik azokat
amelyek átmeneti megnyugvást hoznak
hízelegnek
simogatnak
vagy úgy dühítenek fel
ahogy az a komfortérzetünknek még kényelmes legyen
eközben a kibányászott szilícium
hasznosul és tanul
a kriptovaluták
a digitális arany
metszi ketté a világot
a szellem már rég a palackon kívül
hajt a kimaradástól való félelem
miközben csak épphogy beszélünk róla
telefonunk a globális világ csápja
lehallgat minket
kitapogatja azt is
amit nem akarunk
így már nem konfekcionált a reklám
hanem a ránk szabott
nem sok választásunk van
annyi csak
hogy belemosolyoghatunk valamelyik
ipari kamerába
hogy a mosoly adatbázisban
is helyünk legyen
lehet
hogy ez intelligencia
de olyan mesterséges
közeli és távoli egyben
Itt a szegény környéken sok az
eb a kutyák elfutnak a járdán
köztehertől repedt a betonlap
a házkapun nem zár a bilincs az
autón gyógyszertől zúg a fül sodródó
dohánytól sípol a tüdő a mentők jönnek-
visznek a miniszteri autó áthajt csak a
környéken itt a mondat tétova a jel-
szavak kitúrják a plakátról az igazat itt
se útlevele se bőröndje senkinek és
miközben a kábeltévé sorozatban ad
végítéletet éjjel sokan állva alszanak.
hogy tudjam holnap érkezel
legyen időm átsikálni lelkem köveit
átmosni érfalamon közös emlékeinket
kiakasztani szívem előszobájába
mindkettőnk hálóruháját
megöntözni a zselatinvirágokat cukorral
leporolni a csókod helyét
végül kiszellőztetni ujjaim közül
hogy nem fogta meg senki a kezem
amióta elmentél
Mint ottfelejtett reggeli teában,
rongyosra ázott a napban
minden filterem rég.
S tőlem lett fáradt,
dermedt és fekete,
mint mostanra odakint az ég.
Agyam bosszantó,
engedetlen lendkerék,
felpörgött elmém meg nem áll.
Félédes szavakkal
hazudik enyhülést
egy csábító, hűs borospohár.
Gyomromban lassan
olvad szét a megromlott,
bent rekedt világ.
Beszívtam, kifújnám.
Nem is tudom már...
...talán épp ma este vár rám
a soha el nem szívott
első cigarettám.
Mennyi sors kapaszkodott beléd,
néhány évre megállt az idő,
amilyen közelről figyeltél láthattad
milyen, ha belülről feszítő,
mégis néma, mint a rák a sejtjeimben,
pedig a csendből aligha nő virág,
remény a feketében nincsen,
még most is tudok sötéten gondolni,
hogy élni akartam, akárcsak anyám,
ez az eleje vagy már a vége,
még azt sem tudtuk igazán,
de a fontos úgysem múlik el,
és én megnyugodni akartam neked,
mert veled van még dolgom
vigyázni múltat, vigyázni gyermeket.
uram segíts
vagy hagyj magamra
akkor tudod kié leszek holnap
mint egy megrágott félig rohadt alma
uram ne bánts
ha rakétákkal lövök
szavaid érvénye szemtelenül örök
akár egy változó csodálatos féreg
éledő halálban én is ítélek
uram a választ ímélben várom
legyél sok áthágott saját szabályom
innék pálinkát ha lenne még körte
zárj be szabályos ősbörtönödbe
Míg tested gépe működik,
és stroboszkóptól működig
mindent bevetnek látszatért,
hogy tested szépen állja még
bármely eszközt, mit szentesít
a cél, hogy szét ne essen itt,
s hogy elmondhassad: emberek,
ím’ én vagyok, ki nem merek
meghalni se, megélni se,
s, hogy nép bálványa, fétise,
totem, tabu addig vagyok,
míg sminkesek meg angyalok
imádkozása egybetart,
és összejön még egy restart,
de hogyha végül egy betart,
nem rakja rád, mi eltakart,
vagy nem mond kendőző imát,
nahát, akkor: szervusz, világ.
Rendszerbe állt az őrület,
a működés így könnyű lett:
csak áttekinthetetlenül
cikáz az ember, s elvegyül,
szabadvegyérték-titkolás
az új tantárgy; s az iskolás,
banális énekmód ural
jobbra és balra; ágyúval
lövik a döglött cinegét,
ki tökös volt, ma kiherélt;
fejétől bűzlik Dánia,
ki kéne magát hánynia,
szájat töröl, restart, rilód,
leadva így néhány kilót
a túlkoros, de tettre kész
királyi sarj tükörbe néz
s örvend, bár cseppet irritált.
Mögötte gyilkos dilibáb.
Nos, kedves Hamlet, ennyi telt,
de miért is kérnél több hitelt?
Ha inni kedved nem maradt,
évnek tűnik egy pillanat,
a nép kegyéből rég elég,
nem írnál újabb népmesét;
apád bosszulni kész nem vagy,
sőt, minden szándék cserben hagy,
a cselekvéstől undorodsz,
és önkörödben úgy forogsz
a látványoktól el, csak el,
mint akit az sem érdekel,
lenni vagy sem, és miért, ha úgy,
csak fohászkodj, hogy mit se tudj;
a kard, hogy legyen mérgezett,
te lehessél beérkezett,
fékezd meg habozásodat,
tettekre vár a kárhozat.
Ne engedj el.
Ahogy a szobrász álmától lázasan
töri, csiszolja tökéletességig az ívet,
míg keze alatt megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány,
úgy alakítom magaméhoz a szíved.
Akárhány mozdulat, akárhány félszeg óra,
véges időmből végtelent szakít a nem alkuvó,
elkészülünk egyszer.
S akkor megdobban, virágokra bomlik
és kelmét gyűr a márvány.
Csak
ne engedj el.
S ha elmennék, hívj vissza.
Magadhoz, magadba, ahogy a folyó vizét
issza mohón a part, mondd, hogy jó nekünk
ez a sok színes kavics, mit élénkre mostunk,
mondd, hogy dolgom van itt, hogy dolgom van nálad,
törjelek akár, ha válladra sodorja hajam a szél,
rendben vagyunk.
S elkészülünk egyszer.
S akkor majd megdobban, bomlik és gyűr.
Csak maradjak még.
Vagy jöjjek vissza. Ha kell, kelletlenül,
de mindig és mindig.
Hívj. Mondd.
Nekem már hallgatni kell. Téged hallgatlak.
Mindig és mindig.
Ne engedj el.
"Három hónap,
ennyi még az élet.
Adjon meg neki
mindent, amit csak kér.
Megérdemli, Gyuri bácsi
jó ember volt" - mondta
kimérten az orvos,
a mosoly arcomra fagyott.
Kitámolyogtam a rendelőből,
zsebre gyűrtem a papírokat.
Apám, a váróteremben
szelíden ült egy széken,
s újságpapírból gondosan, egy
aprócska hajót hajtogatott.
Mellére bújtam,
mint kislány koromban,
nem ütött meg sosem, igen,
jó lélek volt, embert sem ölt,
s a gyilkos háborúban
lövészárkokban bujdokolt.
Mikor utolszor láttam élve
megadón feküdt a hordágyon,
mint Jézus a kereszten,
ártatlan szemében rémület.
"Aztán légy férfi!"- súgtam
bátorításként fülébe, s ahogy
néztem meztelen talpát,
egymáson keresztbe tett lábfejét,
a több ezer éves
szögek helyét kerestem,
s tudtam, bevégeztetett.
Apám úgy szenderült a halálba,
ahogyan élt, észrevétlen.
S kénköves tűzként sajgott
bennem a fájás... apám,
nem támad fel a harmadik napon.
ez a második hullám vagy ki tudja marhaság
hogy a vírus kizárólag este nyolctól hajnal ötig
garázdálkodik egy barom vagy ostoba felelőtlen
fajankó kit érdekel hogy magaddal nem törődsz
de ne veszélyeztesd az életemet ne álljon már
a nyakamra nagyokos jön a harmadik a negyedik
hullám minden politika kívülről fújjuk a maradj
otthon hangzatos ukázt nem kötünk szerződést
határozatlan idejű bezárásra kiszökünk rendre
szeretteinkhez egy ölelésre szeretőnkhöz egy
gyors menetre akit elkap a rendőr az hülye
játsszunk fuss az életedért száz-ezer forintos
helyszíni bírságot neki kellett nektek denevért
enni idióták ugyan már egy kínai laborból
szabadították a világra ezt a szart minden
politika majd meglátjátok ha beindul a vakcina-
háború itt mindenki virológus majd a doktor
Bubó megmondja a valódit ki a fasza gyerek
aki nem hord maszkot akin se kard se golyó
nem fog ezerrel megy a vakcinairigység
gyűlölsz mert Pfizert kaptam gyűlölsz mert
később oltottak mint engem bi-bi-bí nekem
több krónikus betegségem van gyűlölsz mert
öreg vagyok gyűlölsz mert nem tudod megéred-e
az aggkort mindennap szépen felöltözöm kifestem
magam mi a fenének karantén-est lesz néhány
főkolompos röhög rajtunk a nagyvilágban ide-oda
röpködnek nekik senki nem parancsol te analfabéla
érted lobbiznak hogy legyen mivel beoltani téged
bár döglenél meg akkor jutna másnak védelem
tanulj meg írni aztán böfögj nem látjátok hogy
packáznak az életünkkel azt tesznek amit akarnak
nem szólalunk fel ellenük miért a tavasz késése ellen
tudsz tenni valamit be vannak ezek betonozva
a hatalomba minden politika jó fotelforradalmárok
dohogjatok nekünk még van mit ennünk felszeleteljük
a karatén-étkező asztal lábát csipsznek legalább
lelappad a derekunkról az úszógumi bár lenne
némi eredménye raboskodásunknak Táncsics
nem szívott ennyit mindenki nyugodjon le
a pihébe a foci ebére kinyitnak mindent
óriási felelőtlenség olvass híreket elsők vagyunk
Európában a halálozási listán micsoda dicsőség
eddig mindig utolsók a haladásban a tisztességes
tájékoztatásban a fizetésekben a nyögdíjakban
a szociális háló szövésében az életszínvonalban
a szólásszabadságban a biztonságban minden politika
Ha behunyom a szemem,
akkor látom...
Látom Anyát, ahogy a klinika ablakából integet.
Hallom, ahogy Apa azt súgja,
-nézd csak ott van…
és... Ő...
Emlékszem Anya halvány kék köntösére,
azokkal a steppelt apró kis párnákkal.
Anya!
Akkor ott, alig két éves vagyok,
bámész, kis emberpalánta.
A húgom akkor született,
ez az első emlékem...
Az első,
ahogy Anya az ablakból integet.
Ősz...
Súlyos nagy darab falevelek,
hanyatt,
a nyirkában hűvös beton kockákon.
Mégis, csak a földszagát érzem...
Anya haza jöhetnél megint...
Ma olyan idegen a reggel,
az első kávé, a ház, nélküled.
Anya gyere haza kérlek,
ígérem mindig jó leszek...
Ha újra behunyom a szemem,
érzem, ahogy
Apám munkától kemény tenyerében
melegednek apró ujjaim.
Fogja a kezem...
olyan igazi ott, akkor minden...
Te is Anya...
Az Ősz is...
A sós kifli is, amit Apa hozott.
Csak voltunk.
Tudod Anya...
Látod most Április,
amolyan hamis Tavasz,
rút cafka idő!
Hideg van...
Anya!
Még mondanék valamit,
de bömböl
és szétfolyik bennem a világ!
Hallgatni kellene,
itt a temető csendben,
vagy valahol máshol lenni:
veled, veled, veled!
Olyan csönd van, mint az Alföldön,
mikor elvonult a ménes,
a Pegazus-ló párája itt maradt,
ujjaid: kis gyíkok – bebújnak kabátzsebedbe,
én gondolataim-pókfonalával
átszővöm a világot, hogy tudjam merre jársz,
olyan csend van, mint a II. világháború után
a temetőben…a szétszakított kerületeket,
naponta varrják össze a villamosok, buszok,
éppen valamelyiken szorongsz,
a többi utassal, embertársainkkal együtt,
ahogy percek – állomásain megállsz,
tegnap nem aludtál itthon, Édesanyádra vigyáztál
Soroksáron, én éjszaka dolgoztam…
reggel kikapcsoltad a rádiót (ilyen hatásod van) –
ahogy hívtál, míg vezettem,
olyan csönd van, mint a Teremtés előtt…
a gyerekeknek mini játszóterük van: a számítógép,
az árva hinta, mintha kiszállt volna belőle
Fragonard hölgye,
mindenki siet…csak a vers lép méltó,
lassú léptekkel….
a teafiltert: bennem vágtató lovak szemtakaróját,
már kivettem óriás bögrémből, amit átfogok,
mint Isten, kezével a földet,
csönd van…de a te csönded kellene,
hogy végre meghalljam saját szavaimat….
Hajnalban hazafelé,
Akár hozzád is mehetnék.
Az udvaron
Faluvégi nénik temetővirág-illata.
Pajzán erdészek mohaszaga.
Pedig város ez.
A szédítően rókahugyos utca.
A bűn mézes párája.
Hajléktalan cipőben jár a tavasz.
Behúználak csókolózni
Az alagútba.
Én nem lakást, csak szobát bérlek.
Magát nem szerető ember fészke.
Gyere, madárka.
És vagy soha többet nem jössz,
Vagy káoszomban a rend leszel.
A Temzén felúszó bálnák tetemei,
zsilipek közé szorítják szorongásaink.
A hidak ívei, mint sírboltok,
közrefogják a város méregtelt vénáit.
Olyan szenvtelenül zsivajgó
e tetszhalott lüktetés,
szinte beleborzonganak
az autók fénypászmái.
A csönd itt tapintható hiánybetegség,
az immunitás részleges, vagy teljes nemléte,
vakcinaútlevéllel hagyjuk magunk mögött
a természetidegenül beépített partot.
A viharjelzést csak kevesen veszik komolyan.
A sirályok Mekka felé kezdenek repülni,
hosszú tömött sorokban,
de sokuk elhullik az út folyamán.
Kirakatok lankadt, betört szemei,
kutatják a meghasonlott létezés spektrumát,
a várost most gyújtják föl az égre,
az elszenesedett Isten is
a globális felmelegedést szolgálja.
Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
toronyóra lánccal omlik a mélybe…
ma jól laknak a kóbor kutyák végre…
mert a viharjelzést,
csak kevesen képesek komolyan venni.
Kalitkákból kiszabadult papagájok, hollók, beók
adják tovább az emberi nyelvet fiókáiknak,
’’csőr-hagyomány” útján.
Itt a lámpavasak régi-új evolúciója,
míg le nem rohad róluk
ez elátkozott újbarbár kor.
A túlnépesedés csak egy statisztikai számadat,
ahogy a politika dobálózik a számokkal és szavakkal,
még a Sátánt is hadrendbe állítanák,
a felbontott térkő burkolatok
újrahasznosítására,
csak kielégítő mennyiségű közpénzt kapjunk rá
a mentálisan zavart teremtőtől.
A viharjelzés hirtelen kettes fokozatra váltott.
Macska az egérrel,
játszik még kicsit
szíveddel a halál, mielõtt
megesz,
édesíti még sejtjeidet,
véredet,
s
olyankor, olyankor
talán
megérzed,
mégiscsak, mégiscsak
van, van, van,
van
aki,
van aki
igazán
szeret.
Apám, bár mindent megtett,
inkább sötét fellegeket látott,
kevesebb fényt –
Én többet, de féltem, hogy csak egyre nő
a riasztóan feketéllő felhő
Aztán győzött a fény:
kicselezted a kórt
S még hagyod itt nyomaid –
De azok már ott pihennek
nagyatádi kövön,
a pécsi Barbakánon,
pesti iskolákban,
Tihany oldalában,
diákok fejében,
Borcsi-zsigerekben,
Zsombor szép lelkében,
s magával mindennap megküzdő
fiad szellemében
A népboldogság drága jó,
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A bölcsek: melyik fán terem?
Ennek a kormány galiba,
Annak a népben van hiba.
Szokás mióta a világ –
Egymásban lelni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A népnek, milyent érdemel,
Olyan kormánya van.
A népszerűség drága jó.
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A pártvezérek: hol terem?
Az elveknek van kelete,
A hordónak meg feneke…
Szokás mióta a világ –
Egymásba lelni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A nyájnak, milyent érdemel,
Olyan kolompja van.
Az asszonyhűség drága jó.
Nem minden boltban kapható.
Kutatják éj-nap szüntelen
A férjek: melyik fán terem?
Míg másutt jár a férj uram,
A kertben gyakran kutya van!
De hát megszokta a világ
Egymásra tolni a hibát,
Pedig világos mint a nap:
– Bár nem hiszik sokan –
A férjnek, milyent érdemel,
Olyan nőcskéje van!
Nótás patakok szökellnek bennem
és nem öregszem meg
soha.
Már virággal a szívemen járok
zöld dombokon
és szép estéli tájon.
Minden ablakot szélesen kitárok,
ha pitypalatty szól,
vagy messzi pásztorsíp.
Boldog vagyok és ragyogó,
mint fiatal nyírfák
aranyos hajnali fényben.
A béke és öröm
ölelkezve járnak végtelen,
szíves portámon:
húsvéti barkával az egyik,
tüzes borral, szerelmes szóval
a másik.
És szeret az ég és szeret a föld:
nagy szerafi álmok,
zsíros búzaföldek,
szerelmes lángok.
Már virággal a szívemen járok
és fütyörészek,
mint eredeti madarak
s félelem nélkül élek a nagyhomályú
korban…
