Demeter Zsolt: a l é l e k t e m p l o m á b a n

kövek magányán sír a táj
szenvedések lépte, jaja száll
halk, homályban inga leng
s árnyán baglyok sűrű csend
 
tompa lomb szárnyrakap​
zenél a néma falban
duruzsol a deszkán a dallam
s zárókőn a görbe hold
 
párás ősz a dombok hátán
ablakom koppantja kopár ág
és a  hideg  napfény
csizmás léptekkel fagyos csendbe lép

Fülöp Kálmán: Álcázott szerelem

Amikor kinézel
az ablakon,
a kinti világ
szerényen hajbókol,
és közel hajolva
hozzád, boldogan
simogatja arcod,

nem kérdez, csak
így akar szeretni
halálba fúló
igaz szerelemmel…

A végtelenből kiszűrt
apró igazságokat
egy soha el nem csattant
keserű csókban
emlékként varrja
történéseid keresztjére.

Gavallér János: Hulltak a levelek

Talán, majd egyszer még sétálunk
együtt, a fák között,
fogjuk egymás kezét, csendesen,
szépen emlékezünk:

Emlékszel, egyszer csókot loptunk,
s mint riadt gyerekek
susmogó nesz elől futottunk,
hulltak a levelek.

ferfinoszilNémán alig egymáshoz érve
reszketett a testünk.
Madárka rebbent, ág recsegett,
remegett a szívünk.

Egymáshoz érve mindent lehet,
kéz a kézben, csendben,
sétáltunk, az erdő vezetett,
s hulltak a levelek.

szozattovabbacikkhez

 

Hajnal Éva: Hajléktalan szonett

.
Rég nem lényeges már se hajnal, se éj,
nem fontos mikor lesz vége a napnak,
lassacskán semmi sincs itt, amitől fél,
vézna kis vackán rút rongyok szakadnak.
.
El-eltűnődik még, hogy lett volna, jó,
nem tudja,ki döntött jósorsa fölött,
utcán didereg,míg leesik a hó,
néhanap belátja, ő maga szökött.
.
Les rá drogfüggőség, némi alkohol,
semmirekellőkkel nem barátkozik,
tartását megőrzi, mást nem birtokol,
.
elárvult családjáról gondolkodik.
Szunyókál naphosszat, lám, így menekül,
álmában otthon jár, sosincs egyedül.

Herczog Gyuláné, Pilla: TÉNY: ÚJ ŐSZ

Most, hogy kél a dér...
a kert alján ásít,
most, hogy rőtebb már...
mind árok, és pázsit;
most, hogy bent és kint
is hűvösen mozdul,
s minden harangszó
más-rezesen kondul:

most sem kép a rossz.
Nap-követő az éj.
Most sem csúf tárlat
a szürke Holdkaréj.
Most sem rút a csend,
a reménytől ledér,
s most sincs hiába...
sem terv, sem mit elér.

Most van ismét más.
Más, mint eddig volt.
Isteni döntés
a nyár és sorsa: holt.
Most kell eltenni
a lelkünkig a fényt,
s áldva szeretni
ez új ősz-színű kényt.

Ilies Renáta: Először a tengert

Először a tengert feketének láttam,
mert éjszaka volt, fáradt is voltam
miután 900km-t utaztunk a sárga
sportkocsiján, hogy végre kiszakadjak
innen és érezzem a sós levegőt.
Kéz a kézben sétáltunk a vízbe, mert
ilyen esetekben elengedhetetlen a romantika az égen a luna fehéren izzott.
Vizesek lettünk térdig és a papucsunkat
vissza se vettük, úgy sétáltunk a hotelszobába. Ideges voltam és túl akartam lenni a dolgon (már húsz is elmúltam, manapság a lányok egyre
korábban). Végigfeküdtem a franciaágyon
(hol a tenger, a romantika?), és a dolog meglehetősen
fájdalmas volt. A falon lógó keresztre azért, mosolyogva emlékszem vissza.

Kemecsei Gyöngyi: Az én Istenem

Néha elfárad belém
az én Istenem.
Olyankor kicsit
magamra hagy.
S én futok vesztembe,
mint a gyermek,
ki fék nélkül marad.
Mit nekem bűn és
száz parancsolat,
hisz' tiltott fák áģán
nő csak
édes kárhozat!

Így úszom mocskosan
és erjedt gyümölcstől
jóllakottan
a vétkek vizében.
Míg le nem ránt a sár,
majd alá nem süllyed
testem a mélyben.
S mikor utolsót pumpál
bennem a levegő,
lemerül értem
akkor a teremtő.
Nem szól, nem bánt,
çsak ölelő karjába kap...

...mert ilyen az én Istenem
mikor magamra hagy.

Kiss- Teleki Rita: Ha majd

Ha majd diófa bölcső
altat el, s fekete föld
borul rám, nem az ég szakad,
ne sírj... ami fontos volt,
az mindig fontos marad.
Ne sírj... hisz alig viszek
magammal valamit,
elmondtam már mindenkinek,
neked is
a világom titkait.
Ne sírj, mindent megkaptál,
mi több volt az
elcsépelt szavaknál...
hidd el, nem marad ott már
semmi, amit megérne
ennyire siratni.

Márkus László: itt van az ősz

mint harlekin suhant át az ősz a városon
az ernyedt tájba megannyi ősi színt hozott
a szürke köd alap a köntösön
napsárgát mely a fákon tündököl
rozsdabarnát mi a fák alatt vele elvegyül
vérpirosat mely cseppenként rákerül
a tespedt nyár hová futott oly hirtelen
itt van az ősz mindenütt morcos emberek

Payer Imre: EGY NAP

Zúg a mechanikus tér,
Nem a vér. Nem a szentnek helye
Gumi meg acélszag. Klímahuzat. Gépráma.
Valaholi barlang mélyéből a visszhang üde
emelkedéssel terül fenn, mosolyos fény.
De a réseken átszivárog, közelít,
a sajtolt lemezek zsibbadt nesze. Itt van!
Észrevétlen ér el az alkonyat.
Pénteki éjszakára mintha
soha már jönne szombati virradat.

fogaskerekek

Pelesz Alexandra: Hagyj élni még

.
Minden álmomat
karóba húzzák,
minden vágyat
elvisz a szél!
.
Hol van, hol van az
én menedékem?
Nincs már semmi
mi rólam beszél.
.
Minden viharban
kudarcom villan,
villám cikáz
az éj peremén.
.
Várj még, várj még
ne dönts a porba!
Minden perc egy
új születés!
.
Légy most köröttem
türelmes Isten!
Légy most bennem
a feltámadás!

szozattovabbacikkhez

Rajki Rita: Létbarangoló

Már az vagyok,
aki lennék
ha volnék.
Ott ahol voltam,
valahol.
valahol hol a holt
hideg érdek dalol..
Sehol sem volt a múlt
Sosem volt a lesz,
Már az vagyok,
hol a lélek erőt vesz
sorba áll a boltba,
fillért számolva,
magába omlik,
s távol
leválik a magháztól.
Már az vagyok,
aki ki áll minden sarokra,
kurválkodik magától,
akit a szeretet csak így pártol.
és az vagyok,
aki gyászol,

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsanna: Van

kövek kések kenyerek
sebzett kitárt tenyerek

világvégi tengerek
fénytelen mélyében
rejtező ősi lények áhítatosan
hordoznak egy árnyékot belőled

kések kövek kenyerek
kitárt sebzett tenyerek

fagyott kígyóként tekergő
gleccserek roppant jegében
félelmeid magjai dermednek

kenyerek kések kövek
sebzett kitárt tenyerek

forrón égő porba
szórt örömeidből bont
virágot a sivatag rózsája

szozattovabbacikkhez

Varga Árpád: Gyásznapra

kik a szabadságért haltak
értessenek meg soraink
akkor hasztalanul haltak
értessenek meg soraink

kik a hazájukért haltak
értessenek meg soraink
akkor törvényesen haltak
értessenek meg soraink

kik a békéjükért haltak
értessenek meg soraink
akkor erőszakkal haltak
értessenek meg soraink

s kik a múltban csak így haltak
értessenek meg soraink
csak a máért értünk haltak
értessenek meg soraink

Varga Rudolf: ÉDESANYÁM

Elsõként
õ
vérzett
 rám,
beterített
lucskos, meleg
nedvességgel. Hasából
kifordulva combjai
közt,
ott, ott
visítottam,
aztán
csak sértett döbbenettel
hallgattam.
 Hallgattam
kések közt
feldübörgõ, kalimpáló,
félrevertharangszívütésem.

Végh Attila dr.: A 6. napon

Vasárnap Isten kávéját issza.
Nem volt előtte teremtés-minta,
mégis megalkotta a nappalt és az éjt,
a Földdel a Holdat, mert éjszaka félt.
Másnap az égből vizet is fakasztott,
óceán, tenger, egyforma, szakasztott.

Általa születtek sorban a csillagok,
egy-két sötét lyukat azért még ott hagyott
menekülőútnak, ha nem lenne élet.
Párhuzamos világ, izgalmas kísérlet…
Majd teremtődtek égi és vízi állatok,
kis és nagyobb medvék, családos szárnyasok
(mely utóbbit Fiastyúknak hívta),
majd gravitációk is, nehogy eltaszítsa.

A hatodik napon gondolkodni kezdett:
- Teremtsek-e vajon kedvtelésből gennyet?
Kellenek a Földre hamis álnokok,
hazugok, csalók, szatírok, gyilkosok,
királyok, szolgák, elnyomott rendek…?

Így esett, hogy Isten csak állatot teremtett.

Kiss László: Menekülő fiatalságom

Huszonhat vad év
Futott el tőlem. Fiatalság.
Álmok szorgalmas magvetője,
Tovasiettél, látlak-e még?
Nézd, mily kopár lett lelkem földje.

Ó, jöjj, s ne engedd,
Hogy ily céltalan legyen éltem.
Akard és lesz ezernyi vágyam.
Jó azoknak, akik szeretnek,
Akik még hisznek a csodákban.

Gonosz, siető
Fiatalságom, jöjj, a szívem
Kapuja tárva, visszaáhít.
Jöjj és szépítsd meg napjaimat,
Hosszú az út, így; a halálig.

…Fiatalságom
Gúnyosan, nyelvét öltve szalad,
Nézek utána búsan, sután,
Mint síró gyermek itt a téren,
Az elszabadult léggömb után…

Sáfáry László: A csend hatalmas

A fellegek rohannak,
Elragadják a fáradt napot.
A csend altatni kezdi a hegytestvéreket,
lentről csak néha ér fel egy kis hangdarab,
nem tudjuk, ki küldte, emberek, kutyák?
Mindegy.
A csend hatalma nagy a színeken.
Ha akarom,
a búzatábla rózsaszínű,
a pipacsok lilák,
és a búcsúzó nap egy a kedvesemmel.

 

csönd

Simon Menyhért: Munkács

Alföld s Kárpátok intenek egymásnak,
Felette néma, örök üdvözlet –
Őseink várat és sáncot itt ástak,
Rákócziaknak kastélyt itt emeltek.

Itt is tombolt a császár zsarnoksága,
Szenvedett rabként széplelkű Kaziczy –
A napot itt egy zsenink is meglátta,
Lángecsete ránk az örök fényt hinti.

Derék magyarok porai hamvadnak
Latorca mentén, völgyön és dombokon –
Ki nem él, talán jobb is annak.

Nem érzi sajgón, mint sorvadunk, veszünk,
S közben – Teremtőnk, ne vedd tőlünk zokon –
Nótázva visszük a magyar keresztünk.

Sütő Kálmán: Ítélet kell

Lelkemből – bárja akaratlan –
felhördülnek a nagy fohászok:
a sivár sorsból elvágyódó,
jövendőt termő imádságok.

Fogva tart és meggyötör a lét,
nem vigasz az örök küzdelem.
– De hősök lesznek, akik bátrak:
így érik a lét, hit, szeretet,
s lesz új küldötte a világnak.

Kell még a vád? Kell a hamis?
A nagy-senkik, a senki-nagyok?
Kell a szépség eggyé-forrása!
Megtérve az anyakebelre,
hol a sors már áldva ostoroz:
a rab-bilincs lehull a földre…

Zselicki József: 1989. március 15.

Ratkó Józsefnek

egyforma szó hazámban
csikordul ének számban

futónak bolond akad itt
uszítja népre népeit
lélek ledőlt temploma
pattog dühödten ostora
sikít, ordít a rög
december dömpere döng
hazára halott se lel
Petőfi eltűnt
nem felel
– hányféle egyhazában
nyikorgó ragyogó ágyban
felsejlő fényben vigyázzban
féltő énekkel szánkban? –

Gaál Áron: A szúnyog

Azt üzenem az égbe:
Nem Éva kezdte az egészet,
s nem is a Sátán.
A vétkes a szúnyog volt,
az Atya füle táján.
Álmatlan forgolódva ágyán,
amit az ősködökbe vetett,
bosszúságban gondolta ki,
a történeteket.

Jagos István Róbert: A vándor

Vándor voltam, kóboroltam,
Csillagokkal takaróztam.
A Nap ébresztett minden reggel,
Fényességgel, harmatcseppel.
Az erdő ápolt ha beteg voltam,
Folyó víztől meggyógyultam,
A kristály-tó volt lelkitársam,
Éltem míg éltem... szabadságban.

                         2008

Kapui Ágota: Jönnek

Jönnek a szürke, verstelen napok,
az eső hull, a csönd vigasztalan,
ha szavak népesítik be a reggelt,
az ébredés már nem volt hasztalan.
Hát lélegezzünk hosszan az időből,
mely sűrű most, miként a levegő,
a mindennapi kenyeret s a tollat
majd asztalodra hordja a jövő.

                         2016

Kányádi Sándor: Kétszer kelt föl...

Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.

Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.

Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.

                      1963

Szervác József: Csontjaink násza

Levetni még egy életet
mint véres vackait az ősz
szolgádként szívni véredet
míg ereimbe belenősz
levetni még egy életet
bőrödről minden ölelést
már csak a tested a tied
csak én és már nagyon kevés
a múlt s a jövő kevesebb
pőrén két árva exhumált
tetemem vagy s én tetemed
humuszból szabnak ránk ruhát
levetni még egy életet
mint kipusztult erekciót
vedlő bőrt foszló szőrzetet
és csak a lenni a kiút
levetni még egy életet
szerelmünk csontok násza csak
s tenni hogy velem hogy veled
mit e pribék nyár ránk vasalt.

Albert Zsolt: FÜLCSENGÉS

öt után értem haza
délutáni migrén csillogott
angyalkardok hegyén
ők már nevetve legyőzték,

de fejemben még hasítva
nyomta az utcazajt
fülcsengés, ezüst tűhegyek
csendek életkapszulák

konyha kövén kontúrok
lassú nyárfáké a ház előtt,
meg ahogy épp könyöklök
az asztalnál darabokban,

és látszik mikor ő odahajol,
gyógyít, körberajzol,
arcomhoz ér végül
feloldódik az elmúlás

Arany Tóth Katalin: TUDATLAN

te szárnyakat adtál
de most érzem igazán
hogy én nem tudtam repülni soha
félúton vergődöm
lenn és fenn között
a földnek idegen vagyok
az égnek mostoha

valamikor régen
egy medencében próbáltam úszni
és majdnem elnyelt a mély
nem tanított meg senki
a félelmet leküzdeni
az ösztön és a tudat káoszában
szinte megdermed a vér

te új hitet adtál
és rájöttem
hogy én nem ismerem jól
a magam önző szertartásait
szigorú elvárások mellett
mesterséges fényben
kutattam mindig
a saját gyökerem hajtásait

szozattovabbacikkhez

Bíró Rudolf: Megszegett ünnep

Láncdohányos Hold köhög odafenn az égen,
körötte elnyomott csikkek a csillagok.
Lehamuzott sztreccsnadrágként nyújtózik éppen
a körút, és rajta foltként izzadok.

Nyár éjszaka. Csak szívom a fülledt levegőt.
Amott füstös hangon dohánybolt köszön.
Kinyitnám a nem létező görög-legyezőt,
ne csak a hab dideregjen a meleg sörön.

Tumultus. Ricsaj.  Ünnepi szoknya a tér,
fodros korcába elvarratlan szerelmek.
A közös vályúhoz most mindenki odafér.
A bódék mellett összetört szemek legelnek.

Tinik, térfigyelőbe lőtt insta selfik.
A tűzijátékra is csak felkelni járnak.
Haspóló felvágva egészen mellig,
a farmerból kilátszanak a pillangószárnyak.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Dobogókövek

kövekben még
van valamennyi tartás
amikor közükből éjbesiklik
csigagyöngynyál idő.

    kövekben még
    fölzokognak krátermély
    farkasórák és csillagló
    folyóörvények emlékei.

kövekben még
semmibenyíló álmokat
látnak csontos bogarak
ha holdfény rajzástól kozmál.

    kövekben még
    megfeszíttelen kisdedek
    vonnak napcirmos ajkukra
    valahány lelencbecsapott világot.

kövekben még
rózsaszirommá rendeződik
feketeűrgerinc hét szilánkja is
mikor túlangyaltollhoz élesedik.

    kövekben még
hála indázik Ősten lépései alatt.

kövekben csudás szögellésű
kristályokká serdült már végetlenvég.

Demeter Zsolt: fajtám

dacos és magyar
egy ezredév átsuhant rajta
s hogy ki volt rég maga se tudja
mert üstökösként tűnt fel útja
másokat védett
majd egymást falta
ez a dacos fajta

fajtám népdaltermő csókját
fűre-virágra lehelte
dacos kedvében akár
testén vágott sebet
és mint hajdan istene  
lovon járta az eget

fajtám Európát nyargalta
nyilától ijedt
Kelet és Nyugat
kardjával történelmet vágott

majd veszett az ősvagyon
s földbe szikkadt vére
hazája darabokban
de nem nyughat mégse

fajtám az istenadta
a dacos és magyar

Dóczi Székely Gábor: Ady 100

Krisztuskereszt ott az erdőn,
Őrzi létünket egyedül.
Várablakon sűrű redőny:
Fehér asszony nem hegedül.
 
Emlékünkben vér és Verdun.
Arany s béke föl sem merül.
S ha nézett is híven-merőn,
Ki látott téged legbelül?
 
Disznófejű nagyúr rabol,
Rabol, s rongyos már az éden.
S néped üres frázist magol.
 
Szeretnéd, ha szeretnének?
Azé vagy, ki több, mint lator!
Holtak élén él az éned!

Ernst Ferenc: ultimum judicium

Isten lábára gyolcsot hint a köd,
takarja vérző ujjait,
lángoló keblén, egy vén anyóka köt,
közben régi meséket javít.

A gonosznak fehér szárnya nő,
szelíddé válnak vad lovak,
egybe mosódik múlt, jövő ,
ki átkozott volt, most lett áldozat.

Isten lábára gyolcsot köt a köd,
alatta fájó, mély a seb.
A vigyorgó képmások fölött :
pokolban edzett penge, egyre élesebb.

Fövényi Sándor: Lehettél volna

Azt hiszem, lehettél volna az életem is,
és még annyi más: talán az a távoli ragyogás,
ahová most vonatom visz,
kihagyva néhány sosem volt állomást.
Valamiért olyan kevés emlékem maradt rólad.
Emlékszel? csalónak hittük a világot,
ezért virágaimat szórtam rád takarónak,
szemem forró jázminjait,
de ölelkezésünk mégsem fogott újra lángot.
Azt hiszem, lehettél volna az életem is,
és még annyi más: talán a pillanat,
amiben arcod fel-felbukkan, majd elmerül,
mint folyó fodraiban a lenyugvó nap.
Most itt állok a semmi peremén,
megannyi beléomlott remény fölött,
a te bűnöd szülte az enyém,
lebegjünk hát még egyszer ég és föld között,
ahogy régen, mikor meleg hajnalokon
alabástrom szoborrá vetkőztél nekem.

Fülöp Kálmán: Színészet

Gyötör a szöveg –
raktáron vár agyadban:
nem sülhetsz bele

Gavallér János: Szívemben alszol

Mikor rohanás után
a köd oszlani kezd,
előre nézve az út csodás;
leomolnak a hegyek,
útvesztőkanyon nyílegyenes,
a cél magába szippantja a perceket,
s az agymosás törli az emlékeket,
a zárt kapuk kinyílnak,
s láthatod, ott sincs semmi,
ami miatt, mint űzött vad,
végig rohantál az életen.
A légszomj poharának ürítése után
lehullanak a virágok szirmai,
szívemben alszol.
Felébreszteni nincs erőm
és elhagyni nem tudlak,
lefekszek melléd!

2019.08.30.

Hajnal Éva: a nyári eső illata

.
néha félek felkapcsolni a lámpát
csak ücsörgök amint lassacskán besötétedik
és nem tudom rászánni magam
húzom az időt
ez épp olyan mint amikor eltévesztem a lépést a lépcsőn lefelé
mintha valami kiszámíthatatlan nagy mélység tátongana alattam
mintha nem is én volnék
csak egy kis foszlány létezésemből
mintha átutazóként lennék itt és csak rövid ideig lakoznék
ebben a létformában
ebben az időpillanatban
ebben a világban
egyedül ebben
ebben
egyedül
egyszer azt mondtad
azért érzem magam idegenül mert angyal vagyok
jó volt belegondolni

szozattovabbacikkhez

Ilies Renáta: Némák

A Blahánál a metróhuzatban
rajtam már csak néhány mozdulat van,
fáradt vagyok most is. Imitt-amott
nagyanyámat látom, aki halott,
most épp szemem sarkában tereget,
máskor ő vasalja ki az eget.
Órája vékony, fekete szíjas,
azért voltam gyermek, hogy leszidhass,
nem tanultam semmit. Mire lelnek
a halottak? Némák, de fülelnek.

galambtetem

Kemecsei Gyöngyi: Számadás

Elbukott, halott szerelmek
várnak majd a túlsó parton engem.
Jobbjukon maga az Isten áll.
Így szól a vád:
mi nehéz szavakkal szerettünk,
de te túl könnyű voltál.
Gyöngyfűzért kötöztünk
repdeső karodra,
súlyos harangok hangját
kongattuk naponta,
s kértünk, hogy légy igaz,
mint az ajkunkról felzengő,
isteni zsoltár.
De te csak daloltál.
Majd vágyunkból
...leomló hajadba...
virágzó, dús koszorút fontál.
Én majd csak állok ott.
Ott, ahol már tudom, hogy ti
- ti megsebzett hóhérok -
szárnyaló lelkemből
semmit se láttatok.
Szétnyitom akkor én
hegekkel tűzdelt,
hófehér mellkasom.
Kitépem nektek
belétek halt,
ezerszer megrepedt szívem.
De csak az Isten lesz az,
kinek a lábához viszem.
Tessék...hát itt vagyok.
S hozzátok szól majd az Úr.
Lássatok!
Ti szűk gúnyába bújt,
félig vak koldusok.

Paál Marcell Hesperus: VIRRADAT

.
Átengedem az éjjelt,
szitálom az ujjaim között,
s hagyom, hogy legyőzzön.
Magához kötöz, de
.
feléled bennem az esti mersz,
rejtőzni hív a híg sötét,
szurokba mártott báb leszek,
fekete mintát fest reám
.
az égbolt. Lassan betemet,
megóv és fojt a csönd,
mely valójában zajhiány,
kérges az arca, nem köszön,
.
lehetne éppen bármi más
vagy valaki, akit addig várok,
amíg bekebelez a holt idő.
Átenged magán az éjjel,
.
a fákba bújtatja ujjait,
s integet; kövessem.
Zarándok szelekre bízom
a messzeség vonzó útjait.
.
Hozzád vezet a foszló sötét,
hajnal jön; derengő új világ,
ragyog az arca, akár a kén.
Mint érted mondott hálaimák.

Pethes Mária: Haza

édes mondták rólad
egykor akik
lánctalpak dörejében
érted ontották vérüket

neved hörögték
száraz torokkal
amikor arcukról
anyjuk mosolyával
letörölted a könnyeket

ma fűszálak csendjében
szabadnak álmodjuk
magunkat biztos ösvényt
mutat szent neved fénye
de csak fohászkodunk
az egyre távolodó remény
kék ege alatt

nincs bűntudat azokban
akik zászlód lobogtatva
kiárusítják javaidat

szozattovabbacikkhez

Radnai István: NYITOTT ABLAK

vihar előtti csend
ezüst sirály a palaszürke égen
mély rezgések a távoli semmiből
megáll levegő petyhűdik a vitorla

vakablak

Sógor Zsuzsanna: A szoba

vendégként jártam olykor abban a házban
nem érdekelt más ott csak az a szoba
minek mennél be
mi sem nagyon járunk oda
sikerült bejutnom mégis
a kétszárnyú faajtó
nyikorogva nyílt
kerek asztalon valami
kristálygömbbe zárt virág
mellette két komoly fotel
szekrény is volt a sarokban
barnán fénylő politúr
az aprókockás ablakon
besütött a délutáni nap
a levelek között látszott
sok kis zöld barack
semmi rejtély
semmi nyers félelem

szozattovabbacikkhez

Szakál Gábor: EGY BECSAPOTT NEMZEDÉK*

Üdv néked diákéveim
Duna-parti városa,
Kassa után Pozsonyba szállt
életutam táltosa.

Megtaláltam itt is helyem,
derűs alkotó berkekben,
lelki testvérek között,
szívem hazaköltözött.

Euterpé elcsábított,
szőtt nékem gyermeki álmot,
a zene bősz varázsában,
életutat találtam.
 
Kávé vagy borocska mellett
vitatkoztunk,álmodoztunk,
világmegváltó szellemben,
igazunk teljes hitével.

A szellem kitört a palackból,
reménnyé vált egy eszme,
de mint minden forradalmat,
az önkény ezt is legyűrte....                                                                   
                                                                    

szozattovabbacikkhez

Székely-Máté László: Konyhaság

Nincs ezzel semmi baj.
A zsemléket ketté vágom,
a virsliket megmelegítem, igen,
talán lesz pár szelet karaj,
kovászos uborka csípős savanyúságon,
valamit sütök tepsiben,
madártej rotyog, figyelnem kéne,
tejföl ragadhat merőkanálon,
hoppá, hoppá, lépj hátrább kicsit, szívem.
Hadd főzzek ma is, mint tavaly,
vagy megint hagyjuk ennyiben?

Végh Attila doktor: Láthatatlan

Láthatatlan vagy mindenki előtt
de én mindig megtalállak
suttogásodban
leheletedben
nem szűnő törődésedben
szemed szivárványában
melyet csak én ismerek
a szomorúságban
kételyben
még az utolsó csókban is
mert te vagy nekem
a látható érzés
a támasz és kapocs
életem hídja közt
ha mindezt veszíteném
bezuhannék a mélybe
s a pokol tornácán
ereszkednék térdre
könyörögnék
„bár vinnél vissza
csak egy pillanatra
oda ahol megérthettem
a más számára láthatatlant
mert a halál itt rideg
és nagyon fáj alattam”.

Valek Tünde: Hajnalvégzettől a Fényre nyílásig

– Polgár Juliannának –

„veretes vigaszom
és vétlen vigasztalanságom…
Te honvágyraszálltak tengere
Hazám, Te fényszülő fényzene
honfoglalásom hajnalvégzete”
Polgár Julianna: Harmincadik hálaének (Tisztaságzálog)

Szellemem szüntelen szóra szaggat engem,
A Szív bársonyvirágát, bontogatja bennem
„Hazám, Te fényszülő fényzene”, hangolat
Fényből szőtt hanghálóra feszülő gondolat,
Csendesülsz hanggá, csobogó patakká
S válsz folyamatosan szavak folyamává
És lüktetsz, lüktetsz, hol halkan, komótosan
Vagy dobbansz, dobbansz szaporán jó hangosan
Mely szók közül most, néhányat megragadok
Írva csendben, mondva halkan, de kimondok:
Köszönöm az útravalót, Édesanyám!

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: DARAZSAK KÖZT

darazsfejElmúlni, elmúlni
legjobb, elmúlni legjobb
nyár, elmúlni legjobb
nyár derekán, nyár derekán,
születésnap tájékán,
elmúlni legjobb egy napraforgótábla
közepén, dongó, döngicsélõ
darazsak közt, bogarak közt,
késõdélután, estefelé,
mikor, mikor
a
legyek, a méhek a zümmögést
éppen abbahagyják s nyugodni térnek,
mikor
elringatnak, elaltatnak a kukoricaföldek,
mikor a hiábavalóság
már megrágta s kihányta
koronás címerét, amikor
vinnyogva, nyüszítve
bevallhatod a kötelezõ, kötelezõ
bukást, a bukást, és szerelmes szavakat
suttogva egyre csak simogatod, cirógatod
a
csutkababák selymesszõke
szöszhaját.

Négyesy Irén: Mágia

Az est már ásít
az est már nyers,
nem száll szívemre
más, mint
halk szerelmes vers.
Nem tudhatom,
hogy merre jársz –
vad utakon,
hogy kiket vársz,
csak azt tudom;
még mindég fájsz.
Csak azt tudom,
hogy beragyognád
mint régebben –
mosolyoddal
az életem.
Gyakran kísért
a telefon,
hogy hallanám
a drótokon
a hangodat –
de visszatart
a büszkeség,
hát altatom
szívem hevét
és elhiszem
most is mint rég,
hogy letört cserép
a szerelem.
Ha elnyom
a ritka álom
és kitárul
a Végtelenség –
szemed tavában
úszom éjjelenként.

1980

Magyari Lajos: Szabadság-óda

Mondd, érzed-e ízét a szónak,
sós szelek vallomását minden vizekről,
parton a férfi, parton az asszony,
hullám fölött lobog, úszik a szél,
kenyérnek illatát, füvek illatát,
tüzek illatát hordja a szél.

Mondd, a csengését érzed-e a szónak,
sirály sikolt feszülő szárnnyal,
villámlik pompás alakján a fény,
telt ág remeg meg, rezzen boldogan,
üllő pendül, csillagot vajúdva
s acél lobétol felette.

A fényét, mondd, érzed-e a szónak,
királytölgy öleli át a fél eget,
kiáltó madár surrog szárnyhulltáig,
nap s napimádó teste csókolja
egymást,
ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás
milliárd fokán.

De értelmét, mondd, érzed-e a szónak,
a beszédes időben bomlott szerelmet –
kikiálthatatlan mozdulatát
ég s föld között, mely
belőlünk indul s végtelen.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf