Mécs László: Emberek vagyunk!

A gyűlölet halálszagú mocsárja
tengerré nőtt és vízözönt csinált,
emberfülekbe zúgja, orgonálja
vadító bűnös szörny-szimfóniáit
s szívekbe plántál förtelmes hínárt.

Ó én is, én is embernek születtem,
de ezt az egy érzést nem ismerem!
Hínárja, habja nem tekerg felettem.
Szívem piros, szabad szirom sajkáján
angyalszárny hajt a poklos tengeren…
Vitorlám hajt és mindenütt megállok,
hol szíveket rothaszt a bús iszap
s szeráfi hangon halkan prédikálok:
Testvéreim, tartsuk meg a parancsot,
mit Jézus a hínár ellen kiszab!

Minden emberfiában önmagunkat
szeressük, mert egy-test-egy-vér vagyunk.
Bejártam a jelent s a messzi múltat,
néztem a haldoklók megtörő szemébe
s egy volt porból vett szívünk és agyunk.

szozattovabbacikkhez

Tamás Lajos: Istenítélet

Villámok cikáztak, tűzben állt az égbolt,
Nem látszott seholse egy parányi kék folt;
Dörgés dörgés után, zúgott, zengett minden,
A pokol ördögit kiküldte az Isten.
És ezek vijjogva, kacagva, örülve
Belevésték karmuk’ az ember-szívekbe.
Vergődött az ember, vergődött, mi haszna?
Még jobban belévájt az ördögnek karma.
Iszonyú éjszaka, bútól terhes rémkép…
Csak lestük, csak vártuk már egyszer a végét.
De a szél nem csökkent, sőt még jobban zúgott,
Véresővel hordott tele minden zugot.
Véreső, pirosló, meleg, szent embervér
Csurgott a mocsarak förtelmes fenekén.
S míg mások ebbe az irtó ítéletbe
Kezüket tördelték, jajgattak ijedve,
Míg mások rémlettől kidagadó szemmel
Keresték az égen, hová lett az Isten?
Mi a bosszús vésznek szegtük dacos fejünk,
Megmutattuk neki, hogy tudunk és merünk;
És hittünk is, bíztunk kemény, nagy bízással,
Hogy a vihar végre más vidékre szárnyal.

szozattovabbacikkhez

Wallentinyi Dezső: Magyar sors

Hej, magyarok! Haj, magyarok!
Ha tudnátok, bús mért vagyok.
Miért akad torkon a szó,
Ha felsír a tárogató:
– Letörött a zászló…

Belső vérzés a magyar sors
Ezeréves sorsa.
Sose tudta megállni, hogy
Egy a mást ne rontsa.
Sose tudta kikerülni,
Hogy ne halljon jajszót.
S nagy keserves bánatában
Berúgta az ajtót.

Hogyha néha rámosolygott
Egy-egy jobb kor képe,
Átokszerű szörnyű végzet
Vitte rá a lépre.
Borbavesztett dáridókon
Önviszálya néki,
Felgyújtja az apja házát. –
Régi virtus… régi…

Délutáni borulatban
Száll a fecske, gólya.
Befölhőzött árva sorsunk
Bús útain reményt bontunk
Bealkonyodóra.
– S átsuhan a boruláson
A fecske a gólya.

Ferenczi Tihamér: Szülőfalumhoz

Csak ki kell
nyújtani a karom,
jó tiszai szélbe
mártani az arcom.

Napraforgó vagyok,
te a Nap,
forgok utánad,
szomjazva
sugarad.

Töltés mellett
elnyúló
kedves táj,
szívem lankáin
legelésző nyáj,
házak, fűzvessző a szélben,
suhog a lelkem.

Miért?
Talán,
mert odatartozom.
Csak rágondolok,
s mint az akácfa sorok,
örömömben
kivirágzom!

Fülöp Áron: Szegény árva gyermek

Szegény árva gyermek, kegyetlen kidobva
A rideg világba, hideg közöny elé,
Nincs egy kicsi kunyhó, amely befogadja,
Kéz, mely megáldaná s könnyét letörlené,
Senkije, semmije széles e világon,
Hervadozó fűzfa kopár pusztaságon,
Mely csak azért termett,
Hogy játéka legyen zúgó fergetegnek.

Hányódik, vetődik, azt se tudja hol jár,
Oly ismeretlen itt erdő, mező, liget,
Hol bölcsője ringott, messze az a határ,
Ki tudhatná hány száz mértföldnyire innet!
Oh de sem az, sem ez, neki nem otthonja,
Ide a kín köti, oda a gyász vonja,
Ott holtakat hagyott,
Ez élő temető, benn' maga a halott.

szozattovabbacikkhez

Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel

I.

Avarba rejtem a nyarat,
hogy új tavaszra megtaláljam.
Ki álmot gyűjt, ki aranyat,
én csak maréknyi csöndre vágytam.

Ringatja lányát a halál
bazsalikomos kert ölében,
a táj lózungos őszre vár
és elvérzik kegyetlen télben.

Fellobog néhány dália,
hiszi, érdemes hinni még.
Közös sorsáért, közös HAZÁÉRT
sikoltoznak a gesztenyék.

Avarba rejtem a nyarat,
tán lesz, ki újra felébreszti,
ha tél múltán a csontfejű
szikéjével szívem kimetszik.

szozattovabbacikkhez

Prerau Margit: Kedveske

Kiemelkedve a magányosságból, mely élete,
lépésről lépésre megyünk a hegyre,
fiatal akácerdőbe.

Jóillatú a levegő s fénylők a fák levelei,
mintha megmosakodtak volna
májusi esőbe, tavaszi napba.

Fecskék repkednek az Ember feje körül,
mosolyára csivogással felelgetve,
övé a madarak szeretete.

S a virágoké, melynek életére
óvón vigyáz: „…ne tépdesd, hol tömegben virulnak”.
Az emberre hogyan vigyázhat!

Pillangót néz, harmatcseppeket figyel
tiszta pillantású szürkéskék szemével.
– Aranycsepp – mondja a füvön rezgő csillogásra.

szozattovabbacikkhez

Sáfáry László: Múlt századok mélyén

Muzsikáló órák
múlt századok mélyén
halkan haldokolnak.
Kalapácsunk és nótánk ütemére
jönnek felénk kedveseink,
és testünk versenyt remeg az érett búzamezőkkel.

Csighy Sándor: Kié vagyok hát

Szeretetből, vagy félelemből
teszem, nem tudom,
de szolgállak Uram hitemmel.
Szent iga ez annak kit ember
szült és én húzom.

Nem a lecsurgó veríték fáj
és nem a kereszt,
mely alatt leroskadok néha,
elém áll másik, egy léha
énem, s nem ereszt.

Mintha csak meg akarna ölni,
kínoz, fojtogat.
Egyszer parancsol, máskor kérdez,
majd édes mákonnyal mérgez,
s tagadja voltodat.

Nem tudom felismerni magam,
kié vagyok hát?
Szeretnélek nagyon szeretni,
s kapni fényedből szeletnyi
égi ragyogást.

Perzselő szent lángot szeretnék,
égig lobogót,
és bátor lenni, mint a szentek,
kiket a halál se rettent meg,
s tartják lobogód.

Flórián Tibor: Három változat

Egy virágra

Arca szomorú és szelíd,
meg kell halnia reggelig.
Illata a szélbe lobban,
csak szirma omlik le holtan.

Kérdés

Tudnál-e még dalt dúdolni,
haláloddal gúnyolódni?
S mint akit új útra hívnak,
nevetni, hogy érted sírnak? 

Tanács

Mikor eljönnek érted
- magányod helyett –
válaszd a mindenséget!
S miként a kép,
- az összetört keretből –
bátran,
a végtelenbe lépj!

1983

Kannás Alajos: Balsors

Valami történt
amire egyenlőre nem tudunk
becsületesen feleletet adni
A tatár hadak
nem jutottak el Mohi pusztáig
a törökök még Szarajevót
sem akarják nagyon segíteni
s már nem is sejtik
hol van Mohács
Estván kerály meg
szélesebb a Cselepataknál
fulladásról szó sem lehetett

Röviden: nem volt
tatárjárás
és nem volt mohácsi vész sem
de nem volt becsületes
keménység a harchoz
csak szónoklat szónoklat meg mese
még hordó sem volt

szozattovabbacikkhez

Negyedi Szabó Margit: Merengés…

Ki élsz a fénylő csillagok felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád száll szívem, s ajkam Téged áld.
A mélységből lelkem Feléd kiált.
Ha bármily nagy búsulásod van is,
Hogy vesztére jár minden nép ma itt.
Ne haragudj ránk, bűnünk ne keresd:
Áldd meg a népedet és szeresd…

1982

Tollas Tibor: Árulás

A tárgyakkal kezdődik észrevétlen.
Az új ággyal, amelyben fekszel;
körül a részletre vett bútorok
opálos hideg ragyogása,
melyet nem békít a villanykályha
szabályozható melege,
sem a jégszekrény, amit nyáron
fülledt konyhádba szereltek fel
az új tűzhellyel, fele áron.
S mondd, rádión mered-e
a régi éned hullámhosszán
visszacsavarni három évet,
osztrák földön az érkezésed,
zsúfolt táborok szalmazsákján
az első korty párolgó teát?
Míg szürcsölted a szabadságot
könnyű batyuddal hátadon,
ki tudja, úgyis visszatér…

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Egy közmondás nyomán

/„Verba volent, sripcta manent”/

Az élet jutalomjáték,
s ha végső értelmet kapnak a szavak,
hogy is lehetne másként?
Az írás is elszáll, a sírás megmarad.

Jagos István Róbert: Miért?

Miért nem nőhetek az égig?
Miért kell a Nagyok árnyékba élni?
Minek a csúcs ha úgy sem engedik,
Hogy megpihenjek rajta reggelig.
Miért baj az ha szeretnek?
Miért kelt ez zavart te benned?
Mire fel ez a makacs gyűlölet?
Talán irigység tanyáz szíveden?
Nos, meglehet.

Kapui Ágota: Odaát

Párkáink most új sorsokat szabnak,
átsző mindent lassú tér-idő --
gránitlapba vésett fogadalmak,
véletlenbe botló kockakő.
Szavaim a földről fölemelnek,
emlékekből adnak rád ruhát,
ártatlan vagy újra mint a gyermek,
testetlen, s a lelked odaát.

2018

Kányádi Sándor: Nóta

sültgalambra ha
vártál volna
ébredj testvér
a nyers valóra

hát kaparj kurta
s neked is lesz
mert hoppon maradsz
ha nem nyüsletsz

aki szegény volt
még szegényebb
lesz a tehetős
tehetősebb

fürkészheted mit
hoz a holnap
lesz a becsapott
becsapottabb

aki húzatja
meg azt mondja
mindig így volt hogy
mi a nóta

s a magamfajta
hegedősnek
vérét veszik a
tehetősek

1994

Szervác József: Szegény

Szegény vagyok Apám is
egyre vénebb halott
elhordták mindenünket
száz aranyvonatok
Ha mi örökünk volna
hómezőkben bolyong
szemét ránk fagyja sztrájkol
egy vaksi napkorong

Én nem tudom mióta
én nem tudom mikor
vert sereg maradéka
bennünk a férfikor

Szegény vagyok Időtlen
akár az elvetélt
meghalni kevés volna
élni ráfizetés

Jussoltam csak keresztet
egy régi hon után
s új hon nem vérzett értem
ezen a golgotán

Szegény vagyok Hát nem kell
se manna se remény
Szevasztok
                 - aki voltam:
Szegény, Szegény, Szegény.

1988

Arany Tóth Katalin: Láz-adó

A tétlenség
páncélruhájában
feszengve nézem,
ahogy láncait fűzi
a félkegyelmű pokol.
Milliók homlokán
verejték mélyít árkot,
a szívek helyén
eltaposott vágyak
motorja zakatol.

Sorsot húznak
az indulatok,
s a céltalan tervek.
Számolom
a nyomorban
fáradtan megülő,
fegyelmezett csendet,
kényszerláncon tűrve,
ahogy jól öltözött,
betanított szónokok,
meggyötört sorsokat
félelemmé vernek.

Ma még ököllel
döngeti a vágy
az égig nőtt falakat,
de holnapra meglehet,
hogy lila ajkak mögé zárt,
éhes gondolat marad
minden, mit megtarthat
a szabad akarat.

szozattovabbacikkhez

Barna Zsolt: Életrajz

Láttam szülő nő homlokán
hideg verejtékcseppeket.

Hallottam elhaló sikolyt
fel nem sírt gyermek felett.

Ütöttem ököllel nyitott ajtót,
zártam le anyám szemét,

    ravatalon rúgtam fel gyertyatartót,
    fogtam fehér koporsó fedelét.

Estem eszméletlenül a mélybe' ,
üvöltöttem Semmibe neveket

Észt bontó jeges szélben
láttam ház felett szellemeket.

Éreztem létért esdő ajkakból
sóhajtó, utolsó nyirkos leheletet.

Ittam cipőből Múzsa csókját,
forró testéből hűs szerelmet.

Kaptam fiatal bakfis bókját,
ettem vele édes cseresznyét,

köptem a szerelme magját:
sok - sok magányos estét.

Bátai Tibor: Mondhatni

Mindened merő áttétel és hasonlat.
És csupa majdnem.
Úgyszólván átéled.
Jóformán azonosulsz.
Mégis, mintha túlértékelnéd.
Szinte szétvet az igyekezet.
Úgyszólván a becsvágyra bízod magad,
amelytől hajtva újra meg
újra nekilátsz körülírni,
amit sehogy sem tudsz pontosan megnevezni.

Bíró Rudolf: Karantének

Fátylat borítanék a múlt arcára,
Míg te halotti leplet, ami foszlik.
A homokóra fúrt aljára
Mért vésed: hogy életfogytig?

Kényszerenádot kántálsz nekem
A bezárt windows-ablak alatt.
Nem hallja senki, hisz egy váróterem
Az elméd. Ne kapard a falat!

Nem vettem ki szabit, kirugtál
Az életedből. De ez a szabadság.
Az utolsó találkozásnál pirultál,
Tudom, ez introvertált zavartság.

Feles pohárba fojtott szesz,
Az egyedüli fele barátod.
Nem hitted volna, hogy fontos lesz,
Hogy otthon van e még családod.

Vak voltam, és gyerek nyelven
Bennem ragadt az elmondhatatlan.
Te két szemmel vagy figyelmetlen.
Nekem egy van, és oszthatatlan.

Czipott György: Sarokpont

.mind mit sejtesz
s bár néven szóra bírsz
     dögkútkincse rézgomb
     valóságmímű
     lázárcsudákban
     önmúltjába hurkolt téridő

.anyagságod tegnapzilált hordalék
     s eszméidben kabócazaj

.törvénysoron lásd
     mértéketükrös
     sárló zöldleányok
     szenttéajzott öltüze
     sosem valódi

.elme vanvége mezsgyén
válaszban csak kérdést talál
hisz kisded jóltudása
lélektúlnan
     :sem élet
     :sem halál

Dóczi Székely Gábor: MAGYAR ÚRKOPORSÓ

A Rákóczink Kassán.
Köddé vált a pompa:
Borsi düledezik.
Múltunk sírba vonva.

Gelencén a templom.
Nagybányán a festők.
Bartók új világban...
De mind maradt testőr.

Szecesszió délen.
Komor Marcell műve.
Romvár vigyáz Huszton,
Hogy a gonoszt űzze.

Garamszentbenedek.
Nekünk Úrkoporsó.
Doborjánban maradt
Az összes Rodostó.

Ernst Ferenc: Határtalan vonalak

Vonalat húz a dac.
Múltakat töröl.
Nem vesz tudomást
vérről, esküről.
Elvesz, hogy adjon,
jogtalan.
Mondvacsinált
jog ha van,
szakadnak kapcsok,
családok hegek,
ha maradok, akkor
is máshol ébredek.
Maradtunk.
Mint fészkét
védő szent
turulmadár.
S maradt a
száz éves
rémálom.
Vonalzós határ.

Fülöp Kálmán: Kezünk fogja…

Rég elhervadtak
a rózsák,szirmai
szétszóródtak.
s a reggeli harmat
pírján a színek
muzsikálnak-

csendes liturgia
a kezdet,s bár
vihart ígérnek
a szomorú felhők

a derengés hullámain
hamisan
kergetőznek
a csökönyös percek-

a nappal arcára
vissza tér a mosoly,
és félelmeink ködén
kezünk fogja az Úr.

Gavallér János: Múltammal múló

Nem a szikkadt-nyers madárlátta kenyér miatt
vártam, mit rejt tarisznyád,
hiányoztál egyszerűen, mint egy falat kenyér,
múltammal múló jövőm kerestem;
ott vérzett ki ingázó izzadságban minden nap
és nem vette észre senki,
hogy morzsák jutottak a meghitt szeretetből.

Kikopott bölcsőből a dal,
vályogvető gödrökben nem tapogatóznak kölykök,
hatalmasra nőve nem megy perzselve a nap a földbe,
kaduc-fogságba terelt szabadság birtokol,
és
néha üvölt a csonka temető;
ott, a volt sírhelyekre nehezedik a jelen:
madárcsicsergés nélkül reszket a levegő.

2020.05.20. a paraszt

Kardos M. Zsöte: Ahogy a vér halványul

A pillanat oly kicsiny
a kijózanodástól az igazságig,
kinyújtott és visszavont kezek,
felemelnek és levernek.
Mosoly lombok alatt
nyugalmat remélek,
Folyó hullámain felém ringó választ.
Eltettem az időt,

minden percem tövisre akasztva,
Nap érleli, kövek megtörik,
míg fény van, sötét is követi,
árnyak takarnak gondolatot,
szelek sem jönnek elfújni
agyam szemcsésre fordult homályát.

Szeretőm ágyának ráncaiban,
émelyülten az érintéstől,
szerelem formáiban
szilajon elhagyva bölcs szellemet,
semmit se akarok tudni
rajtad és rajtam túl,
előidézett tragédiákat,
ahogy a kavics a parton elpereg.

Azt akarom, hogy merülj,
és hagyjál elmerülni
hervadtan, ahogy a vízbe szórt
virágokkal messzire úszik
a sírás, mi tehetetlen
a múlással és mozgással szemben,
az idővel szemben, ahogy a vér halványul.

Kaiser László: Magyarok

Fogyunk, romlunk, mégis megvagyunk,
győztes, vesztes – ez is mi vagyunk,
pusztít, éltet átkunk, áldásunk,
jövőt gyilkol testvérdúlásunk.

Hiszünk vagy nem, Isten megsegít,
talán úgy, hogy éppen nem segít,
talán hitünk így is megmarad,
talán lesz még – nekünk virradat!

(Joós Tamás megzenésítésében hallható a youtube-on.)

Kemecsei Gyöngyi: Asszonyok nyara

már nem hozok neked
sarjadó tavaszt
talán az utolsó is elhervadt
egy fogadkozó koldus
remegő kezében
régen
de még adhatok nyarat
azt a langyos nyárvégit
amit enyémnek mondanak
hozhatok vállamra leomló
hófehér hajat
miből néhány szál
ruháid szövetén
makacsul megtapad
nem
nem lesz majd
a jól ismert lesöprő mozdulat
csak nézzem sokáig
ami belőlem
gyengülő válladon
ott maradt

M. Karácsonyi Bea: Jelképek

Álmomban áttetszők a fák,
ködbe vesző fényből homály.
Konyakszínű lehetne szád,
elfolyt szín - gyenge muskotály.

Ott vagyok én is, de nem látsz,
fehér ünő - ős jelzések,
szarvasok és rókák futnak:
teremtésben a jelképek.

Nagygábor Margit: Csend vagy csönd

az idő mint pókhálót
körém szövi a bennem
növekvő csendet
bebábozódik a test
hogy átlényegüljön
síri némaság ez
visszhangtalan

olyan magad vagy benne
mint megfáradt lélek
az elmúlásban
csak egy betű
s a csendből csönd lesz
így maradsz meg
az időben és a csönd...
máris beszélni kezd

Paál Marcell Hesperus: Az idő lélektana

Bádogkalitkában csontmadár ül.
Gubbaszt, topog, szárnya pergamen.
A kotlást választotta szenvedélyül,
és rikoltozik, mikor senkisem.
A ketrec padlatán egy homokóra,
ólomreszelékkel viselős.
Üvegruhájának széle-hossza,
változó, de mindig ismerős.

Bádogmadár gubbaszt csontkalitban.
Higanytollat visel, nagybeteg.
Kúrálgatod, persze holtodiglan,
de a terápiát sosem mondja meg,
hallgatása sanyarú könnyebbség,
borzalmas, hogy szüntelen fülel,
mandalára cseréli keresztjét,
álszerény és mindent felügyel.

Pápay Eszter: Életre ment éppen

A higgadt gondolat,
hogy emlékként ápol.
Hogy pehelysúly vagyok már.
Felhő. Madártoll.
Hogy mindegy, szent áhítat,
vagy vaksi szél sodor.
Hogy életre ment éppen.
Vagy lustán tékozol.
Míg nyoma izzik bennem:
kormos lávakő.
Röppenne az idő.
S egyszer szárnya nő.

Pethes Mária: Ez a rend

két költözés között a madarak
magukban hordozzák
szívdobbanásom visszhangját
és rám éhező ajkad közé dobják
minden késik a perc a vonat a nyár
az engem kívánó szád de ha megérkezel
csókodban pulzál szívdobbanásom
visszhangja és azt mondom

ez a rend
azután te
és te és te

szemérmesen elfordulnak az állócsillagok
tartom a homályt nehogy agyon nyomjon
két szárnyammal verdesek amit vállamon
felejtettek az álom tünékeny madarai
ragyogtatom fölötted a másodperceket
ha elmész magaddal viszed szívdobbanásom
visszhangját csüggedten lógnak vállamon
szárnyaim és azt mondod majd jelentkezem
ez a rend

azután te
és te és te

Pethő László Árpád: Trianon árnyékában

Naponta készen át
fordulhatsz – fel-felhorgadsz
égig száguldhatsz
a mennyekben ott
alant s fenti pokolban
süllyedhetsz holdnyit
láthatod a lát-
hatatlan emelkedést
a táguló kék
egét – itt bennebb
ama vörösben – vérben
hogy érhetőn értsd
az elme koppa-
nását – égiek földi
durranását bent
a tüdő mögött
abban a sóhajnyi éj-
ben révedező
kérdésben – mi áll
a ki s bejövő lélek
útjában hogy szállj
leszállj aprócska
égi szigetedre – állj
és szertenézve
kimond: itt is ott
vagy magadba hullva ím
szárnyatlan madár –

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsa: Kétségek órája

várjam, hogy várod hogy menjek?
várjam, hogy várod hogy gyere?
várjam, hogy a távolság várának falai
leomlanak az egykedvű időben?
bontsam a távolságfalat tíz körmömmel?
vagy várjam, hogy a szívemből eredő artéria
lüktetve áttöri a föld szívét,
és kapillárisodba kapcsolódva veled legyek?
várjam, hogy várod jöttöm?
várjam, hogy várod jöttöd?
várjak, míg elmúlik, hogy várlak?

    Elmúlt.
    Nem várlak.

Székely- Máté László: Ingyenebéd

Tétován ténfergő megoldóképlet
Pincében elásott kopott kabát
Elnapolt csókokat viszonzó élet
Reszket, csak reszket egy házibarát

Kábultan elfekvő vízfoltos matrac
Sarokba sodródó poros szemét
Ostobát átejtő szeánszot tartasz
Meddig, még meddig lesz ingyenebéd

Váratlan vendégek táncolnak sorban
Kandallók lángjait issza az űr
Titkokat feltörő kalapács koppan
Fedetlen asztalra kendő kerül

Szomjoltó viharban megváltás tombol
Világgá szaladó riadt ebek
Hajnalra véget ér, elég a jóból
Ruhátlan remeték köszöntenek

Csillogó arcokon száradó tinta
Kísértetkastélyod nem érte kár
Semmiből sarjadó virágod mintha
Lázasan legelné ezer szamár

Támolygó felhőkön rézputtók szállnak
Félvándort köszönt egy esetlen kéz
Földhegyet tipornak cipőtlen lábak
Semmi nem könnyű, de nem is nehéz

Tímea Gulisio: Asztaltánc

Egy bőrönd elég.
Tovább már együtt megyünk.
Szerelmet idézünk.
Mintha nem lett volna
Eddig is itt.

 bőrönd

Valek Tünde: Őrtüzeknek fellobbanó lángja

Kárpátok ölelésében szunnyad
Száz éve alszik a Csodaszarvas
Százéves álom, ahogy kitelik
A szép Szőke szarvas ébredezik
Emeli fejét az esti égre
Agancskoronája ékessége
S a puha csendben, madárszárny rebben
Tollpihe lebben, s kéled e jelben
Megannyi szívben az emlékezés
Trianon némajajú szentjeiért
Távoli falvakban, városokban
Itt-ott halkan, majd egyre hangosabban
Megkondul és zúgva-zúg sok harang
Az elmondhatatlan fájdalom kong
Hegyen, erdőn, folyóvölgyben, síkon,
Bús szarvasom, tartsd ékes fejedet
Agancsod ágain gyulladjanak őrtüzek
Tisztuljon a halvány emlékezet
Teljen meg fénnyel a Kárpát-medence!
Nem búsulásra, újrakezdésre
Összefogásra, örök hűségre
Nem hagyjuk szép nyelvünket elenyészni
Nem hagyjuk szarvasunk messze űzni
Bízzunk hazánkban, bízzunk a családban
Bízzunk Istenben, bízzunk egymásban
Bízunk népeink bölcsességében
Megmaradásunk reménységében
Áldásban, bőségben, békességben!

2020. 05. 29.

Ványai Fehér József: Lottó bácsi, Kávé néni, avagy jobb volt gatyában…

Kisdobos lehettem még, vagy már úttörő,
Anyai nagyszüleim rokonságánál, az öreg-
Szőlői nyaraláson verskötet akadt kezembe
A kisszobában, s nagyon megtetszett, amit
Benne találtam. „Jobb volt gatyában
hancúrozni, lépegetni a háztetőn, megenni
Anyám vacsoráit, keresni első szeretőm…
Jobb volt, jobb volt, most se rosszabb”…
Vagy: „Lottó bácsi, Kávé néni, savanyú
A pofitok, jó volt élni?” Valami különös bizsergés
Indult meg bennem nyakszirttől lefelé, úgy
Imponált a szöveg, azt fejezte ki,
Amit éreztem, de ilyet én nem
Tudnék írni, bár szeretnék. Esett az
Eső aznap, úgy kerültem odabentre,

szozattovabbacikkhez

Varga Árpád: Eszményi

Nézni, nézni, nézni…
Arcodat fürkészni,
minden egyes arczegzugot,
a kontúrt, az áll-hajlatot,
a fülcimpát, a száj szélét,
a szemhéjak melegségét:
a férfi szereti a nőt nézni,
csak nézni, céltalanul.

Varga Rudolf: SZÍVDOBBANÁSSAL

Perceidet, falásnyi
kenyeret
szétosztani
s
morzsánként visszaadni
azoknak,
kiktől kaptad.
Levenni
a
rontást, visszahulló
átkot.
Vigasztalni
a
fájdalombazuhantakat.
Felemelni
az
elesettet. Simogató
szívdobbanással segíteni
a
megkeseredettet.
Némán
teljesíteni
küldetésedet.

Vernyik László: Anyám kertjében

A vetemények rendbe sorolnak.
A járdaszélén nyíló dáliák.
Estét mesél a körtefa lombnak
napnyugtakor a lila mákvirág.

E kertbe hálni jár el a jóság,
a fakerítés deszkái között
napfény szivárog, ring a valóság,
s álmos ölében Csend az újszülött.

Öreg kutyája szőre kopott már.
Eb a javából! Vén, hű és derék.
A kút káváján egy ellopott nyár
vegytiszta könnyel sírja ki szemét.

.Mert anyámtól ellopták a nyarat.
A vén Idő is főt hajt itt falun.
Anyám elalszik, s szemhéja alatt
Tamás lép be a kicsi kertkapun....

.Csodák születnek ezen a tájon.
Ez a vidék csak őriz, s nem felejt!
Együtt zokognak nyár-éjszakákon...
...Együtt is halnak, Anyám és a kert...

Zajácz Edina: Eléd kínált a lét

Egyszer sem hívtál, eléd kínált a lét.
Sírásaink hallották meg egymást, mikor
védtelen bordáid alatt a férfikor
múlása nyitogatta sorsreteszét.

A tizenháromezredik katarzis
nélküli hajnalon szomorúságodba
szerettem. Előttem senki nem állt sorba;
legyen ölemen nyugvó unikornis.

Engem nem őriz ringó csípőjű lányság.
Ott térdeltem - mint Isten marionettje -
bánatod előtt, hogy megfürösszél benne.

Azon a napon lettünk igazán árvák.
Mióta nem látlak, úgy zokogok éjjel,
mint ahogy sírásod bennem terült széjjel.

Zsebők Csaba: Acélvajjá érve

Szilaj fergeteg
vérbő görgeteg
az éhséget görgetem
a vágyamat tördelem
Álmodok világot
kárpáti virágot
balkáni illattal
nyugati humusszal
Álmodok világot
térvesztést kiáltok
folyton mélabúval
huszáros rohammal
Dunatáj-vágyakkal
ősmagyar árnyakkal
szennyezett tárgyakkal
őskanyar-szárnyakkal
Betegségtudattal
illő kritikával
Közép-Európában
hitvesi ágyban
Veszteséglistával
nemzethalál-frásszal
S mégis reménykedve
acélvajjá érve

Áprily Lajos: Tetőn

Kós Károlynak

    Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”

    Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

    Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

    Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

    Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor5.

    És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.

    Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

    Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor:
  Erdély…

1922

Gunda Béla: Elbuksz, Európa!

Bozontos homlokod fáradtan döf a századokba
és már ráncosodik, mint a bús öregé,
ki a padkán gubbaszt s letűnt dicső napjaiban
eltompult aggyal, morogva gyönyörködik.

Körülötted új, ifjú népek tánca viharzik,
sárgák és feketék ajkáról ömlik a szó. –
S mit adsz te már? – itt az óceán és Ázsia mentén,
hol a néma őszi szelek fáradtan vánszorognak.

S az együgyű vándor is éhesen emlékezik
a fiatal időkre, mikor még társai szabadon róhatták
az utat Dácia és a frank tájak között,
hol ma ezer határ van, s meghalt a szabadság.

Meghalt a szellem is! Ledőltek a szobrok,
nincs ki újat faragjon a bronzszínű hősről,
ki lihegve hozza a hírt egy távoli vidékről,
aztán összeesik, mint egy jámbor állat.

Elbuksz, Európa! irtózom már ráncos emlőid
keserű anyatejétől s vágyva tekintek
szilajabb korokba és duhaj tájakra,
hol a barbár lovasok éneke támad.

Népek mosolya árad a szilaj folyamokkal,
s fölzúg az öröm a pogány pusztákról,
mikor új táncos fia születik
az el nem lankadó titkos szerelemnek.

Reményik Sándor: Himnusz a csúcsokon

Horváth Jenőnek

Nekünk csak ott szabad
Énekelni a tiltott éneket,
Ahol a zerge jár,
A völgyi köd felett.
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
Csak visszhangja van, százezerszeres,
A kimondott szó: eltemetett kincs,
Titok, amelyet senki sem keres,
Nekünk csak ott szabad…

És a dalnak, a megszokott-simának
Ott a magasban örvénylése támad,
Soha nem hallott felséges zengése,
Könnyes és rettenetes üdesége:
„Isten, áldd meg a magyart!”

Nekünk csak ott szabad,
Ahol a zerge jár,
Ahol a szél szalad,
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
S a kimondott szó kőbehantolt kincs.

Nekünk csak ott szabad…
Nekünk már az örök hóig kell menni,
Az Isten zsámolyáig,
Ha ezt a dalt akarjuk énekelni…

1922. május 23.

Sipos Domokos: Két tűz között

Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk
A csúcson viharba, napba nézve,
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átreng,
Fájó szívünkön megszűrve,
Érjen téged: Erdély!

A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránktekint
És szórja ránk szavának nyilait.
Az öregek régi buzogánya
És ifjak fürge kelevéze
Süvítve éri meztelen mellünk.

És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetőn?
Kinek nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsőség és az ország?!
S mi állunk!
A viharvert tetőn
Állunk!
És vérző szívünk az égre tartjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély.
Erdély a hazánk!

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf