Mécs László: A feltámadott Lázár tűnődése

Ki meghalt: már ne térjen vissza többet
s siralomház poklából, se sírból,
mert minden embert kérdőjellé döbbent.

És felkiáltó jel lesz sok-sok ember:
fölösleges lett! Úgy néz rá a Május
s a dús-emlőjű Nyár, mint a December.

Feltámadt ember kínnal kéri vissza
a szétbitangolt holmiját s pirul, ha
egy kérdőjeles arc válik komiszra.

Ó nem nagy dolgok – ám pár perce boldog
volt például bőrös vadászkalapja
alatt, míg félrevágta és rikoltott.

Hogy kérje vissza az új birtokostól?
a bicskáját, bakancsát, ócska háti-
zsákját, világjáró vándorbotostól?

S hogy kérje vissza nem egytől, de száztól
bútorzatát, kutyáit? Hogy terelje
lepkéit vissza, mint nyáját a pásztor?

Harangvirágok kék giling-galangját
hogy hajtsa vissza a lelkébe? Dúcba,
vagy szívbe hogy terelje sok galambját?

A méheit hogy hívja méhesébe?
Volt cimboráit koldus-asztalához?
S a boldogság Kék Madarát szívébe?

Én föltámadtam s minden arra döbbent,
hogy köntösömre már sorsot vetettek.
Aki meghalt, ne jöjjön vissza többet

Nátolyáné Jaczkó Olga: Elibéd!

Ha egyszer azon, a nehezebb félúton jönnél elém!
Mikor egyedül vagyok az őszi mezőn,
ahol a sár akkora erő,
hogy magába hív rántani engem!
A növények szaga nincs szépítő illattá szűrve,
s mindenünnen kihívólag dicsekszik a föld,
hogy nem csupán hullott falevelek,
hanem emberszívek is ott rothadnak
sokszoros rétegeiben.
És érzem, hogy nemsokára az én szívem is
veszendő sorsára fog jutni!
Ha ekkor itt jönnél elém!
Én nem kívánnám, hogy átvedd tőlem
az egész földnek fél terhét!
Csak átkarolnál és vigyáznál,
hogy meg ne billenjek szörnyű terhem alatt,
hogy mindig egyenesen menjek…
Néha egy kicsit mókázva is tarthatnál
a helyes irányban, virágot lengetnél,
vagy nyulacskát mutatnál az ujjaidból,
mint nyugtalan gyereknek
az ambiciózus fényképező…
De mi mindig csak ott találkozunk,
ahol a kultúra sínekkel és aszfalttal
szabályozza könnyűvé az utakat!
Ott segítesz átvenni a terheimet,
melyeket nem az ősi rendeltetésből,
csak egy kereskedés polcairól hozok magammal.
Itt vagy hozzám jó, olyan jó,
amilyennek lenni megengedi az illem…
Könnyű, szénsavas bort töltesz a poharamba,
amely csak annyi jót ad nekünk,
hogy libbenünk tőle jobbra és balra,
mint a pohárban felhabzó buborék

Pósa Lajos: Türelemmel küzd az ember

Türelemmel küzd az ember
S boldog soha nem lehet:
Izgalomban, siralomban
Tölti el az életet.

Hogyha van is néha egy kis
Nyugodalma, öröme:
Megzavarja, elnyeli a
Búnak, bajnak özöne.

Úgy van. Itten drága minden.
Drága minden örömünk:
Egy kis jóért, mulandóért,
Százszor is megfizetünk.

De a végzet annyi mérget
Dob kelyhünkbe untalan,
Hogy az a kis édesség is
Keserű, mi benne van.

Szomorúság, nyomorúság,
Vértanúság életünk:
Több erénnyel, több reménnyel,
Mint sikerrel küszködünk.

Addig-addig küszködünk, míg
Megjön a nagy jutalom:
Öröminket, keservinket
Elnyeli a sírhalom.

Gaál Áron: Ma is, mint tegnap

Ma is, mint tegnap cinkék, fecskék, rigók,
és egy különleges, erdőt idéző
ibolyacsokor.
Illatok, ízek és ahogy kinyílik
az üvegkannában a tearózsa.
Sajt és olivabogyó, bor és talán
egy szó,
egy lassan megszülető mondat picike
töredéke.
    Rajtunk múlik, hogy mivé válik majd,
és tán rajta múlik, hogy megformálódva
mivé alakít minket, téged, s magamat,
ahogy minden alkotás maga formálja
a magaképére alkotóját

Jagos István Róbert: Egy dologban sohasem

Szerettem veled lenni.
Karodba ölelve hajoltam hozzád
és úgy majszoltuk a pogácsát,
botorkálva a fagytól málló
téglákon.
Nem szeretted, ha siettem.
Úgy élsz, ahogy mész.
Nem hagysz időt magadnak, másnak.

Kenyérhéj szagod volt.
A gyerekkori zsibbadás a fejben még
mindig elkap, ha pékség mellett
megyek el, pedig már a szag sem ugyanolyan.
Mintha elvitted volna magaddal
és ami maradt, az konzervált emlék csupán.

Nem tudom mennyire fájhatott neked,
ha elhúzódtam tőled egy-egy barát láttán
és magamra öltvén a cinkosságnak hitt
önteltségem, magadra hagyva, hátra sem nézve
fordultam le tőled a legközelebbi sarkon.
Sosem mondtad, hogy fáj.
Voltak napok, hogy feléd se néztem.
A vályogfal olyankor földrésszé változott
és hiába verted, hangja elcsitult az akkori messzeségben.

Már akkor is hittem.
Hittem, ha bármi is árt majd nekem,
te ott leszel és ott folytatunk mindent,
ahol abbahagytuk.
Pogácsát eszünk, egymásba karolunk,
én panaszkodom,
te várod a következő sarkot,
ahol majd hirtelen eltűnök.

Hazudhattam, kérkedhettem.
Te csak bólogattál, mint aki tudja:
nekem a hazugság önigazolás.

Egy dologban sosem hazudtam.
Amikor kettesben voltunk,
mindig mamának szólítottalak.

2015

Kapui Ágota: Felismerések

Ötletet dobálsz felém mint kavicsot
próbára teszed tavam néma tükrét
végigkacsázik lelkemen a perc
és megfodrozza hátamon a csendet
az iszap-mélybe rejtett remegést –
amputált dallam jajdul még fülembe
s mint fantomfájás megforgatja orvul
csonkolt szerelmek húsában a kést

*

a porcelánbolt kényes polcain
ott terpeszkedik öntudatlanul
az elhízott vén balerinák álma
s az ólomlábú öreg obsitos
kit skatulyába kényszerít a múlt

*

Csak akkor ismered fel
hogy a leszedált szerelemben
kényszerzubbony volt
a boldogság
ha felszabadult leláncolt ölelésed

2017

Kányádi Sándor: Félárnyék

terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda

félárnyék van:
átlag

burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik

ó szemelgető boldogság
címerbe illő jelkép

nemhogy leparittyáznám
morzsát hintek
édesgetem

1975

Szervác József: Háttal

Mindent tudok. Én, szerelemre vén,
halálhoz túlkoros, jól ismerem
saját emésztőrendszerem,
s tudom, hogy nincs hit, lutri a remény.

Akárha én eszeltem volna ki
minden kőtáblák palinódiáit.
Semmiféle Megváltó nem járt itt,
csak néhány házaló! és valaki

mindenkor akadt viszonteladónak
a ragozatlan, nyers igékre,
valaki mindig valutára cserélte
a hamis rézgarasokat. Maholnap

minden aranynak lesz gagyi fedezete.
Mindent tudok. Tudok egy gyülevész
nyelvtant is ahhoz a kevés
menekült szóhoz, miből megértene,

ki pertuban van hóhérral, gyóntatóval.
Mindent tudok. Tudok egy furcsa
fantom-fájdalmat: egy bolygó múltja
csövezik bennem, a holnapról ha szó van.

Mindent tudok. Hogy e játék világ csal.
S tudok egy ölelést. Bevackolnám magam
arcod arcába, amíg nyitva van,
lennék benned fogoly madárdal.

Minden jövőmnek végleg háttal.

Albert Zsolt: Kevert

Reggelenként kevered a kávéd, imádkozol
és a láthatatlan közben vegyül az illattal.
A kételkedés lefelé hull, hűvös homokká válik a padlástérben.
Elmondott imák várnak a megtörténés betonpadkáján.

Fekete szemetes edények az utcán egymás mellett, hétfőn hét óra után,
csak a felfelé futó ereszek tudják megvigasztalni gyorsabban az eget
a kétségbeesésnél. Esténként levelet írsz, fogat mosol, pizsamába bújsz,
töltőre teszed magad, reggelre üzeneted jön.

Arany Tóth Katalin: Morzsák

Ma halált tagad,
és gyűlölve gyászol
a torzult jelen.
A láncra vert szabadság
toporogva táncol
egy szűk négyzetméteren.

A szemek íriszén
messzire fut a fény.
Hajnali fagyok ölelik
a szívekbe vermelt vágyat.
Hideg csöndek simulnak
behúzott, álmos ablakokra,
könnyével permetez
a túlhordozott bánat.

Czipott György: Camera obscura

sem ítélek, sem
akasztok,
vagyok rend s nem
rendtartás szerint.
testvéreim halott költők
és földdelistenes
parasztok.

nicsen múlt
és nincsen jövő,
csak míg elhívatsz
kettő közé.
lettem így hát
számadása
mindnek, mi hazává
felnövő.

lesz, aki van, lesz,
aki volt.
kerék, míg küllői
kitörnek,
úttalan utakra fordul –

szakadást sem tüntet
laza folt;
szép akarat már
csodatett
s otthonul világ
szövedéke…

Deák Mór: ÁMÍTAT

testem templomában
ma este a bor áldoz
fohászkodik is minden
már elmúlt ámításhoz

ámítson tovább minden
ámítson tovább engem
ámítson tovább ördög
ámítson tovább isten

ámítson tovább templom
ámítson tovább ember
hogy haldokló hitemből
ne magam emeljem fel

hogy legyen aki hallja
hogy itt már minden jajgat
hogy végre ne a legalja
vegye át a hatalmat

Ernst Ferenc: Közeledve

Feléd megyek, hogy magamhoz érjek.
Felém indulsz, hogy magadra lelj.
Betakarlak, mint fa törzsét a kéreg,
ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.

Téged nézlek, önmagamat látom.
Te bennem talán saját képedet.
Észrevétlen léptünk át a gáton,
áradást táplál a zúgó képzelet.

Hallgatom, ahogy szavad szól.
Vidáman, mint a hajnalmadarak.
Várat építünk őszinte szavakból,
érzéseinknek védővonalat.

Nem rejtőzködünk, nincsenek miértek.
Ahhoz, hogy láss nem kell, hogy figyelj.
Feléd megyek, hogy magamhoz érjek,
s te felém indulsz, hogy magadra lelj.

Fazekas István: Adél napi hexameterek

Mottó: „... nem tudok én meghalni, se, élni se nélküled immár."
(Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)



Látod, Adél, ím nélküled elvesznék, s porom izzó

ponttá válna az űrben: lennék alkonyi csillag,

esti halálig tartó elsuhanó-szomorúság.

Csókod nélkül, mint a beteg rab, csak toporognék,

s nyígnék, mint lőtt szarvas a nádban várva a véget.



Ó, örök átok: vétke kinek nincs, meglakol érte!

Hulló vére nyomán szaglásznak, s üldözik egyre

hajladozó nyavalyás kis senkik, törpe fajankók.

Hogy kivetették rám is a hálót! Földre omoltam,

ám a harang kondult - fölemel még engem az Isten.



Lám az idő peremén áldott meg hű szemeiddel,

holdunk árnyékában fonta körém karodat, s már

nem tudok élni se, halni se nélküled, égek örökké,

s bár a halál havazó meredélyén lépegetünk is,

félelmünk nincs, boldogan énekelünk csak az Úrnak.

Fövényi Sándor: Végállomás blues...

Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

Eső készül. Valami konok,
monoton, éj illatú.
A villanydrótokon szomorú
song zsong, talán blues búsong -
lágy húrjain ring, szorong a dal.

Acélszálak zúzott kőölén
karnyújtás a végtelen.
(Halkan röhögő váróterem)
Egy jegy fülébe súgja:
nem létezik oda-vissza út.

Felriadok. Számban borom
savanyú íze hever.
(Aludj, aludj a szél énekel.)
Hiszen utazni jöttél,
sorsod megváltott jegyén, oda.

Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.

Fülöp Kálmán: Most is

A csók, amely
az évek
tüske-álmán
volt-éjszakáim
sötétjén kísért.

A szó, amely
a feledés
homályán
ott esedezve
bocsánatot kért.

A mozdulat
feléd nyújtott
csokorban –

arcomra ma is
mosolyt csal
a nyár…

Fűzbarkák
csendjén
találkozásaink
távolából

a közelséged
hozzám ma is
visszajár.

Gavallér János: Rejtett gondolat

Mezítláb, frissen vágott tarlón,
sétálsz, vagy futsz, szúrja talpad,
s csendes a hurcolt gondolat,
szinte csak a messzeség, távol
jár előtted, hová is indultál.

Más is járt már itt előtted,
de nincs kitaposott ösvény.
Hajolnak szolgalelkűen
más utakon a fűszálak,
s nem sercen ki sehol a vér.

Itt, mindenki előtted arat,
mezítláb, frissen vágott tarlón,
rejtett gondolat simogat:
Itt jártak, akik akaratából
létezel.

2021.04.28

Imre Flóra: Déjà vu

egy szárnyatört arkangyal itt
ha emlékeznél is hiába
a múlt megőrzi tárgyait
kevert rétegek nincs datálva

honnét ez a leküzdhetetlen
ismerős belső reszketés
hogy vergődött a két kezemben
honnét szomorú szeme néz

kétes a kronológia
mi most mi régen itt már ki látja
hidegláz nem hagy el soha

szárnya láng vergődöm hiába
égési sebek múlt nyoma
végigperzsel sebzett a szárnya

Jóna Dávid: Az ostrom naplójából

Az ostrom 374. napja.
Egy puzzle-darab, s egy ok a merengésre.
Egy barátom filozófussá itta magát.
Szerinte szükség van a pókokkal a kapcsolatteremtésre,
s hogy az ember ne írja fel sehova a jelszavát.
Valójában sosem mehet a szemünkbe a füst,
a hó pedig nem fehér, hanem inkább ezüst.

Az ostrom 375. napja.
A barátom riporterré itta magát.
Azt kérdezi, hogy a világörökség után megfizették-e az örökösödési adót?
A csókot adni jó, vagy kapni?
Miért hívják vesztességnek a vesztenivalót?
Mi tulajdonképpen rügyek vagyunk, ha szoktunk kifakadni?

Az ostrom 376. napja.
A barátom elbizonytalanodott.
Hitler vegetáriánus volt.
Da Vinci szerint az utolsó vacsorán angolnát ettek.
Olyan nincs, hogy felrúgni a protokollt!
A Titanic lehet, hogy nem is ment jéghegynek.

Az ostrom 377. napja.
A fantomfélelmek és a valódiak ugyanazok.
Minek magunkat áltatni?
Unókártyával pasziánsz, cseh kettő a tévén,
a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni,
de vajon, ki nevet a végén?
ki marad a végén?

Kemecsei Gyöngyi: Áldozat

Magasra vitted
a kereszted, Uram.
Az ég kapujáig vonszoltad
súlyos golgotád.
Bár a poros útszélen is
tövébe borulhat bárki,
aki hinni vágy.
De Te őérte tetted.
Ki a legmélyebben áll.
Hogy a rászakadt ég alól
is lássa jól:
csak élet van.
Nincs halál.

Kiss Teleki Rita: Piszkossárgán

Lehettem én is hibás,
ahogy feszített annyi évig.
Emésztve éjszakánként,
a tűréspont szintjéig.
Régi pillanatok, remegő képek,
két kisfiú, könnyek a párnán.
Még üzen valamit, valami régit,
szemekből hullik, koszosan, sárgán.

M. Karácsonyi Bea: Rácsozat

Bezárva éveim mögé – élő látszat,
és hogyha a Hold fél, épp úgy vele félek,
amikor vacog, mint szél fújja a nádat,
a vacogásába én is beleférek,

és mindegy az hogy köröttem üvegfalak,
vagy a hajamból lesz hamuszínű bánat,
az idő tőrcsontja kettéoszt, elfarag,
búcsúzik lélektől a vérhús. Holtjárat.

Előbb összefázok még az ellenséggel,
bolondos április csókolózzon velem,
Sakura bársonya kergessen meg széllel,
nyáron strandpapucsot lássak az Istenen.

Flamingó-felhőkkel, ha elhív szent mantra,
égi laptopomon is csak verset írok,
talán dinnyehéjat viszek a rakpartra,
ha József Attila ott lesz, rákacsintok.

Máté László: Becenév (2016.)

Amikor a fák felnőnek az égig
Amikor nem kopnak el az adott szavak
Megbecsüljük a ráncosat, a régit
Ha a jelen siet, de nem szalad
Amikor személyes lesz minden
Mert látjuk, a csónakunk közös
Ha egyszerre óv sok isten
A legkisebb közös többszörös
Mikor vállunk nem puskatustól kopott
Nem málhazsáktól görbül a hát
Nem kell megtudnunk, ki lesz ott
Ahol egy hős feláldozza magát

Amikor a vas csupán vasalásra jó
Ha nem kémeket szolgál a kémia
Mikor csak huzat ellen kell ajtó
És mindegy, a szomszéd kinek fia
Amikor sísapkád csak síeléshez kell
Ha álcaruhád nem harag ellen véd
Mikor hangszóród nem indulót énekel
És a gyengéknek is jut ebéd
Mikor nem lesz már személyi számod
Csak rövid becenéven szólítanak
Nem törvény irányít, belső szabályok
Akkor leszel majd igazán szabad

Müller Péter Sziámi: Álnok Álmok

a szél csak akkor szél, ha fúj
a nap, ha nem süt, akkor is nap
a ködfelhőkön átdereng
de a zaj mögött csak sejthető a csend

a háborúk közt béke van
a harcosok közt szívszerelmek
míg együtt vagyunk, nincs viszály
civakodnunk csak a váláskor muszáj

aki jóságos
az éjjel fél
és idill lappang az álnokok álmaiban
a gyűlölet meghal
a szeretetért
ami nincs, az van, és nincs, ami van

mosoly nélkül ez csak a szám
ha befogom az orrom, nincsen illat
igaz, hogy akkor bűzt sem érzek
és a leleplezéstől lesz csak szégyenérzet

míg nem tör ki, nem szenvedély
csak szenvelgés, csak egy úri szeszély
a biztonságban nincs veszély (és a)
némasághoz csak az kell, hogy sose beszélj

Nagy Horváth Ilona: Esténként kis álmoknak

Elméletileg sincsen semmi másom,
ami hozzám tartozna ezen a világon,
mint ez a mindenhonnan előbúvó gondolat,
ismerek egy embert… - mesélem,
és nem mondom el senkinek, hogy ebben is te vagy.
A valóság megfoghatatlan, mint az idő,
mint a hiány lüktetése, ami nincsből
van, és mindent eltakarva nagyra nő.
Nyakában lánccal fel-alá szaladva múlik nap,
félelemtől reszkető, zavart kutya,
mi falatért cserébe szíven harap.
Vastagon fog minden, mi rajzol vagy ír,
ha áldás, ha átok. Nálam hazatalál,
mint a párna alá rejtett idétlen talizmánok,
levágott csavarvég, összegyűrt papír,
kicsi űrhajóra emlékeztető kacat,
dolgok, amiket felvettem játszani,
nálam maradt és zsebre tettem,
mint tudatlan gyerek a katicabogarat.

Pethes Mária: Két imádság

csak egyetlen fénysugarat
adj Uram ami elvágja
a gyűlölködés torkát
megnyitja az igazság forrását
eloszlat ködöt lefejti az álarcokat
szabaddá teszi az élet
szépséges képét hadd zubogjanak
a szeretet zengő fürtjei
*
Miatyánk hogyha vagy
szállj le a földre vess véget
a halál garázdálkodásának
simogasd meg a holtak arcát
tartsd életben az élőket
szabadíts meg bennünket
a rettegés viharától
vérünk tűzköre ne váljon
dermedt ágak hálózatává
bocsáss meg a félelmet keltőknek
miképpen mi is megbocsátjuk
hogy elfordítottad rólunk
óvó tekinteted jöjjön el a szeretet
a béke országa most és mindörökké
ámen

Radnai István: Önthaigetosz

mindegy hogy padon vagy palotában
létrejönnek a gyorsuló mutánsok
az észspirálok töredeznek
beépül lelkünkbe egy új szakasz

ivartalan szavak szaporodnak
még szerves molekulák
mint vírusok mutatják arcuk
borostáik már kapaszkodnak

mert akit a nyugat belerángat
semmi közünk ahogy eddig
a létünk szélén harcolunk
se padon se palotában

nem alszunk az éber sejtek
felismerik hol tört meg a spirál
ma még a vírusok korában
az idegen testtel harcba szállunk

Sitku Róbert: Suttogók

Mikor csak engedélyre
nyílhat szóra a száj,
mikor nem tudják, hogy ki
volt Ladányi Mihály,

és maszkot húznak ránk, a
szájra, majd a szemre,
és senkinek sem rémlik
ki volt Ady Endre;

mikor szabad lesz másra
és tömegbe lőni,
és átok lesz március
és átok Petőfi,

mikor nehezebb élni
és méltón meghalni,
és nem tudják, hogy volt itt
egy bús Vörösmarty;

s ha bezárul előttünk
a lét többi része,
mert nem lesz több Pilinszky,
vagy más, aki értse,

és nem halunk majd bele
a szépségbe, mint a
szépség koldusaiból
egy József Attila;

és ha huszadrangú lesz,
a könyvtárak titka,
hogy itt élt Váci Mihály,
itt élt Czóbel Minka,

s felírta a nevét az
égre mindörökre
Szabó Lőrinc, Hölderlin,
Kosztolányi, Goethe –

akkor nem mondhatjátok,
hogy nem szóltunk soha,
s ha szóvá tennétek, úgy
ki is az ostoba? –

akkor nem mondhatjátok,
hogy semmit nem tettünk;
mi mindent, ami él, az
égig felemeltünk.

Szakál Gábor: Dies Irae- A harag napja

/ Verdi : Requiem /

Közeleg a harag napja
vigyázz Isten serege
a poklok kapuját döngeti
a requiem zenéje

Nem nyílik a templomajtó
egy lélek se ki se be,
menekül a Krisztus népe
a kietlen semmibe…...

Tébolyodott,zavart elme
kísérti a világot ;
reng a föld és árvíz pusztít
tort ülnek a barbárok

A bábeli zürzavarban
az Igaz keresi helyét ;
elszabadult már a gálya
viszi a Föld szennyesét !

A Föld magvát nem táplálja
már,áradó dús manna ;
hamis vízióktól terhes
teremtésed országa !

DIES IRAE – tombol immár
a szörnyűség órája,
égeti már a lelkünket
hűtlenségünk nagy súlya.…..

Urunk, Teremtőnk, adj erőt
eltévedt híveidnek,
könyörülj rajtuk,segítsd meg
visszanyerni hitüket !!

- 2021 januárjában - a DIES IRAE ütemére

Szele Anna: Depresszív

április van
és hideg
és fagy
és hó
és szirom
és dermedt bimbó
és ölelés
és csók
feslésből romlás
és fázás
és halál

Varga Rudolf: TELJESÜLT

Felnemrobbant
százéves
bomba,
nevetséges legenda,
kikopott vagány,
már
csak
egyhelyben sétálok,
azt
is
síkhülyebambán,
merthogy
mostanra
mindent
megfontoltam, meggondoltam.
Újabb tavasz?
Nyár?
Minek?
Megvolt már.
Huhogjatok csak,
ti,
vállaimon
vedlő,
tollászkodó
ötvenkétésfél
bölcsbaglyok.
Teljesült
régi vágyatok.
Ím,
kocsmába
sem járok.
Csak ülök,
ücsörgök öreg
tojásaimon.
Dal sem hagyja el
számat.
De
elalvás előtt
olykor-olykor
még
lajstromba veszem
azt a néhány,
bezsákmányolt
punciszőrszálat,
hogy karbantartsam
memóriámat.
Mint szédülős,
vén kanmadár,
mindenen
röhögök,
zokogok.
Röhögve zokogok.
Zokogva röhögök.
Már csak
egy
nagy fagyra várok.
Várom,
végre
belülről
havazzon.

Vámos Hang György: Látó

-- Mily szép az ég!
Bár sohase tudnánk:
a tiszta lég
mázsányi súlya hull ránk!
-- Ha nem lenne ég,
se kék,
se felhő,
se villám…
Volna tán egy nő szeme,
az is épp így fénylene,
ragyogna
akkor is, ha már aludnánk!
-- Mily szép az ég felettünk!
Ha földre fekszünk:
megbetegszünk
s lesz belőlünk magocska…
Van vánkosom, dunnám’,
-- kicsiny vagyok, úgy aludnám!
De vagy a balta éle,
vagy a holdnak fénye
csillan duplán...
Vagy mák zizeg,
vagy a szederfa
részegen borul rám.
-- Jobb volna, ha ezt se tudnám!
De jó volna, ha ezt se tudnám.

Füzesi Magda: Sirályok

Míg köröznek a híd alatt –
alamizsnával megdobáltam –
még a lelkük is felszakad
egy-egy elnyújtott sikoltásban.

Az Ung rohan. A köveken
az apró habok is vacognak.
A sirályok – huszonheten –
rongyos álmokba kapaszkodnak.

Néha egyikük felkiált.
A tengert látja, elmerengve.
És elsodorja a határt
a szilaj vizek végtelenje.

Kovács Vilmos: Bikaháton

Hegy hátán hegy: púpos, csorba,
elvarázsolt, alvó csorda,
földdé döngölt ezer évek.

Elszállt lelkük, pásztorének
leng a század kormos egén.

S álmában egy tarka tehén,
hadak tiport útja mellett,
bömbös táltos-bikát ellett.
Szeme csillag, csupa szikra,
a homloka csapott szikla,
szakadék az orr lika,
langy párája alkony-lila,
villás szarva karácsonyfa,
hegyén a hold lyukas, csonka,
két patakot vizel csökje,
hamis gyöngyszem minden csöppje,
bozót-szőre férge farkas,
öt patája hernyótalpas,
lába között atommáglya,
s tehén-jámbor falum hágja.

Bikám, bikám, táltos bikám,
van nekem egy vaskarikám,
fából csinált, ezeréves,
tatár, török, magyar véres,
orrodba ha befűzhetném,
falum, riadt, jámbor tehén,
tarka anyád fehér nénje
patádtól tán nem is félne.

Balga álom: táltos bika
orrlikában vaskarika?
Fakarika talizmánom.
Bolond Krisztus bikaháton.

1970

Sáfáry László: Kemények vagyunk

Kárognak a hízott varjak.
Költőcske, ne dalolj!
Vázában liliom, pusztulj az útból,
nem szépek nekünk a csendéletek!
Frissen vágott botok,
kikalapált kaszák,
szálfák a sodró folyókon,
kemények vagyunk és

Sütő Kálmán: Ahol Kiss Albert zászlót bontott

A múltba mentünk, századok ölére
az emlékek szilaj paripáján,
s ölelt minden itt: a Tisza táján…
Így érkeztünk meg Kiss Albert földjére…

A Borzsa partján, Tisza füzeséből
áramlott szét a szabadság szele.
Két és fél évszázad lángja lobban bele,
mégis ifjan ég az eszme tüzétől.

Mentünk, vágtattunk, szálltunk a telivér
tavaszba, mába, s az új jelenben
a múltnak fátyla szétlebben a csendben,
s az új kikelet egy régiről beszél…

Kibomló május mosolygó reggelén
szökkent csírába egykor itt a mag:
felkelt a nép és a tavasz sugarát
lánggá szította nyomorú tűzhelyén,
és vért és életet hullatott érte.
Fergetegként vívta szabadságát,
rázta, zúzta, törte rabság-jármát
magyar s ruszin föld testvér-jobbágy népe

Hősi, dicső múlt, nagy-nagy emlékedet,
mint fényfáklyát, gyújtsd meg hát a mának!
Utódai Kiss Albert hadának
de másként élik itt az életüket.

Ezért cseng minden szívből jövő nóta,
ezt csengi felénk a tavaszi szélben:
harcban-hullt harcos, alszol-e békében?
s úgy lesz itt minden, ahogy megálmodtad?

Így robogtunk el századok ölére
az emlékek szilaj paripáján…
Dalolt a táj – de a Tisza táján
jön-e új kor majd kurucok földjére?

Vári, 1934. május 7.

Vári Fábián László: Sírfelirat

Harmadnap csak az támad fel,
akiért a szelek sírnak,
szakadatlan szól utána
füzeseknek furulyája.
    Hajnaltájban harmadízben
zeng a kakas harci díszben,
s negyednapra, valahára,
hó hull üres sírhalmára

Gaál Áron: Vărseci „Mária”

Egy parkra néz az erkélyem éppen,
s lent gyerekkocsit tol Mária…
Fürdik a lomb a délutáni fényben,
s tán a kocsiban Isten fia
bömböl. Bibliai a jelenet.
Posztmodern – mondanák a kritikusok
egy költő és Ő és Vărsecen
történik mindez kétezernégyben
október kilencedikén pénteken.
A barlang a könyvtár, és a királyok
a szerb, a magyar, a román eképpen
odagyűlnek az őszi éjben,
hol mirha, olaj és arany a vers,
az eljövendő jövőnek ajándék,
és az olvasók pásztorként hiszik,
hogy elviszi a percet, az órát
nyelvtani formákon túl is a hit,
amíg körül öleli az árnyék,
ami talán a múlt, talán az álom,
itt a csillámlókövű várrom alatt
magába fogadó könyvek között.

2004. október 9. Versec / Vărsec, /

Jagos István Róbert: Bizonyságtétel

Arcom porban
Számban homok
Hajamban tetvek
Isten ostoroz
Lábam béna
Kezem gyilkos
Szemem zavaros
Fülem zsíros
Ínyem véres
Körmöm tépve
Nyelvem kivágva
Gyomrom kihányva
Testem dombon
Keselyűknek étel
Széttépett cafat
Bizonyságtétel

2008

Kapui Ágota: Ébreszd fel

Ébreszd fel mind az alvó szavakat
te nyomoronc kit földre húz az ág is
add meg a sorsnak vágyó önmagad
ha lámpás léted többé nem világít
ne akaszd szögre rongy útravalód
mit anyanyelvből szőtt a múlt neked
és kihímezte álmokkal a szót
a rímekkel vert szép emlékezet

Ébreszd fel azt ki hozzád gügyögött
a bölcsőhalál szánkra kékült csendjét
a szenderedő anyanyelvgyököt
s a fiók mélyén szunnyadó kelengyét
hol ösvény volt még végtelen utad
mint madártoll lebegve hullsz oda
s ha szigorral tekint rád jó Urad
ne mondj nemet az ámenre soha

2017

Kányádi Sándor: Ha

/látomás ember-távlatból/

ha elherdáljuk ezt a kánaánt is
ha itt sem építjük föl a
vágyva-vágyott új jeruzsálemet
ha kivágjuk az utolsó erdőket is
és önnön hatalmunktól részegülten
illatozó eukaliptusz-máglyák
körül karneválozunk
majd beomlanak a mikroprocesszoros
vakondokok vájta labirintusok
visszanyel mindent a kirabolt föld méhe
égrekövülnek a szuperszónikusok robbanásai
kondenz-felhők vakítják majd az
óceán gyönyörű tükrét s még
keselyűk se billegnek majd a
corcovádon posztoló krisztus
tehetetlenül széttárt karja közül
már fölmeredni látszó minden idők
legmonumentálisabb koldusbotján

1985

Szervác József: Lányának ír mesét

Nagyok vagyunk. Akármit játszhatunk.
Hogy te a lányom vagy, és én az apukád.
Hogy mindig együtt megyünk oviba.
Hogy minden évben van karácsonyunk.

Játsszuk, hogy van egy házunk. Ott mi ketten
lakunk csak, meg akit szeretünk, mind.
Minden babádnak van külön szobája.
(De ha fél, alhat itt mellettem.)

Játsszuk, hogy királylány vagy, én király.
És mi parancsolunk az embereknek.
És aki rossz, meg gyerekeket lopkod,
nem kap egyebet sónál, krumplinál.

Játsszuk, hogy mindig játszunk. Felnőtteset.
Hogy a nagyok még jobban tudnak jók
lenni, mint a nagycsoportosok.
És soha nem bántják a gyereket.

Csak rosszakat ne játsszunk. Mondjuk, azt,
hogy mindennap megyek hozzátok.
E bújócskában (és ez nem csalás),
vigyázz, kicsim, az ég alól kiállok.

A. Túri Zsuzsa: Álomtükrök

Ejtőernyőként hull az éj
az elfáradt mára,
a Hold nyakán felhőtaréj
kéket fest lilára,
önmagunkra kaput zárunk
villanyt oltunk újra,
ájult, mély álomra várunk
paplan alá bújva,
csillagfényes szédületben
szemhéjunkon belül,
csodát sejtő révületben
az élet elmerül,
elménk tükrös palotája
falai közt repked
tanító parabolája
néhány csöndes szentnek,
gondolatok keveredve
tükröződnek lánggal,
préselődve keretekbe
álmatag Világgal,
törött, torz vagy ép tükrökben
cikáznak az álmok,
emlék-tóban megfürödten
ragyogó fény átfog.
Tekergő labirintusban
elfelejtett képek:
rég nem dobolt ős-ritmusban,
táncban ki-be lépnek.
Tudatalatti padlásán
lomhán száll a pára,
ringatózva áramlásán
béke ül a tájra.
Eltévedt fény csillan vissza
elhagyott bálványon,
az ész a jelent beissza,
szín lesz szivárványon.

Albert Zsolt: ÁCSÉKNÁL

Ácsék házában találkoztunk először,
hangos ünnepi parti volt, langyos május.
Egész ott töltött idő alatt hozzád indultam,
mégis valami mindig elém állt,
ember, asztal, szék, gyávaság, zivatar.

--Nyár

Akkor pont jó volt hozzánk az idő,
világos estén, nyár születőben,
érezni lehetett az akác émelyítő illatát.
Nagyjából százhúsz szempár figyelt,
enyém csak rád.

--Megbotlottam

Zakóztam párat a tömegben,
mindenki előtt, szégyelltem,
már nem érdekel. Sietnem kellett,
hazafelé indultál egy másik városba.

--Dadogás.

Régóta akartam veled beszélni.
Kétszer is bemutatkoztam egymás után.
Ilyen, amikor készülök életem beszélgetésére
és az kimerül egy béna duplázásban.

--Mosolyod

Jókedvünk lassan oldódott,
túl néhány soron és hibán. Valaki kiment
a teremből és a nyitva hagyott ajtón
befújt közénk, lehevert a szél, majd jól
összesimított bennünket észrevétlen.
Néhányan láthatták.

--Levelek

Én tudtam ki vagy,
de te elfelejtettél bemutatkozni.
Később pár nap után
közölted egy levélben: Judith a neved.

Arany Tóth Katalin: VÉSZFÉK

A pokol ösvényén kúszom.
Létembe bújt a dermedt hideg.
A mélyben kovászos éhem
élesztő arcú vágya koppan,
benn' üvölt a dühös tömeg.

Szomjazó bosszúk harapnak,
szavakkal öl az emberi hang.
A halál torkán fekélyes
gyűlölet duzzad, s kacagva szól
a sok aljas, balga bitang.

Bűn és törvény. Ősi játék.
A józan ész ma tiltott sziget.
Isten! Óvd meg büszke néped,
ha végig ér haragja kardján
a szenny, mit kő és tett követ.

B. Mihály Csilla: Húsvét után

Uram, tudom, hogy jót akartál, 
s látod, mivé lett már a föld?
Mert megrekedt a nagy szavaknál,
hitünk ezer darabra tört.
 
Elnézem néha, mennyi szépség,
s lamentál minden embered.
Beszélj fejükkel úgy, hogy értsék,
szíved, ha bennük nem leled.
 
Maradj a keskeny út alattunk,
világ a távozók előtt;
s nekünk, kik értük itt maradtunk,
csodát teremni adj erőt.

Czipott György: Kegyelem

televénnyé kell lenni
rozsdaett falevélnek,
halmokba ha kotorta
véletlen, sorsjárta szél.

– – –

bőrben ronccsádarált hús,
mindegy, mennyi éve már
tudja magát magyarnak.
hallgat úgy is, bár beszél.

csuklószalagján világ,
habár sose kapja meg;
gondjai fölött mennybolt
s égtájakra törve tél.

tapogat, akárha vak.
sortüzek visszhangzanak

Deák Mór: ALKONY

Az Ürgehegyen,
több, mint kétszáz
méterrel a tenger szintje fölött,
a pincékben hordó,
abban peniglen bor pihen,
nem tengernyi,
mert tengernyi csak abból van,
ami nem kell,
de azért tudja azt mívelni
a magamfajtával,
amit később nem nehéz megbánni.

Élhetnék másutt.
A Balaton szőke hullámai
bőrömet bizsergetik még most is,
s Leányfalu barna Dunája megborzongat,
ha arra tévedek.

Mór, Jászberény, Debrecen:
jó mag voltam,
csak föld kellett és napfény,
hogy gyökeret eresszek,
s bár nem maradtam
hosszasan sehol
sok ősz sok levelemet
sokfele szórta már.

S most, hogy itt,
Ürgehegyen talál a hajnal,
s nem lázas remegésből
riadok fel csatakos halántékkal,
megköszönöm a rigóknak az ébresztőt,
s a macskának,
hogy nem bántja őket,
kikelek az ágyból meztelenül,
hogy szemügyre vehessél, Uram,
s nekilátok napi teendőmnek,
ami számos,
hogy este leülhessek verset írni,
míg poharamból lassan
kivöröslik az alkony.

Dóczi Székely Gábor: TAVASZI ÁLDOZAT

Miért jajong a jobb? Ha győzni rest, veszít.
Magánvaló e föld, e nép, de léte szít!
Övé a múlt, s jövő?  Gagyog, s ragyogva vár.
Ma már e kerge szín is újra kártyavár!

A bérc, a szent: a vég. Fajunk alább alél.
A szív: ha szárny s ha fönn, előbb honára kél.
Ki süllyed és ki sír? Világ: te béke-nincs!
A könny szemünkbe ült. Hová, ha nincs kilincs.

   E tájat ajzta túl, ki rajta átvonult.
Soká fogott a zár, s a békejobb szorult.
Magunk közül ki küzd: az égi áldomás!
A pályadíj: az út. Jövődbe nézve láss!

Barátot ölts fel itt, s felejtsd el azt az ént.
Csak úgy lehetsz tovább, ha kérsz tavaszt - közénk.
A tél, az ősz, a nyár: diderg, borong, csapong.
A négyben egy maradt: rügyezd, szeresd a hont!

Ha rendül, ím, a föld, hazádnak ingyen égj!
Amint szövétnek ég. S igaztalant ne tégy!
A kő ma vétkes út. Kenyérrel: élhető.
S e fegyverünk elég: ha lopva béke jő.

Ernst Ferenc: Nem minden áron megfelelni...

Elém állt, a halál hátú Isten,
vállán a heg voltam, majd
gennyet okádó vulkán lettem, hogy szemébe hamut hintsen
hűs lehelletem.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Tavaszt vártunk, homlokunkon
érezve a tél fagyos leheletét,
tavaszt vártunk, új virágzást,
s közben minden szavunk elvetélt.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Csak gyűlnek, egyre gyűlnek
a magágykiadások,
*B*irodalmi megfelelés,
csak legyen, mert lenni kell,
kit érdekel, mit gondolnak mások.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Elém állt.
Hátán a halállal Isten.
Hellyel kínált, a jobbján.
Nem fogadtam el.
Nem kell, hogy érte
a világ keresztre feszítsen.

MERT

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.