.húsz éve már .naponta halsz meg
.keményszik anyád utáni csönd
.föltépett seb dajkálgat közönyt,
mégse marhat új éjbe rendet
.elrozsdált reményt minden jövő
s éjfélperc boncolt fel aznapot
.immár tiéd lett, amit kapott
.nem vet kört sártóba dobva kő
.húsz év .csak szemhúnyásnyi .semmi
.nem roncsolt dögevővé lenni
s méltó kenyérhez, borhoz fiad
.nincset hintál aranymosótál
.húsz éve már .március sirat
.haladékot csak erre kaptál
Alsórákos, 2023. március
(*H* ború..)
Arcul csapott világ.
Vöröslő,
tenyérnyi folt.
Az összes
halálnak egykor
emberarca volt.
Partra vonszolja
sármos ráncait,
hátán szél dalol,
arcán fény vonyít.
Meghajlik háta
az égi súly alatt.
Dühös vihar ver
ajtót,ablakot-
az ég lázad,és
tüzet lehel a felhő-
meddig tart még
a fura állapot,
és mit igér a
rejtőző jövendő...
Talán a holnap
kinövi magát-
szárnyat ereszt
az esti szürkület,
s amikor végre
az eső is elállt,
ránk mosolyog
az átázott eresz.
lépcsőn föl
a csarnokon át
a hátsó folyosón végig
a lifttel le a fél
sötét folyosón üres
hordágyat kerülni
majd balra az
utolsó vasajtó előtt
te ott állsz mögöttem
megfordulok
megsimítom
csapzott hajadat
aztán belépünk
Nekünk viszonyunk van a halállal.
Neked és nekem.
Talán el is vitt volna,
ha akkor engedem.
Te láttad őt,
miközben markában
hordta tőled el
az éltető levegőt.
Te láttad őt,
sokszor.
Én meg vigyáztalak.
S apró ujjaid
szorították
megfeszült vállamat.
Megnőttél nagyon.
...persze ez is butaság... lehet.
Lehet, kicsit fontosabb lettél, mint gondoltad. A gondolatban az
a jó, ha akarom beszélek róla, ha akarom látszik, és ha akarom
kicserélem, úgy teszek, mintha... és csak titokban érintem meg,
amikor nem látja senki. Néha maga a gondolat is meglepődik, mi-
lyen fontossá vált:
- Nélkülözhetetlen lettem a holnaphoz...- súgja ilyenkor. Ez per-
sze nem igaz, de hagyom a hitében ringatózni kicsit. És a holnap is
mosolyog. Elhiszi, hogy ünneplőbe bújhat.
A reggel szárnyára ülök.
A csödcseppek zuhogó
nappallá érnek.
Zsong-bong a tükörfényű magamutogatás.
Az árnyékomban öltözöl fel,
míg más nők árnyékában kivirulsz,
rózsaszirmokat szórsz,
ha haza érsz,
nézem, ahogy egy árva szirom konyhalány-kezemre hull,
és mintha mindegy lenne,
kifeszíted szám,
a tiéd már tátva,
enni akarsz belőlem.
A csintalan Nóra
Kiszaladt a hóra
Mezítláb.
Ne csak cípőtalppal
Tapossa a havat
Télen át.
De jött rá kis baj is,
Felszökött a láz is
Estére.
Azzal nem dicsekszik,
Hogy az ágyban fekszik,
S megérte.
Godot megérkezett,
a várakozás lanyha
kéjbe fordult.
A világ fél lábra állt,
függőben csak
a semmi maradt.
Elkergettük a madarakat.
.
Megnémultak a fecskék,
és egy képzelt ténylegesség
csorbát köszörült.
Az Isten könyörült... hiába.
A világ reszketett,
majd ismét magába
fordult – Godot-ra várva.
Hajam szálait is számon tartod.
S lásd: némelyik olykor kihull.
A teremtés-képletben a változó állandó.
Akár a tenger: árad és csitul.
Derűs ragyogásom tegnappá fonnyad,
s így végzi minden sóhajom.
Dúdolom persze, bár nyitott tenyérrel,
ha mára dal kell: hogy most jó nagyon.
Napjaim, a sűrűn pergő szemek,
sorsom olvasóján görgetnek tovább.
Sirassam, vagy így is ünnepeljem
a hűs homokra épített csodát?
amikor ajkaink között szétszakadt
a vágy alaprajza, védtelen sóhajunk
megsebezte a levegőt. egy messziről
cikázó villám letépte arcodról a mosolygó
maszkot. ismeretlen nyelven beszélő,
nevenincs patak futottál a Tóba.
az újrakezdés fénye kihunyt fogaimon,
koromsötét éjszaka borult ránk.
tekintetemben nem ismertél rá
legtisztább önmagadra. tócsák tükrét
neveztem ki arcod őrhelyéül. leleményes
látszatként akartad túlélni az aszályos
hó rejti a csírázó bűnöket
alacsony a nap pályaíve
hosszú csupasz árnyakat gyűröget
lába táncol a puszta hírre
farsang rázogat árva levelet
szédül a lány libben a szoknya
fagyos az ég borzong a lehelet
vesztét érzi duhaj a kocsma
ágvégen rügyek kapnak erőre
híg örömök víg dala csendül
sugárnyaláb vetíti előre
lobban a lámpás cinkos csend ül
(1)
Az éj lopva tekintett rám,
mint halogatott szerelem néz,
e mögöttes
világ hátsóudvarán.
A színfalak előtti
rétegekbe süppedő
pillangók táncára leltem,
fejem fölött a mindenség,
s az Isten.
hideg van,
vonattal utazom,
a pályaudvar nyitva,
a kettes vágányon tehervonat halad át
(jeges szelében összerezzenek: vajon mi a rakománya?),
az én vonatom a hármasra érkezik,
jó lesz átmelegedni a fülkében,
semmi nem olyan, mint régen –
legfeljebb látszatra –,
egy éve még nem gondoltam lezárt pályaudvarokon veszteglő vagonokra,
sehova nem utazó,
hajdanvolt szép fürtű fiúkra, izmos férfiakra,
talpfák körül ólálkodó, baljósan vonyító, szaglászó ordasokra
(Ajánlás: Geiger Erzsébet, alias "seh"-nek, szeretettel.)
Senki sem hibás!
Nekem mind, aki „más”,
hogy úgy mondjam,
személyes, szerelmetes barátom!
Épp ezért, mint valami bakter, úgy vigyázom,
ha látom,
hogy rossz felé tart, végül,
s mint eleven holt kikékül,
ki magával kibékül
A dér most lassan eszi a fákat...
stigmákat rajzol törzseikbe köd.
Ha nem láthatlak, megöl a bánat,
hisz újabban többet vagyok nálad,
a foszló kötőszövetek között!
Szarkák szállnak, széljárta szívemben...
megront végleg egy fészekfoglaló.
-A meztelen igazság kinek kell?
Ha fáj a vetélés,...ha torz a szó?...
Bölcsőket ringat béna kezével,
és holt anyjának törli homlokát,
birokra kelve kétezer évvel,
kérdőre vonva léted szent jogát!
És nem kíváncsi a válaszodra!
Mert itt mindenki halállal fizet!
„ Anya! Fáj egy picit a torkom. Ne aggódj! Hamar túlleszek rajta!”
(Mocsár Zsófi)
Sajnálom, úgy érzem, cserben hagytalak.
Szörnyű volt elveszíteni téged. Ráadásul
ilyen kétes körülmények között. Ha most
azt kérnéd cserébe életedért, beleugranék
egy feneketlen kútba vagy levetném magam
a legmagasabb torony tetejéről. Nem sietnék.
Soha nem beszéltem erről senkinek
hogy mondhatnám ki hangosan
ha ismered minden szavam
ha olvasod már nesztelen
az összes szánt-tekintetem
tudod hogy mit jelentenek
a néma ernyedő kezek
s hogy így élek veled boldogan
bár lélegzetem is hangtalan
Parafrázis - Budai Zolka: Négy gyermekünkből
Az első gyermek olyan, mint teésén,
mosoly pattan rügyedző-fecsegésén.
Beszéljen csak helyettünk, hisz elmondhatatlan,
legyen ott minden jelző egy személy-ragban.
Kiollózott részletek fotóalbuma:
- Tiszta anyja! (Bár néha azért apuka.)
Ne hasonlítson senkire, mikor felnő.
Legyen a viharban is bárányfelhő.
.jegenyéket. mindig csodáltam
.ahogy megtartottak eget
.más csak bólongott, általában
minden úgy jó, ahogy lehet
.jegenyék .csontos óriások
.villámverten is mind kitart
.lábukhoz hull angyal, talán sok,
ha szökve, hagynak mennyugart
[.uram .vigyázd őket szelíden
.nélkülük… velünk senki itt lenn]
.vártát állnak, büszkén, vitézül
.sorukban portól csönd emel
.lennék bár aképp, ki legvégül
csak kidől .sosem térdepel
„Uram! Ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát!”*
Fekszem a füvön.
Sugárzó napsütés. Susogó szellő.
Hegyi friss. Madárének.
Egy katicabogarat röptetek
ujjam begyéről éppen –
Csipetnyi béke.
Áldott csönd. Éledő zöld.
Fülemet a földnek szorítom,
hallom siratóénekét.
Vérzik a tuskó alattam.
Sírját ássa a világ –
Felkavar a gondolat.
Hantok hullanak...
(Vajon lesz-e elég fa koporsónak?)
* Szentgyörgyi Albert imája
Az erkélyen ültem, a fények halvány pontok,
lenn a parton fátyolköd szitált,
százezer kalandor rég vitorlát bontott,
én rád gondolva, egy üveg bort talán.
Az első korty a számon ajkad selyme volt,
zamata elnyomott minden illatot,
az esti csend a lombok közt dalolt,
hangod emléke lágyan ringatott.
Magunkra gomboltam az esti kabátom,
alatta vágyam álomba merült,
magamban ültem, de még most is látom,
érzem, simítasz, mélyen, legbelül.
Titkaim elrejtem
felsebzett szívemben,
s ha a szükség kéri,
kirángatom onnan-
a nappalok árnyán
vérzik az igazság,
a száraz közöny
könnycseppekben lobban.
Szorongó énemben
harangoz a hajnal-
ébredésem csendjén,
csiklandnak az álmok-
imádok a reggel
borzas arcán járni,
s az élet tükrében
látni a világot.
Tessék, itt a csörgő rázzad!
Ugye, kényelmesen fekszel?
Aludj el hát, itt az ágyad.
Tente, baba, tente, tente.
Tessék, itt a macid fogjad!
Mesét mondok, legyél csendbe’!
Aludj el hát, itt az ágyad.
Tente, baba, tente, tente.
Tessék, itt a munka, hátad,
végül véres C-be dermed.
De most aludj, itt az ágyad.
Tente, baba, tente, tente.
Van éjjel a keskeny ágy. Van a szoba.
És van az erkély, ahol hinni lehet, hogy közelebb
az ég.
És van a víz a nyárfák mögött.
A csónak. Az evező.
Van a házak hálója. A túlsó parton.
És így éjjel válik világossá: át kell vinni.
Valamit. Bármit. Hogy a lehelet
után sóhaj jöjjön. A hallgatásból
csend legyen, az ég újra megépüljön.
Kint a vízen, a szélben.
A csónakban. Az ég alatt. Bárhol.
- Nem változtál... – mondta végül. Résnyire húzott
szemekkel fürkészett.
- Épp olyan unalmas vagy és ronda.- átölelt.
Mint rég.
Zavartan nevettem, hogy „hazug” és „ugyan, hisz
lassan ötven” és „ki emlékszik már”...
De ölelésünkben hullámzott az a nyár, a csónakhoz
simuló csobbanás,
a kapkodós, fázós őszi reggelek,
a vibráló téli esték,
az eszmék,
s hogy néha érzéstelenítés nélkül boncoltuk egymást.
Az érzékiség, ahogy felnyögött, s kutatott bennünk
Átirataim 1.
azt mondtad a múzsám vagy
ketten utazunk
majd úgy jössz
mint a peron-hideg magány -
amikor az éj fekete vagon
neonlepkék szállnak vállunkra
szénnel festi ki szemét a hold
tekintete vakító vászon
azóta várlak kofferrel
a peron kivet mint nincs utast
valahol szétcsúsztak a sínek
angyalszárnyaid jegyeinkből lettek
míg a fényben röpködsz
én a semmibe írok
Halkulnak tegnapi rózsás fagyok,
s a szél útjában sincs hó-hegy gubanc,
hallgat a fű sápadt avar alatt,
eresz-rozsda alá várnak lakót.
Távolból búg egy bús galamb-harang,
révült kezemben a hangok fakók,
nézem, hogy táncolnak tündér-manók,
csonthéjú fákból a rügy kifakad.
Magányos kereszt hallgatja imám,
felhőből hull egy kéz áldása rám,
megbotlom, elesek, felsegít az út.
Füstből fon hálót mérhetetlen Úr.
Nézem, a pókok arca mily vidám,
rohammal esznek, halottaké a táj.
Torz tükrök közt járok, a vak félhomályból hívtalak,
hol összeér a lét és az elképzelt halál: létezz,
Mindenható, viselj el, viseld a gondomat, legyints,
legyen fiad, országod meg egy maroknyi tér nekem,
színesre festeni egy hangot és szép keresztjeim.
És én hittem, hogy hozzád, akár behúzott függönyön
a kinti fény, betéved, s ragyogva meglapul néhány
embernyi felszakadt szó, lehullt imákból szőtt regény,
s békés óráidban még öledbe húzod vágyaink,
olvasni istenül a csendek nehéz üzenetét.
Ma végre napfényben fürdött az áldott reggel,
s egy bohém kis cinke dalolta: lesz tavasz.
Kenyérre vaj, bármilyen picinke,
sóhajokra gyógyír, nyúlláb, sebtapasz.
A tétova, vaksi pók holnaptól serényebb,
s új hálót szövöget naponta: bűvöset.
Látnokká lesz. Baljós Nostradamus
helyett gyönyört jósol. Nem csak bűnöket.
Ma végre bókokat küldött az áldott reggel,
súgta, hogy hinni kell: nem győz le a tél.
Tollait mosdatja, rád kacsint a költő;
fagyos tócsák mélyén gyémántot remél.
Csak úgy egymagamba csöndesen,
kéz-kézben távolabb szakadok,
a búcsúkat ki tartja számon,
tán a kora őszi lombsorok.
Az út mellett nyugtalan tócsasugár,
finom fénye szövetkezett az éggel,
de holnap elmossa egy füstölgő ár,
s a horizont közben jajveszékel.
Isten a roppant terek ura,
és a visszhangzó lelkeké…
Kiszámíthatósági görbe –
mintha valami eltörne
bennem,
pedig csak hajlik feléd.
Láttalak újra. --
S mint annyiszor már
(ezen, vagy azon az ajtón kilépve),
-- megint csak elmenőben.
Járásodon,
/ tovatűnéseden /,
-- arcodon, testeden
fényesre kopott szépséged okán
újra, s újra némi változással.
Fogyó-növő holdkaréj:
mintha hangsúlyozni akarnád
idegenségemet.
Távolodsz.
hogyan béküljön meg
kinek evangéliumában ráhajtogatott
mutatóujjak árnya kalimpál
zizegő selyemszálak helyett
hogyan eressze szélnek
angyaldohos házait
minden ott és itt felől
elvékonyodtak már hazajáró
madarak csellószonáták
én veletek siratok
minden harangkondulást
birkahodályok falaira
aranyszegélyű narancshártyákat
simogatok hisz’ tudnom kell
minden napnyugtakor
merre jutunk
merre jutunk
,,Ama végső harag napja, a világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja. (…)
Ha a rosszak zavarodnak, fojtó lángok kavarognak,
akkor engem hívj áldottnak.'' (…)
(Dies irae ‒ Harag napja)
(Elmélkedés a párizsi Notre-Dame égő tornyát látva.)
Ma katedrálisok égnek, padjaiban síró gyermek:
ájti század, tartsd a szádat!
hozzád keletről nem bölcsek, nem háromkirályok jönnek,
bizony, aludj rá még hármat!
Bizony, bizony,
miért is kéne
visszafogni magunk,
és színfal mögött
lapulni, ha fülünkbe
súgja a súgó.az
elfeledett szöveget -
színház az élet,
az egyeszer bent,
és egyeszer kint,
harmonikus váltakozása-
Megírták már, kezdet és vég,
ide szorultam,
lét értelmét kergető fehér egér,
ide szorultam,
végtelen pillanat fogságba,
egyetlen fényképfelvételem
az élet,
értelmezhetetlen magányos filmkocka,
se elébb, se utóbb látni képtelenség.
2022.12.09.
Virág vagyok,
Kikerics,
Kikerics,
Bárhol vagyok,
Rám tekints,
Rám tekints,
S lásd bennem a
Kék eget,
Kék eget,
Mert már ő is
Nézeget,
Nézeget.
Szótlan köd ül
utcalány-fák ölébe:
elkurvult század.
Dombokat festő
álarcos emlék. Csontok
mögötti évek.
Fájdalmak korall-
kövei rakódnak ki
fürtös egekre.
Csalogány-hangok.
Vénülő csend nimfái
halottaid hívják.
Törött egedben
szilánkokból angyallá
változó jövőd.
Mindentől messze, mindentől távol,
Izzó kis pontok múltból és mából,
Átér fényük mindenen.
Léteznek gázok, könnyűk és furcsák,
Nagy vaskos könyvek nélkül is tudják,
Éltetnek a szintemen.
Lépcsőkön jutnak testből az agyba,
Átcsúsznak lelken, egy kristálymagba,
Túllépnek a képleten
Gáz, fény és lélek ezzé állt össze,
Furcsának látszó egységgé törve
Alkotják az életem.
Finoman int a babér öreg csipkeszéle, méltósággal fúlni
főzelékbe, s fel nem dúlni a tányért, ez a művészet.
Eljön az a kor,
amikor
lankad a lélek,
s a kitágult test
úgy lóg rajta,
mint vézna gyereken
a nagykabát
Egy-egy lefosztott nap után
szürke, oly’ szürke minden -
léttelenség hitvány talaján
csatangol a nyilalló félelem.
Holdtalan est mászik a városra,
vadult erdő mélye hideget lehel,
némán, mint a királykobra,
elbánik bárkivel.
Horzsolt lelkek fekszenek
egy komponált galaxis előtt,
szemükben a duzzadó vérerek
világa új rendet szőtt.
Kóróból font minden csillag -
mennybefúló hamis tér-erek.
Gyere velem,
add a kezed,
sötét éjen
csillag vezet.
Egy istálló fölött megáll,
itt született meg a Király.
Kényelmetlen a szűk jászol.
Nagy hideg van, biztos fázol.
De a meleg pólyácskában,
édesanyádnak karjában
hamarosan elszundikálsz.
Hívogatóan feléd csapongó
színes lepkéket kergettél
egész életeden át.
Bolondos fejeddel, ártatlan szíveddel
nem vetted észre közben,
hogy ámulatod törékeny tárgyai
petéket raknak észrevétlenül,
amelyekből száz és száz
pusztító hernyó kel ki,
félelmetes mohósággal pusztítva
a tavaszi zsenge hajtásokat.
Hiába éltél meg jónéhány ciklust
a lepkék meglepő életéből,
szárnyaló álmok után földhözragadtan
a lebegő lepkére nézve
már a hernyót látod,
de a csúszó hernyóra nézve
nem vagy képes a lepkét látni.
Nem jut eszembe az út hazafelé.
Meghallgatnám a szívem, de nincs fül
a mellkasomban. Egyformán nyúlik
minden járda az este száraz tenyerén.
Az utcák nevei, csontfehér táblák
a fáradtság dermedt csarnokában.
Kezedben vagyok, mióta felvettél
és utazok az éjszakai város ütőerén.
Lüktető házak, vérző ciprusok között,
a kezdet magját keresni visszafelé.
Rozsdás kezedben a simítás nyikorog.
A szád nem nyílik. Sarokvasán Sör csorog.
Kopognék én a korhadt szívfalon,
De a félretett kaputelefont se hívhatom.
A karjaid, mint a fotocellás ajtók
Minden baráti-mozgásra nyílnak.
Én hiába állok meg előtted
Maradjunk inkább objektívak…
Az elméd akár a házunk padlása,
Az emlékek pókháló-temette rabsága.
Kár, hogy a feljáró kulcsa elveszett,
Vagy csak lefelé nyomják az üres üvegek.
csontsárga ködben
csupán magunk vagyunk
körűlünk ordít várospokol
lehet-é feltámasztó mentség
lehet-é sorsmentő csönd
lehet-é tükörvillanás
lásd Jézus
rámavasodtak vétkeink
és tudom már senki
senki nem ad menlevelet
hamvasztótűz elől
lásd Jézus
milyen pontos erezetű
minden cédrusgerenda
vacsoraasztalhoz méltó
de jól megbír emberi testet is
csontsárga ködben
mindig magunk vagyunk
és belénkaszalódik
korbácsos fájdalom
röppenjenek hát ünnepet
lépjelölt gerlék
Víz alá nyúlok.
Hínárerdőkben kereslek.
Írásos nyomát olvasom
seholsincs kezednek.
Hagyom, hogy
legyél a bátor Én,
gyávaságom tengerén.
Agyonnyom.
a tudás, mit
magaddal vittél.
A halott szavak súlya,
miközben itt él,
hült helyén a vágynak,
minden, mi volt.
Ha nem jöhetsz vissza,
akkor is,
visszaolvaslak,
s minden nap
visszavárlak
Te, aki szavakkal itattál,
most el kellett menned hirtelen,
mégis, mintha még mosolyognál,
mázsányi kövek ezek a szívemen.
Nehéz férfi sírás rázza vállam,
könnyem elfogyott, csak szemem ég,
és ne akard, hogy megbocsássam,
mert egyszer azt mondtad, vár az ég.
Te tudtad, én régóta halott vagyok,
hogy miért, az most nem érdekes,
kínomba szám szétharaptam, dadog,
leszek miattad szótlan énekes.
Reggel a kertben felnéztem az égre
Visszatérés
az apró mozdulatok
melegségébe-
egy percnyi
kiszakadás
az élet
bolygó-álmából-
megannyi hálás
pillanat a percek
törékeny rugalmán,
ahol az évek
szakadozó szálai
