Czipott György: Őstenről, rólad

idő horgonyul kérdéseidbe,
hánykódnak lemált napok
feszített napkötélen.
verődnek percek sebezve
varhibákat és születlen
rózsálló dedek ajkait;
hogyanmód is várhatsz,
véregek közé feszülten
enszaros föltámadást?

idődara plasztikfogad élén,
mintha megcsikorrannak
magukbanyíló ajtók;
de cikkafényt muszájolsz
csóvás lámpává egybegyúrni
és rettegőn köpöd csillagok közé
reneszánsz mérgeid.

ősten viharkabátját irigyled,
hisz csak csúszmászni tudsz
eszmék csapásán…,
sosem léssz majdmár úsztudó
vertkalászok halálos
hóarany őrletében.

irigyeld hát ősten viharkabátját,
hisz pőrén vonaglasz
csilló kátyuban.

Dóczi Székely Gábor: Gazdagok bibliája

Az emberek halnak. Vajon mi él?
A virtualitásban egy e-mail!
 
Új képkorszak támadt körülöttünk.
Írástudatlan ismét a földünk.
 
Kijelzőn gazdagok bibliája.
Az értelemnek fáj. Hát sajnálja.
 
Megfullad a lélek. A tudat hal.
Utolsó vacsorákhoz sincs asztal.
 
Porbul tornyot ma már nem rak a szél.
Eltűnik az összes régi szeszély.

Ernst Ferenc: Olvasat

Olvaslak, ahogy senki nem.
Innen a semmin, túl a mindenen.
Kicsorbult üveggolyók a fényt törik,
kiszámolva jutunk egy új körig.
Beléd bújok, eljátszom önmagam,
kívülről nézve jó, ha van
valami kölcsönös vonzalom,
ahogy a levelek nőnek az ágakon,
hisz rügyek nélkül nincs tavasz,
s minden ébredés vége az,
hogy estére álomba szenderül,
a test mélyén, ott legbelül,
lapul, ugrásra kész, az élet.
Szavakba bújnak a semmiségek.

Fövényi Sándor: Madaras fákon

ez a nyár is esővel kezdődik,
bolond világ, vagy nem is tudom,
átszúrja kabátom egészen bőrig,
szinte lemállik csontomról húsom.

hetek óta szél nyúzza hajam,
melyre a múlt ősz deret köpött,
de nem érdekel ballagok magam,
mindig erdőben madaras fák között.

mert nem maradt másom csak a táj,
dombok hegyek, lila párás mélye,
nem kevés, mégis néha nagyon fáj,
mintha az árnyékom is tőlem félne.

szeretnék én élni, ha volna miért,
hiába vár házam, asszony, gyerek,
az Úr is azt mondja, e vándor szívért
nincs kit vádolnom, róla magam tehetek.

Fülöp Kálmán: Megküzdünk

Visszatért régi kedvem,
úgy érzem újra én vagyok-
nyílnak az orgonák a kerben,
s elbüvölnek az illatok-

minden nap jönnek szélfúvások,
madarak röptén új tavasz.
felhőket cibálnak az álmok,
s a napfény mint csintalan kamasz,

néz át a kerten,s szomszédom
mosolyogva int-
csillogó bort tőlt poharába,
átnyújtja s huncutúl kacsint-

egy-két korty,mélyül a barátság-
holnap én várom a pohárral,
nincs félelem,de folytatás van,
megküzdünk a virusos világgal.

Jóna Dávid: Reggeli

Te a forró pirítós voltál,
én egy késhegynyi vaj,
a Sors összekent velem Téged,
pórusaidba ivódtam, átittalak,
vajas lett minden morzsád,
vajas lett a lényed.

Így száradunk időtlenül együtt,
mint halott katonára a csatazaj,
de már én vagyok a kenyér,
és Te a teavaj.

Kemecsei Gyöngyi: Kiskabát

Akkor...ott...
...sosem fáztak bennünk
a hajnalok.
Nem szálltak ránk
hazug ködök.
Nem volt
egy percnyi hely
a karod és a vállam között.
Most
belénk hűltek a holt terek.
Te jéggé öleltél,
én faggyá szerettelek.
Már nem hajlik karod a vállamon át.
Majd megteszi helyetted
egy könnyű kiskabát.

Kiss-Teleki Rita: Ha kérhetek

Csokrot azt ne hozzál.
Vágott haldokló bimbókat soha.
Egy cserepest, ha alig igényel gondozást
elbír még az előszoba.
Ne hozz csokit se,
tudod, hogy nem szeretem.
Ékszert meg alig hordok,
jó vagyok így, dísztelen.
Ruhám, cipőm van elég,
az a rózsaszín izé meg eszedbe se jusson.
Nem vagyok én unikornis,
sem szivárványputtony.
Ha kérhetek… üres lapot hozzál,
és hozzá tollat meg hogy mosolyogjál.
És meleg pokrócot, hogy alákucorogjak.
És a két karodat puha támaszomnak.

Mihályi Molnár László: Kárpát kárpitja alatt

(pünkösdi remény)

elzúgott fölöttünk
a böjti szél
s itt maradtunk
mint szétszórt levelek

de vasárnapra
a Szent Igét
megmutatta
hogy beteljesedett

s a hegy nyergébe
gyűjt egybe ismét
és sólyom köröz
a Somlyó-csúcs felett
kiterítve védő szárnyait
mert Anyánktól jött
élő üzenet
ha elfogadjuk
kinyújtott kezét
hogy összetartson
lélek és a hit

bár a sátán
maga tépte szét
de egybeforr
mi akkor megrepedt

M. Karácsonyi Bea: Pécs, teraszok

Fénybe karcolt szoba a reggel,
függönyeit húzkodja lágy szél,
a Széchenyi téren szép rendben
asztalon viaszcsonk, gyertyabél.
Teraszra ültek tegnap este
mediterrán, buja illatok,
míg bronz-neon pulzált, az égre
felfűződtek a gót csillagok.
Itt beszéltek tegnap bor mellett,
nyelveken domb érlelte ízek,
talán csók is csattant, ki tudja,
ahogy kioldódtak a színek,
mint elmosás - éj lett belőlük.
A falakon felfutó repkény,
szobor áll antik homlokzaton,
jel a pécsi belváros mellén.

Nagygábor Margit: Ajtóm nincs kulcsra zárva

itt vagy és mégse
a távolság abroncsként
szorít mint a fogyó idő
hevít a vágy
ész a szívvel ölre megy
s ha megvetne a világ
ha ránk dőlne az ég
akkor is akkor is...
egymásba fűztem
csillogó éknek szavakat
el ne eressz az éjben
örökre megmaradj
hozz bort a kupába
a gondolat hiába szárnyal
ha nem öltöztetjük föl
lelkünkkel üres marad

Paál Marcell Hesperus: SZÍVFELFALÁS

/Cardiophagia/

.
Kendőzetlenül,
nyíltan, nem fonákul.
Bizalommal telve
és nem galádul.
Szomorúan talán,
ha a sors megrándul,
de félelem nélkül,
s várva, hogy kitárul
.
valakinek karja,
ahová bebújhatsz,
ölelhetsz erősen,
tudván; el nem bukhatsz,
bár botlottál már százszor,
s elfordultak sokan,
kik vétkük cicomázva
méricskéltek ugyan,
.
ám nekik sem
tágabb a végtelen,
és nem válnak
többé attól,
hogy elhúzódva
az alázattól,
büszkeséggel telve
lesz szívük vértelen;
.
fakó lenyomat,
halványuló árnyék,
a lét szövetéből
kiszakított szárnyvég,
zárlatos glória,
cseppfolyós sötétség.
Önmagát felfaló
múlhatatlan éhség.

Pápay Eszter: Van élet

Van élet még a vég előtt.
Jártam ott egyszer egy délelőtt.
Keskeny az ösvény, jó gyomos.
Nem döcög arra villamos.
Nincsenek sorszámok, trón alatt -
Isten a sörpultnál fogad.
Bankbetét helyett: hangszerek.
Kávéznak kócos genderek.
Válladhoz szárnyak tapadnak.
Dublőre lehetsz magadnak.
Emléket gyűjthetsz, rang helyett.
Hallgatott róla a tanmenet.
Jobbról is, balról is szakadék.
Van rá pár éved. A maradék.

Pelesz Alexandra: Sóhajom

lebegteti a
fehér abroszt
a szél
csipkét ver az
óceán vizére
itt libben a
miértje
a mostnak
csodát fest
az égre
a holnap
sóhajom
lebegteti a
szót… a suttogva
kimondhatót...
a szél
csipkét ver
csipkét ver
habokból
álomfogót.

Pethő László Árpád: Ébredés

Magadhoz kötve
aztán eltaszítva húzod
vonod az igét

szóra bírva az
elfeledett figyelmet
ama szózatra -:

féljétek látva
újjáébredést káosz
előtt és után

hordozd csak amíg
feltámad lélek – zúzó
hited a dalban

égbe szorított
billentyűk játékának
szárnyalásához.

Sógor Zsuzsa: Biztatás

mikor a csillagokba költöztek a fények
és barlangokban bújtak össze akik éltek
elküldted akkor a biztatást 
hogy lesz nap szél és eső
hogy lesz gondolat szó és erő
lesz akarat  hogy megalkosd magad

hullámozni hívtad a tengert
reményt oltottak a homokba
a partra simuló habok

a szél vitte tovább a biztatást 
szelíddé váltak akkor a távoli rögök 
és állhatatossá mindenfelé a sziklák

és évek ezreit adtad nekünk
és csináltunk piramisokat 
városokat mindenféle földön
és gépek seregét  

alkotni akarjuk magunkat azóta 
adj még néhány ezer évet
hogy ráleljünk egymásban magunkra 

Székely Máté László: - Csónak, bárka, űrhajó -

csapágyakon gördül a lét
néha csikorog
zsírja kikopott belőle
de még működik
zúg a motor örvényárama
néha füstöl kicsit
majdnem leáll
de nem
a fordulatszám egyre nő
teljesítmény és őserő
a természet ősi kordon
talán ő maga az
csapágyakon gördül az otthon
a haza
kenőanyag olvad s bőre
sárgásabb lesz tőle
ilyenkor megtörli homlokát
az erőmű

Szekeres Nóra: SZÜLETÉS

Nem tudni hányadik, de
talán az egyetlen valódi
leszületésed, amikor
idealizált világképedből
kitéped magad.

Szemed száraz, résnyire nyílik.
Csak közelre látsz még,
a horizont sötétje
karnyújtásnyira.

Lábadnál összetört világképek
részei hevernek
rendezetlenül, s
döbbenten szemléled
korábbi igazságaid
szétszórt darabkáit.

Szentjánosi Csaba: Egy hete, esküvő.

Ma, temetés.

Közben, társadalmi-családi cirkuszok,
ahol zsonglőrködnek az érvek,
oroszlánként üvöltenek az ösztönök.
Félreértés, vagy inkább az értelem félrelépése.
Kánikula.
A kukán: szemétgúla.
Egy hete esküvő, még mindig fogom
az idő uszályát.
Kés-villa gladiátor fegyvereimmel,
győztem a tányér-arénájában.
Két szerelmes ember, 10 cipőfűző-ujjára
kötött csomót.
Ma, temetés. De nem a föld nyílik meg,
hanem az ég. Presbiterünk, Kálmán bátyánk…

Szenyán Zoltán: erős kötél kell

kössetek fel
kössetek fel...
engedjetek a fára fel...
senki... semmi fogja kezem
ítéltettem, húzom tetemem
húzom kifordult belem
húzom...
bőröm nyúzom,- le
lemegyek a pokolba érte
testem is megtenné értem
volt mikor ezt reméltem
reménytelen
értelmetlen
nincs itt értelem
nincs bennem érzelem
bennem kell életre a félelem
bennem... ám belőletek
táplálkozik, ragaszkodik
hozzátok, húzzátok...

Szlávics Noémi: /Az árulás, írod.../

Az árulás - írod
"Véres padlójú műt/őt/ermed közepén"
Aztán már csak a könnyek
Kezedből kifordul szikéd
Az Úr is félrenéz
Húszvattos wolframszál remeg
Alagsori ajtód ríkatja a szél
Fejedben könyvlapok peregnek
A hideg linóleumon kersztülfut egy árva patkány
Vele maradnál a félhomályban
Immár kitanultad a patológiát

Szokolay Zoltán: Fekete doboz

Olyan hatalmas a gép,
hogy minden embernek, aki a Földön él,
kötelező lesz a jegyváltás, ennek a nagyon kedvező
üdülési ajánlatnak az elfogadása.
Kivéve egy bizonyos közösség tagjait,
akiknek maradniuk kell. Ők nem utazhatnak.
Ők hozták miértünk az áldozatot.
Hasonlítanak egymásra, de önmaguk
kiválasztása során nem törekedtek arra,
hogy minden hozzájuk hasonlót
azzal büntessenek, hogy fölmentik az utazástól.

Varga Árpád: Mert elnök, de ügynök

Egy ügynök egy senki,
mert mögötte van valaki.
Egy elnök egy valaki,
de felette nincs senki.

Egy ügynök egy valaki,
de mögötte nincs senki.
Egy elnök egy senki,
mert felette van valaki.

Varga Rudolf: RÁKOK JEGYÉVEL

Homlokodon
rákok jegyével,
egyszerre
se
kint, se bent.
A
megvillanó káprázatban
miért erre,
mért nem arra?
Félignyílt
ajtók küszöbéről
hányszor fordultál
vissza, amikor
vállad
fölül a grimaszoló
kétség mosolya
kibukott,
amikor
a
párálló
aszfalton,
tócsák mélyén
megláttál
egy
idegen
arcot.

Dóró Sándor: Őrködöm

Sűrű bokrok lelkében szunnyad az éj.
Itt ölnek meg, itt veszik el
Kedvesebb sálam, itt vetnek felém
sértő követ, s az arcom vérben ég…

Sűrű bokrok és köztük a képzelet
szelíden fekszik, mint a mag,
mely fesleni tavaszt vár…

Itt megvernek és feketébb az éj.
Ó, sűrű bokrok, hálóban alvó pókok:
ó, segítsetek!
Elvesztem. Itt sűrű bokrok,
ott susog a nesz…
Sűrű bokrok, segítsetek!
Keressetek! – majd rámleltek
kifeszített mellel egy fához
kötözve, erős szíjakkal,
erősen csomózva, – ó, segítsetek…

Sűrű bokrok közt
egy fánál vagyok és őrködöm…

Péter Ferenc: ÉDESANYA, du. fél 3 körül elmentem

találkára…. éjfélre, kérlek,
     vesd meg ágyam…

Ha majd eljön értem,
mosolyog majd és szép lesz.
Fehér mezítelen képen,
Ódon, tapintható téren,
átnyújtom majd hosszú,
remegő kézzel térdem.
Fehér gömbölyű keblekkel nézel
és én csak remélem, hogy tét lesz vérem.
Átütő kék szemeddel végzel
egy véletlennek nem mondható léttel.

Angyalaim csókjait érzem,
kellemes melegség,
patakban folyik a vérem,
és majd ott, azon az álmaimból
kitépett téren, sétapálcád, cilindered
eldobva összemosod könnyeddel, félve,
állandóan mérgeket verejtékező vétkem.

Megcsókolván összecsukló térdem,
drága Zentám ezüst kövén nem koppan
a léptem.
Hátrahagyom sok szeretőm, mert régen
cserbenhagyott a vadászerőm.
Elhagyom ezt az átvert MAGYAR földet,
lecserélem, elvetélten, meggyötörten,
más élje majd meg, ha szentül
VISSZATÉRHET…

2011. április 15–16.

Szávay Gyula: Ki arat?

Zizeg a búza, zavarog,
Kusza ijedtek a sorok,
Hánykolódva súg-búg a kalász,
Valami rejtélyt magyaráz:
Ma is a régi a határ,
Tavalyi fészkén a madár,
A tanya ott áll a helyén,
S ehol a két sor jegenyém,
Hímes a rét és iratos,
Búzavirágos, pipacsos,
Sűrű vetésben idebenn
A kicsi fürj sem idegen,
Magyarul szól, hogy pitypalatty,
Pici fiókám, itt szaladj!
A kasza is peng, de szava
Nem olyan az, mint valaha,
A kasza sír, a kasza vág,
S az aratásban se öröm,
Se aratódal, se virág!
S zizeg a búza a kalász
Valami rejtélyt magyaráz,
Mi lehet itt most, mi lehet?
Van-e reája felelet?
Ijedve kérdez bogarat,
Riadva faggat madarat:
Ki arat? Ki arat?

Hol a mezők gyolcs hada, hol?
Az árvalányhaj s darutoll?
A figurázva mulató
Dalos, bokrétás arató?…

Szirmai Károly: A mesemondó

/részlet/

A Napsugártarisznyás Ember reggelenként továbbra is a régi, lázas vágyakozással sietett a város szívébe.
De már alig ismerte valaki s alig hallgatta meg. Csak a szánalom obulusai hullottak elvétve tarisznyájába.
Csodálkozva szemlélte többször a világ változását. De továbbra is kitartott régi maga mellett, néha valósággal erőszakolván meséit. Ám az idő szintén hű volt magához, ezúttal sem volt hálás. S így megtörtént, hogy egyik régi hallgatója kíméletlen gorombasággal lökte el maga mellől.
- Menj arrébb, te büdös csavargó!
S ő ment. Megtaposott lelkét maga után húzta.
De oldala hirtelen megkönnyebbült. A tarisznya üresen lógott rajta.
Egyszerre fájni, nagyon fájni kezdett a szíve s eszébe jutott egy mese, mellyel álmiban annyiszor találkozott, De amelyre nappal sohasem tudott visszaemlékezni: az Örömről, aki a szemében gyémántkönnyet hordott.
S ettől fogva nem tolakodott. Ám reménykedése nem fáradt el. Még mindig azt hitte, hogy egyik nap újra körülsereglik az emberek, s ő ismét két kézzel szórhatja közéjük lelke napsugarainak aranykévéit.
S közben alig vette észre, hogy nemcsak ő maga, hanem gyermekei is éheznek már.

Varga Sándor: Kifosztva

kifoszt ez a kor
mindenem elveszi
nekem már csak az marad
ami még bennem emberi

kifoszt az idő
mindenem elveszi
végül már az életem
az életem is kell neki

Gunda Béla: Csavargók

Lompos testüket vonszolják fáradtan,
kivert ebekként egyik faluból a másikba át,
a pipacs értük lobogtatja lángszínű szirmait,
nékik kiált a vízimadár
a nádas felett magasra eresztve hangját,
mely loccsantva hull vissza.

A vetésen nótázva
bitangolnak át,
s leköpve minden szabályt és törvényt,
nem jut eszükbe Istent dicsérni,
de néha levett kalappal állnak a templom előtt,
s az összegyűjtött filléreket vígan elisszák.

Rongyos nadrágjukat a kíváncsi menyecskék
tekintete foltozza be,
futnak a széllel,
és ha esténként jóízűen horkolnak a szalmakazal tövén,
meteor-könnyeit kértük hullatja az Isten.

Szabédi László: A szűz

Kerti padon mellettem ült a szűz,
számon, pillangóként, mosoly pihent,
huszonegy éves voltam, és a száz
kezéhez nyúltam, amely ott pihent
pillangóként, nyugtalanul, a szűz
ölében, ki a kerti padon ült.

Kezéhez nyúltam, másfelé tekintve,
vak kézzel nyúltam kis kezéhez, így
lázadó szemem megbékítve szinte,
hogy a kezemre ne legyen irigy,
e vak kezemre, mely utat veszítve
lám, meg-megáll. Ne állj meg, kéz, eridj!

S egybekulcsoltuk ikerkezeinket.
Ó, reszkető, vak s vad ikerkezek,
mik eggyékapcsoljátok testeinket,
mint egy fogaskerekű szerkezet,
ne vigyetek a kísértetbe minket,
ó, reszkető, vak s vad ikerkezek!

Kezéhez nyúltam; jéghideg szél indult,
a nap sötét lett, elhervadt a kert,
a számról egy pillangó útnak indult
s mégis maradt, csak a két szárnya vert
vadul, hiába; szép hímpora mind hullt
s nyálamba rossz, keserű ízt kevert.

Szemlér Ferenc: Elhagyott szerető

Lásd nem akartál kijönni velem ma a zöld üveg-ég alá,
nem akartad megnézni velem a lámpák gyöngyszínű fényét,
most itt ülök a börtönszerű szobában, este, sötét van,
s üres, fekete falak vesznek körül kopáran és mereven.

Gyöngyszínű volt ma este szemem, s a lelkem puha labda,
játszva dobáltam önmagamat, s két nagy tenyér dobált: a múlt s a jövő,
de most már megmerevedtem, ott kint kialudtak a lángok,
s a zöld üveg-ég kupolája bizonnyal összetörött.

Apró cserepeken ülök, a vidámság éles cserepein,
s mint az ártatlan Jób, vakarom testem sok-sok fekélyét,
kegyetlen az Úr, nem akar könyörülni, s a néma világon
az ostoba emberek buta röhögése iramlik.

Ülök, mint árva csavargó, kire rendőr leskel a sarkon,
koszos rongyaimon átfúj a szél, s én reszketek, félve
nyúlkálok be a lappadtszájú zsebek rohadt mélyeibe,
ahol nincs más ennivaló, de dohány s gyufa akad tán.

Szombati Szabó István: Zergevadász

Csoda-zergéket űztem harmincnyolc hegyen által.
Harmincnyolc napot-ivó csúcs hallotta hörgő lihegésem.
Harmincnyolc úttalan erdőn keresztül sírt fel
Vadászó vágyam alatt elmúlt nyarak avarja;
De csoda-zergéim mind-mind eliramodtak előlem,
Szívem teli tegzéből
Hasztalan nyilaztam arany vágy-nyilakat gyors iramukra:
Eltűntek sóvár tekintetem elől
Sohanemlátott új erdők titkos rengetegében.

Ó, hány csoda-zergém futott el iszonyodva
Vágyaim boldog, aranyos nyila elől
S szökött fel titok-hegyek holdfényes csúcsaira
És menekült fekete halálszakadékok mélye felé.

S most bús, fáradt vadászként indulnom kell már hazafelé.
Nem űzöm immár többé erdők futó csodáit.
Már nincs tovább miért szemem csodákra nyitni.
Csoda-zergéim már szememből kirepültek
S nem várok fent az romon hajnali pírra lesve,
Hogy lássam: a holnapok hegyén túl még mi van?…
Fáradt vadász vagyok már, törődött, völgybe-vágyó,
Kiből hegyekre fel új út már nem sugárzik,
Már oltott mécsem fénye sem lobban új lobokra
S már alkony barnája cirógat álmodóra.

Tompa László: Erdélyi végzet alatt

Tudom, hogy kincseim nem éppen csehkövek,
Sőt ritkább tüzeket is rejt nehányuk, – ám
Mit ér a kincs, ha csak kavicsként szétpereg,
S nincs két, mely kapna a megcsillant fénycsodán?

Körülöttem zsivaj, nyüzsgő, sokféle nép – –
Távolabb tengerek – – szédítő nagyvilág! –
Ily kerengés között rá ki is érne még,
Hogy észrevegye a kis Erdély bús fiát?!

Valamikor, talán, világszép asszonyok
Tűnődnek (versemet olvasva) sorsomon –
Míg most szívem, szegény, oly magában sajog,
S ha van is vágyam: azt csak nyűgül hurcolom

Tán holtomban, – igen! Ha por fogad be port:
A hír is elborít ismert jelzőivel – –
De jaj, fanyar öröm! – ha előbb érte zord
Vidéken, szüntelen gondok közt veszni kell!

Ásgúthy Erzsébet: Városom

Hogy fessek néked képet róla?…
Öreg város, boltíves, büszke.
Emlék emlékre tornyosul itt,
Mint ősi tűznek hamvadt üszke.

Itt egy szobor a domb tövében,
S a sánc, a fal, mely várost védett.
Ez a Tábor… Ezek a „brankák”,
Itt álltak strázsát a vitézek.

Emitt a tér, mint véres emlék,
Igazságért sikolt az égre,
Rossz csillagú magyar időkben
Ártatlanoknak hullt ott vére.

Ez itt – egy percre lassítsd lépted! –
A nagy Rákóczi régi háza,
Itt őrizték a zord pribékek.
Amott áll még a vén kaszárnya…

A kapualjban rejtekajtó…
Vajon ki járt ott titkos éjen?
Uszályos dámák selyme surrant?
Vagy vérpad volt a pincemélyen?

És itt a régi alma mater,
Kossuth lelkének melegágya,
Itt a klastrom s a „promenádé”,
Legendás szerelmek tanyája…

És igen!… én is itt vagyok… Hajh!
Innen szakadtam, ide térek.
Megverten, győztesen, vagy bárhogy,
De szent hűséggel, amíg élek.

Gáspár Imre: Szeresd hazád!

Szeresd hazád, ó, mert e honnál
Nincs szebb hazája senkinek…
Ott délibábos sík, ragyognak
Vén bérc körül a fellegek;
Ott büszke folyamok sietnek,
Fényes főváros vár reád,
Erdők kínálnak csöndes árnyat…
Gyermek, szeresd a szép hazát!

Szeresd hazád! Bőség szaruja
Eléd csodás, nagy kincset önt.
Kenyeret ád a föld kalásza,
Midőn hullámival köszönt.
Kincses a bánya és a vén hegy
Kínálja színarany borát,
Gyümölcse édes, szép virága…
Gyermek, szeresd e jó hazát!

Szeresd hazád! Az iskolában
Tanultad-e történetét?
Hunyadi János hősi karja
Pogány igánk hogy zúzta szét…
Mátyás vagy Nagy Lajos hatalma,
Mint ős bérc volt, úgy tekint reád.
Néped dicső hős volt s hatalmas…
Gyermek, szeresd dicső hazád!

Mécs László: Emberek vagyunk!

A gyűlölet halálszagú mocsárja
tengerré nőtt és vízözönt csinált,
emberfülekbe zúgja, orgonálja
vadító bűnös szörny-szimfóniáit
s szívekbe plántál förtelmes hínárt.

Ó én is, én is embernek születtem,
de ezt az egy érzést nem ismerem!
Hínárja, habja nem tekerg felettem.
Szívem piros, szabad szirom sajkáján
angyalszárny hajt a poklos tengeren…
Vitorlám hajt és mindenütt megállok,
hol szíveket rothaszt a bús iszap
s szeráfi hangon halkan prédikálok:
Testvéreim, tartsuk meg a parancsot,
mit Jézus a hínár ellen kiszab!

Minden emberfiában önmagunkat
szeressük, mert egy-test-egy-vér vagyunk.
Bejártam a jelent s a messzi múltat,
néztem a haldoklók megtörő szemébe
s egy volt porból vett szívünk és agyunk.

Tamás Lajos: Istenítélet

Villámok cikáztak, tűzben állt az égbolt,
Nem látszott seholse egy parányi kék folt;
Dörgés dörgés után, zúgott, zengett minden,
A pokol ördögit kiküldte az Isten.
És ezek vijjogva, kacagva, örülve
Belevésték karmuk’ az ember-szívekbe.
Vergődött az ember, vergődött, mi haszna?
Még jobban belévájt az ördögnek karma.
Iszonyú éjszaka, bútól terhes rémkép…
Csak lestük, csak vártuk már egyszer a végét.
De a szél nem csökkent, sőt még jobban zúgott,
Véresővel hordott tele minden zugot.
Véreső, pirosló, meleg, szent embervér
Csurgott a mocsarak förtelmes fenekén.
S míg mások ebbe az irtó ítéletbe
Kezüket tördelték, jajgattak ijedve,
Míg mások rémlettől kidagadó szemmel
Keresték az égen, hová lett az Isten?
Mi a bosszús vésznek szegtük dacos fejünk,
Megmutattuk neki, hogy tudunk és merünk;
És hittünk is, bíztunk kemény, nagy bízással,
Hogy a vihar végre más vidékre szárnyal.

Wallentinyi Dezső: Magyar sors

Hej, magyarok! Haj, magyarok!
Ha tudnátok, bús mért vagyok.
Miért akad torkon a szó,
Ha felsír a tárogató:
– Letörött a zászló…

Belső vérzés a magyar sors
Ezeréves sorsa.
Sose tudta megállni, hogy
Egy a mást ne rontsa.
Sose tudta kikerülni,
Hogy ne halljon jajszót.
S nagy keserves bánatában
Berúgta az ajtót.

Hogyha néha rámosolygott
Egy-egy jobb kor képe,
Átokszerű szörnyű végzet
Vitte rá a lépre.
Borbavesztett dáridókon
Önviszálya néki,
Felgyújtja az apja házát. –
Régi virtus… régi…

Délutáni borulatban
Száll a fecske, gólya.
Befölhőzött árva sorsunk
Bús útain reményt bontunk
Bealkonyodóra.
– S átsuhan a boruláson
A fecske a gólya.

Ferenczi Tihamér: Szülőfalumhoz

Csak ki kell
nyújtani a karom,
jó tiszai szélbe
mártani az arcom.

Napraforgó vagyok,
te a Nap,
forgok utánad,
szomjazva
sugarad.

Töltés mellett
elnyúló
kedves táj,
szívem lankáin
legelésző nyáj,
házak, fűzvessző a szélben,
suhog a lelkem.

Miért?
Talán,
mert odatartozom.
Csak rágondolok,
s mint az akácfa sorok,
örömömben
kivirágzom!

Fülöp Áron: Szegény árva gyermek

Szegény árva gyermek, kegyetlen kidobva
A rideg világba, hideg közöny elé,
Nincs egy kicsi kunyhó, amely befogadja,
Kéz, mely megáldaná s könnyét letörlené,
Senkije, semmije széles e világon,
Hervadozó fűzfa kopár pusztaságon,
Mely csak azért termett,
Hogy játéka legyen zúgó fergetegnek.

Hányódik, vetődik, azt se tudja hol jár,
Oly ismeretlen itt erdő, mező, liget,
Hol bölcsője ringott, messze az a határ,
Ki tudhatná hány száz mértföldnyire innet!
Oh de sem az, sem ez, neki nem otthonja,
Ide a kín köti, oda a gyász vonja,
Ott holtakat hagyott,
Ez élő temető, benn' maga a halott.

Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel

I.

Avarba rejtem a nyarat,
hogy új tavaszra megtaláljam.
Ki álmot gyűjt, ki aranyat,
én csak maréknyi csöndre vágytam.

Ringatja lányát a halál
bazsalikomos kert ölében,
a táj lózungos őszre vár
és elvérzik kegyetlen télben.

Fellobog néhány dália,
hiszi, érdemes hinni még.
Közös sorsáért, közös HAZÁÉRT
sikoltoznak a gesztenyék.

Avarba rejtem a nyarat,
tán lesz, ki újra felébreszti,
ha tél múltán a csontfejű
szikéjével szívem kimetszik.

Prerau Margit: Kedveske

Kiemelkedve a magányosságból, mely élete,
lépésről lépésre megyünk a hegyre,
fiatal akácerdőbe.

Jóillatú a levegő s fénylők a fák levelei,
mintha megmosakodtak volna
májusi esőbe, tavaszi napba.

Fecskék repkednek az Ember feje körül,
mosolyára csivogással felelgetve,
övé a madarak szeretete.

S a virágoké, melynek életére
óvón vigyáz: „…ne tépdesd, hol tömegben virulnak”.
Az emberre hogyan vigyázhat!

Pillangót néz, harmatcseppeket figyel
tiszta pillantású szürkéskék szemével.
– Aranycsepp – mondja a füvön rezgő csillogásra.

Sáfáry László: Múlt századok mélyén

Muzsikáló órák
múlt századok mélyén
halkan haldokolnak.
Kalapácsunk és nótánk ütemére
jönnek felénk kedveseink,
és testünk versenyt remeg az érett búzamezőkkel.

Csighy Sándor: Kié vagyok hát

Szeretetből, vagy félelemből
teszem, nem tudom,
de szolgállak Uram hitemmel.
Szent iga ez annak kit ember
szült és én húzom.

Nem a lecsurgó veríték fáj
és nem a kereszt,
mely alatt leroskadok néha,
elém áll másik, egy léha
énem, s nem ereszt.

Mintha csak meg akarna ölni,
kínoz, fojtogat.
Egyszer parancsol, máskor kérdez,
majd édes mákonnyal mérgez,
s tagadja voltodat.

Nem tudom felismerni magam,
kié vagyok hát?
Szeretnélek nagyon szeretni,
s kapni fényedből szeletnyi
égi ragyogást.

Perzselő szent lángot szeretnék,
égig lobogót,
és bátor lenni, mint a szentek,
kiket a halál se rettent meg,
s tartják lobogód.

Flórián Tibor: Három változat

Egy virágra

Arca szomorú és szelíd,
meg kell halnia reggelig.
Illata a szélbe lobban,
csak szirma omlik le holtan.

Kérdés

Tudnál-e még dalt dúdolni,
haláloddal gúnyolódni?
S mint akit új útra hívnak,
nevetni, hogy érted sírnak? 

Tanács

Mikor eljönnek érted
- magányod helyett –
válaszd a mindenséget!
S miként a kép,
- az összetört keretből –
bátran,
a végtelenbe lépj!

1983

Kannás Alajos: Balsors

Valami történt
amire egyenlőre nem tudunk
becsületesen feleletet adni
A tatár hadak
nem jutottak el Mohi pusztáig
a törökök még Szarajevót
sem akarják nagyon segíteni
s már nem is sejtik
hol van Mohács
Estván kerály meg
szélesebb a Cselepataknál
fulladásról szó sem lehetett

Röviden: nem volt
tatárjárás
és nem volt mohácsi vész sem
de nem volt becsületes
keménység a harchoz
csak szónoklat szónoklat meg mese
még hordó sem volt

Negyedi Szabó Margit: Merengés…

Ki élsz a fénylő csillagok felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád száll szívem, s ajkam Téged áld.
A mélységből lelkem Feléd kiált.
Ha bármily nagy búsulásod van is,
Hogy vesztére jár minden nép ma itt.
Ne haragudj ránk, bűnünk ne keresd:
Áldd meg a népedet és szeresd…

1982

Tollas Tibor: Árulás

A tárgyakkal kezdődik észrevétlen.
Az új ággyal, amelyben fekszel;
körül a részletre vett bútorok
opálos hideg ragyogása,
melyet nem békít a villanykályha
szabályozható melege,
sem a jégszekrény, amit nyáron
fülledt konyhádba szereltek fel
az új tűzhellyel, fele áron.
S mondd, rádión mered-e
a régi éned hullámhosszán
visszacsavarni három évet,
osztrák földön az érkezésed,
zsúfolt táborok szalmazsákján
az első korty párolgó teát?
Míg szürcsölted a szabadságot
könnyű batyuddal hátadon,
ki tudja, úgyis visszatér…

Gaál Áron: Egy közmondás nyomán

/„Verba volent, sripcta manent”/

Az élet jutalomjáték,
s ha végső értelmet kapnak a szavak,
hogy is lehetne másként?
Az írás is elszáll, a sírás megmarad.