Miért nem nőhetek az égig?
Miért kell a Nagyok árnyékba élni?
Minek a csúcs ha úgy sem engedik,
Hogy megpihenjek rajta reggelig.
Miért baj az ha szeretnek?
Miért kelt ez zavart te benned?
Mire fel ez a makacs gyűlölet?
Talán irigység tanyáz szíveden?
Nos, meglehet.
Párkáink most új sorsokat szabnak,
átsző mindent lassú tér-idő --
gránitlapba vésett fogadalmak,
véletlenbe botló kockakő.
Szavaim a földről fölemelnek,
emlékekből adnak rád ruhát,
ártatlan vagy újra mint a gyermek,
testetlen, s a lelked odaát.
2018
sültgalambra ha
vártál volna
ébredj testvér
a nyers valóra
hát kaparj kurta
s neked is lesz
mert hoppon maradsz
ha nem nyüsletsz
aki szegény volt
még szegényebb
lesz a tehetős
tehetősebb
fürkészheted mit
hoz a holnap
lesz a becsapott
becsapottabb
aki húzatja
meg azt mondja
mindig így volt hogy
mi a nóta
s a magamfajta
hegedősnek
vérét veszik a
tehetősek
1994
Szegény vagyok Apám is
egyre vénebb halott
elhordták mindenünket
száz aranyvonatok
Ha mi örökünk volna
hómezőkben bolyong
szemét ránk fagyja sztrájkol
egy vaksi napkorong
Én nem tudom mióta
én nem tudom mikor
vert sereg maradéka
bennünk a férfikor
Szegény vagyok Időtlen
akár az elvetélt
meghalni kevés volna
élni ráfizetés
Jussoltam csak keresztet
egy régi hon után
s új hon nem vérzett értem
ezen a golgotán
Szegény vagyok Hát nem kell
se manna se remény
Szevasztok
- aki voltam:
Szegény, Szegény, Szegény.
1988
A tétlenség
páncélruhájában
feszengve nézem,
ahogy láncait fűzi
a félkegyelmű pokol.
Milliók homlokán
verejték mélyít árkot,
a szívek helyén
eltaposott vágyak
motorja zakatol.
Sorsot húznak
az indulatok,
s a céltalan tervek.
Számolom
a nyomorban
fáradtan megülő,
fegyelmezett csendet,
kényszerláncon tűrve,
ahogy jól öltözött,
betanított szónokok,
meggyötört sorsokat
félelemmé vernek.
Ma még ököllel
döngeti a vágy
az égig nőtt falakat,
de holnapra meglehet,
hogy lila ajkak mögé zárt,
éhes gondolat marad
minden, mit megtarthat
a szabad akarat.
Láttam szülő nő homlokán
hideg verejtékcseppeket.
Hallottam elhaló sikolyt
fel nem sírt gyermek felett.
Ütöttem ököllel nyitott ajtót,
zártam le anyám szemét,
ravatalon rúgtam fel gyertyatartót,
fogtam fehér koporsó fedelét.
Estem eszméletlenül a mélybe' ,
üvöltöttem Semmibe neveket
Észt bontó jeges szélben
láttam ház felett szellemeket.
Éreztem létért esdő ajkakból
sóhajtó, utolsó nyirkos leheletet.
Ittam cipőből Múzsa csókját,
forró testéből hűs szerelmet.
Kaptam fiatal bakfis bókját,
ettem vele édes cseresznyét,
köptem a szerelme magját:
sok - sok magányos estét.
Mindened merő áttétel és hasonlat.
És csupa majdnem.
Úgyszólván átéled.
Jóformán azonosulsz.
Mégis, mintha túlértékelnéd.
Szinte szétvet az igyekezet.
Úgyszólván a becsvágyra bízod magad,
amelytől hajtva újra meg
újra nekilátsz körülírni,
amit sehogy sem tudsz pontosan megnevezni.
Fátylat borítanék a múlt arcára,
Míg te halotti leplet, ami foszlik.
A homokóra fúrt aljára
Mért vésed: hogy életfogytig?
Kényszerenádot kántálsz nekem
A bezárt windows-ablak alatt.
Nem hallja senki, hisz egy váróterem
Az elméd. Ne kapard a falat!
Nem vettem ki szabit, kirugtál
Az életedből. De ez a szabadság.
Az utolsó találkozásnál pirultál,
Tudom, ez introvertált zavartság.
Feles pohárba fojtott szesz,
Az egyedüli fele barátod.
Nem hitted volna, hogy fontos lesz,
Hogy otthon van e még családod.
Vak voltam, és gyerek nyelven
Bennem ragadt az elmondhatatlan.
Te két szemmel vagy figyelmetlen.
Nekem egy van, és oszthatatlan.
.mind mit sejtesz
s bár néven szóra bírsz
dögkútkincse rézgomb
valóságmímű
lázárcsudákban
önmúltjába hurkolt téridő
.anyagságod tegnapzilált hordalék
s eszméidben kabócazaj
.törvénysoron lásd
mértéketükrös
sárló zöldleányok
szenttéajzott öltüze
sosem valódi
.elme vanvége mezsgyén
válaszban csak kérdést talál
hisz kisded jóltudása
lélektúlnan
:sem élet
:sem halál
A Rákóczink Kassán.
Köddé vált a pompa:
Borsi düledezik.
Múltunk sírba vonva.
Gelencén a templom.
Nagybányán a festők.
Bartók új világban...
De mind maradt testőr.
Szecesszió délen.
Komor Marcell műve.
Romvár vigyáz Huszton,
Hogy a gonoszt űzze.
Garamszentbenedek.
Nekünk Úrkoporsó.
Doborjánban maradt
Az összes Rodostó.
Vonalat húz a dac.
Múltakat töröl.
Nem vesz tudomást
vérről, esküről.
Elvesz, hogy adjon,
jogtalan.
Mondvacsinált
jog ha van,
szakadnak kapcsok,
családok hegek,
ha maradok, akkor
is máshol ébredek.
Maradtunk.
Mint fészkét
védő szent
turulmadár.
S maradt a
száz éves
rémálom.
Vonalzós határ.
Rég elhervadtak
a rózsák,szirmai
szétszóródtak.
s a reggeli harmat
pírján a színek
muzsikálnak-
csendes liturgia
a kezdet,s bár
vihart ígérnek
a szomorú felhők
a derengés hullámain
hamisan
kergetőznek
a csökönyös percek-
a nappal arcára
vissza tér a mosoly,
és félelmeink ködén
kezünk fogja az Úr.
Nem a szikkadt-nyers madárlátta kenyér miatt
vártam, mit rejt tarisznyád,
hiányoztál egyszerűen, mint egy falat kenyér,
múltammal múló jövőm kerestem;
ott vérzett ki ingázó izzadságban minden nap
és nem vette észre senki,
hogy morzsák jutottak a meghitt szeretetből.
Kikopott bölcsőből a dal,
vályogvető gödrökben nem tapogatóznak kölykök,
hatalmasra nőve nem megy perzselve a nap a földbe,
kaduc-fogságba terelt szabadság birtokol,
és
néha üvölt a csonka temető;
ott, a volt sírhelyekre nehezedik a jelen:
madárcsicsergés nélkül reszket a levegő.
2020.05.20. a paraszt
A pillanat oly kicsiny
a kijózanodástól az igazságig,
kinyújtott és visszavont kezek,
felemelnek és levernek.
Mosoly lombok alatt
nyugalmat remélek,
Folyó hullámain felém ringó választ.
Eltettem az időt,
minden percem tövisre akasztva,
Nap érleli, kövek megtörik,
míg fény van, sötét is követi,
árnyak takarnak gondolatot,
szelek sem jönnek elfújni
agyam szemcsésre fordult homályát.
Szeretőm ágyának ráncaiban,
émelyülten az érintéstől,
szerelem formáiban
szilajon elhagyva bölcs szellemet,
semmit se akarok tudni
rajtad és rajtam túl,
előidézett tragédiákat,
ahogy a kavics a parton elpereg.
Azt akarom, hogy merülj,
és hagyjál elmerülni
hervadtan, ahogy a vízbe szórt
virágokkal messzire úszik
a sírás, mi tehetetlen
a múlással és mozgással szemben,
az idővel szemben, ahogy a vér halványul.
Fogyunk, romlunk, mégis megvagyunk,
győztes, vesztes – ez is mi vagyunk,
pusztít, éltet átkunk, áldásunk,
jövőt gyilkol testvérdúlásunk.
Hiszünk vagy nem, Isten megsegít,
talán úgy, hogy éppen nem segít,
talán hitünk így is megmarad,
talán lesz még – nekünk virradat!
(Joós Tamás megzenésítésében hallható a youtube-on.)
már nem hozok neked
sarjadó tavaszt
talán az utolsó is elhervadt
egy fogadkozó koldus
remegő kezében
régen
de még adhatok nyarat
azt a langyos nyárvégit
amit enyémnek mondanak
hozhatok vállamra leomló
hófehér hajat
miből néhány szál
ruháid szövetén
makacsul megtapad
nem
nem lesz majd
a jól ismert lesöprő mozdulat
csak nézzem sokáig
ami belőlem
gyengülő válladon
ott maradt
Álmomban áttetszők a fák,
ködbe vesző fényből homály.
Konyakszínű lehetne szád,
elfolyt szín - gyenge muskotály.
Ott vagyok én is, de nem látsz,
fehér ünő - ős jelzések,
szarvasok és rókák futnak:
teremtésben a jelképek.
az idő mint pókhálót
körém szövi a bennem
növekvő csendet
bebábozódik a test
hogy átlényegüljön
síri némaság ez
visszhangtalan
olyan magad vagy benne
mint megfáradt lélek
az elmúlásban
csak egy betű
s a csendből csönd lesz
így maradsz meg
az időben és a csönd...
máris beszélni kezd
Bádogkalitkában csontmadár ül.
Gubbaszt, topog, szárnya pergamen.
A kotlást választotta szenvedélyül,
és rikoltozik, mikor senkisem.
A ketrec padlatán egy homokóra,
ólomreszelékkel viselős.
Üvegruhájának széle-hossza,
változó, de mindig ismerős.
Bádogmadár gubbaszt csontkalitban.
Higanytollat visel, nagybeteg.
Kúrálgatod, persze holtodiglan,
de a terápiát sosem mondja meg,
hallgatása sanyarú könnyebbség,
borzalmas, hogy szüntelen fülel,
mandalára cseréli keresztjét,
álszerény és mindent felügyel.
A higgadt gondolat,
hogy emlékként ápol.
Hogy pehelysúly vagyok már.
Felhő. Madártoll.
Hogy mindegy, szent áhítat,
vagy vaksi szél sodor.
Hogy életre ment éppen.
Vagy lustán tékozol.
Míg nyoma izzik bennem:
kormos lávakő.
Röppenne az idő.
S egyszer szárnya nő.
két költözés között a madarak
magukban hordozzák
szívdobbanásom visszhangját
és rám éhező ajkad közé dobják
minden késik a perc a vonat a nyár
az engem kívánó szád de ha megérkezel
csókodban pulzál szívdobbanásom
visszhangja és azt mondom
ez a rend
azután te
és te és te
szemérmesen elfordulnak az állócsillagok
tartom a homályt nehogy agyon nyomjon
két szárnyammal verdesek amit vállamon
felejtettek az álom tünékeny madarai
ragyogtatom fölötted a másodperceket
ha elmész magaddal viszed szívdobbanásom
visszhangját csüggedten lógnak vállamon
szárnyaim és azt mondod majd jelentkezem
ez a rend
azután te
és te és te
Naponta készen át
fordulhatsz – fel-felhorgadsz
égig száguldhatsz
a mennyekben ott
alant s fenti pokolban
süllyedhetsz holdnyit
láthatod a lát-
hatatlan emelkedést
a táguló kék
egét – itt bennebb
ama vörösben – vérben
hogy érhetőn értsd
az elme koppa-
nását – égiek földi
durranását bent
a tüdő mögött
abban a sóhajnyi éj-
ben révedező
kérdésben – mi áll
a ki s bejövő lélek
útjában hogy szállj
leszállj aprócska
égi szigetedre – állj
és szertenézve
kimond: itt is ott
vagy magadba hullva ím
szárnyatlan madár –
várjam, hogy várod hogy menjek?
várjam, hogy várod hogy gyere?
várjam, hogy a távolság várának falai
leomlanak az egykedvű időben?
bontsam a távolságfalat tíz körmömmel?
vagy várjam, hogy a szívemből eredő artéria
lüktetve áttöri a föld szívét,
és kapillárisodba kapcsolódva veled legyek?
várjam, hogy várod jöttöm?
várjam, hogy várod jöttöd?
várjak, míg elmúlik, hogy várlak?
Elmúlt.
Nem várlak.
Tétován ténfergő megoldóképlet
Pincében elásott kopott kabát
Elnapolt csókokat viszonzó élet
Reszket, csak reszket egy házibarát
Kábultan elfekvő vízfoltos matrac
Sarokba sodródó poros szemét
Ostobát átejtő szeánszot tartasz
Meddig, még meddig lesz ingyenebéd
Váratlan vendégek táncolnak sorban
Kandallók lángjait issza az űr
Titkokat feltörő kalapács koppan
Fedetlen asztalra kendő kerül
Szomjoltó viharban megváltás tombol
Világgá szaladó riadt ebek
Hajnalra véget ér, elég a jóból
Ruhátlan remeték köszöntenek
Csillogó arcokon száradó tinta
Kísértetkastélyod nem érte kár
Semmiből sarjadó virágod mintha
Lázasan legelné ezer szamár
Támolygó felhőkön rézputtók szállnak
Félvándort köszönt egy esetlen kéz
Földhegyet tipornak cipőtlen lábak
Semmi nem könnyű, de nem is nehéz
Egy bőrönd elég.
Tovább már együtt megyünk.
Szerelmet idézünk.
Mintha nem lett volna
Eddig is itt.
Kárpátok ölelésében szunnyad
Száz éve alszik a Csodaszarvas
Százéves álom, ahogy kitelik
A szép Szőke szarvas ébredezik
Emeli fejét az esti égre
Agancskoronája ékessége
S a puha csendben, madárszárny rebben
Tollpihe lebben, s kéled e jelben
Megannyi szívben az emlékezés
Trianon némajajú szentjeiért
Távoli falvakban, városokban
Itt-ott halkan, majd egyre hangosabban
Megkondul és zúgva-zúg sok harang
Az elmondhatatlan fájdalom kong
Hegyen, erdőn, folyóvölgyben, síkon,
Bús szarvasom, tartsd ékes fejedet
Agancsod ágain gyulladjanak őrtüzek
Tisztuljon a halvány emlékezet
Teljen meg fénnyel a Kárpát-medence!
Nem búsulásra, újrakezdésre
Összefogásra, örök hűségre
Nem hagyjuk szép nyelvünket elenyészni
Nem hagyjuk szarvasunk messze űzni
Bízzunk hazánkban, bízzunk a családban
Bízzunk Istenben, bízzunk egymásban
Bízunk népeink bölcsességében
Megmaradásunk reménységében
Áldásban, bőségben, békességben!
2020. 05. 29.
Kisdobos lehettem még, vagy már úttörő,
Anyai nagyszüleim rokonságánál, az öreg-
Szőlői nyaraláson verskötet akadt kezembe
A kisszobában, s nagyon megtetszett, amit
Benne találtam. „Jobb volt gatyában
hancúrozni, lépegetni a háztetőn, megenni
Anyám vacsoráit, keresni első szeretőm…
Jobb volt, jobb volt, most se rosszabb”…
Vagy: „Lottó bácsi, Kávé néni, savanyú
A pofitok, jó volt élni?” Valami különös bizsergés
Indult meg bennem nyakszirttől lefelé, úgy
Imponált a szöveg, azt fejezte ki,
Amit éreztem, de ilyet én nem
Tudnék írni, bár szeretnék. Esett az
Eső aznap, úgy kerültem odabentre,
Nézni, nézni, nézni…
Arcodat fürkészni,
minden egyes arczegzugot,
a kontúrt, az áll-hajlatot,
a fülcimpát, a száj szélét,
a szemhéjak melegségét:
a férfi szereti a nőt nézni,
csak nézni, céltalanul.
Perceidet, falásnyi
kenyeret
szétosztani
s
morzsánként visszaadni
azoknak,
kiktől kaptad.
Levenni
a
rontást, visszahulló
átkot.
Vigasztalni
a
fájdalombazuhantakat.
Felemelni
az
elesettet. Simogató
szívdobbanással segíteni
a
megkeseredettet.
Némán
teljesíteni
küldetésedet.
A vetemények rendbe sorolnak.
A járdaszélén nyíló dáliák.
Estét mesél a körtefa lombnak
napnyugtakor a lila mákvirág.
E kertbe hálni jár el a jóság,
a fakerítés deszkái között
napfény szivárog, ring a valóság,
s álmos ölében Csend az újszülött.
Öreg kutyája szőre kopott már.
Eb a javából! Vén, hű és derék.
A kút káváján egy ellopott nyár
vegytiszta könnyel sírja ki szemét.
.Mert anyámtól ellopták a nyarat.
A vén Idő is főt hajt itt falun.
Anyám elalszik, s szemhéja alatt
Tamás lép be a kicsi kertkapun....
.Csodák születnek ezen a tájon.
Ez a vidék csak őriz, s nem felejt!
Együtt zokognak nyár-éjszakákon...
...Együtt is halnak, Anyám és a kert...
Egyszer sem hívtál, eléd kínált a lét.
Sírásaink hallották meg egymást, mikor
védtelen bordáid alatt a férfikor
múlása nyitogatta sorsreteszét.
A tizenháromezredik katarzis
nélküli hajnalon szomorúságodba
szerettem. Előttem senki nem állt sorba;
legyen ölemen nyugvó unikornis.
Engem nem őriz ringó csípőjű lányság.
Ott térdeltem - mint Isten marionettje -
bánatod előtt, hogy megfürösszél benne.
Azon a napon lettünk igazán árvák.
Mióta nem látlak, úgy zokogok éjjel,
mint ahogy sírásod bennem terült széjjel.
Szilaj fergeteg
vérbő görgeteg
az éhséget görgetem
a vágyamat tördelem
Álmodok világot
kárpáti virágot
balkáni illattal
nyugati humusszal
Álmodok világot
térvesztést kiáltok
folyton mélabúval
huszáros rohammal
Dunatáj-vágyakkal
ősmagyar árnyakkal
szennyezett tárgyakkal
őskanyar-szárnyakkal
Betegségtudattal
illő kritikával
Közép-Európában
hitvesi ágyban
Veszteséglistával
nemzethalál-frásszal
S mégis reménykedve
acélvajjá érve
Kós Károlynak
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor5.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot
s tetőit, többet száznál és ezernél –
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély…
1922
Bozontos homlokod fáradtan döf a századokba
és már ráncosodik, mint a bús öregé,
ki a padkán gubbaszt s letűnt dicső napjaiban
eltompult aggyal, morogva gyönyörködik.
Körülötted új, ifjú népek tánca viharzik,
sárgák és feketék ajkáról ömlik a szó. –
S mit adsz te már? – itt az óceán és Ázsia mentén,
hol a néma őszi szelek fáradtan vánszorognak.
S az együgyű vándor is éhesen emlékezik
a fiatal időkre, mikor még társai szabadon róhatták
az utat Dácia és a frank tájak között,
hol ma ezer határ van, s meghalt a szabadság.
Meghalt a szellem is! Ledőltek a szobrok,
nincs ki újat faragjon a bronzszínű hősről,
ki lihegve hozza a hírt egy távoli vidékről,
aztán összeesik, mint egy jámbor állat.
Elbuksz, Európa! irtózom már ráncos emlőid
keserű anyatejétől s vágyva tekintek
szilajabb korokba és duhaj tájakra,
hol a barbár lovasok éneke támad.
Népek mosolya árad a szilaj folyamokkal,
s fölzúg az öröm a pogány pusztákról,
mikor új táncos fia születik
az el nem lankadó titkos szerelemnek.
Horváth Jenőnek
Nekünk csak ott szabad
Énekelni a tiltott éneket,
Ahol a zerge jár,
A völgyi köd felett.
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
Csak visszhangja van, százezerszeres,
A kimondott szó: eltemetett kincs,
Titok, amelyet senki sem keres,
Nekünk csak ott szabad…
És a dalnak, a megszokott-simának
Ott a magasban örvénylése támad,
Soha nem hallott felséges zengése,
Könnyes és rettenetes üdesége:
„Isten, áldd meg a magyart!”
Nekünk csak ott szabad,
Ahol a zerge jár,
Ahol a szél szalad,
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
S a kimondott szó kőbehantolt kincs.
Nekünk csak ott szabad…
Nekünk már az örök hóig kell menni,
Az Isten zsámolyáig,
Ha ezt a dalt akarjuk énekelni…
1922. május 23.
Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk
A csúcson viharba, napba nézve,
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átreng,
Fájó szívünkön megszűrve,
Érjen téged: Erdély!
A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránktekint
És szórja ránk szavának nyilait.
Az öregek régi buzogánya
És ifjak fürge kelevéze
Süvítve éri meztelen mellünk.
És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetőn?
Kinek nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsőség és az ország?!
S mi állunk!
A viharvert tetőn
Állunk!
És vérző szívünk az égre tartjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély.
Erdély a hazánk!
A fulladás lehet ilyen,
amikor elfogy a levegő,
amikor már nincs „igen”,
és körül ölel a föld,
amikor a válasz „nem”,
a”volt”, a „nincs”,
a kárhozat lehet ilyen,
ha elfogynak a szavaim.
nézd az eget
a magasztos óceánt
a felhők párnás ágyát
összegyűjti a fehér bodrokat
és haragot dagasztat belőlük
régi elfeledett istenekkel
feküdj hanyatt és hidd azt
felette lebegsz
emlékezz anyádra
ki egykor fekete hajával
borított rád szelíd éjt
hangja távoli ködös tájra vitt
emlékezz apádra
az örök csavargóra
szerencse patkóját szorongatva
lepattogzott festékes padokra dőlve
aludta ki magából a hajnali dér fogait
Az emésztetlen múlt úgy kavarog
a gyomor sűrű labirintusában
mint kannibálban lakoma után
a sok legyűrt és fájdalmas falat
a gázok szárnyán szabaduló lelkek
s a lebirkózhatatlan gondolat
rágós húsunkon csámcsog az idő
fejünkből zanzát zsugorít a semmi
mind trófeák vagyunk a múlt dárdáján
és nem átallunk végtermékké lenni
2018
ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára
ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb
ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van
ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre
ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal
ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül
ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója
ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek
1994
csak ujjlenyomatod
cipőtalpad nyoma csak szemtanúk
mozaikképed gyenge alibid
egy kartotékod
védekezz hiszen
cselekmény hiányában vállaltad a bűnt
még néhány könyvet elolvasok
amíg a falakon kívül megszűnik
a nyikorgás és eltávolodik végleg
az utcán szekerét hajtó halál
a teraszon naponta kétszer megjelenik
Mózes a szomszéd napozó macskája
levegőben terjedő szabadságban
mossa csillogósra bundáját
sorokon gondolkodtam mert
nem tudom úgy elmondani a hiányt
ahogy szeretném de ettől függetlenül
ez most nem egyedül rólad szól
hanem a házon kívül mindenkiről
akikkel általában nem foglalkozom
annyira csak most hogy ritkább a
találkozás odakint meg a buszon
aki lökdösődik vagy az udvarias
a köszönő ismerős és aki ugyan ismer
de ha meglát átnéz rajtam én meg tök
hülyén érezhetném esetleg magam
ja találtam néhány régi fotót is rólunk
elég szerencsétlen ruházatban
és a frizuráink is olyan viccesek de azért
feltekert bennem is egy eldugott vigyort
mindegy mert az a lényeg hogy csend van
és a székek egymásra vannak pakolva
a padló ragyog de a bejárati üvegajtón
tábla mutatja átmenetileg nem látogatható
ezért felöltözünk itthon is ünneplőbe
mintha mennénk és beülünk a laptop elé
a facebook élőben ad mindenre ellenszert
futurisztikus élmény letöltés nélkül
a fű meztelensége világít a térképen, mintha valaki
szándékosan kitakarta volna a lázas tájat –
ülj ide a piros padra – hív egy mikulásvirág, mint
parkok erőtlen szobrai, talán így együtt kivárhatnánk
a percet, ösvénnyé vedlett utakon a nagy megtisztulások
idejét, amint egyre biztosabban közeleg –
és te odaülsz mellé, mert elhitted, hogy itt a rágalom is csak
egy idült zárójelentés lehet, netán éles kórtani lelet –
hisz mint kártevő rág lenn a lom, kisiklott a vágányok között
a bizalom, pedig odaát már szabad mezők illatáról
álmodik a szél az elfáradt ígéretek felett
én mindig szerettem egyedül játszani –
talán csak az emlékezés szólít, ha egyáltalán hív még valami –
a fagyos vizekben lebegő halrajok arcát hordod,
könnyű szellők nyaldosta pókhálóban ajkad megremeg
átölel az elragadtatás, a tiszta fény átjár, elfed, mint
a magzatvíz mozdulatlansága, felhajtó ereje;
bennem lüktetsz és én a bársony benned áradok –
vérköreidben lépteim mikroorganikus torlaszok –
militarizált övezetből jövőbe lát a kukoricaföldek szeme
génállományunkban állandósult a spirális süllyedés –
vagy talán ez már a hangtalan végjátékok ideje?
.micsoda fenntartható
árubőség kirakatban
hetedhétmocskú
condrák
és kapcarongyok
s lábtörött eozinnippek
légyszaros vitrinekben
.holdtöltekor
kiáradnak tervezett
pöcék
színlő igazbűz
sarjad
polgármimikri bőrű
proliházak
vérveretveres kapualján
.szakmányhitű
bérlegények folyvást
zúgnak megváltóüdvű
barabbásjogért
világló öklük
bársonykövéhez
.ölvágy döccen
kifeküdt derékaljak
gödreiben
.ne jöjj
…ne még bocsánat
.koronázz
.koronázz
.verd démon koronádat
megosztani magam veled
amiképpen nem is lehet
becézgetni szerelmedet
átölelni nyarat-telet
átmosolygok minden estét
nagy volt a tét
de már nincs tét
napozik a derűs reggel
kacérkodik a szíveddel
szőke vagy
talán mert kértem
megálmodlak mindig ébren
ahol Te vagy ott az otthon
Isten nevet imáinkon
és mi is Vele mosolygunk
ezt próbáld elvenni
Uram
mennyit adtál mennyit adtunk
annak ki ad
hatalma van
és mi azt is Neked adjuk
szükséged is van rá
Uram
engedd hogy szeressük egymást
azt mi már tudjuk
hogy hogyan
Ez egy másik húsvét.
Most locsolatlanok
maradnak a lányok.
A legények
nyugton maradni,
s nem locsolóverset
tanulnak.
Apró világok
záródnak magukba.
A tavaszi zsongás
várat magára.
Karanténburkokban
pislákol az élet.
Szelíd, szolid
mosolyok
tükröződnek
félelemfoltos
ablakokban.
Öleléshiányban,
könyvlapok között
préselt akácleveleket
morzsolgatunk.
Szeret? Nem szeret?
Ez egy másik húsvét.
Nem a kérdések,
kétkedések
négynapos ünnepe.
Elérkeztünk oda,
hogy a hitetlenek
szemében hit csillog.
Hisznek.
Ha nem is a
feltámadásban,
valamiben, ami
ott ragyog szemben.
Egy szempár,
egy érintés.
Közös dobbanás.
Bezárkózás.
Érzésekkel telve.
Szeretetkaranténban.
- én csak a felhőt karcolom -
minden arcomon ablakok
estbe sárgult tekintetek
a korlátok mindig hidegek
és a szeles árkádok között
eltévedt egy távoli álom
- belémköltözött - azóta várom
az ingerek küszöbén túlról
(onnan ahol már a lift se jár)
a csöveken akár jön-e üzenet
figyelek hogy e térképszín táj
alattam hoz-e új fényeket
ám itt minden mozdulatlan
de a falakban rozsdál a szög
már csak az ajtóknak köszönök
az árnyakat észre se veszem
hogy kaparásznak a reteszen
csak a kulcslyuknyi szemek elől
nincs hova mennem - elveszetten
egy liftben a stációkat járom
talán egyszer legenda leszek
ha bejárom a tíz emeletet:
a világot - csak pár lépcsõ
és hátamra szárnyat szõ a szél
majd mesél az esti híradó
és az olvadó csendben
elcseppen egy emlék
"itt lakott nemrég a tizediken"
Hangokat szeretnék leütni
egy elhagyott, régi zongorán.
Valahol, egy tapintható csendben.
Mert a számból a szó
csak a földre koppanó,
megrepedt üveggolyó,
mely megáll s elakad
az első padlórepedésben.
Hangokat szeretnék leütni most
egy régi zongorán,
hogy visszhangozzanak a falak.
Mert a számból a szó
csak elkopott,
széthasadt illúzió...
... kimondva semmi sem marad.
S el se bírná már, amit mondanék...
... inkább lekottáztalak.
Sötét van itt, kísért a múlt,
az ember úgy elaljasult...
Akad, ki maszkkal üzletel,
a másik gyógyszert tüntet el,
és van, ki végképp módszeres:
a kesztyűn túlzón jól keres,
de annál tényleg nincs alább,
ha négyet ér két csirkeláb.
Ma még zabál a sok juhszáj,
az is lehet, majd mást muszáj:
akármiért, de ölni kell,
s holtat locsolni kölnivel;
a látszat számít: szép halál,
ki talpat nyal, szívből kapál,
s mások bajából gazdagon
terít egy mocskos asztalon.
S te rég nem férsz egy széken el,
sorsod, maholnap szétesel,
várad ledől, kihull fogad,
amit hazudtál szétrohad;
s hiába mondasz száz imát,
nem hisz neked, ki hall, ki lát;
seregnyi társad megtagad...
Mondd csak, felismered magad?
Súlytalan idő, és nárciszillat,
elképzeled, hogy most milyen lehet,
ez a rügyeknek álma, de virrad,
bátran kimenni nem tudok veled.
Mindjárt kel a Nap, tele lesz mézzel,
rézfonatokkal ring a böjti szél,
ábrándos szemmel, ablakból nézel,
karantén idején a szív acél.
Gyöngymosolyoddal várod a végét,
hogy fénypillangó rebbenjen szádon,
míg elcseppented a magány vérét,
vigyázz magadra tavaszvirágom.
