Megírták már, kezdet és vég,
ide szorultam,
lét értelmét kergető fehér egér,
ide szorultam,
végtelen pillanat fogságba,
egyetlen fényképfelvételem
az élet,
értelmezhetetlen magányos filmkocka,
se elébb, se utóbb látni képtelenség.
2022.12.09.
Virág vagyok,
Kikerics,
Kikerics,
Bárhol vagyok,
Rám tekints,
Rám tekints,
S lásd bennem a
Kék eget,
Kék eget,
Mert már ő is
Nézeget,
Nézeget.
Szótlan köd ül
utcalány-fák ölébe:
elkurvult század.
Dombokat festő
álarcos emlék. Csontok
mögötti évek.
Fájdalmak korall-
kövei rakódnak ki
fürtös egekre.
Csalogány-hangok.
Vénülő csend nimfái
halottaid hívják.
Törött egedben
szilánkokból angyallá
változó jövőd.
Mindentől messze, mindentől távol,
Izzó kis pontok múltból és mából,
Átér fényük mindenen.
Léteznek gázok, könnyűk és furcsák,
Nagy vaskos könyvek nélkül is tudják,
Éltetnek a szintemen.
Lépcsőkön jutnak testből az agyba,
Átcsúsznak lelken, egy kristálymagba,
Túllépnek a képleten
Gáz, fény és lélek ezzé állt össze,
Furcsának látszó egységgé törve
Alkotják az életem.
Finoman int a babér öreg csipkeszéle, méltósággal fúlni
főzelékbe, s fel nem dúlni a tányért, ez a művészet.
Eljön az a kor,
amikor
lankad a lélek,
s a kitágult test
úgy lóg rajta,
mint vézna gyereken
a nagykabát
Egy-egy lefosztott nap után
szürke, oly’ szürke minden -
léttelenség hitvány talaján
csatangol a nyilalló félelem.
Holdtalan est mászik a városra,
vadult erdő mélye hideget lehel,
némán, mint a királykobra,
elbánik bárkivel.
Horzsolt lelkek fekszenek
egy komponált galaxis előtt,
szemükben a duzzadó vérerek
világa új rendet szőtt.
Kóróból font minden csillag -
mennybefúló hamis tér-erek.
Gyere velem,
add a kezed,
sötét éjen
csillag vezet.
Egy istálló fölött megáll,
itt született meg a Király.
Kényelmetlen a szűk jászol.
Nagy hideg van, biztos fázol.
De a meleg pólyácskában,
édesanyádnak karjában
hamarosan elszundikálsz.
Hívogatóan feléd csapongó
színes lepkéket kergettél
egész életeden át.
Bolondos fejeddel, ártatlan szíveddel
nem vetted észre közben,
hogy ámulatod törékeny tárgyai
petéket raknak észrevétlenül,
amelyekből száz és száz
pusztító hernyó kel ki,
félelmetes mohósággal pusztítva
a tavaszi zsenge hajtásokat.
Hiába éltél meg jónéhány ciklust
a lepkék meglepő életéből,
szárnyaló álmok után földhözragadtan
a lebegő lepkére nézve
már a hernyót látod,
de a csúszó hernyóra nézve
nem vagy képes a lepkét látni.
Nem jut eszembe az út hazafelé.
Meghallgatnám a szívem, de nincs fül
a mellkasomban. Egyformán nyúlik
minden járda az este száraz tenyerén.
Az utcák nevei, csontfehér táblák
a fáradtság dermedt csarnokában.
Kezedben vagyok, mióta felvettél
és utazok az éjszakai város ütőerén.
Lüktető házak, vérző ciprusok között,
a kezdet magját keresni visszafelé.
Rozsdás kezedben a simítás nyikorog.
A szád nem nyílik. Sarokvasán Sör csorog.
Kopognék én a korhadt szívfalon,
De a félretett kaputelefont se hívhatom.
A karjaid, mint a fotocellás ajtók
Minden baráti-mozgásra nyílnak.
Én hiába állok meg előtted
Maradjunk inkább objektívak…
Az elméd akár a házunk padlása,
Az emlékek pókháló-temette rabsága.
Kár, hogy a feljáró kulcsa elveszett,
Vagy csak lefelé nyomják az üres üvegek.
csontsárga ködben
csupán magunk vagyunk
körűlünk ordít várospokol
lehet-é feltámasztó mentség
lehet-é sorsmentő csönd
lehet-é tükörvillanás
lásd Jézus
rámavasodtak vétkeink
és tudom már senki
senki nem ad menlevelet
hamvasztótűz elől
lásd Jézus
milyen pontos erezetű
minden cédrusgerenda
vacsoraasztalhoz méltó
de jól megbír emberi testet is
csontsárga ködben
mindig magunk vagyunk
és belénkaszalódik
korbácsos fájdalom
röppenjenek hát ünnepet
lépjelölt gerlék
Víz alá nyúlok.
Hínárerdőkben kereslek.
Írásos nyomát olvasom
seholsincs kezednek.
Hagyom, hogy
legyél a bátor Én,
gyávaságom tengerén.
Agyonnyom.
a tudás, mit
magaddal vittél.
A halott szavak súlya,
miközben itt él,
hült helyén a vágynak,
minden, mi volt.
Ha nem jöhetsz vissza,
akkor is,
visszaolvaslak,
s minden nap
visszavárlak
Te, aki szavakkal itattál,
most el kellett menned hirtelen,
mégis, mintha még mosolyognál,
mázsányi kövek ezek a szívemen.
Nehéz férfi sírás rázza vállam,
könnyem elfogyott, csak szemem ég,
és ne akard, hogy megbocsássam,
mert egyszer azt mondtad, vár az ég.
Te tudtad, én régóta halott vagyok,
hogy miért, az most nem érdekes,
kínomba szám szétharaptam, dadog,
leszek miattad szótlan énekes.
Reggel a kertben felnéztem az égre
Visszatérés
az apró mozdulatok
melegségébe-
egy percnyi
kiszakadás
az élet
bolygó-álmából-
megannyi hálás
pillanat a percek
törékeny rugalmán,
ahol az évek
szakadozó szálai
Ma mentem
a kihalt utcán
a sötétben macska
jött szembe és azt
mondta velem jön ki a
városból mert tigris szíve
van de élni akar.
Csak egy lépéssel járok
mögötted, jó anyám...
...visszatartom a lélegzetem.
Ha kifújom,
pille kis tested, tudom,
tovaszáll.
Nem mozdulok...
... már kékülnek arcomon az erek.
De most levegő nélkül jobb nekem,
mint lenne nélküled.
Adjon az Isten
fogkefét,
flexibilis nyél,
lágy pihék,
árva kezemre
krémeket,
tőlük a bőröm
selymesebb,
a hónom alá
illatot,
ne érezzék, ha
izzadok
Amikor csak
Fél a Hold,
Fél a Hold,
A magasban
Fél-e ott,
Fél-e ott?
Vagy talán csak
Bújócska,
Bújócska,
Másik fele
Elbújva,
Elbújva?
Csontokról lefejtett műmerev élet
Bepakolt szárzeller zacskóban vár
Húzd ki a szokatlan utolsó évet
Tömegbe sodródva ki ordibál
Izmokról lefejtett eltűnő álom
Cárokról álmodó naivabb nép
Pultokon tündérek árnyait látom
Mit ér az ordító csendes beszéd
Hátadon maradt egy utolsó sárfolt
Szétmaszatolhatna letörő ág
Látom hogy felkelsz kicsit még várom
Hogy szebb lehet szebb lesz ez a világ
- A létezés
Egyre sűrűbben távolodok magamtól.
Főként porszívózás közben, amikor semmit
nem hallok környezetemből, még
szívverésem sem. Egy hegyi tisztáson
elterülve - a mindennapok gépkalapáló
szorítása elől menekülve -, hallgatom
az ingujjam alá hatoló jövő zenéjét,
azt mondja a rám nevető csend, ez az
igazi mámor, őszinte nevetés,
amely a szűkös napok ragyogása.
A nap sem kell hozzá!...
Egy pincében ülve, eszembe sem
jut a felszín. Jókedvem
borozgató ima, elhalkulva, mint a
kikapcsolt rádió, megbékélek a világgal.
Rémült és éles
Hangokra ébredsz
Valaki melletted
Most halt meg
Tiéd az álom
Mert tényleg átélted
Valaki most halt meg
Helyetted
Halottak jönnek
Élők mennek
Nem számít hogy te
Mit hiszel
Te vagy a bűn
Borulj szememre lángos kárhozat,
virágot szedni elcsügged a lélek,
szivárvány erdők, rózsaszínű rétek,
vegyétek ölbe szürke házamat.
Királykisasszonyok a vár alatt,
topánjukon ragadt a sáros élet,
de kár, ma már csak elbukott cselédek,
üres marokkal térdre hullanak.
Bezárja fáradt ablakát az ember,
inkább ne lássa tán, a jó, ha nem nyer,
kopott, sivár szobám fürössze fényben
az újra írt sovány emlékezet
Baleset történt az ifjú végtelenben.
Talán az idő és az időtlen között.
Seb nyílott mélyen a mérhetetlenben.
A szeplőtlen sötét fénynek ütközött.
Az oszthatatlan egyből szilánkok hasadtak,
cirmos lett a kozmosz szurkos lenruhája,
alig ismert részén egy kajla térszakasznak,
testekre bomlott a teremtés tusája.
Képek vagyunk. Valaki egészen másról.
Tükrei a sebzett, örök értelemnek.
Tévhitünk van csupán a realitásról,
de magunkat véljük igaz isteneknek.
Rád hagyom most már a titkot:
magamat szórtam szét itt-ott.
Árnyakba, vak szolgaságba,
esendő utak sarába.
Ha bírám is volnál, ne vess meg:
halált is hittek már nemesnek.
Utas vagyok csak itt, vendég.
Nálad is jártam tán nemrég.
Dérszakállt növeszt a fűszál,
fehér csillag a faágon,
kéményekből szelíd füst száll:
közel jár már a karácsony.
Fagyott pára fest üvegre
jégangyalt és jégvirágot,
nézek mindent elfeledve,
s úgy hiszem, hogy csodát látok.
Szentestén egy varázslat vár,
gyertya gyúl, s menekül sötét,
Krisztus újra közöttünk jár:
Sokat gondolok rád,
mióta rád csak gondolhatok,
lelkem azóta: sivatag,
de eléd pereg le a homok.
Sokszor becézlek, simogatlak magamban,
hátha meghallod, megérzed,
hogy virágodban, kenyeredben
belőlem is van áradó élet.
Minél messzebbre kerülsz, érdekes módon,
annál tisztábban látlak,
égig emel a léggömb,
amit belőlem fújt a bánat.
Ha még hiányozna valami belőlem,
kipótolom vattával
és ábránddal.
Aztán túllépek magamon,
s álmodom,
amint egy idősík a vállamra települ.
Miért-labdákkal játszás közben
magamat látom,
amint kábulatnyi érzelem
csorog végig
a számon.
„Avanti ragazzi di Buda
avanti ragazzi di Pest
studenti, braccianti, operai,
il sole non sorge più ad Est."
Egy szerény ékszer, egy medál
Magában összegyűjtve a Sarki fényt
A kő kékeszöldes csillogása
Tükrözi az éji Nap rejtett jelét
Derült, októbervégi éjszakán
Zöld szalagok nyúlnak függönnyé
Szelik az eget felfénylő indázással
Mint patak vájta sziklakarcolat,
a könny úgy cserzi fel bőröm.
Bánat borítja el ma az arcomat
saját lelkem lett a börtönőröm.
Úgy vetkezik most le az élet,
ahogy hull a fáról az ősz levél
Mint ágak -reccsennek az évek,
a halál nemsokára hozzám is elér.
Ahogy anyám, apám és testvérem
a föld már jótékonyan befedte,
pedig lett volna még szükségem,
de a sors őket idő előtt temette.
Fogatlan fotocella-száj nyeli
A shoppingoló próba-babákat.
Egyik lábán alig 5 perces lábbeli,
S mint, aki háztartásbeli,
Méregeti a botox-kacsákat...
Tűsarkon fordulna, de még illeg,
Ünnepelni jött egy álnév-névnapot.
Tinédzser-tükörben szelfiző milfek,
Rövidre hagyott póráz tekintet
Ugatja a hasonló Make-upot.
szeretnék
csodákat néven nevezni,
de fölröppennek,
akárha
nyakukon lépnyomú
gerlék.
esők mögött
csak
vézna erekben
égbenszentelt esővíz
rejtezik
holnemvoltak
Felnéz.
Két csillag közt
fekete út.
Tűnődik.
Újra megvívott
lélek-háborúk.
Előre néz.
Két mécses
fénye közt a név.
Sötétbe burkolódzik.
Nem látod,
csak érzed.
Megérintenéd.
Mindennap várom,
hogy szűnjön a remegés
a nappalok játékain sűrűsödő
redőim mögött, amelyre
ráhullnak a keserűség gyöngyszemei -
sűrűbben fosztogat az idő,
egyre kevesebb a barát -
lassan elveszítem önmagam,
s az élet szálai egyre mélyebben
simulnak,a nappalok homlokára -
valami nincs rendben körülöttem,
s csak a lélek simogatása mintázza
szerény napjaimra a menekülés
csendes hullámait...
Sokfelé az ősz kísér.
Helyetted.
Eszembe jut egy tél, egy állomás,
annak órája;
mikor
a vonatkerekek csikorgása
közt belédszerettem.
Arcodon pihent vágyad.
A dér sem takarhatta el.
Eléd álltam, köszöntél, s akkor,
amikor a cigifüst elhagyta
húsos ajkad,
már akkor tudtam
Mottó: Máté, héber eredetű férfi keresztnév, jelentése: Isten ajándéka
Van -e szívhangja a magzatnak, ha senki se hallja?
Van
egy viccem: ki nyerte a bújócskát a II. világháborúban?
Ki más, mint Isten?
Bár belegondolt itt abba bárki már,
hogy hol tartana ma a világ
túlnépesedése
a II. világháború 75milliós embervesztesége nélkül?
Mi? Hogy te ott igen? Ja, te vagy az?
Kifelé élünk, befelé rohadunk.
Befelé félünk, kifelé rohanunk,
Magunk elől.
Felfelé nézünk, lefelé taposunk.
Lefelé élünk, felfelé kaparunk,
Magunk elől.
Kifelé szúrunk, befelé fut a tőr,
Befelé vérzünk, kifelé gyötör,
Kezünk megöl.
Kezünk meg öl...
Városszéli mezőn állsz
velem fent új sárkányom
lebeg a szélben tartom húzom
zsinórt majd elengedem
menj sárkány boldogulj
mert mennyi minden van
amire nincs szükségem de van
ami a minden… és szótlanul ki
simítom hajadat az arcodból.
Ez egy
keresztre feszített
szerelem...
Rajta
az eszmélet
megdöbbent
arca ül.
De nincs halál,
mert tudja már,
hogy
minden két lator közt
egy megváltó feszül.
Nem szükséges a görcsös kapkodás.
Elegendő pár tiszta, csendes pillanat
a mécsesek lángjáról lobbant emlékek
közül, melyekből jelenlétet idézve újra
mélyünkre szállnak a kedves, jóízű
mosolyok, vagy az őszbe burkolt tompa
hangszíneken sodródó jellegzetes szavak.
…elegendő a pillanatnyi csendességbe
megbékélve mártózó tudat, hogy Isten
olthatatlan világosságának színe előtt
táplálja örök forrásából mindnyájukat.
Növekedni, mint a fa, kimérten,
sejtről sejtre, miliméterről miliméterre
tágítva terünket a létben, többnyire
pontosan felmérve, meddig tágul még
a kéreg, meddig nyújtózzunk, meddig ér
takarónk, olykor pedig nekifeszülő akarattal,
melytől a repecskes burkolat kicsattan,
és nedvek sisteregnek ki a nyiladékon,
csurognak fanyar, habos köpet gyanánt a földig.
Míg a nyár itt időz,
Párizsban sincsen ősz.
Érik a sok gyümölcs,
Riogat már a csősz.
Van egy fa, lombtalan,
Többinek lombja van.
A búza megérett,
Átéltünk fél évet.
semmit se látsz, mikor magadba nézel
megváltod lelked pár aprópénzzel,
orrodnál fogva vezet a lány,
mit eszel rajta, örök talány
nem vagy már több, mint porladó várrom,
összeomlásod naponta várom,
mit ér a prédika, szentbeszéd,
jövődet szerelem szedte szét
/Holló László azonos című festményére/
Lassú harangszó járja
a puszta markán kinőtt
házak szelíd közét.
Otthonok fehér arcain
pihen a véget ért
dologidő.
Ma komor szik,
tovább szigorú kunhalom.
Táj.
Akkor mosolyogva várt
még bennünk’ a fűkócos
harsány dombtető,
s hajunkba pipacsot
szórt a nyár
Strandpapucsban,
titokzoknival téblábol
egy megtűrt isten itt.
A vadak között,
túl szelídre edzett,
kukában is turkál,
néha reszket. Álruhája
olyan, mint a sorsa:
foltozott, a szakálla
kevéssé gondozott.
Álmatlanságában
néhanapján csillagokat
ráz az égre fel.
És meglepődik,
hogyha visszaesnek.
Már nem érdeklik
Anyám, a partok egyre távolabb
vonuló fecskék - reped a lárma,
savanyú vágyakat ráz fel a köd,
az ősz lengő köteleit kuszálja.
Az éj süllyedő teknőjében lélek,
a lángoló szavak harangjait
a roskatag hajnal még hazahordja,
de lassan se ösvény, se ócska híd.
Lélegzetgolyókba felejtek
- a pallótlan mélyből él, ki hazajár -
még felverődik egy-egy részlet
zuhanás előtt nem kiáltanak
a levelek, nem sikoltanak a fák,
ha féreg rágja kérgüket. hova
vesznek a szavak az oxigén
énekében? hova enyészik el
az élet igazsága?
mint érben a plakkok, lerakódik
a hangszálakon a hallgatás.
évek kalitkájában kövérre hízik
a remény madara (bátor vágyak,
vérszegény próbálkozások
a szabadulásra), mégis marad.
- A mártír 15,16...emlékére -
Már csak itt leled
meg a"szégyentelen" vég
menekülését -
itt a Kárpátok
karéján belül - kívül
tágasabb a lét -
de harmadjára
bejönnek a békesség
üzletelői -
Falevelek hullását akarom.
Öregedő vacogását a télnek.
Szerelmes csókot ébredő tavaszon.
Zivatar szagát tűzforró szélben.
És lássam az éjt. Halljam a csendet.
Perzseljen Nap, verjen jégeső.
Hulljon arcomra hajnali permet,
itt legyen boldog a szeretkező.
[…]
Kicsiny parittya száll a szélben,
útvesztőben némán nézem,
megszakad bennem minden ínszalag:
most csak csendben, csendben
maradni szabad.
Hasára fekszik magányos virion.
Messzi testben tán párra is talál,
szaporodik, rájön a halál:
szövetség kell, szövetség,
jól tudom. A vírussal együtt
mutatkozom.
Párban ölnek tiszta sejteket.
„A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.”
ma sem rogyott az ég a földre.
a butaság, hogy vak célját betöltse
-- önként hizlalt, rút, fekete gyöngyként –
a pisla’ értelem hunyorgó fél karéja,
álomtalan éjünk ránk csukódó héja
„. nász az avaron ”
(-- ha akarom ?)
s nagy kincs, ha olykor
bármit is találunk,
hisz’ szépen gügyög, növekszik halálunk:
-- íme, már jár is!
