Jagos István Róbert: A csend, Huszonöt éve, Devpravatione, Brüsszel 2016, Magzati póz
JAGOS ISTVÁN RÓBERT
A CSEND
Csendnek születtem.
Renegát csendnek,
akinek a zaj a minden,
akinek hangja az Isten,
akit csendkeresztre
csendben feszítettek,
akiből mindenkinek elege lett.
Csendben megyek el.
Csendben jövök vissza.
A csendben ott lesz
minden zajom összevissza.
Káosz leszek, ős zörej.
Gyűlölettel még
te sem felejthetsz el,
jó anyám!
Csendben szültél.
Csendben temettelek el.
Tanúm a föld és az ég.
Csendben csendül
majd a gyengeség,
amint a feltámadás
után jön az újabb halál.
A csend hazudik,
ó, jó anyám.
JAGOS ISTVÁN RÓBERT
HUSZONÖT ÉVE
huszonöt éve azt hittem még
a vaníliás karika az pilótakeksz
és milyen büszke voltam magamra
hogy megvehettem a saját pénzemből.
kiwit még csak messziről láttam
ahogy a matók lány kiskanállal belezi ki
a másik asztalnál.
az egyiknél meg kisfröccsös poharak
álltak glédában és legyek lepték a szájukat
ahogy minden mást azokban
a rendszerváltásos időkben.
néztük ahogy a cigányok bekulcsozzák
a pókergépeket és próbáltunk
mosolyogni három cent kevertért.
az olcsó bort olcsóbb szavakkal
hígítottuk hogy álmainkat színesebbé tegyük
és hogy bátrabban véssük bele szerelmeinket
a mára már elfáradt padokba.
huszonöt éve azt hittem még
valami nagyon nagynak a részese vagyok.
zászlóra cseréltem a függönyöm
zászlóra cseréltem a pólóm
zászlóra cseréltem a szívem
és köpködtem az eget
amiért nem húzhatom be az x-et
valamelyik szavazófülkében.
helyette kaparós sorjegyekből
nyert pénzből barackpálinkát vettem
és átkarolva a lányt dúdoltam
hogy egyszer elhagyom a várost
ami magába fogadott
amit magamba fogadtam
az összes szürkeségével.
huszonöt éve azt hittem még
nekem nem lesznek gyerekeim
és a gyerekkorom örökké tart majd
és hogy a legnagyobb szerelem az
ha befonja hajamat a lány.
falakra írtam a nevemet
sárkányt és eddát a bőrömbe
és nagymamám nevét a kérelmekre.
ma már csak szövegeket írok
régi korokról
padokról
szerelmekről
barátok dalairól
a máról
az asszonyról
a gyerekeimről.
és ha úgy hozza kedvem
iszom egy fröccsöt
a szomszédos krimóban.
JAGOS ISTVÁN RÓBERT
DEPRAVATIONE
Csak pár emelet, semmi több.
’sten félrenézése csupán.
Szakadt tapéták mindenütt,
minden ajtó mögött halál.
Habarcs mögül bomlik az félsz.
Szagokat izzadó falak
között is nyugovóra térsz,
ahogy a fejletlen szavak.
Romló szájban szakadnak el
csillanó kényes idegek.
Én azbeszt vagyok, te panel
s a liftek is túl hidegek.
Vállamra valami ráült.
Valami zord balsejtelem.
Anyámra apám ma ráhűlt,
nem tudom, eddig éltek-e.
Tonnákat nyomnak a szavak,
a ki nem mondhatatlanok.
Tested fagyos, már nem ragad.
Elmentek a halhatatlanok.
JAGOS ISTVÁN RÓBERT
BRÜSSZEL 2016
mennyi szégyent és szennyet
takarhatnak el a mécsesek
a bamba arccal való utcárakivolnulások
az ürességben kongó éjjelszavak
a felhők mögötti napról való énekek
sorban állunk ajtóink előtt
már saját otthonunknál is kopogunk
s a kilincset lenyomni egyfajta félsz
ha nem a kellő szereppel tesszük
rácsaink mögül üvöltjük a szépet
releváns rendeltetés közepette
mint aki tudja mi zajlik szívekben fejekben
csak az ok-okozat megértése hiányzik még
hol és mikor?
miért és mitől?
fegyverválaszok dörögnek
minden gyilkos kérdés előtt
és nem lesz Igaz
csak tényekké vált halottak
merednek holt-szemmel az égre
odafent kong a menny
isten
melyik?
épp egy sikátorban térdepel
feloldozásért
JAGOS ISTVÁN RÓBERT
MAGZATI PÓZ
Újabban magzati pózban alszom.
Burok nélküli koporsóm az éj.
Bántást kapart torkomra a szomj.
Belepte nyaram a csontosodó tél.
Akut reszketésem törvényszerű.
Tetszhalottá váló pehely-álmok
olvadnak semmivé oly egyszerűn,
mint a papírra rótt versek, számok.
Csak te maradtál ki virraszt énrám.
Tenyeredben elidőz sóhajom.
A homlokomon megcsillanó máz
gyöngyözi, hogy még élek, még vagyok.