Arcél önvallomással: Lőrincz P. Gabriella költő

Beszélgető partnerem Lőrincz P. Gabriella Beregszászon született, jelenleg is itt él, édesanya, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet munkatársa, valamint verseket alkot. 

Hogyan tudja összeegyeztetni időben ezt a töménytelen feladatot?

Valóban így van, ezekkel a dolgokkal foglalkozom, mind egy teljes embert igényelnek, mégis, el sem tudom képzelni az életemet a nyüzsgés nélkül. Az anyaság a legfontosabb az életemben, épp annyira vagyok költő, szervező, mint édesanya. Az időnk beosztása azon múlik, hogy mennyire vagyunk rugalmasak, mennyire tudunk rögtönözni. Én határozottan szeretem a gyors döntéseket, így, ha valami változás van, azonnal tudom, hogy milyen más dologgal töltsem ki a fennmaradt időt.

A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetben eltöltött idő is vélhetőleg sok szellemi koncentrációt igényel, a gyermekek gondos neveléséről nem is beszélve. Mikor tud időt szakítani verseire, amikor – magamról tudom – az írás, az alkotás nemcsak sok időt, hanem elkülönülést, egyfajta „őrült” meditációt is igényel?

A KMMI-ben csak külső munkatárs vagyok, mivel idősebb gyermekem mozgássérült, így teljes munkában nem állhatok, javarészt itthonról dolgozom. A legtöbb dolgot telefonon és a világhálón intézem. Természetesen nem mondhatom unalmasnak az életemet, folytonos nyüzsgésnek annál inkább. A gyermekeim csodálatos emberek, nagy szeretetben és megértésben élünk, a gondjainkat közösen oldjuk meg, így az anyaságot sohasem éreztem tehernek vagy visszatartó erőnek. Az írás valóban elkülönülést igényel, de ez sem okoz gondot, hisz a fiaim ezt is megértik, ha írok, akkor tudják, hogy csak magamra kell hagyni engem. Így tanulták meg.

Nem gondolt arra, hogy verseket ír gyermekeinek?

Írtam a fiaimnak verseket, de csak nagyon keveset és nem kifejezetten gyermekverset, ezek a Fényhiány című kötetemben meg is jelentek. Azt hiszem, nem mernék belefogni, vagy legalább is még nem. Lehet, hogy eljön majd valamikor annak is az ideje, de nem mostanság. A gyermekvers írásához nagy bátorságra és még nagyobb tudásra, bölcsességre van szükség. Azt hinné az ember, hogy a gyermekverseket megírni könnyed dolog, pedig nem az. Olvastam már nem teljesen letisztult verseket, amik gyermekeknek íródtak, és láttam ezekre a gyermekek reakcióját. Nem lehet akárhogy belevágni az ilyesmibe. Néha egy-egy iskolai ünnepségre fabrikáltam nekik apró versikéket, de természetesen ezeket nem publikálásra szántam.

Én pedig bíztatnám erre vagy akár meseírásra is, mert Ön most pont abban az életkorban van, amikor még gyermekeinek minden születéskörüli rezzenésétől a kamaszkorig eleven, boldog élmény, ugyanakkor már kellő élet és irodalmi tapasztalattal rendelkezik. Remélem, abban megegyezik velem, hogy a tv műsorokban található „felhozatal” inkább feledhető, arról nem is beszélve, hogy a most szülőkké érett generációra bizony ráférne a szép magyar nyelvünk olvasása, gyakorlása. Mit gondol erről?

Minden szavával egyet értek. Sajnálatos módon az olvasással együtt az igényesség is múlni látszik. Fájdalom, hogy a szülők egyre kevesebb időt töltenek a gyermekeikkel, a könnyebb utat választva televízió vagy számítógép elé ültetik őket. Kicsit idegen nekem így ez a világ, én nem így nőttem fel és a gyermekeimet sem így neveltem, pedig meg volt rá a lehetőségem. Sokan elítéltek, elítélnek emiatt, de még a kiskamasz gyermekeimnek a mai napig sem engedem, hogy internetezzenek, hacsak nem tanulásról van szó. Ők így szokták meg és nem is igazán köti le őket a számítógép vagy a tévé. Olvasnak, kézművesednek, rajzolnak és rengeteg fejlesztő, kreatív dologgal foglalkoznak. Ami a meseírást illeti, jelenleg nem gondolkodom ilyesmiben, mert a versben tökéletesen megtaláltam mindent, amit kerestem. Nem tudhatom előre, hogy a jövőben mit és hogyan fogok írni, de most a versírás az, ami kitölt egészen.

A drótposta címének egyik szava a játékosan csengő „Gabica” amihez egy mosolygós fénykép csatlakozik. Mindig, minden helyzetben derűs Ön Gabriella?

Nem szeretem, ha Gabinak szólítanak, a Gabriella meg sokak számára nagyon komoly név. A vidámság megkönnyíti a hétköznapokat, próbálok olyan ember lenni, aki másokat felüdít, hogy magam is felüdülhessek.    

Az Együtt folyóiratban, 2008-ban jelent meg tudomásom szerint az első verse. Így vélhetőleg már tini lányként tollat fogott és írni kezdett. Mi inspirálta arra, hogy költőként gondolkozzon, mikor vetődött fel először az írás gondolata ahelyett, hogy a diáktársaival szórakozott volna?

Igen, így van, még kislány voltam, amikor az irodalomba beleszerettem. Nagymamám sok verset, mondókát tanított nekem és eleinte, bár próbálkoztam rímeket faragni, de inkább a színpad felé vonzódtam. Ifjúsági stúdió, népdalkórus, hagyományőrző kör és sorolhatnám. Aztán mégis a vers mellett maradtam, az összes többi megmaradt „diákszerelemnek”, néha eszembe jutnak, de ennyi. Mindenképp inspirált a nagymamám biztatása, a jó magyartanárok jelenléte, mindig éreztem, hogy valami mást akarok, nem azt, amit elvárnak tőlem, hanem valami különleges dolgot. Szerettem a versmondó versenyeket és egyszer csak valahogy olyan természetessé vált a versírás, mint a lélegzetvétel. Persze nagyon nehéz volt eljutni az első komoly publikációig, de nem adtam fel.

Olvastam egy kritikában, hogy „Első kötete arról vall, hogy az impressziókat, a pillanatnyi érzéseket, a „karcokat” a gondolatok szabad áramlásával, kötetlenebb formákban szeretné papírra vetni.”Változott ez a hozzáállás azóta, vagy Ön szerint maradt a „réginek?”

Az első kötetemben rövid, tömör versek sorakoznak. Fontosnak tartom, hogy ne legyen túlírva egy vers, ne legyen ömlengős, szájbarágós és ahhoz, hogy fenn tudjam tartani a feszességet egy versen belül, valójában képtelen voltam hosszabb verseket írni. Nagyon hirtelen született meg a Karcok, olyasmi volt, mint egy koraszülött gyermek, el kellett döntenem, hogy megjelenik-e vagy sem, és ha máshogyan döntöttem volna, talán most nem beszélgetnénk.

Változtak azonban az idők, változtak a versei is. Vélhetőleg ehhez a szerelem, a házasság és a megélt Anyaság boldogsága is hozzájárult. Ezeket az érzéseket próbálta tolmácsolni újabb kötetébe?

Sok változás történt az életemben, és nyilván a verseken ez is észlelhető. A gyermekeim már kamaszok, ez újabb megoldandó feladat elé állít és természetesen, ahogy minden változik így én is, ezzel együtt a gondolatok megnyilvánulása is.

Havilapunk rendszeres szerzőjével, Lengyel Jánossal 2013-ban fojtatott beszélgetésében kiderült, aggodalommal tölti el, hogy elvész a Forrás Stúdió öröksége, az a szellemi plusz, ami a kárpátaljai magyarság öröklött kultúrájának, egyik cementjének is mondhatnék. Rosszabb lett a helyzet? Hogyan tovább magyar kultúra Kárpátalján?

Mindig aggódom Kárpátalja sorsáért. Mindig próbálok a magam területén olyan lehetőségek után kutatni, ami ha nem is mentheti meg, de legalább részben megtarthatja a magyar nyelvet, hagyományt, kultúrát. Hála Istennek vagyunk néhányan, akik ezen dolgozunk! A helyzet részben rosszabb lett, hiszen az említett korábbi beszélgetéskor még nem volt háború, még nem volt besorozás és az anyagi helyzet is stabilabb volt Kárpátalján. Most nagy veszélyt jelent a fiataljaink kivándorlása, sokan elmennek, és eszük ágában sincs visszajönni. Külföldről mondogatják ugyan, hogy kárpátaljainak érzik magukat, de valójában ők már csak kárpátaljai születésű emberek.

Az irodalom szempontjából viszont azt mondhatom, hogy javult a helyzet, hiszen egy éve már, hogy megalakult a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság a KVIT. Hatalmas dolognak tartom, hogy az Együtt folyóirat fiatal szerzői stúdiót alapítottak és már ez alatt az egy év alatt is rengeteget tettek a kárpátaljai magyarságért. 17 magyar iskolában tartottunk élő irodalom órát, szavalóversenyeken vettünk részt. Havi rendszerességgel találkozunk és igyekszünk egymást képezni és építeni. Jelenleg 16 fő van a csapatban, őrizzük és ápoljuk Kovács Vilmos és a Forrás stúdió hagyatékát. Az Együtt folyóirat állandó publikációs lehetőséget biztosít számunkra, de több Anyaországi lapban is megjelennek a tagok írásai. Kárpátalja minden szegletéből vannak tagok és azt gondolom, hogy ilyen kezdet után csak még jobb folytatás következhet.

Mit kellene többet, jobban tennünk itt az Anyaországban, hogy otthon maradjanak a fiatalok szülőföldjükön?

Nem hiszem, hogy ez az Anyaországtól függ. Ez mindenkinek személyes döntése. Az volna az ideális, ha a Magyarországon diplomát szerző fiatalok haza jönnének, és itt kamatoztatnák a megszerzett tudást, de ez már rég nincs így. Itt maradni nem egyszerű, és sokan a könnyebb utat választják, már nem lepődök meg ezen. Régebben sokat tépelődtem, valójában nem értettem, hogy hogyan képes valaki elhagyni a szülőföldjét és gyökerek nélkül élni. Mára ezek a heves gondolatok lecsillapodtak bennem. Tudomásul vettem, hogy nem tehetek semmit, csak végzem a dolgomat. Verset írok, gyereket nevelek és magyar vagyok itt Kárpátalján. Rám ennyit bízott az Isten, ezt kell jól csinálnom.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt Kárpátalján, mintha még jobban összetartottak volna rokoni szálak, mintha a szűkebb közösségek összetartó ereje is meggyengült volna. Mintha – mint Ön is említette – menekülnek a nagyvilágba. Lehetséges, hogy a már könnyebben megszerezhető magyar útlevél csak a hazátlanok számát gyarapította, nem értik meg az emberek, – Hobó dalát idézve, – hogy „jöjj vissza vándor, nem lehet két hazád”?! Mit gondol róla, csak az anyagiak miatt vállalják ezek az emberek az idegen létet?

Valóban így van. Régebben a családi kötelékek erősebbek voltak, de sokminden változott. A rokonok eljártak egymáshoz segíteni szüretkor, tengeritöréskor, lekvár főzéskor, disznóvágáskor… ez nagy élmény volt, még részese lehettem. Mára ezek a szokások javarészt eltűntek. Az „öregjeink” meghaltak, a következő generáció pedig, akik az ötvenes évek szülöttei már egy egészen más világot alakítottak ki. Én azt gondolom, hogy aki menni akar, az el fog menni, akár könnyebb, akár nehezebb megszerezni az útlevelet. Sajnos már egyre kevesebben választják az Anyaországot, gyakrabban Angliát vagy Németországot esetleg Hollandiát. Azt hiszem, hogy csak és kizárólag anyagi okok miatt mennek el az emberek Kárpátaljáról, de ugyanúgy a magyarországi lakosok is indulnak és sokan vissza sem jönnek, mert talán a másutt több lehetőséget, stabilabb életkörülményt biztosít. A Haza szó már csak kevesek szívét dobogtatja meg. Háttérbe szorult, mint minden, ami korábban a legfontosabb volt: Isten, Haza, Család. Mára az emberek Istent teljesen kizárják az életükből, és ezáltal kizáródik a Haza és a Család is.

Szerintem a hétköznapi magyar-magyar kapcsolatokat erősítené, ha minél több anyaországi magyar pihenne, üdülne Kárpátalján, megismerve az itteni embereket, magyar emlékeket. Mi a véleménye erről?

Hála Istennek, már sokat változott a dolog az utóbbi 20 évben. Gyakran járnak ide magyarországi vendégek, ellátogatnak Munkács várába, Vereckére és egyéb történelmi helyekre. Örülnek, hiszen itt a magyarországi bérekhez viszonyítva mindent olcsón meg lehet vásárolni és a szállás illetve az utazás sem drága. A jelenlegi helyzet viszont sokak kedvét elveszi az ideutazásról, hiszen jelenleg nem a legbiztonságosabb országhoz tartozik Kárpátalja, de reméljük vége lesz hamarosan annak a rémálomnak, amit mi most hétköznapnak hívunk.

Ön szerint érdeklődnek a fiatalok az olyan régi és kevésbé ismert versek, irodalmi művek iránt, ami havilapunkban, a Szózatban, hónapról-hónapra megjelennek, megtalálhatók?

Valójában én sok olyan fiatallal találkozom, aki nagyon szereti a költészetet. Aki pedig nem szereti, vagy nem ismeri, azokhoz próbálom eljuttatni a versek világát, néha sikerülni szokott. A vers olvasása, szeretete, értése tanár és szülőfüggő. Olyan sokmindennek kell most megfelelniük a fiataloknak, hogy legtöbbjük az időhiány miatt nem olvas sem verset, sem mást, és lássuk be, hogy kevés szabadidejüket inkább töltik a közösségi oldalakon, mintsem a versolvasással.

Visszatérve verseire, abban egyre erősebben jelenek meg a hit, a vallás. Hogyan látja, megtartják-megtarthatják ősi Hitüket a kárpátaljai magyar közösségek?

Megtanultam helyesen kifejezni az Istennel való viszonyomat, megtanultam leírni a hitemet olyan módon, ahogyan csak én érzem, hiszen egyedül vagyunk. Azt gondolom, hogy Isten nélkül, hit nélkül semmire sem megyünk. Sajnos az anyagias világ egyre inkább elsodorja az embereket Istentől és egymástól is. Előbb istentelenek, majd embertelenek lesznek. A legnagyobb baj, hogy nem is keresik a visszautat, még akkor sem, ha már rájöttek, hogy zsákutcába jutottak, pedig csak meg kellene fordulni. Mégis bizakodó próbálok lenni, hiszen még nyitva vannak a templomok, még lobog a magyar zászló, ha kevesebb helyen is, mint korábban, még megemlékezéseink, ünnepeink alkalmából felcsendülhet a Himnusz. Adja Isten, hogy rosszabb ne jöjjön.

Adja Isten… Köszönöm a beszélgetést!

-cspb-