Ötven év, ötven könyv

  – beszélgetés Varga Rudolffal –

• Éppen ötven éve, ezerkilencszázhatvanhét júniusában jelentek meg az első verseid az akkor még létező, Napjaink című miskolci irodalmi folyóiratban. Azóta ötven vers- és prózaköteted, játékfilm-forgatókönyved jelent meg nyomtatásban. Milyen volt a kezdet?

    – Csak a kezdet nehéz, válaszolnám viccesen, ha a folytatás nem lett volna még nehezebb. Az első barkácsolásaimat ugyanis elküldtem az Észak-Magyarország című megyei napilapnak, és vártam, mikor jelennek már meg a „csodálatos alkotásaim”. De megjelenés helyett csak a szerkesztői üzenetekben válaszolt Benedek Miklós a kulturális rovat vezetője, hogy „Versei közlésre nem alkalmasak, és versírásra még csak biztatni sem tudjuk”. Na, attól kaptam én vérszemet. Rákapcsoltam. Egész nap róttam a sorokat, de talán még álmomban is a versíráson járt az eszem.

    Tizenhat évesen rátaláltam a világ legerősebb drogjára. Tudtam, hogy találtam valamit, de nem tudtam, hogy mit. Valamifajta belső kényszerem volt arra, hogy olyat csináljak, ami korábban még nem volt. Olyat, amely értelmezni próbálja a világot. Olyat, amely létrehoz valamit, ami rögzíti a mindenséget átható illúziót. Nem tudtam visz-e valahová az, amire rátaláltam, vagy inkább az talált rám. Nem tudtam, ha visz, merre visz, csak azt, hogy az egy lehetséges út. Hogy hová? Az nem is érdekelt. Reméltem, a cél előbb-utóbb majdcsak megvilágosodik.

    Véleményem volt a világról, és azt el is akartam mondani. Motoszkált agyamban, kaput vagy legalább kulcslyuknyi rést kell nyitni az érzéken túli világok tartományai felé, hol az emberi élethalál mezsgyéje elmosódik. Csak a mezsgyéje, merthogy halál nincs. Csak a test mondja fel a szolgálatot. A halálnak nevezett valami nem a végső megsemmisülés, csupán felébredés a földi valóság ébrenlétéből. Halál nincs, esetleg akkor, amikor az ember feltétel nélküli megadással végleg leteszi az egóját. Merthogy valójában kizárólag tudati lét van, mely megmutatja legbensőbb magamagamat. Eszembe sem jutott, az a kulcslyuk, amelybe bepillanthatok, nem más, mint egy puskacső vége.

    Úgy éreztem, meg kell idéznem régvolt létezők szellemét, bele kell pillantanom és beleélődnöm az előző életekbe, az álom magnetikus mezőin járva találkozni régen távozott, sosem látott ismeretlenekkel. Meg kell tudnom olyan dolgokat, melyeket nem kényelmes és talán nem is érdemes.

    Azt valahogy zsigerből éreztem, hogy könyvből nem lehet megtanulni hegedülni, se biciklizni. A tanulás tehát értelmetlen. Úgy gondoltam, hogy amit tudok, gyárilag tudom, és azt meg is csinálom, gyakorlatra váltom. Belém sajdult, talán emberi gondolattal is be lehet hatolni az általunk ismert világon túli, más és más világokba. Ha nincsenek is rá szavak, valamiképpen talán fel lehet fejteni az összefüggések láncolatát, megérteni, mik mozgatják a felfoghatatlannak tűnő egészet. Azért az is belém sajdult, halandó ember ne kérdezzen a titkokról, mert a végén még választ kap rájuk, és akkor ...

    Azzal együtt az is belém sajdult, a szavak, mint eszközök kevesek a megismeréshez. A verbalitás, a második jelzőrendszer valójában nem követi a tudatállapotot. Mondhatni, független attól. Amit egy eseményről, történésről közlünk, az sosem fedi a valóságot. Ahogyan maga a történés sem. Az a valóságnak csupán egyfajta változata. A titkok titkát sem gondolattal, sem szóval, sem számtanokkal, sem rádióteleszkópokkal felfogni nem lehet. Annak valódi értelmét talán csak a zene közelítheti meg. És az is csak érintheti. Mégis kísértett valami belső kényszer, hogy végig kell haladni a tudat és a tudattalan félhomályos útvesztőin, valami remélt bizonyosság felé.

    Aki ismeri azt az érzést, mit jelent tollal, ceruzával karmolászni egy üres papírlapon, az tudja, hogy miről beszélek. Akinek pedig nincs ilyen fájós tapasztalata, az úgysem érti meg azt a magárahagyatottságot, a feneketlen kútba zuhanás érzését, melyet az érez, aki akkor és ott, foggal-körömmel tépi, ássa az utat az ismeretlenbe. Úgy keres valami kijáratot, hogy még maga sem tudja, hová akar kilyukadni. Csak az önmaga előtt is tisztázatlan ösztöneire, megérzéseire, elfeledett álmaira hagyatkozva ássa beljebb és beljebb magát az ismeretlenbe.

    Az ismeretlenbe, melyet szavakkal kifejezni hiábavaló ábránd. Arra idővel úgyis ráébred az ember, ha menetközben nem fogy el az ereje, indulata és kíváncsisága. Ráébred, ha nem reked meg valahol a megfogalmazhatatlanság valamelyik anyagtalan oldalüregében, beomlott tárnájában. És ha nem fogy el a neki szánt kegyelmi állapot.

• Olvastál is, vagy csak írtál?

    – Olvastam, egészen a megvakulás határáig. Egy és ugyanazon a napon iratkoztam be a megyei könyvtárba és a lakásunkhoz közeli kiskönyvtárba. A földtől plafonig érő polcokon ábécé sorrendben sorakozó könyvekre vetettem magam. A polc tetején bal kézre Ady Endre, Arany János, Áprily Lajos. Olvastam, olvastam, olvastam. Szó szerint zsákszámra hordtam haza a könyveket. Éjjel-nappal olvastam. Akkor olvastam el mindent, aminek a későbbi, felnőtt életemben hasznát vehettem (volna).

    Szemrebbenés nélkül merészkedtem be a korabeli, helyi kulturális elit ingyenes és csakis csak ingyenes rendezvényeire, mint például az Avasi templom orgonaestjeire, a Zenepalota koncertjeire. Tizenöt éves forma lehettem, amikor Szabó Lőrinc emlékestet tartottak az intézményben. Szemem sarkából suneltam a naftalin illatot árasztó kirittyentett egykori szépasszonyokat, ahogyan sóhajtoztak és ájuldoztak Lőrincke költeményeinek hallatán.

    – Dikh mán! Ez mind a csaja lehetett a faszinak? – találgattam magamban.

    Harapott az agyam. Mindent, mit láttam, hallottam, olvastam, úgy ivódott belém, mint itatóspapírba a tinta. Ott voltam a Rónai művközpont kistermében, amikor maga Illyés Gyula látogatott el a városba. Ülőhely nem lévén a leghátsó sor utáni tenyérnyi helyen támasztottam a falat. Nem sokat értettem az elhangzottakból, főleg azért nem, mert olyan szappanhangon beszélt a költő, hogy ... Magamban csak azon álmélkodtam, télvíz idején, hogy lehet ilyen napbarnított ez a kopasz öregember.

    „Deviszont” Benedek Istvánnak a megyei könyvtárbeli vendégszereplésekor már egy órával a kezdés előtt ott ácsorogtam, így az első sorból hallgathattam végig az Aranyketrec szerzőjének szuggesztív előadását.

    Mikor a terem közepére állt a szürkeöltönyös, aprócska ember, magamban azt mondtam:

    – Nimá, hát ez Moha bácsi, a törpe.

    „Moha bácsi” amúgy mindvégig önmagát fényezte az est során. Másnap mégis malacvágtában futottam vissza a könyvtárba, hogy kikölcsönözzem a Tibeti halottaskönyvet. Nehezen rágtam át magam a tizenöt-húsz bevezetőn meg a sok előszón, de azért koppanásig „kiolvastam” a könyvet. Szó ami szó, egy mukkot sem értettem az egészből. Magamban úgy intéztem el, ráérek még megérteni, merthogy eztet a izét annak szokták felolvasni, aki ippeg feldobni készül a bakancsát, azér, hogy faszául felkészíccsék arra, hogyan s mit kell cselekedni, ha átlépte a küszöböt. Tisztára olyan ez, mint a Tudni illik, hogy mi illik című műsor, amit Feleki Kamill „műsorvezet” a televízióban, amikor éppen nem ugrál bele a nagybőgőbe.

    A megyei könyvtárban Urszín Sanyi bácsi „helybenfogyasztásra” kiadta nekem Nietzsche Imígyen szóla Zarathustra című művét. A művet, amely akkoriban a tiltott könyvek listáján szerepelt. Az olvasóteremben olvastam el az egészet, betűről betűre, szóról szóra. Legbelül megértettem, előbb-utóbb galamblábon eljő az aranykor. Bár valójában nem tudtam, mit is csinál egy filozófus, eldöntöttem, magam is gondolkodó leszek. Egyetemre megyek, hogy bokában megerősödjek, hogy felvértezzem magam minden lehetetlenség ellen. Emlékszem, mekkora csalódás volt számomra, amikor kiderült, az egyetemen is a marxizmusnak nevezett katyvaszt sulykolták. Szerencsére amellett, mint elvetendőt, végigoktatták a filozófia történetét is. Hát legalább nem hiába koptattam ottan a padot. Szóval, eldöntöttem, olyan ember leszek, aki értelmezi a világot. Fi-lo-zó-fus leszek, akárki meglássa.

    De nem lettem az, mert szerintem csupán az a filozófus, aki a korábbi tévedéseken túlmutató újabb tévedést, azaz egybefüggő elméletet, gondolati rendszert alkot. Az megint más kérdés, hogy az a rendszer jó vagy rossz. Megáll-e az időben egy darabig, vagy azonnal kipukkad, mint egy lufi. Mondhatni, annyira vagyok filozófus, mint bárki más. Az én „szakterületem” a létezés fölötti ámulat, a felhők szerelmetes bámulása. Szerény képességeimet tekintve csupán annyi közöm van a filozófiához, hogy mindenre rákérdezek. Ha valamilyen válasznak mondott izé érkezik, arra is rákérdezek, és az arra adott válaszra is. Számomra egyedül Őstevőm létezése megkérdőjelezhetetlen.  

• És mi lett az olvasás, írogatás eredménye?

    – Már majdnem betöltöttem a tizenhetedik évemet, harmadikos gimnazista voltam, amikor megjelentek az első írásaim. Mostanra furcsa álomnak tűnik az egész, pedig rém egyszerű volt a dolog. A hatvanas évek közepén, végén, egyfajta sajátos kultúrpolitikai koncepció révén, fiatal, könnyen becsapható, egyelőre még ártatlannak látszó, úgynevezett népi kádereket kerestek a korabeli bürokraták, hogy csatarendbe állítsák a rákosista diktatúrában és az ötvenhatos megtorlásokban besározódott, vagy börtönből éppen kiszabaduló irodalmárokkal szemben. De hogyan kerültem én, teljesen tájékozatlan zöldfülűként az irodalomnak mondott tébolydába?

    Ha vicces kedvemben lennék, azt válaszolnám, amit Géza, a munkásőrből lett éjjeliőr mondott, amikor próbariasztást végeztek a reá bízott objektumban a rendészek, és az éjjeliőrt álmából felköltve azt kérdezték tőle, mi a jelszó?

    Géza meg csak azt hajtogatta:

    – A f...om tuggya.

    Pedig a jelszó az ágya fölé volt szegezve a falra, hogy ha, ne adj isten, álmából keltik fel, akkor is kapásból tudja a választ. A láthatatlan falra szegezett jelszó az én fejem fölött is ott volt, de nem mennék bele a részletekbe, mert kit érdekel az ma már? A lényeg, hogy egyszer azon kaptam magam, tökig benne járok az úgynevezett irodalomban. Szegény édesapám meg csak nézte, mi az istent csinál ez az inas. Hiszen már nem is a földön jár. Nem nagyon értette, mint ahogyan én sem, hogy miről szól az az egész, így csak telefirkált papírokkal házaló vigécnek kezdett szólítani. Vigécnek, mivel az ő fogalmai szerint az állt legközelebb ahhoz a szélhámossághoz, amit művelek. Visszabogozva a fonalat, még az is lehetséges, neki volt igaza. Ha én akkor tudtam volna, hogy az írás műfaja manapság már kizárólag egy bizonyos kör privilégiuma, dehogy vágtam volna bele.

• Ne szaladjunk annyira előre. Hogyan tanultad a betűvetést?

    – Olyan mélyen belém vésődött, máig emlékszem rá, hogy szürke téli délután volt. Anyám kenyérért indult a boltba. Sietett, nehogy a sor végén kelljen ácsorognia, hogy aztán elvigyék előle az utolsó veknit is. Hiába minden ámítás, még mindig tartott a hadikommunizmus, illetve annak lágyabb változata, a hiánygazdaság. Azt a szót persze akkorában nem ismertük, csak a hiányt. Anyám rám parancsolt, meg ne próbáljam kitenni a lábam a házból. Behúzta maga mögött az ajtót. Sebtében kötött kendőt a fejére. Sámlit húztam az ajtó elé. Ráálltam, hogy lássam anyám távolodó alakját, amíg el nem tűnik az utcasarkon. A konyha gőze bepárásította az üveget. Írni még nem tudtam, de betűkhöz hasonló ákombákomokat rajzoltam a jégvirágos üvegre. Besötétedett, mire anyám hazaért. Hóna alatt a kétkilós kenyér. Leugrottam a sámliról. Felkapcsoltam a villanyt. Lelkendezve mutattam anyámnak az ablaküvegre írt betűket.

    – Nahát! Ez nagyon szép – vetett felületes pillantást anyám az üvegen végigfolyt krikszkrakszokra.

    Elszontyolodtam. Ennyit ér az iparkodás? Ennyit a betűk, az írás? Pedig milyen titokzatos, megfoghatatlan varázslatok laknak a szavakban. Egyenes és görbe vonalakkal, értelmetlen szabályokkal takarózva próbálják elfeledtetni valódi értelmüket, elfedni, hogy valamit közölni akarnak a világgal. Valamit mondani. Valamit, ami fontos lehetne az ember számára. Talán azt, hogy nem él hiába. Sugallani az embernek valamit, hogy megismerje önmagát, hogy megtudja, mi is lakik a lelkében. Mi lakik a lelkében, lelkének láthatatlan tájain, a tájak fölött úszó felhőkön, a felhők fölött keringő bolygókon és csillagokon, meg azokon is túlnan, ahol az igazi magasságos mélységben a felfoghatatlan távolságokkal takarózó lényeg rejtekezik. Arra a megfoghatatlan lényegre nyit rést egy-egy, betűkből kristályosodó szó. Villanásnyi, késhegynyi rést, melyen belepillanthatunk lelkünk rendezetlen rendezettségébe, a pontatlanul szólva véletlennek látszó történések láncolatába, amelynek mentén majd eltalálunk egyfajta bizonyossághoz, hogy akkor majd megértsük, testünk levedlése nem végállomás, hogy az is csak egy megálló, egy határkő, egy szelíd zökkenő a szabálytalan, egyszerre előre is és visszafelé is szétfelé húzó, spirális forgásban. A forgásban, melynek végső állomása ugyanaz, ahonnan elindultunk.

    Azt még ráér felfogni az ember, hogy a szavainkban megjelenő primitív fogalmi rendszer alkalmatlan a mélyebb rétegű közlésre. Ráér megérteni, hogy a latin betűs írás számunkra maga a lehetetlenség. Hogy az nem passzol a mi lelkületünkhöz. Hogy csak erőlködünk, de nem használhatjuk ki vele örökül kapott nyelvünk sokszínűségét. Úgy gondolom, a szinzu rovásírás lenne a leginkább nekünk való.

    Negyvenegynéhány évvel ezelőtt úgy gondoltam, és azt mertem írni, hogy „… mert a vers, az lehetetlen …”. Azt pedig az általam istenként tisztelt, görbebotos, őszhajú ember félreértette. Sem előtte, sem utána semmi mást, csak azt az egyet. Pedig sajnos azt kell gondoljam, ő az akarata ellenére is azt igazolta, amit én állítottam. Hatvanegynéhány éve még nem is sejtettem, miféle szörnyek lapulnak a szavak mögött, hiszen a Teremtő is csak amolyan helyettesítő szó.

• Az elemi iskolára emlékszel-e még?

    – Hogyne emlékeznék. Szeptember elseje vagy másodika volt. Ma is előttem a kép. Esik az eső. Anyám elkísér a tőlünk egy sarokkal odébb álló iskolába. Már sok szülő és gyerek ácsorog az eresz alatt. Sok megszeppent arcú és néhány vidám kölyök vár a csodára. Legnagyobb bánatomra az elsősök osztályterme a református iskolában van, nem a velünk szomszédos katolikus iskolában, amelynek udvaráról a szünetekben hazaláthatnék.

    Két tanítónéni név szerint olvassa, kik kerülnek az ő osztályukba. Engem Lica néni, Burget Aliz osztályába osztanak be. Anyám odavezet a szigorú tekintetű termetes asszonysághoz, aki nő létére is tisztára úgy néz ki, akár egy huszárkapitány. Lica néni megragadja a kezemet, szinte felszúr a szemével. Egy pillantás alatt felmérem, nekem mostan nem lesz jó. Kirántom kezem a Lica néni szorításából. Anyámhoz szaladok. Cirkuszolok, nekem a másik tanítónéni kell. Olyan botrányosan viselkedek, hogy térdre kényszerítem a felnőtteket. A két tanítónéni összedugja a fejét. Egy perc múlva már át vagyok sorolva a Tóth Istvánné, Sárika tanítónéni osztályába. A Tóthnééba, aki Lica nénivel ellentétben szelíd teremtés. Úgy áll a kölykök közt, mint Hófehérke hetvenhét törpe között. Odabújok Tóth Istvánné, Sárika tanítónénihez. Megmarkolom a kezét és nem engedem el mindaddig, míg meg nem győződöm arról, nem fognak visszacserélni.

    Sárika néni jóságát szuperjósággal viszonzom. A szememet egy pillanatra sem veszem le róla. Halvány mosollyal nyugtázza túlbuzgalmamat. Amikor csendet kér a gyerekektől, én annyira iparkodom, hogy mintha ruhacsipesz lenne a mutató- és a hüvelykujjam, azokkal szorítom össze a számat. Mutatom, én aztán meg sem pisszenek. Sárika néni előbb a levegőbe rajzolja a betűket. Mi meg utánozzuk, ugyanúgy húzzuk a köröket meg kampókat, ahogyan a tanítónénitől látjuk. Aztán a táblára írja a betűket Sárika néni. Mi meg az irkánkba.

    Arról most egy szót sem, hogy Sárika néni áldozatos munkája az idők során hogyan vált semmivé. Egy szót sem arról, hogy a levegőbe rajzolt gyönyörűséges betűi, az ábécé tündökletes megjelenítése, megtanítása hogyan vált semmissé a későbbiekben. Arról egy szót sem, hogy mára senki sem tudja elolvasni a kézírásomat. Még én magam sem. Meg azt a könyvet sem olvashatom többé, amit Lica néni adott nekem ajándékba, kegyesen túltéve magát a sértésen, hogy nem voltam hajlandó az ő osztályában tanulni. Lica néni emlékeztetőül Jules Verne A rejtelmes sziget című díszkötésű művét ajándékozta nekem. A szennyoldalra kalligrafikus betűkkel jegyezte be az életre szóló intést, hogy ne bízzam el magam, sosem lehet eleget tanulni.

    Lica néni intenciója is megsemmisült, mivel a harmadik farkas, Frigyes, köznapi nevén Frici nevű kutyám az utolsó fecniig megette az ajándékkönyvet. Mostanáig hozzávetőleg százötven könyvet rágott szét, egytől-egyig a legszebb kötésű antik darabokat. Amúgy kifejezetten jó az ízlelése, mert a gyengébb minőségű olcsókönyvtár könyveket otthagyta a polcon, csak az általam nagy becsben tartott könyvritkaságokat csócsálta meg. Pedig azoknak a könyveknek a vásárlásánál mennyit hezitáltam az antikváriumok kirakatai előtt ácsorogva, hogy most akkor igyak egy-két korsó sört, vagy inkább a könyv árát pengessem ki? Ma már örülök, hogy a könyveket választottam, így legalább Frici jól belakmározott belőlük.

• Hol jártad az első osztályt?

    – Kétszer kezdtem el az általános iskola első osztályát. Először Krasznokvajdán. Nem azért, mintha megbuktam volna, hanem mert Babuci unokanővérkém, aki egy évvel idősebb tőlem, ezerkilencszázötvenöt szeptemberében már mehetett az iskolába, én meg még nem. Akkora balhét vertem ki, hogy Magyariné tanítónéni megengedte, létszámfölöttiként én is ott üljek a többi gyerek között.

    Iskolatáskát nem kaptam. Csak egy kukoricacsuhéból font szatyor volt a pakkom, aminek az volt a hátránya, hogy hazafelé menet a csuhéfonat számtalan lyukán, mindennap kiesett az egyetlen ceruzám. Délutánonként úgy kellett keresgélni a Csehovics nagyapáék kertjében, ahol az órák után hazafelé bóklásztam. Csak egy darab irkám volt, de ugyanúgy, mint a többiek, én is abba kanyarítottam a betűket meg a számokat. Figyelmesen hallgattam Magyariné tanítónéni magyarázatát. Én voltam a legszorgalmasabb tanuló az osztályban. Még a szünetekben is bent maradtam a dohos szagú, félhomályos tanteremben, ahol akkor még petróleumlámpa pislákolt. Egy év múlva vezették be a faluba az áramot. Igaz, akkor legelsőként a kaszárnyából átalakított iskolába, csak utána a tanácsházára.

    Önkéntes tudásszomjamnak az vetett véget, hogy kitört a diftériajárvány, amit mi akkoriban torokgyíknak neveztünk. Szerencsétlenségemre elkaptam. Elkülönítettek a többi gyerektől. Hazavittek édesanyámékhoz. Az ajtónkra piros cédula került figyelmeztetésül, hogy gyerekek nem léphetnek be a fertőzött területre. Én életben maradtam, de sok ezer velemkorú fiú és jányka meghalt a kórban. Másodszorra, azaz valójában először Szikszón kezdtem el az általános iskolát.

• Érdekelt a tanulás?

    – Naná! Mindent tudni akartam. Szegény nagyapám sokszor mondogatta, amikor végkimerülésig kínoztam kérdéseimmel, hogy ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel. Úgy is lett. Hamar megöregedtem, mert mindenbe beleütöttem az orromat, sok olyanba is, amibe nem kellett volna.

    Megöregedtem, de a kíváncsiságom nem múlt el. Nem is múlhatott, mivel a kérdéseim száma az idők során egyre csak nőtt. Hát, valahogy így maradtam meg gyereknek. Mindent tudni akartam az emberről, a világról. Tanultam is képességeim szerint. Úgy gondolom, mostanra talán kicsit sokat is tudok. Többet, mint kéne, mint amennyit a lelki terhelhetőségem elbír. De kevesebbet, mint amennyit érdemes lenne. Megcsömörlöttem, de se kiköpni, se lenyelni nem tudom, amit keserves áron megtanultam. Például azt, hogy az éremnek nem két oldala van. Nem kettő, hanem kettő a végtelenen. Úgy gondolom, hasztalan minden tudás, ha nincs rajta áldás. Meg hasztalan akkor is, ha van. Bár szeretném hinni, az mégsem egészen úgy van.

    Tökfilkóként még tanulni akartam. Azt persze sejteni sem sejthettem, a tudás megszerzésének útvonala nincs előre kijelölve. Még ifjú emberként és felnőttként is, mondhatni, szinte egész életemben választ kerestem az engem kínzó kérdésekre, de válaszok helyett csak újabbnál újabb, egyre nehezebb kérdéseket találtam. Tanulni, tanulni, tanulni akartam, hogy mindenkinél „plengébb” legyek. Tudni akartam a titkokat. Tudni. Megismerni mindent, ami ésszel felfogható, meg azt is, ami nem. Akkor még nem sejtettem, azokra a kérdésekre, amelyek az embert gyötrik, nem lehet végleges választ kapni. Annak ellenére minden eszközzel meg kell próbálni, hátha közelebb kerülhetünk ahhoz a bizonyos igazsághoz. A legendák, mondák, mesék tárából mára már csak annyit értek, a régiek, azok még tudták a titkot. Tudták, és meg is tartották. Mert a legjobb mesék, azok a titkos, a soha el nem mondott mesék.

• Később is kitartott a kíváncsiság és a szorgalom?

    – Ötödikes voltam, amikor a katolikus iskolából átkerültem az újtelepen, a libalegelő mellett épült új iskolába. Sokszor elácsorogtam az előtér falára függesztett kép előtt, amely II. Rákóczi Ferenc fejedelmet ábrázolta. Akkor már igencsak gyengécske voltam nyelvtanból és irodalomból is. Szilágyiné, a magyartanárnő porig alázott egyszer, amikor igyekezetemben, a szavakat keresgélve azt találtam mondani, hogy „János vitéz hányattatásai”.

    ­­– Ülj le barom! – torkollt le a tanárnő.

    Akkor és ott azonmód elment a kedvem a tanulástól, főleg az irodalomtól. Ki tudja miért, Szilágyiné mégis addig puhított, amíg én is elindultam a szavalóversenyen. Persze már akkor is rafkós gyerek voltam. A kötelező tananyagból a legrövidebb verset, Gyulai Pál, Hadnagy uram című versét választottam ki. Fél óra alatt bemagoltam. Otthon anyukámnak elszavaltam. Ő azt mondta, hogy egészen jól csinálom. A verseny utáni értékelésen viszont meg sem említettek, mivel ott egy szuszra hadartam el a nyúlfarknyi költeményt. Hogyaszongya, gyulaipálhadnagyuramhadnagyuramhadnagyurammibajodvanédesfiampirosvérhullamentédrenebándcsakazorromvérehadnagyuramhadnagyuramelnedűljönittazútbanmegbotlottamegynagykőbeszegezzszuronytéselőremegyahonvédállahadnagymélysebébenösszeroskadhadnagyuramhadnagyuramcsakelőreédesfiam. Ha dicséretet nem is kaptam, annyit azért elértem, hogy többé nem kínozott a tanárnő a szavalással.

• Szikszón fejezted be az általános iskolát?

    – Nem. Tizenkét éves voltam, amikor Miskolcra költöztünk. Szívrepesve vártam, milyen lesz a városi iskola, de az első tanítási nap mégsem sikeredett valami fényesre. A Kun Béla általános iskola összes tanulója felsorakozott a troszkával hintett udvaron. Az igazgatóbácsi meg a tanárnénik, bácsik elmondták a kötelező intelmeket, aztán az osztályfőnökök név szerint szólították a hozzájuk tartozó nebulókat.

    Több száz név elhangzott, csak az enyém nem, pedig roppant módon hegyeztem lapátfüleimet. Hegyeztem, annál is inkább, mert szokatlan volt még a valódi nevem. Ötödikes koromig irkámra, könyvemre azt írtam fel, hogy Varga Öcsi. Ugyanúgy, mint ahogyan édesanyám írta egykor az első osztályos füzetem vinyettájára. Tudtam ugyan az igazi keresztnevemet, de sehogyan sem állt rá se a fülem, se a szám. Mindenki csak Öcsinek szólított, mint most, sok évtizeddel később is a családban és a közeli barátok között.

    A gyerekek kettes sorban masíroztak befelé az osztálytermekbe. Csak én álltam az iskolaépület felújításából ottmaradt állványokból rakott kupacra borulva. Férfiasan bevallom, sírtam. Zokogtam. Most mi lesz velem? Hova álljak? Én nem tartozom sehová. Húszas éveinek elején járó fiatalember állt meg fejem fölött. Csendesített. Kérdezte, miért bömbölök? Én meg úgy-ahogyan, a felszakadó zokogások közt eldadogtam, osztályon kívüli vagyok. Az én nevemet nem olvasták.

    Szabó Győző tanár úr, aki az osztályfőnököm lett, kifaggatott, hogy hívnak, honnan szalajtottak. Fellapozta az addig a hóna alatt szorongatott osztálynaplót.

    Több tanárhoz is odasietett, aztán visszatért hozzám, és azt mondta:

    – Téged tényleg nem jegyeznek sehol. De ha akarsz, jöhetsz az én osztályomba.

    Én meg akartam. Hát hogyne akartam volna. Imádattal csüggtem Szabó Győző tanár úron, a megmentőmön. Tanultam, mint a güzü. Mindenáron bizonyítani akartam, jó vásárt csinált velem.

    Szabó Győző tanár úr földrajzot tanított, azért arra a tárgyra különös figyelmet fordítottam. Az aktuális leckéket megelőzve két-három fejezettel előbbre jártam a földrajzkönyvben, hogy amikor Szabó Győző tanár úr kérdez valamit, én már tudjam. Egy délután elbaktattam az iskolai könyvtárba, amely nem volt más, mint egy kétajtós sárga szekrény a folyosón. A könyvtáros tanárnő kérdésére, hogy mit szeretnék kikölcsönözni, azt mondtam, a világföldrajzi lexikont.

    A tanárnő mosolyogva válaszolt, az egy tizenakárhány kötetes, vastag könyvekből álló sorozat. Mondtam, nem baj, nekem akkor is kell az a lexikon. A tanárnő azzal szerelt le, hogy az nincs meg az iskolai könyvtárban. Helyette a Bambi című könyvet ajánlja. Az biztosan megnyugtat majd, és tetszeni fog nekem. Csalódottan bandukoltam haza a színes akvarellekkel illusztrált könyvvel a hónom alatt. Otthon belelapoztam, de nem olvastam el. Néhány nap múlva visszavittem az iskolai könyvtárba, ahonnan azonmód ki is iratkoztam.

• És a középiskola?

    – Ja, tényleg, a gimnázium. Ezerkilencszázhatvannégyben soha nem látott mennyiségű, hat vagy hét osztály indult a Fődesben. Mindegyik negyven-ötven fős létszámmal. Mindegyik osztály úgynevezett tagozatos osztály volt. Latin, angol, német, francia, matematika, csak a mi osztályunknak nem volt semmilyen profilja.

    Az iskolavezetés sokéves, jajkeserves tapasztalataira hagyatkozva, hozzánk sorolta be az összes, már előre garantáltan reménytelen jövőjű tanulót, akikből nem lesz soha senki, semmi. Talán negyvenöten indultunk, de fél év múlva már harmincan sem voltunk. Minden héten kimaradt egy osztálytárs. Holcvéber, Kecskeméti, Tasnádikukac, Kerékgyártó, Simon, Kormos Pisti idejében belátták tévedésüket, hogy az ő emelkedett szellemiségüket másfelé kell kamatoztatni. Úgy tudom, mindegyikük jobban járt, mintha velünk pazarolta volna el ifjúságának legcsodálatosabb éveit.

    Deutsch Miklós például az előző nap még velünk tanult. Apám elzargatott fél kiló szögért a Búza téri vasboltba. Belépek az üzletbe. Ki áll a pult túloldalán, mint az iskolatársam.

    A világ legtermészetesebb módján kérdezi:

    – Hát te mit keresel itt?

    – Hogy ééén? Te mit keresel? – hüledezek.

    – Én itt dolgozok. Mondjad, mit kérsz, ne tartsál fel – adja a profi kereskedőt Deutsch Öcsi.

    – Fél kiló kétszázas szeget lécci – hadarom.

    Ő meg gyakorlott mozdulattal tölcsért formál az előre felvagdosott újságpapírból. A rekeszek egyikéből két marék szöget csap a tölcsérbe. Az árut a mérleg serpenyőjébe ejti. Hunyorogva nézegeti a mutatót. Kiemel a csomagból két-három szeget, amit visszakézből dob a rekeszbe. Elcsavarja a papírtölcsér tetejét. Blokkcédulára kanyarítja az összeget, amit fizetnem kell. Én meg a számat tátom.

    Az első órák felmérése alapján kiderült, néhány tanulóétól eltekintve, a mi osztályunk tudásszintje a nullával egyenlő. A tanárok becsületére legyen mondva, a többségük sosem adta fel agyunk pallérozását. A kishitűbb, vagy a sziszifuszi küzdelemben már megfáradt tanárok módszere az volt, hogy nem birizgáltak minket.

    Óra elején bejelentették:

    – Csendes foglalkozás. Mindenki azt csinál, amit akar, csak hang nélkül legyetek. Készüljetek a következő órákra.

    A tanár vagy tanárnő elővette a magával hozott könyvet. Olvasni kezdett, dolgozatokat javított, adminisztrált. Úgy legalább mindenki jól járt. Ősztől tavaszig, a fűtési szezonban minden tanár, de főleg a kényesebb szaglású tanárnők nagy levegőt vettek az ajtónál.

    Első szavuk az volt, amikor átlépték a küszöböt:

    – Nyissatok ki minden ablakot!

    A teremben akkora volt a negyvenegynéhány suttyóból áradó kanszag, fingszag, lábszag, hogy egy betévedt görény sírva kérte volna a receptet. Szegény tanárnőknek a gáztámadástól sokszor lábadt könnybe a szemük. De a legelviselhetetlenebbtől, a mindent átható fokhagyma szagától kibuktak még a férfiak is.

    Ha valaki nem akart felelni, az előző szünetben önvédelemből bekapott és elrágott néhány fokhagymagerezdet, mert akkor garantált volt, hogy a tanár az óra végéig kiküldte a folyosóra.

    A házi feladat megírását füzetfelelős ellenőrizte. Leggyakrabban Farkas Zoli, aki Mátrai Géza és Rondzik Robi mellett az osztály legeszesebb tanulója volt. Farkas Zoliról írtam életem első újságcikkét, melyben kalapot emeltem a szorgalmas és rendkívüli intelligenciájú ormosbányai fiú előtt. Az írás az iskolaújságban jelent meg. Rögös útra tévedtem. De még nem sejtettem, bajban vagyok. Nagy bajban. Ha eszem lett volna, ott, azonnal örökre abbahagyom az iroda-lommal való fölösleges foglalatoskodást.

    A foghíjas padsorokban időről-időre újabb figurák foglalták el az üres helyeket. Úgy került hozzánk a nálunknál idősebb Bernáth Sanyi, aki később zenészként és festőművészként egy zárójeles ipszilont ragasztott a vezetéknevéhez. A punk divatot ő már évtizedekkel megelőzte. Égnek fésülte tejfelszőke tüskehaját. Táskájából egyetlen tankönyvet, füzetet soha ki nem pakolt, csak a rajzmappáját. Még a szünetekben is a rajzaival foglalkozott.

    Felelésre bírni nem lehetett. Ha felszólították, és nagy nehezen megértette, az ő nevét mondja a tanár, fejét kidugta az őt övező gondolati buborékból. Unottan elővette az ellenőrző könyvét. A katedrához sétált, ahol beírták neki az elégtelent.

    Rezzenéstelen arccal, némán vonult vissza a helyére, és ott folytatta a rajzolást, ahol abbahagyta. Nemsokára meg is unta a vegzálást. Iskolát váltott, bár mielőtt hozzánk került, már megjárta Mezőkövesd, Eger, Tiszaszederkény középiskoláit. Közénk nem ereszkedett le. Tűrhetetlen volt számára a toprongyos szellemi színvonalunk. Ő kívülről fújta az angol slágerlistákat, úgy fütyölte a legújabb Spotnicks számokat, hogy a szánk tátva maradt.

• A gimnáziumban jeleskedtél?

    – Úgy mondanám, hogy nem annyira. Első héten, a második földrajz órán Gyuris tanárnő felütötte a naplót. Hol máshol, mint a nevemnél, pedig én voltam az utolsó az osztálykönyvben. Felelni hívott, én meg azt sem tudtam, mi volt a lecke, amiből készülnöm kellett volna. A tanárnő megrótt, szégyelljem magam, meg minden. Beírta az elégtelent. Beírta a korábban oly kedvelt tantárgyamból, földrajzból. Az volt az első elégtelenem. Később már nem is számoltam. Nem érdekelt.

    A következő földrajz órára egyáltalán nem készültem, hiszen az előzőn már lefeleltem. A tanárnő megint kihívott. Beírta a második egyest. És ez így folytatódott egy darabig, amíg a tanárnő azt nem mondta, küldjem be a szüleimet. Én meg ígértem fűt-fát, mindent, mint a szűzjányok, csak azt, azt, azt az egyet ne. Még a földrajzszertárosságot is elvállaltam, csak a szülőket ne kelljen beküldeni. Attól kezdve én cipeltem a földrajzszertárból a rúdra tekert térképeket, földgömböt, terepasztalt. Annak köszönhetően nem buktam meg félévkor földrajzból. Számtanból, fizikából meg kémiából annál inkább. Otthon kitört a botrány.

    Apám sóhajtozva ugyan, de némi kárörvendéssel mondogatta:

    – Na, ugye, hogy nekem volt igazam.

    Édesanyám meg csak sírdogált. Már rögtön az első akadálynál veszni látszott az álma, lesz belőlem valaki, valami. Mindenesetre szó szerint sikerült engem sarokba szorítani. Ebéd után nem mehettem sehová. Tankönyvek meg házi feladatok fölött görnyedve kellett töltenem a délutánokat. Év végére valahogyan kikeveredtem a bukás örvényéből.

• Néhány év múlva már az országos irodalmi folyóiratokban is közölték írásaidat.

    – Közölgették, de az csak a sokadik próbálkozás után sikerült. Persze abban is akadt kivétel. Az akkori szerelmem, Annamária egy budapesti kórházban feküdt. Volt bőven ideje, hát a krikszkraksz macskakaparásomat gyöngybetűivel átírta egy kockás füzetbe. Verseimet bevitte az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Átadta a titkárnőnek, aki belelapozott a füzetbe, majd számomra érthetetlen módon odaadta Nagy Lászlónak.

    Jött a levél, keressem meg a szerkesztőségben a költőfejedelmet. Kerestem is. A hajnali vonattal mentem Pestre. Korareggel már ott voltam a redakcióban. Egyedül ültem az előszobában a kosztól varas fotelben. Időnként megállt mellettem egy-egy szerkesztő.

    Garai Gábor szórakozottságában már másodszorra kérdezte:

    – Engem keres?

    Én meg csak némán ingattam a fejem. Néha azt sem tudtam kicsoda az, aki megszólít. Aztán végre kinyílt az ajtó. Szécsi Margit lépett be, kezében egy görbebottal. Tudtam, most meglátom az „istent”. Felálltam. Vártam, hogy átlépje a küszöböt. Hirtelen nem is tudtam, hogyan köszöntsem.

    Nem a huszonöt év korkülönbség miatt, de az csúszott ki a számon, hogy:

    – Csókolom.

    Rögtön el is vörösödtem. Éreztem, óriási gyökér vagyok. Olyan bunkó, hogy még üdvözölni sem tudom a példaképemet. De hát azt mégsem mondhattam, hogy pájinkás jó reggelt. Egyébként sem volt már reggel. Késve jutott eszembe, hogy illett volna a feleségének is köszönni.

    Nagy Lászlónak a szeme sem rebbent. Biccentett és haladt befelé a valamikori nagypolgári lakásból kialakított szerkesztőségbe. Ácsorogtam, egyik lábamról a másikra állva. Arra gondoltam, én most elporzok innét. De akkor visszatért a költő. A titkárnő talán már mondhatta neki, itt van a füzetes szerző. Nagy László nem nyújtott kezet. Jó. Akkor én sem nyújtok, gondoltam. Nagy László leült. Intett, üljek le én is.

    Mondta, néhány verset legépeltetett a füzetből. Mutatta, azok megjelennek a lapban. Rágyújtott. Engem nem kínált. Szívta a karcsú, kék-fehér dobozos bolgár cigarettát, a Stewardesst. Eregette a füstfelhőket. Úgy ültem ott, mintha „isten” ítélőszéke előtt lennék. Attól rettegtem, beszélgetni kell vele. Én meg elsüllyedek a szégyentől, hogy milyen tahó vagyok. De Nagy László csak nézegette a vállamon fityegő világháborús gázálarctáskát meg a lyukas surranómat. Nem kérdezett semmit. Mi, rákjegyűek, messziről felismerjük egymást. Tudjuk, nem kell mindenáron ekézni a másikat. Van annak pont elég baja önmagával is. Attól kezdve Alföldy Jenő, a becsaphatatlan szemű versrovatvezető jóvoltából rendszeresen jelentek meg írásaim a lapban.

• Milyen érzés volt Nagy László társaságában lenni?

    – Nagy László közelében talán nyolc alkalommal lehettem. Jókedvűnek sosem láttam. Gyomorfájás kínozhatta, mert sűrűn szórogatta nyelvére a pici, fehér tasakos szódabikarbónát, amit mindig egy pohár csapvízzel öblített le.

    Új, már rendesen legépelt írásokat vittem neki. Moccanatlanul ücsörögtem, amíg ő idegtépő lassúsággal, betűről betűre olvasta tákolmányaimat. Amelyik írást kiválasztotta, azt négyrét hajtotta, és betette a belső zsebébe.

    Amikor befejezte a velem való foglalatoskodást, megmarkolta a botját:

    – Isten áldja – suttogta alig hallhatóan.

    Éreztem, bajban vagyok. Itten nekem valami erőmön felüli izét kell csinálnom. Csendben elbattyogtam.
Ötvenkét évesen, szívinfarktus végzett a költőfejedelemmel.

• Gondolom érzékenyen érintett a hiánya.

    – Ezerkilencszázhetvennyolc január harmincadikán egész nap bolyongtam a sűrű havazásban. Kocsmáról kocsmára jártam. Mentem, és nem tudtam, hol vagyok. Estére megtalált Ágnes, aki akkor még csak élettársam volt. Mellém szegődött. Valamikor hajnalban tudott hazacsábítani. Közel húsz év múlva jutottam el a Farkasréti temetőbe, a költőházaspár sírjához, később pedig a harmadik feleségemmel együtt Iszkázra, Nagy László szülőházához. Velünk volt Frédikém, aki rendkívül jól viselkedett. Mintha tudta volna, az a második legfőbb isteni parancs, hogy jónak kell lenni. Másnak nem érdemes.

• Ez az időszak a hetvenes évek eleje. Az ötven évet csöppöt túlhaladtuk, de ezidőtájt jelent meg első versesköteted. Befejezésnek talán jó lesz, ha néhány emléket felidézel róla...

    ­– Akkoriban Miskolcon kódorogtam. A Napjaink szerkesztőségében hívatlan vendégként ücsörögtem egész nap. Úgynevezett anyagbeszerző mindenes lettem. Kávét főztem, átvettem a postát, felvettem a telefont. Ha sör, bor, pájinka kellett, engem ugrasztottak a boltba. A visszajáró aprót mindig megtarthattam. Az italból pedig nekem is adtak egy-egy pohárkával, mondván, nyomtatós lónak nem kötik be a száját.

    Havonta szalajtottak úgynevezett író-olvasó találkozókra a külvárosi kultúrházakba, vagy a város üzemeibe. Minden találkozót én kaptam meg, ami snassz volt a „nagyoknak”. Én voltam a jolly joker. Amolyan csereszabatos faszinger, akit a komoly, kötetes írók, ha túl rizikós volt valahová elutazni, vagy túl kevés volt a mani, esetleg netalántán a meghívott író éppen alkohol által erősen befolyásoltatott állapotba került, akkor zargattak engemet azokra a kulturális összejövetelekre.

    A gyári találkozókon az volt a legdurvább, amikor a megjelent brigádtagok közül valaki megkérdezte, hol lehet elolvasni a könyveimet. Olyankor a cipőm orrát vizsgálgattam.

    – Sehol – nyögtem megsemmisülten.

    – Hát milyen író az, akinek nincs könyve? – vágták arcomba a szókimondó munkások.

    – Milyen? Milyen? Olyan, hogy semmilyen – hümmögtem összetörten.

    Attól kezdve évenként összeállítottam egy kötetnyi verset, és elküldtem a Szépirodalminak meg a Magvetőnek. Felváltva küldözgettem a kiadóknak, de minden alkalommal elutasítottak. Ha konkrét kifogásokat emeltek, azokat a verseket kihagytam, de úgy sem kellettem. Közel harminc év várakozás után ezerkilencszázkilencvenhatban jelenhetett meg az első verskötetem Az utolsó vers címmel.

    A találkozókra magammal vittem a lapterjesztői nyomtatványokat, mert az volt a megbízatásom, ha már ott vagyok, egy füst alatt gyűjtsek előfizetőket a lapnak. Abból is csurrant-cseppent néhány forint. A kulturális összejövetelek gyakran végződtek verekedéssel. Ha a vödörrel, felmosócsutakkal készenlétben álló takarítónő megunta a szájtépést, kizavart minket a teremből. Azt rikácsolta, lejárt a munkaideje. Ő már indulna haza, de előbb még ki kell ganajásznia utánunk a termet. Olyankor az eszmecserét valamelyik közeli csehóban folytattuk. Ott pedig a vita hevében menetrendszerűen elcsattant egy-két pofon.

Czipott György