Vasi Ferenc Zoltán: Almási úti temető

Szüleim sírja fel van koszorúzva.
Nyomhatja anyám mellét nagyon,
amit fia november 15-e reggelén
nála hagyott. 7 katona emléke,
miben apám a 1o. rendű pervallott,
„Mecséri ezredes és társai”
sírja a 301-esparcellában.
De én nyűtt vagyok, s nem
zarándokolok ki oda,messze.
A koszorút anyám szívére
helyezve ténfergek árván,
tompán és mélán, kinek nincs
igazán dolga a világban,
csak közkegyelmes gyászbaka.
Testem szövetén átfúj a por,
a hamu szájam ívét formázza,
szívem,ha magyar, kihunyóban,
nap-éj, nem látok csillagot,
felettem a Nap, alattam a föld,
drót-hangú,vas-fejű madár vagyok,
ki pofát hord, s repülni nem tud,
felség-eget habzó demokráciában.
Munkához nem értek. Félszegek a versek,
minden sora elsietettek.
Nincs műremek.
Kontárkodás.
Alapos melléfogások a pszichomotorikus kiírások.
Összecsúsznak temetők és utcák képe,
kapun innen, s túl azon, céltalan eb vagyok,
a másoknak szavannának tetsző Szaharában.

Világ Magyarsága, 2012. október 18.