Beszélgetés Szentjánosi Csaba költővel

• Csaba, sok–sok éve alkotói barátság köt minket össze, az írás Neked miben segít?

Az írás miben segít? Igazándiból nem is tudom, olyan ez, mint az élet, ha élsz: egyszerre két dolog történik: élsz is meg nem is, ezeknek a válaszai között vagy valahol te, ez biztosít egyfajta átjárást a mindenségben lévő te közted–és a benned lévő mindenség között. Az írás: ehhez hasonló állapot, mivel több részből áll össze: gondolat, a gondolat lefordítása a lapra írásként, a megélés átdimenziolása vagy csak egyszerűen a felfénylés...stb, ezért a betűk: határvonalain ténylegesen lélek–országhatárok átlépése történik meg. Fiziológiai állapot. Ez miben segít? Ez segít mindenben...azt hiszem, hogy a mindenség, Isten beszélget velünk, az írásban: meglátom saját magamat, meglátom, hogy mit beszélek, mintha megengedné a teremtés, hogy kifejeződésre jussak benne. Az írásban a betűk: milliómodnyi domborművek. Lefestve mondhatnám, hogy minden írás: a madarak repülése, az évszakok gyónása, a tenger hullámainak vonalai, de valami nagy komplexitás is az írás, aminek egyszerű törvényei vannak. Ezért a Gazduram levelezés hallatlanul tisztít, erősít, összekapcsol olyan részeket bennem, amiről csak azt hiszem verstársam, te tudsz. Verseink: hatalmas oszlopok, ahol a mindennapjainkat épületekké emeljük. Írni annyit jelent, mint szabadságot adni az önkifejezésnek, a kimondhatatlanságnak, megengedni azt, elfogadni, hogy hangja legyen annak, aminek nincsen szája...ez beavatás, hétköznapi oratórium, »szentség« ....az írás: az égre rakott tapéta, az idő kibélelése is...a Gazduram felfoghatatlan, bemérhetetlen, valahogy ránk borul, de belülről is megtámaszt, kifeszít, egy olyan sziget, ahová kincseinket hordjuk. A vers: tökéletes államforma.

• A »hétköznapok oratóriuma«, elmondanád az olvasóknak, hogy mi is ez a Gazduram levelezés? És akkor térjünk ki arra is, hogy a Gazduram miben segít?

A Gazduram: versajándék. Hogy az olvasók is tudják: Jóna Dávid és Szentjánosi Csaba libikókája, ellökve a valóságtól a másik valóságáig a költészeten keresztül egymáshoz a mindennapokat. Szavakba áztatjuk a történések mérhetetlenségét, amikből kicsöpögnek a versszakok. Összepillantás: a verslevelezésünk. A Gazduram miben segít? Abban, amiben a virágok a tavasznak, hogy megmaradjon, hogy megmaradhassak, hogy megmaradjon az a költészet, ami nélkül a gyertyának nincs se fénye, se melege. Hogy égitest–agyamon járhassanak verslépteid, hogy verslépteiddel mélyebbre nyomhass a létezésben, mert a Bazilikát, az Országházat nem építik, ezek kinyílnak az emberiség munkájából, a költészet pedig benyílik a vers láthatatlan tavaszába. Verseink: kövek, a folyó érhálózatából kiszedett rögök, amiket az égig dobunk, hogy csillaggá váljanak. Verseink: térképek, amiken mindig eltalálok oda, ahonnan indultam.

• Csaba, többször publikáltál irodalmi lapokban, az Art'húr mellett a Hitel, Magyar Napló, Parnasszus, Spanyolnátha, Kortárs, Somogy, Palócföld nevű lapokban. Neves mestereid voltak, akikkel kapcsolatot ápoltál, ma ritkábban olvashatunk Téged, elfelejtettél írni, vagy mi változott?

Örülök a kérdésednek, mert ezt magamban is tisztázásra vár [bár nem bennem kéne, hogy tisztázódjon–üzenet az irodalmároknak!]. Mióta írok – úgy 13 éves korom óta –, azóta tudom, hogy ez egy folyamat, aminek részei vannak: a megjelenés, az irodalmi életben való helyezkedés csak a verseim mozgását mutatják meg. Mindig hittem valami egészen másban, ez a mai napig is a verseim forrása, ez nem az irodalom, nem a költők, nem a nyelv: ezek ajándékok, amiket soha nem fogok tudni megköszönni, de amiben igazán hiszek, amitől igazán függök, az túl–és belül van mindezen, az volt 2000–éve a Kereszten, az volt a világ kialakulásában, az ott lesz utódaink szemében, az a Gazduram kapcsa, az amit mai napig se tudom, hogy mi [de mégis ezt tudom a legbiztosabban], én hitnek hívom, de ez inkább Isten kegyelme, ami minden atomomra kihat....

Ezért megköszönöm most is a megjelenéseimet a lapokban, antológiákban [büszke vagyok rájuk], az emberköltő vágyik bennem most is elismerésre, megjelenésre, meg merem kockáztatni: díjakra, de a költőember nem, az arra vágyik, hogy a buszon olvasson egy részeg ember, a tizedik emeleten egy kamaszlány az ágyon hasalva, ahogy megértem, hogy egy nagyon kedves barátom [Andi] a testéhez szorította verseskötetemet a Déliben, ahogy láttam könnyeket emberek szemében az írásaimtól, ahogy vannak olyan barátaim – akik végig kísérnek az utamon [a zárójelben itt van mindegyikük neve!!!] – , Rólad nem is beszélve, aki másik pólusom vagy, ezeket a pillanatokat semmiért nem adnám oda, ezek túlélnek mindent. Mondok egy durva dolgot, ha 1000–embert megkérdezek, hogy ismerik–e az xy Kossuth–díjas költőt, borzalmas lenne a szám, hogy hányan ismernék, ennyit az ismertségről, a szeretet, a hűség, a tisztesség, a tisztaság más mérleggel mér... 13–évesen is ezt az utat választottam. Mindenkinek megvan a saját útja, az enyém ez!

• A publikáció nem cél, de eszköz arra, hogy minél többen ismerjék meg a verseidet. Fontos az olvasók szeretete, inspirációja a folytatáshoz, út a verseknek a kötetté váláshoz. Nem így látod?

De, természetesen. Alapjaiban, egyszerűen így van. Csak az a baj, hogy ezt a képet bezavarja sok minden, a klikkesedés, a díjak pénzvonzata, a társadalom gyermekbetegségei, az emberi gyarlóságok, a költők féltékenysége…stb. Ráadásul nincs szinkronban (nem együtt nő), az olvasó tábor–és a művészet, mert mikor közhelyes blogokért tömegek rajonganak, akkor megkérdőjelezem az olvasók nagykorúságát is. Szóval ez a szép összefüggés nekem nagyon felbomlik, inkább azt tartom szem előtt, hogy akihez, aminek el kell jutnia, az jusson el! Hol vagyunk már attól, mikor az ÉS pénteki megjelenése napján sorok álltak az újságárusoknál, azóta a lapok, a művészek, az olvasók színvonala is kritika alá való...

• Érdekel, hogy számodra kik azok, akik a mai magyar irodalomban igazodási pontot jelentenek?

…..neveknek kéne eszembe jutni, meg verseknek. Te tudod, hogy pl. Juhász Ferenc költészete lenyűgöz, de van nagyon sok költő, akikért odáig vagyok, állandóan olvasom a verseiket, maiak, de nincsenek már köztünk: Bella István, Orbán Ottó, Gyurkovics Tibor…ezért nehéz dolog ez, mert folytathatnám a sort, ugyanakkor voltak nagy csalódásaim is, akiknek a nevét nem írom le. De a versek nagyon megütnek, függetlenül attól, hogy ki írta, ha megrázzák egész világomat. Mikor kamasz voltam, Deák Mór verseit pl. mindig kivágtam az újságokból, úgy gyűjtöttem.
Igazodási pont? Sajnos ez a kérdés átcsap oda, hogy az én igazodási pontjaim, nem egyenlőek a mai irodalmi „elit” világgal. Naivan, én még hiszek a vers erejében, tisztaságában, tudom, hogy olyan költőért, mint te – az újságoknak szét kellene tépniük egymást! Az Art’húrban is néha ámulok, Istenes Tibor barátunk meglátásain pl.! Azt hiszem nincsenek igazodási pontjaim, versek vannak, amik megrészegítenek…. és otthonom van: a Gazduram, az Art’húr, a barátaim. Aztán van, mikor eldobom a tollamat, hogy válaszoljak a verseidre. Komoly vadászat, ősférfi munka a verseket megtalálni ebben az óriási káoszban, de én 35–éve vadászom és csodálatos vers–trófeáim vannak, ezeknek a verseknek kellene helyettem beszélniük….

• Csaba, nyilvánvalóan elfogult vagy... kicsit talán idealista is. Tisztaságod és hited közben alkalmatlanná tehet arra, hogy megfelelj kiadói, szerkesztői avagy gazdasági, politikai elvárásoknak. Olyan mintha várnál valamit, valakit?

Erre most egyetlen szóval válaszolok Dávid, Igen!

• Az jó, mert akkor bízol az eljövetelében... Volt olyan alkalom, amikor közösen tartottunk előadást, volt, hogy órát is iskolásoknak. Az a megközelítés, az a szeretet, ahogy Te a költészetet szépségeiről beszélsz, ahogy értelmezően beszélsz róla az egyedülálló és hiteles. Mit gondolsz a fiatalokról, megkeresnek, megkereshetnek?

Dávid, köszönöm ahogy ezt leírtad, megnyugtatnak szavaid… azt hiszem, hogy a költészet, a versek: nyitottak, beléjük nézünk – ők belénk néznek, ahogy a kútban az ég van. A fiatalokért odáig vagyok!!! Ugyanilyen nyitottak, ők maguk a költészet, ahogy vannak, ahogy élnek, valaminek a határán, tanulhatjuk tőlük saját magunkat. Érdekes látni, ahogy személyiségük kibújik az ösztön és a tanult dolgok kérgeiből, ez második születésük, több éven keresztül: csak születnek, számomra csoda, hogy ennek tanúi lehetünk. Az ő rezgésük nélkül, lehet hogy meg is állna a világ… ugyanakkor látom sebzettségüket, keresésüket, hálájukat, békéjüket, szeretetüket is, nekünk kötelességünk [életünk adottsága], hogy mellettük álljunk! Ajtóm, telefonom, szívem mindig nyitva előttük… várom őket, megyek hozzájuk. Nem felejtem el, mikor együtt tartottunk előadást nekik, nekem köszönet ez! A gyülekezetben is többször jártam már IFI–seknél, jó pár fiatallal levelezésben állok, komolyan kell őket venni, odafigyelni rájuk, életemen áthúzódó mondattal próbálok rájuk nézni (sok tanulni valóm van még)!.

[»Életed legfontosabb pillanata a jelen pillanat. Legfontosabb embere akivel most ülsz le beszélgetni. Legfontosabb tette a szeretet.« Eckhart mester]

Jóna Dávid