Stoffán György: Elegem van a hazugságokból!
Ha azt mondom, hogy undorodom ettől a mai hazug és aljas világtól, akkor nem érzékeltettem még azt, amit valójában érzek. Olyan mélységes megvetést, amihez foghatót talán azok a magyar katonatisztek és főtisztek érezhettek, akiket a Népbíróság halálra ítélt és ott álltak a rájuk szegezett fegyvereket tartó kivégzőosztag előtt, szemben a sok prolival, akik a kivégzést jöttek nézni…
Bennem pont az a lelkiállapot dühöng. Hiszen a világ egy hazugságban él, és egyetlen kormány vagy egyház sem tud tenni ellene. Mert vagy ott állnak és várják, mikor rogy össze a halálraítélt, vagy ők a halálraítéltek… de részesei annak, ami visszavonhatatlanul és legyőzhetetlenül szorongatja a világot és benne Európát, ezen belül pedig a Kárpát-hazát.
Állami vezetők, kormányok kénytelenek alkalmazkodni még akkor is, ha tudva-tudják, hogy mindaz, amit tenniük kell, hamis. Ám, teszik, mert a haza és a túlélés forog kockán.
„Menjenek haza azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert!” – e szavakkal búcsúzott Mikszáth Kálmán a negyvenéves írói jubileuma alkalmából Pünkösdkor őt ünneplő közönségétől két héttel halála előtt, amikor az egyetemes magyar nemzet hódolata vette őt körül. Mikszáth nemcsak saját életének legboldogabb perceiben hagyta itt a földi életet, hanem hazájának és nemzetének legboldogabb idejét is azok az évtizedek jelentik, amikor ő élt és alkotott.
A hazánkat megcsonkító, a nemzetünket szétszakító trianoni békediktátum 100. évfordulóján szobrot szeretnénk állítani a béketárgyaláson kiemelkedő szerepet játszó, a magyarság nevében védőbeszédet tartó nagyformátumú politikusnak és közéleti személyiségnek, gróf Apponyi Albertnek. A nemzeti összetartozás jegyében a marosvásárhelyi születésű Pokorny Attila szobrászművész készítette el a szobortervet. Pokorny Attila 2001-ben a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán végzett, majd a pécsi egyetemen folytatta művészeti tanulmányait.
Alapkérdés: kik irányították a magyar rendszerváltás folyamatát, kik szorultak háttérbe, kit mostak le a pályáról, illetve mennyire volt tervezett s mennyire spontán a magyar demokratizáció?
Trianonban és a történelmi Magyarország feldarabolásában elsősorban nem magyarellenességet látok, hanem a különböző hatalmi érdekek egymást kiegészítő folyamatát – nyilatkozta a Vasárnapnak adott interjújában Duray Miklós. A keresztény szellemiségű hírportál a száz évvel ezelőtti országvesztés előzményeiről és a térség nemzetiségi politikájáról faggatta kiadónk elnökét.
A Trianonhoz vezető útról március közepére tervezett a VERITAS Történetkutató Intézet egy kétnapos, az Országházban, illetve az intézet székházában tartott konferenciát, mintegy nyitányaként a térben és időben is szerteágazó téma további megvitatásainak. Mint szomorúan tapasztaltuk, erre már nem kerülhetett sor, de a százéves évfordulót karanténban sem szabad elfelejteni, így a sorozat első vitájára – sok más tudományos és kulturális eseményhez hasonlóan – az online térben került sor.
Néhai szerkesztőnk Gaál Áron nem sokkal tavalyi halála előtt írt egy hosszabb cikket Gyóni Gézáról a litvániai Kaunas érsekségének, a „XXI. század”-nak. Lajma Debeszjunene,[ 
Az Európai Unió nagy lendülettel kritizálta a határzárat szorgalmazó nacionalista politikusokat. Most meg az ágy alá bújva várja a pandémia elmúlását. És Románia? Tessék elolvasni...
Trianon – és az egész versaillesi békerendszer – Európa rossz emléke. Régen túlélte magát, a valóságban sosem működött pozitív hozadékkal, s az első világháborúnál nagyobb katasztrófába: a második világháborúba sodorta az emberiséget.
Jókai, Klapka, Lehár és számtalan további jeles személyiség városa történetének dicsőséges fejezetei között akad kevésbé fényes is, amely nem a hősies helytállásról, irodalmi vagy épp zeneszerzői munkásságról, hanem a szegénységről és a szükségről, s a nehéz körülmények között is megőrzött méltóságról szól. Ilyen az úgynevezett fecskefészkek története, mely ebben az esetben nem kedves madarunk fészkét jelenti, hanem a nyomor szülte kényszermegoldást.
„Törvénnyel az anyanyelv ellen” címmel jelent meg elemző-áttekintő interjú a Magyar Írószövetség hivatalos lapjában a kárpátaljai magyar közösség nyelvi jogairól. A Magyar Napló című havilap 2020. évi 3. számában a 38–43. oldalon olvasható interjút Lengyel János készítette, a 2019. április 25-én Kijevben megszavazott jogszabályt pedig Tóth Mihály, a jogtudományok kandidátusa, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának egykori képviselője elemzi részletesen, kontextusba helyezve.
Most, hogy újra kezembe vettem Mindszenty Emlékirataim című művét, amit Bécsben, 1974 Húsvétvasárnapján fejezett be, a bíboros úr egy gyönyörű gondolata ragadta meg figyelmemet. „Azért tanuskodom, hogy a világ újra tudomásul vegye, mit cselekszik a bolsevista rendszer az alája rendelt emberi életekkel és sorsokkal. A magyar Egyház fejének keresztjét emelem fel a világ előtt: emlékeztetni akarom magyar népem roppant szenvedéseire. Ugyanakkor fel szeretném hívni figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a ma még megmaradt szabad társadalmakat elpusztítással fenyegetik.”
Hiányzik. Ahogy hiányoznak a korán eltávozott barátok, Bertha Bulcsu, Gyurkovics Tibor és a többiek, de Ervin különösen. Mert hiányzik az a szeretet, ami a lényéből sugárzott. Ami betöltötte körülötte a teret, az írásaiból is áradt, novelláiból, meséiből egyaránt. A hatvanas években még Pécsett élt, a Dunántúli Napló munkatársa volt, közben levelezőn végezte az egyetemet, s ha Pestre jött vizsgázni, mindig találkoztunk. De találkoztunk Pécsett is, törzshelyükön, a Nádor kávéházban, meg a lenti társaságunkban. Ismertük egymás írásait, de még egymás családjait is, első felesége a híres pécsi balett balerinája volt. Egyik külföldi turnéról ő hozott haza Ervinnek egy öreg, használt Opelt, neki lett közülünk elsőként autója a hatvanas évek derekán.
