Az utolsó hercegprímás – Negyvenöt éve halt meg Mindszenty József
Most, hogy újra kezembe vettem Mindszenty Emlékirataim című művét, amit Bécsben, 1974 Húsvétvasárnapján fejezett be, a bíboros úr egy gyönyörű gondolata ragadta meg figyelmemet. „Azért tanuskodom, hogy a világ újra tudomásul vegye, mit cselekszik a bolsevista rendszer az alája rendelt emberi életekkel és sorsokkal. A magyar Egyház fejének keresztjét emelem fel a világ előtt: emlékeztetni akarom magyar népem roppant szenvedéseire. Ugyanakkor fel szeretném hívni figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a ma még megmaradt szabad társadalmakat elpusztítással fenyegetik.”
Hiányzik. Ahogy hiányoznak a korán eltávozott barátok, Bertha Bulcsu, Gyurkovics Tibor és a többiek, de Ervin különösen. Mert hiányzik az a szeretet, ami a lényéből sugárzott. Ami betöltötte körülötte a teret, az írásaiból is áradt, novelláiból, meséiből egyaránt. A hatvanas években még Pécsett élt, a Dunántúli Napló munkatársa volt, közben levelezőn végezte az egyetemet, s ha Pestre jött vizsgázni, mindig találkoztunk. De találkoztunk Pécsett is, törzshelyükön, a Nádor kávéházban, meg a lenti társaságunkban. Ismertük egymás írásait, de még egymás családjait is, első felesége a híres pécsi balett balerinája volt. Egyik külföldi turnéról ő hozott haza Ervinnek egy öreg, használt Opelt, neki lett közülünk elsőként autója a hatvanas évek derekán.
A Várfok Galéria Anyák napja alkalmából Korniss Péter fotográfus egy megindítóan szép képciklusával, Bálint Anna történetével szeretne kedveskedni. A képek először, így egyben a Várfok Galéria 2017-es Korniss Péter 80. születésnapját ünneplő jubileumi kiállításán voltak láthatók, az alkalomra Horányi Attila művészettörténész írt hozzájuk szöveget. Fogadják szeretettel! (Kovács Krisztina, a Várfok Galéria művészeti vezetője, művészettörténész)
„Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit, még az ambiciózusait is. De nem lehet túlélni a belső hazaárulást. Az ellenség a határokon kevésbé félelmetes, mert ismert és nyíltan hordja zászlaját. De az árulók határainkon belül mozognak szabadon, az ő ravasz suttogásuk átoson sikátorokon, a kormány folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól, ami minden ember szívében titkon, mélyen fekszik. Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban, éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pilléreit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A gyilkos nem annyira félelmetes. Az áruló maga a pestisjárvány.” (Cicero, Kr. e. 106.–Kr. e. 43.)
Bár a történelemórán még remélhetőleg mindenki tanul a középkori országgyűlések és hadrakelések színteréről, a Rákosmező pontos fekvése teljesen kikopott a köztudatból. A magyar történelem sorsfordító tanácskozásai Budapest X. kerületéhez, a kőbánya-felsőrákosi Királydombhoz köthetők. Már a reformkorban szobor állítását tervezte Boráros János, Pest város egykori főbírója – a mai Boráros tér névadója –, azonban mai napig se emlékmű, se tájékoztató tábla nincs azon a helyen, ahol „a hon sarkalatos dolgai intéztettek.” A Királydomb ügye tovább nem odázható, mert lassan teljesen beépítik az egykori jeles történelmi helyszínt.
A koronavírus elleni védekezésről szóló, az Országgyűlés által március 30-án elfogadott 2020. évi XII. törvény a legfőbb érték, az emberi élet és egészség megóvására irányul, ennek rendel alá más értékeket, illetve jogokat, szabadságokat az alaptörvény szellemében, amelyet a G. cikk (2) bekezdése tételesen is államfeladatként ír elő: „Magyarország védelmezi állampolgárait.”
A hírről Németh Szilárd számolt be közösségi oldalán.
Minden tiszteletem és főhajtásom a pápáé, hiszen római katolikus vagyok. Ám ezzel együtt is, a Tablet nevű katolikus folyóiratnak adott interjúját egyszerűen nem értem.
Úgy tűnik, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban találkoztunk. Épp azzal foglalatoskodott, hogy egy román turistacsoportnak mutogatta a berendezési tárgyait, a töltőtollait, a noteszeit, a kalapjait. Mármint a saját íróasztalát, az ülőgarnitúráját, egy-két komódot. Ugyanis van ott egy egész szobára való relikvia, amit az Alkotás utcai lakásból vittek át.
Hetven évvel ezelőtt, 1950. április 13-ról 14-re virradó éjszaka szervezte meg a csehszlovák kommunista hatalom a titkos Akció K –ként elhíresült, a Csehszlovákia területén lévő szerzetesrendek megsemmisítését célzó rajtaütést. A hetven évvel ezelőtti éjszakán erőszakkal hurcolták el a férfi kolostorok lakóit. A számos kolostor és egyházi rend mellett a lévai Getszemáni Vigasztaló Testvérek Kongregációjának tagjait is elhurcolták.
Hétszáz éve a firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba menekült tíz fiatal, és derűs történetekkel szórakoztatták egymást. Ebből született Boccaccio száz novellát tartalmazó Dekameronja, amitt máig a világirodalom remekművei közé sorolnak. Tanulságai közé tartozik az is, hogy ha a társadalom nem tud határozott erkölcsi értékrendet fenntartani, akkor a derűs életöröm könnyen romlottsággá züllik, ami a legjobb táptalaja a terjedő járványoknak is…
„Most megpróbálok felidézni verseket, amelyek kedvesek voltak, titkon gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, fölemeltek, ha elestem, és néha amikor rajtam volt a fény, repülni is tudtam általuk” – fogalmazott Latinovits Zoltán, majd sorolta Radnóti Miklós, József Attila és más költők remekeit, köztük Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani? című versét. Alább ezt hallgathatják meg a művész előadásában. A színművész Verset mondok című kötete tanulmányokat, nyilatkozatok és műsorok leiratát gyűjti össze, amelyben költészetről vall, költői módon: „a vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában, a halhatatlanságra tart igényt.”
