Kotogu és a puszta...
A két hatalmas erejű egymásnak ment kunt, s jászt nem tudták széjjel választani öten sem az ivó előtti réten. Úgy harcoltak azok egymással, mint veszett farkasok, akik egymás vérére szomjaznak.
A tisztes férfiúi párviadalt, a legény-párbajt el tudta fogadni a könnyen forró jász-kun vér, de a „hiriget” és a „gyilokig tartó” viadalt soha nem engedte a nemzetségük tisztessége. Ám most olyan erős volt a szenvedélye a két legénynek, hogy nem bírták a sok népek megteremteni a békességet.
Ekkor érkeztünk meg, én és az öreg Kotogu. Jómagam a háta mögött bújtam meg, megijedve a virtustól és a patakokban ömlő vértől. Felmentésem erre egy lehetett; alig voltam vagy kilenc esztendős a kunsági homokon.
Kotogu az ingujjából előrántván a kunbuzogányt, csak egyetlen szót mondott ki a száján a kisebb tömegnek, amire legnagyobb megdöbbenésemre a küzdők azon nyomban elengedték egymást, s magukat megszégyellve, fejüket meghajtották az idős tanítóm előtt. Kotogu még valamit mondott nekik a kunok nyelvén, majd az előbbi ellenségek egyszeriben kezet nyújtottak egymásnak. Az öreg intett egyet és a csődület – mintha ott sem lett volna – rögvest szétszéledett.