Ateista kereszténység
Keresztény állam versus missziós terület. Ez korunk egyik nagy dilemmája, sőt ellentmondása. Másképpen: a modern világban hogyan fogadtassuk el, tegyük élővé a keresztény hagyomány vívmányait az individualista, már-már ateista tömegekkel.
Immár az ideológia is adott ehhez a viselkedéshez: az ateista kereszténység. Ahogy erről Douglas Murray brit neokonzervatív gondolkodó a lapunknak adott interjúban (Buzna Viktor: Veszélyes kísérlet folyik Európában, Magyar Nemzet, 2019. március 27.) beszélt: „Nem egy kiforrott fogalomról beszélünk.
Azokra az emberekre használom, akik bár nem hívő keresztények, mégis részesei ennek a kultúrának, fontos a számukra. Én például nem tudok abban hinni, amit a kereszténység konkrét elbeszélésként leír. Ugyanakkor felismerem, hogy kivételes, nagyon erőteljes üzenetet hordoz, ezért szeretnék ehhez a közösséghez tartozni.
Az ateista keresztény azért fontos fogalom, mert egyre több ember – tudományos meggyőződésből fakadóan – nem képes hinni Istenben, miközben nélkülözhetetlen, hogy ezek az emberek is megtalálják a helyüket ebben a kultúrában. Az ateista keresztény fogalma számomra ezt biztosítja.”
Tehát megtartani a kereszténységből azt, ami az egyénnek jó és hasznos, és kivonni belőle, ami hihetetlen és kellemetlen. Fából vaskarika. Hithű, gyakorló kereszténynek nem is lehet más a véleménye.
Ám többről van itt szó, mint hogy húsvét vigíliáján feltámadási szertartáson vegyünk-e részt vagy futballmeccsen, netán koktélos pohárral a kezünkben a lábunkat áztassuk a szálloda wellnessrészlegében.
A fő kérdés ugyanis az, milyen ideológia segítségével maradhatunk fenn – fenn maradhatunk-e ateista keresztényekként? – a civilizációk kiújuló versengésében.