Származásunk

A „csángó” szó mind a román, mind a magyar szóhasználatban azt jelenti: Moldvában élő magyar vagy székely. A moldvai magyaroknak azonban csupán tíz százaléka egyértelműen erdélyi származású, az utóbbi ötben-hatvan év során beköltözött és a nagyobb városokban telepedett értelmiségiek. A csángók zöme falun él. Katolikus vallásúak, s mivel az 1992-es népszámlálás 300 000 katolikust tartott számon, a körülbelül 50 000 lengyelt és németet levonva megállapíthatjuk, mintegy kettőszázötvenezren voltak.
A csángók három csoporthoz tartoznak, vannak északi, keleti és déli csángók. Mindhárom csoport különböző történelmi időszakban érkezett Moldvába. A moldvai Neámc megyében élők elnémetesedtek, még többen elrománosodtak. Berzincki állítólag már az 1800-as években találkozott olyan csángóval, aki megtagadta, hogy magyar volna. A Szeret menti csángók irháin azonban még ma is láthatunk olyan mintákat, amelyeknek semmi közük a székelységhez, hanem a magyar népvándorlás előtti időket idézik. Az itteniek használják a „táltos” szót, ismerik a gyógyírekkel történő ősi orvoslást, nap- és holdimádók, hisznek a csillagok csendjében. Húshagyó napokon sámántáncokat járnak, s olyan magyar eredetű szavaik vannak, amelyeket másutt vagy nem, vagy más jelentéssel használ a magyarság. Itt a hárs szádap, a nyúl fülyes, az okos kevély, a cékla répa. A menyegzők pogány búcsúztatók, amelyek főszereplői kilépnek egy világból és újjászületnek egy másikban. Zöld Péter pap megemlíti, hogy Moldvában élnek csángók, sajnos azonban nem tesz különbséget a bevándorolt székelyek és a sokkal korábban ideérkezett magyarok között. A képet tarkítja, hogy a Beszterce környéki falvakban fennmaradt ősi magyar kultúra is belekeveredett a székelyes és a régebbi csángó kultúrával.

A csángó magyar kultúra nyelvére nem hatott a nyelvújítás, a román befolyás annál inkább, szavai 6-8%-a román. A népviselet is átvett rimán formákat, de a sámánizmus hagyományait hordozó motívumok és jelek mindmáig fennmaradtak. A legtöbbet a mádéfalvi veszedelem és a román határvidéki katonaság rombolt ezen a kultúrán, olyannyira, hogy sok helyütt egyedül a magyar tulajdonnevek maradtak meg. Stefánitá vajda sorra ledöntette a templomaikat, vallásuk elhagyására kényszerítette a mind fogyatkozó magyarokat. 1880-ban az „Amicul familiei”, egy erdélyi újság még 250 000 magyart említ, mostanra a 250 000 katolikus magyarból mintegy 100-120 000 beszél magyarul. Minderről Domokos Pál Péter, Halász Péter, Táncas Vilmos, Pozsony Ferenc tanulmányaiból tudhatunk meg bővebbet, de foglalkoztak ezzel jó szándékú, tárgyilagos román szerzők is: Goleszku, Hurmuzake, Lorga. A legújabb kutatások azt állapítják meg, hogy a moldvai csángók egy része a honfoglalás korában rekedt itt (nem kelt át a Kárpátokon), másik részüket pedig a mádéfalvi veszedelem korában telepítették ide.

Népesség és asszimiláció*

Jasi megyében több, mint 45 000 a magyar származású lakos, nagy részük a Jászságból tért vissza és nem tud magyarul, de elmondják, hogy őseik magyarok voltak, s ők is elsősorban azért tekintik magukat románoknak, mert most Romániában élnek.
Neámc megyében igen erős az asszimiláció, a legtöbben nem beszélnek, de értenek magyarul, és magukról azt tartják, hogy magyarok, csángók. Számuk mintegy 60 000. Jóllehet származásukat elismerik, nem tartják kötelességüknek nemzetiségük vállalását, egyrészt mert ez komoly hátrányokkal járna számukra, másrészt pedig mert nem bírhatják a magyarság többi részének támogatását.
Vrancsa megyében él egy kisebb, magyarul beszélő csángó csoport.
Bakó megyében él a magyar nyelven tudó és magyarságát öntudattal vállaló csángók zöme. Körülményeik rendkívül súlyosak.
120 000-130 000 magyar él a Szeret völgyében, köztük s magukat csángóknak nevező, legrégibb származású magyarok is. A Csík egy részén, a Pokolpatak mellett önmagukat máig székelyeknek valló magyarok élnek.

Gazdasági kényszer

Minél nagyobb jólétben él valaki, annál öntudatosabb lehet. Régebben a moldvai magyarság könnyebben megőrizhette öntudatát, mert jobban élt és jobban elszigetelődött a román falvaktól. Később a pénzkereset mindinkább a román többséggel való kapcsolattartás függvényévé vált, s a megélhetésért sokan feladták büszkeségüket, megtagadták magyarságukat. A hatalom pedig mindig az asszimilálódni hajlandókat juttatta előnyökhöz, a nemzetiségi öntudat feladását kínálva követendő példának.
Ugyanennek a politikának másik eleme volt a magyarság szétszóratására irányuló törekvés. Ahol együtt maradtak a magyarok, ott megnehezítették a sorukat, azokat támogatták, akik hajlandók voltak kiszakadni a magyarság törzséből. Ahol többen maradtak, ott jobban összetartottak a moldvai magyarok. Ha szétszóródtak, apránként felszámolták őket; családok, falvak és faluközösségek románosodtak el. Maradtak ugyan olyan magányos falvak Magyarfalu, (Vládnik), amelyek a környező román közösségben is megmaradtak kis magyar szigetként, de az iparosításnak jobban kitett falvakban (Margineniben, Baracban) hamarább elvesztették nyelvüket.

Verés a magyarságért

„Üsd a gyereket, ha megszólal magyarul!” Ez volt a „nevelési elv” azokban az iskolákban, ahol csángó gyerekek tanultak. Ostort kaptak, ha megmukkantak magyarul. Ha beszélgetni akartak, csak azokkal tudtak, akiknek szülei az ő megvetésükre nevelték saját gyermeküket. Természetesen a tanórákon is csak a többség nemzetéről hallhattak a gyerekek. A magyar történelem hőseit nem ismerhették meg, a magyar történelem eseményeit eltorzítva, gyűlölködő könyvekből kellett megtanulniuk.
A nemzetiségi öntudat másik forrását, a vallási közösségi összetartozást is tudatosan elapasztották. Azok a papok, akik magyarul prédikáltak, börtönbe kerültek. A többieknek kötelező volt gyűlölni a magyar nyelvet és a nemzetet.
A kisebbség félelmét növelni, a többséget pedig mindinkább arra sarkallni, hogy meggyűlöltesse a kisebbséggel önmagát: így lehet angyalból ördögöt csinálni, és bárányból farkast.

A csángók, a magyarság és a székelység kapcsolata

A csángóságban nem él úgy a magyar öntudat, mint a magyar vagy a székely népben, itt nem voltak 1848-as forradalmi hősök, a nemzeti érzület is addig élt, amíg az emberek együtt éltek: mihelyt a fiatalabb nemzedék tagjai szétszóródtak az országban, elveszett az öntudatuk és nem használják a magyar nyelvet sem. A „nagy” magyarságból sokan őszintén törekszenek a helyzetük megértésére, de még többen rájuk hivatkozva csupán politikai hasznot igyekeznek húzni, de még csak nem is gondolnak velük. A csángóság legnagyobb részének pedig fogalma sincs az egészről, s amikor megtudja, akkor is csak meggyűlöli, mert lassan annyi mocsok gyülemlik fel a háta mögött, hogy inkább hallani sem akar arról, hogy így foglalkozzanak vele. Ráadásul a magyarság és a székelység nem is ismeri a csángókat, sokszor kikacagja és kiközösíti, s a magára maradt, a magyaroktól is elidegenedett csángók így még könnyebben adják fel nemzetiségi öntudatukat.

Mit lehetnek tenni?

A magyaroknak ki kellene alakítaniuk és ápolniuk a kapcsolatot a csángókkal. Magyar vállalatok létrehozását kellene támogatni Moldvában. A magyar kormánynak el kellene ismernie a moldvai magyarságot. El kellene érni a magyar oktatás bevezetését, különösen magyar történelemkönyvek használatát az iskolákban. Ki kellene harcolni, hogy magyar papok magyar hitközösségek előtt magyarul misézhessenek.
S mindezt – két-három év alatt. Mert most már az idő is fogytán van.

*Sajnálatos módon nincsenek pontos adatok a csángókról. Ez részben annak köszönhető, hogy a román hatóságok a régi gyakorlatnak megfelelően mindig a saját érdekeik szerint adták közre a népszámlálási adatokat. Az adatok pontatlanságáért részben felelős a magyar katolikus püspöki kar is, mert mivel nem álltak ki teljes mellszélességgel a csángók magyar nyelvű miséi mellett Rómában ezért onnan sincsenek megbízható adatok, az erdélyi magyar püspökökre pedig hatalmas nyomás egyébként is Romániában. A Váralja Szövetség külön írásban közölt adatai és a fenti írás számbeli eltérései mind ebből a bizonytalanságból erednek. A csángókutatás fontos része lenne ezek az adatok pontos feltérképezése.

(Kárpát-medencei keresztkötődések 2004, részlet, a PoLíSz engedélyével)