(Ottomány, 1767. jún. 22. – Kufstein, 1795. okt. 6.): költő, a magyar jakobinus szervezkedés tagja, Batsányi János legjobb barátja

A debreceni református kollégiumban tanult. A türelmi rendelet után állami tanítói és tanári állást vállalt Nagyváradon, tanári vizsgája után, 1789-től Nagybányán. Az egyházi reakció térhódításával állása azonban megszűnt, és nagy nehezen a helytartótanács alkalmazásába sikerült kerülnie. II. József halála után Pesten jogot hallgatott, 1794-ben a bihari főispán, Teleki Sámuel magántitkára lett. Martinovicsék mozgalmában való részvétele miatt 1794-ben halálra, majd kufsteini várfogságra ítélték. Fogsága első évében halt meg. Költészetében és fennmaradt prózai műveiben sok vonatkozásban a polgári haladás eszméjének hirdetője. Mint tudatos és gondos stiliszta Kármán József mellett az 1790-es évek m. szépprózai stílusának legnagyobb művésze.

F. m. Mátyás király vagy a nép szeretete jámbor fejedelmek jutalma (történeti dráma, bem. Kelemen László társulata, 1793); Szentjóbi Szabó László költeményei (Gálos Rezső kiadása, Bp., 1911). – Irod. Hajnóczy Iván: Sz. Sz. L. élete és munkái (Bp., 1905); Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója (Bp., 1951); Gálos Rezső: Sz. Sz. L. (Bp., 1955); Benda Kálmán: A magyar jakobinusok (Bp., 1957). – Szi. Batsányi János; Verseghy Ferenc versei.