Útravalóul

Mint éveken keresztül közvetlen munkatársának, az én tisztemhez tartozott, hogy ünnepi alkalmakkor rendi közösségünk nevében köszöntsem Sík Sándort. Egyik utolsó alkalommal a Királyok könyvét idéztem, amely Salamonról mondja: ,,Háromezer példabeszédet mondott, és ezeröt éneke volt: szólott a fákról, a libanoni cédrustól kezdve egészen a falon növő izsópig, tudott beszélni a négylábúakról és a madarakról, a férgekről és a halakról'' (1Kir 4,32-33). ,,Nem tudnám megmondani - mondtam -, mennyi Sík Sándor költeményeinek száma, de énekelt ő is Istenről és emberről, fákról és virágokról, négylábúakról, Mancus szamárról, fecskékről és cinegéről, még a csigabigáról is. Mindezeknek volt hozzája szavuk, és ő ki akarta hallgatni azokat a titkokat, amelyeknek ők hordozói, a hangot, amellyel szólnak a maguk módján arról, aki őket létre szólította, nekik teremtő tervében helyet és feladatot adott.''
Hiszem, hogy ez a most kiadásra kerülő gyűjtemény is megérezteti majd ezt a sokrétűséget, megmutat valamit abból a lélekből, amellyel Sík Sándor mindenhez nyúlt, ami elékerült teremtményben és történésben. Nem tudott, nem akart megállni az ,,ostoba van-nál'', hanem figyelte a mélyebbről jövő hangokat, kereste az összefüggéseket, hogy lásson és szólni tudjon, mert ő egész élete művével azt a hivatást akarta szolgálni, amelyre fiatalon elkötelezte magát: tanítani akart.
Nem volt könnyű a sajtó alá rendező munkája, de aligha lehetne vitába szállni azokkal a szempontokkal, amelyek irányították. Egy kicsit kritikusnak is kellett lennie, ami különösen nehéz akkor, amikor egy olyan költői egyéniséget kell bemutatni, akinek pályája jó öt évtizedet fog át, olyan éveket, amelyekben valóban rohant az élet, sokat változott a világ, a szellemjárás és a kifejezésmód is. Arra kellett vállalkoznia, hogy költő képét, hangját meg nem hamisítva fölfoghatóvá, érthetővé tegye egy már részben más világban élő nemzedék számára.
A költőnek az a feladata, hogy elsősorban kora gyermekeihez szóljon prófétai ihletettséggel, előre mutatóan. Ha ezt megtette, olyan hivatást teljesített, amelynek történeti értéke nem vész el egészen akkor sem, ha idővel megszűnik is aktuális lenni. Hogy a messze jövőbe hatóan szóljanak, lássanak, az csak az egészen különlegesen nagy költők kiváltsága. De ami csak rövidebb távra szólt, akkor viszont lélekből fakadóan nemes és tiszta volt, talán nem hangzik süketen messzebb távon sem.
Hisszük, hogy Sík Sándor költői arcának nemcsak olyan üzenete van, mint az élettelenül falon függő történelmi képeknek, hanem ,,kilépve a rozsdás keretből'' áldása is, szava is van a késő unokákhoz, akik tudnak figyelni a szívből fakadó szóra, ,,a nagyapai Istenhez kiáltás''-ra.

Dr. Albert István

 A zsidó származású, de kikeresztelkedett és kifejezetten vallásos budapesti ügyvéd apa korai halála után nemcsak a legidősebb fiú megy papnak, hanem az egyik leány is apáca lesz. A másik fiú is,Endre, apai példára jogászdoktor lesz, majd a hadifogságban kommunista, a MdP hatalomra jutása után az immár szocialista rendszer diplomatája, egy ideig külügyminisztere: ugyanolyan szilárd hívője, vallója és hirdetője a marxizmus-leninizmusnak, mint bátyja Krisztus igéinek.


Sík Sándor (Bp., 1889. jan. 20. – Bp., 1963. szept. 28.): költő, műfordító, irodalomtörténeti, egyházi író, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1946 – 49), Kossuth-díjas (1948)

Tanulmányait Budapesten végezte. 1903-ban belépett a piarista rendbe. Előbb a váci, 1911-től a budapesti piarista gimnáziumban tanár. 1930 – 44-ben a szegedi egyetemen a magyar irodalom ny. r. tanára. 1946-47 között az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöke, 1948-tól a piarista rend magyarországi tartományfőnöke. 1946-tól szerkesztette a Vigilia című folyóiratot. A Petőfi Társaság és 1923-tól a Kisfaludy Társaság tagja volt. A XX. század jelentős magyar lírikusa. Az egyházi költészet keretein túlemelkedő verseiben a modem társadalom problémái is hangot kapnak. Irodalomtörténeti és esztétikai művei az elemzések finomságával tűnnek ki. Kiváló műfordító is volt.

F. m. Hét szép história (novellák, Bp., 1921): Gárdonyi, Ady, Prohászka (Bp., 1929); A boldog ember inge (mese, Bp., 1939); Pázmány, az ember és az író (Bp., 1939); Sík Sándor összes versei (Bp., 1941); Esztétika (Bp., 1943); Himnuszok könyve (Bp., 1943); Az égig érő torony (színmű, bem. Szegedi Színhán, 1943); Győződ-e még? (versek, Bp., 1945); Tizenkét csillagú korona (versek, Bp., 1947); Őszi fecske (válogatott versek, Bp., 1959); Zsoltárok könyve (Bp., 1961). – Irod. Vigilia S. S. száma (1959. febr.); Ortutay Gyula: Írók, népek, századok (Bp., 1960); Rónay György: S. S. (Vigilia, 1963. 40. sz.) – Szi.: Rónay György: S. S. fái a Pilisligeten (vers)