Előttem a zab, hátam mögött a búza, jobbról szép csalitos erdő, és mélyen alattam széles völgy, amelyből elhordták már a petrencéket.
    Az erdőszélen kinn van még a széna, s az alkonyi erdők hűvös lehelete, az érő búza nyárszaga és a széna száraz, édes illata úgy lengett körülöttem, hogy megállt kezembe a ceruza. Egy tücsök muzsikálgat csak úgy magának, a készülődő estének, és én szeretném megsimogatni a kis művészt, mert határozottan tücsökpárti vagyok.
Az akácfákon már gerlék kurrogtak, a kakukk csak ritkán kiáltott az erdők tikkadt mélyén, a lágy búzatáblák helyén kemény keresztek nőnek, és a tarlók felett a nyár delére harangozott egy álmos kolomp.
Felállt az öreg róka a ritkuló táblák között és elindult fiaival az augusztus felé.

Fekete István-Július/Köd/

Július 3. - 85 éves lenne Rab Zsuzsa, József Attila-díjas költő, műfordító

1926. július 3-án született Pápán református értelmiségi családban. Klasszika-filológus édesapja szerettette meg vele a nyelveket és az irodalmat, kiválóan megtanult németül, angolul, latinul, majd oroszul, s még érettségi előtt önálló verseskötete jelent meg. Egy évet járt az orvosi egyetemre, majd a bölcsészkar magyar-orosz szakos hallgatója lett. 1949-ben végzett, ettől kezdve szellemi szabadfoglalkozású, illetve 1971 és 1984 között az Élet és Irodalom szerződéses munkatársa volt.
Neve 1955-ben a Magyarországon addig szinte teljesen ismeretlen Jeszenyin költeményeinek fordításával került a köztudatba. A Bokraink közt már az ősz barangol kezdetű vers azóta is talán a legtöbbet emlegetett fordítása: "Bokraink közt már az ősz barangol, / kóró lett a fényes laboda, / zizegő szép zabkéve hajadról / nem álmodom többé már soha."
Hamarosan ő lett az orosz irodalom egyik leghívebb magyar tolmácsa, aki mindig ügyelt arra, hogy a mű zeneiségéből, szelleméből a fordítás során ne vesszen el semmi. Életműve páratlanul gazdag, 180 prózai művet ültetett magyarra, többek között Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap és a Vesztőhely című regényeit, fordításai mintegy 30 verses antológiában szerepelnek.
Kiemelkedik közülük az orosz népköltészetből merítő Ékes fehér hattyú (Kormos Istvánnal), az óorosz népi énekeket tartalmazó Varázslók, szentek, vitézek, a száz grúz versből összeállított Ivótülök. Legkedvesebb munkái közé tartoztak az orosz költőnők, Ahmatova, Ahmadulina, Cvetajeva költeményeinek fordításai, nem titkoltan saját költői világára is hatottak műveik.
Nagy érdeme, hogy a különböző kis nemzetiségek, így a litván, a kazah, az örmény, az észt, a vogul, a grúz, az ukrán, az azerbajdzsán irodalom egy-egy kis részletét is megismertette a magyar olvasókkal. Két éven át dolgozott az észtek nemzeti eposza, a Kalevipoeg fordításán, amely végül 1985-ben került az olvasók elé.
Több saját verseskötete is megjelent. A világról szerzett napi élményeit, személyes életének mélyebb impresszióit világos, áttekinthető szerkezetű, a népköltészet és a köznapi nyelv beszédmódját követő, gazdag formakultúrájú költeményekben rögzítette. 1981-ben Álombeli lakomák című esszékötetében családjáról, gyermek- és ifjúkoráról, az orosz irodalommal való találkozásáról mesélt.
Munkásságáért két alkalommal, 1963-ban és 1973-ban is József Attila-díjat kapott, 1996-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjével jutalmazták életművéért.
A mindig nagyon igényesen, szigorú munkarend szerint dolgozó, barátai szerint munkamániás költőnő háromszor ment férjhez, első két párja "szakmabeli", Kormos István és Csanádi Imre, harmadik férje, Rassy Tibor néprajztudós volt. Az ő 1993-ban bekövetkezett halála után nem sokkal Rab Zsuzsa is megbetegedett, először agyvérzést kapott, megoperálták, majd mozgásában is korlátozott lett, s az írással is fel kellett hagynia. 1998. március 6-án halt meg Budapesten.

Július 4. - 155 éve született Téry Ödön, a magyar turistamozgalom egyik megalapítója
 Édesapja Josephus Rikker, az óbébai uradalomban volt tiszttartó. Fiát még Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikker néven anyakönyveztette, nevét csak késõbb 1862-ben magyarosíttatta Téry-re. 1865-ben a család Budapestre költözött, tanulmányait a VII. osztályig a krisztinavárosi elemi iskolában végezte, majd az 1873/74-es tanévben beiratkozott az egyetem orvosi karára, mint rendkívüli hallgató. A nyolcadik félév alatt eleget tett katonai kötelezettségeinek is. 1876. november 7-én feleségül vette másod unokatestvérét, Mészáros Emíliát, dr. Mészáros Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszteri tanácsos leányát. Téry Ödön orvosi diplomáját 1879. április 5-én nyerte orvostudori oklevelet.
1880 szeptemberében a Selmecbánya közelében lévő Stefultra került, és ott bányász orvosi állást vállalt. Megalapította a Magyarországi Kárpát-Egyesület Szittya-Osztályát, 1882-ben pedig a pénzügyminiszter támogatásával a berlini egészségügyi kiállításra küldték ki, ahol tanulmányozta a bányászatot, kohászatot és a dohány feldolgozási ipart érdeklő egészségügyi berendezéseket, majd ennek eredményéről terjedelmes jelentésben számolt be.
Az 1883-84. évi himlőjárvány idején nyújtott rendkívüli önfeláldozó teljesítményének elismeréseképpen 100 Ft jutalmat nyert a bányaigazgatóságtól. Azonban anyagi körülményeinek kedvezőtlensége miatt arra kényszerült, hogy máshol próbáljon meg boldogulni. 1884. február 23-án visszaköltözött Budapestre, ahol a közegészségügyi igazgatásban helyezkedett el, mint tanácsos.
1890. június 17-én kinevezték közegészségügyi felügyelővé. 1903. március havában elnyerte a miniszteri osztálytanácsosi címet, 1906. március 14-én pedig közegészségügyi főfelügyelő lett. Ebben a minőségében dolgozott 1912. július l-ig, mint osztályvezető, mikor is a közegészségügyi szolgálat újraszervezése során e munkaköréből felmentették, majd a járványok és a háborús egészségügyi intézkedések körében foglalkoztatták tovább.
Számos dunántúli fogolytábort vizsgált felül 1916 telén, mely során súlyosan meghűlt, innentől folyamatosan betegeskedett. Mellőzése és két katonáskodó fiáért való aggódása is hozzájárult szervezetének további gyengüléséhez. Asztmája végett egyre gyakrabban kényszerült ágyban maradni, végül 1916 novemberében a teljes hivatali szolgálati idejének letöltésekor kénytelen volt nyugdíjaztatását kérni. Ekkor nevezték ki miniszteri tanácsossá.
A világháború okozta izgalmak 1917 nyarára alaposan megtörték egészségét, dacára a gróf Esterházy Jánosné nyitraújlaki kastélyában töltött üdülésének, már nem tudta visszakapni régi erejét. Hazatértekor, augusztus 16-án ágynak esett, majd szeptember 11-én hunyta le szemeit örökre.
Élete során intenzíven foglalatoskodott a magyarországi turistamozgalom szervezésével. Kezdetben a Pilist és a Börzsönyt járta be, majd a Tátrai hegyekben túrázott. Több csúcsot a Magas-Tátrában ő mászott meg először. Az ő nevéhez fűződik az első dobogó-kői menedékház alapítása.
Kora ifjúságában már járta a hegyeket s 1877-ben járt a Pilisben és a Börzsönyben, ami akkoriban még szinte feledésszámba ment. Ezután 1894-ig turistaként járta a Tátrát, pl. volt A Lomnici-csúcson, a Gerlachfalvi-csúcson. 1888-ban a Zöld-tavi-csúcs harmadik megmászását végezte el egy könnyű úton az Öt-tó katlanából. A csúcs alatt lévő Zöld-tavi-rést azóta Téry-horhosnak nevezik.
A turizmus egyik legaktívabb szervezője volt. A főváros környékén különösen Dobogókőt szerette és a Dobogókőre irányuló nagy propagandájának lett eredménye, hogy a kis faház rövidesen kicsinek bizonyult. A Turisták Lapjában megjelent cikkei mindenkor eseményei voltak a magyar turista irodalomnak. Ő volt a tátrai Halas-tó körül lezajló vitának a magyar turistaság részéről az egyik vezetője s nem rajta múlt, hogy nem a magyar turistaság által képviselt álláspont győzött.
Az MTE vezetésében bőségesen kivette a részét. 1906-ig volt az MTE ügyvezető alelnöke, 1907-1910 között elnöke, míg az MTE Budapesti Osztályának 1894-ig ügyvezető alelnöke, 1895-1910 között elnöke volt. Született vezéregyéniség volt s akaratának minden körülmények között érvényt szerzett. Ennek lett a következménye, hogy idővel ellentétbe került a fiatalsággal és 1910-ben elhagyta az MTE elnöki tisztséget s visszavonult az egyesület vezetésétől. Nagy munkájának elismeréseként az 1910. évi közgyűlés az egyesület díszelnökévé választotta meg. Halála után az MTE hálás tagjai Téry kedvenc tartózkodási helyén, Dobogókőn állítottak emléket a tiszteletére.

Július 8. - 95 éve hunyt el Ortvay Tivadar
Ortvay Tivadar (1875-ig Orthmayr Tivadar;[1] Németcsiklova, 1843. november 19. – Budapest, 1916. július 8.) történész, régész, földrajztudós, pedagógus, római katolikus pap, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Szerteágazó érdeklődésű, újító szemléletű tudós volt, aki jelentős munkásságot fejtett ki a Kárpát-medence történeti vízrajza, Magyarország egyházi földrajza, valamint Pozsony és Temes vármegyék helytörténeti leírása terén. Ortvay Rudolf (1885–1945) fizikus nagybátyja.
A Temesvári Piarista Gimnázium elvégzését követően, 1862-től teológiai tanulmányokat végzett a temesvári papnevelő intézetben. 1866-os áldozópappá szentelését követően 1870-ig segédlelkészi és hitoktatói szolgálatot végzett a csanádi egyházmegye több településén, Kikindán, Németoravicán, Németcsiklován és Fehértemplomon. 1870–1872-ben a lugosi római katolikus gimnázium tanára volt, 1873-tól 1875-ig pedig a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának segédőréként tevékenykedett. Ezzel párhuzamosan tanulmányokat folytatott a Budapesti Tudományegyetemen, ahol 1874-ben szerezte meg bölcsészdoktori oklevelét.
1875-től 1906-ig a Pozsonyi Jogakadémia nyilvános rendes tanáraként oktatott magyar és egyetemes történelmet. Ezzel párhuzamosan 1876-ban magántanári képesítést szerzett a Budapesti Tudományegyetemen, 1894 és 1900 között az orsolyiták pozsonyi tanítóképző intézetének igazgatója, 1895 és 1905 között pedig Frigyes főherceg leányainak történelemtanára volt. Az 1900-as években az általa alapított pozsonyi napközi gyermekmenhely vezetése is lefoglalta. Emellett a város intézményeiben több tisztséget is elvállalt, így például tagja volt a pozsonyi közkönyvtár felügyelőbizottságának, valamint a városi statisztikai hivatalnak, 1902 után pedig bizottsági tagként vett részt a pozsonyi törvényhatóság munkájában. 1906-tól Budapesten élt, és történelmi kutatásainak szentelte magát
Történészként eredeti, újszerű megközelítéssel, terepszemlék és levéltári kutatások alapján behatóan vizsgálta a Kárpát-medence történeti vízrajzát és középkori egyházi földrajzát. Jelentős munkásságot fejtett ki Pozsony és Temes vármegyék történeti és természetrajzi leírásában, emellett monografikusan feldolgozta II. Lajos felesége és özvegye, Habsburg Mária életét. Régészeti kutatásai során az őskori kőeszközök tipologizálása mellett kísérletet tett az ókori pannoniai úthálózat feltérképezésére, a moesiai Margum és a daciai Tibiscum lokalizálására. A kutatásai hátteréül szolgáló terepmunkák során számos topográfiai felvételt, térképvázlatot készített Magyarország vízrajzáról és régészeti lelőhelyeiről.
Írt politikai és közjogi publicisztikákat, emlékbeszédeket, úti beszámolókat és vadászati cikkeket is. 1871 és 1874 között szerkesztette a Történelmi Adattár Csanádegyházmegye Hajdana és Jelenéhez című folyóiratot, 1875–1876-ban az Archaeologiai Értesítő segédszerkesztője, 1901–1906-ban a Pozsonyi Természettudományi és Orvosegylet Közlönyének társszerkesztője volt. Közel száz történelmi, régészeti és földrajzi szócikket írt az Egyetemes magyar encyclopaedia számára. 1875-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben rendes tagjává választották, az Akadémia javára élete során mintegy 50 000 forint értékben tett alapítványokat. 1887-től részt vett a Szent István Társulat tudományos és irodalmi osztályának munkájában. 1911-től 1916-ig a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság másodelnöki tisztét töltött be, halála évében, 1916-ban pedig a Szent István Akadémia rendes tagja lett. Közreműködött a temesvári székhelyű Dél-magyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat szervezésében és 1872. évi megalapításában. Alapító tagja és alelnöke volt a Pozsony Vármegyei Régészeti és Történelmi Egyesületnek, szintén alelnöke a Pozsonyi Természettudományi és Orvosegyletnek, tiszteleti tagja a Békés Vármegyei Régészeti és Művelődéstörténeti Társulatnak. Történetírói munkásságáért 1916-ban az MTA Marczibányi-jutalmában részesült. 1892-ben pápai kamarás, 1900-ban címzetes csanádi apát lett, 1906-ban Pozsony díszpolgárává választották.

Július 21. - 555 éves Dugivics Titusz hőstette
A nándorfehérvári csata a középkori magyar történelem egyik legismertebb fejezete. Szinte mindenki el tudja képzelni maga előtt Wagner Sándor híres festményét, melyen a vár egyik hős védője, Dugovics Titusz átszellemült arccal magával rántja a mélybe a lófarkas zászlót kitűzni készülő, rémült janicsárt, s ezzel új lendületet ad társainak a vár védelméért folytatott küzdelemben. Mára azonban egyre biztosabb, hogy a fent bemutatott hőstett csupán legenda. Így említi már a kor hadviselésével foglalkozó legújabb kiadványok egyike is1, tisztázására pedig mostanság két ismeretterjesztő történeti munka is vállalkozott.
Nagy György Magyarország apróbetűs története című könyvében2 (mely a méltán sikeres Magyarország története című televíziós dokumentumfilm-sorozatban elhangzott érdekes történetek, „kis színesek” gyűjteménye) a következőket írja: „Bonfini ugyan leírja a történetet – igaz, ő még Dugovics neve nélkül –, de képzeljék el, hogy ugyanilyen önfeláldozó tettről, vagyis amikor valaki az ellenfelével együtt leveti magát a várfalról, vándormotívumként más várostromoknál is olvashatunk. Ráadásul a történészek kutatása szerint »Dugovics« nevű nemesi család nem is élet a középkori Magyarországon. Ugyanakkor az is tény, hogy Nándorfehérvár megvédéséhez sok, a kitalálthoz hasonló, ám nagyon is valóságos hős önfeláldozására volt szükség. A nem létező Dugovics tehát őket, valamennyiüket személyesíti meg.”
A szerző fenti leírása nagyon ügyel arra, hogy a legenda valótlanságának hangsúlyozása mellett a nándorfehérvári csata során lezajlott küzdelem hősies mivoltán csorba ne essék.
Hahner Péter alapos szakirodalmi hivatkozásokkal szintén bemutatja (persze csupán dióhéjban) ennek a történetnek az eredetét történelmi tévhitekkel foglalkozó munkájában3. A rövid, de tanulságos írásból kiderül, hogy a Dugovics név 19. századi családhoz tartozik, akik ősük „hőstettére” hivatkozva, hamis iratokkal kívánták igazolni nemességüket.
Mindezen tények ismeretében eléggé meglepő, hogy a tankönyvírásra vállalkozó történelemtanárok, történészek (és lektoraik!) nem találkoztak ezekkel az információkkal.
A jelenleg használatos általános iskolai történelemkönyvek közül például az igen színvonalas munkákat jegyző Horváth Péter a következő szavakkal mutatja be a gyerekeknek a nándorfehérvári hőstettet4: „A védők hősiesen ellenálltak. A zászlót kitűző törököt Hunyadi öreg vitéze, Dugovics Titusz magával rántotta a mélybe.”
De nemcsak általános iskolai tankönyvekben, hanem a középiskolásoknak szánt munkákban is találkozhatunk a Dugovics-legendával. Ez esetben azonban felhívom a figyelmet a két részlet közötti különbségekre, nevezetesen az egyikük egyszerű „közvitéznek” titulálja Dugovicsot, míg másikuknál már „veterán” katonává válik az alakja:
„A várvédők hősiessége, a kritikus pillanatban megérkezett keresztesek elszántsága, Hunyad irányító-szervező tevékenysége és egy közvitéz, Dugovics Titusz önfeláldozása (aki magával rántotta a mélybe a török zászlót kitűzni akaró janicsárt) eredményezte a sokszoros túlerőben lévő ellenség megfutamodását.”5 „A katonai utánpótlás ellenére a védők válságos pillanatokat éltek át, ám az egyéni hősiesség mindig megmentette a helyzetet. Hunyadi egyik öreg katonája, Dugovics Titusz, aki már a várnai csatában is részt vett, nem bírva a vár fokára kapaszkodott török zászlótartóval, a lófarkas jelvény kitűzését azzal hiúsította meg, hogy a törököt magával rántotta a mélybe.”6 Felemás megoldásra vállakozott a Száray–Szász szerzőpáros által jegyzett tankönyv7, ahol ugyan a törzsszöveg nem említi Dugovics hőstettét, de az illusztráció (a Wagner-féle festmény) és a képaláírás nem tisztázza kellőképpen azt, hogy a történet csupán legenda. Mellesleg Száray újabb munkája8 már csupán a festményt, annak szerzőjét és címét tartalmazza, s hozzá egyfajta forráskritikai feladatot ad a diákoknak, akiknek el kell mesélni a közismert hőstettet, majd elmondani, hogy mit hangsúlyoz ez a történet. Ez a fajta attitűd talán Nagy Györgyére emlékeztet leginkább, s talán ez is lenne a hazai történelemoktatás egyik fontos feladata: hiteles, használható információkat adni diákjaink kezébe, nem kicsinyítve ezzel elődeink hőstetteit.