Arccal a fény felé- így kezdődik a Kolozsváron 1944. július 6-án született költő önvallomása, akinek eddigi életútja szinte semmiben sem különbözik azoktól az írótársaktól, akiket az uralkodó hatalom nem kedvelt. Amikor levelemben arra bíztattam, hogy mutatkozzon be a Szózat olvasóinak, csak annyit írt vissza: „Köszönöm válaszát,de úgy érzem,hogy túl vagyok már azon,hogy be keljen mutatni engem. A versek beszéljenek. Magamról talán annyit, hogy a Magyar Írószövetség tagjaként (több verseskötettel), megpróbálom magam úgy megtartani, ahogy Ady mondá, hogy aki ide születik annak még lélegzetet venni is radikálisan kell.”

A VERS ÜNNEP

Jó lenne,ha minél több lenne belőle.
Euridikét többször kellene felhoznunk
az alvilágból,mert sokan e világból is
alvilágot teremtenek.Elfelejtenek énekelni,
verset mondani,ünnepelni.Legyünk hát
Orfeuszok minél többen.

 Mint a havilap főszerkesztője kicsit elszégyelltem magam, hisz a nemzeti irodalom művelőinek szereplőit és alkotásait én is csak felületesen ismerem. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen hol hibáztuk el, mi mindahányan, akik nem követeltük hangosan ordítva a mai magyar, nemzeti irodalom támogatását, megismertetését, miért hagytuk, hogy ránk kényszerítsék azt a tömören rombolásnak nevezhető ízlésterrort, amit liberális gazdáik megbízásából firkáltak össze karrieristák, miközben fércművek és nyálas leányregények árasztják el a hazai könyvesboltokat. Ráerőltetve az olvasókra, divatot teremtve a nemzettagadásra, amikor egy Szervác József, egy Gyurkovics Tibor, egy Döbrentei Kornél költő neve semmit sem mond egy jó nevű gimnázium egyébként kitűnő tanulójának. De nem csak neki, hanem sajnos a tanárának sem, és vajon hányan érdeklődnek a ma is élő, határon túlról jött magyar írók iránt. Pethő László Árpád, »A Poéta Hargitai-Haitsch Gyula« költészeti verseny különdíjasa., aki huszonkét éve él az anyaországban, így fogalmaz »Arcaink –prózában« oldalán, http://www.arcaink.eoldal.hu/ :
„ A halandó ember számvetéssel tartozik. Arról kell számot adnia, hogy életét miként töltötte el, miként alakította (ha tudta), és mint homo ludens mire használta fel szellemi képességeit. Akár mint zenész, akár mint képzőművész, vagy akár íróként,de egyszerű "gyalogként",vagy a sportban tudott-e maradandót alkotni?Természetesen tehetségéhez mérten. Persze a tehetség önmagában kevés...”
Mit lehet ehhez még hozzátenni? Talán csak azokat az általa felsorolt tényeket, hogy:  „önvallomásos történetem, ami a fenti honlapon is olvasható,   »Kinek kezében a lámpás?« címmel nyomtatott formában is megjelent,  több beszélgetéssel,interjúval egyetemben. Be is lett mutatva két évvel ezelőtt Budapesttől - Kolozsvárig - Marosvásárhelyen - Veszprémben - Ajkán - Ócsán és még több helyen. Verseim pedig íródnak, megjelennek hazai és erdélyi folyóiratokban, hetilapokban”.
Ezekből a versekből néhányat most itt olvashatunk a Szózatban, vagy aki többre kíváncsi az a  http://www.orfeusz.eoldal.hu/ oldalon. Búcsúzóul álljon néhány sor még itt az Önvallomásokból:
„Úgy éreztem akkoron, hogy már éltem valahol, valamikor. Pedig csak a nagyanyám született meg. Még a XIX. század végén. Akkor is voltak remények. Lehettek volna. Érzem zsigereimben a bizakodást. Egy induló lélek,ember,vagy bárminek nevezzük,a „közösülő” Európát remélte. Nem mint mi,most,akik a szétfeszülőt is láthatjuk…Igen, akkor még volt remény az összetartozásra (nem az internacionálék vagy a páholyok szemszögéből),hanem az emberi „akolszemlélet”,a „csordaszellem”, a család és a hit vonatkozásában. Így születhettem meg anyai nagyanyámban. Néhány tétova gyermekkori tapasztalat után felkerültem Kislapásról (Nyitra megye), a nagynénémhez Budapestre. Panziót tartott fenn az elit „munkásosztálynak”.Ott volt a VIII-ik,és a IX-ik kerület határán. Csepelről is járt ide az „elit” étkezni. Főleg azok, akik a közelben laktak. Így lehettem benne Erdélyből jött nagyapámban is. Ez egy paradicsomi állapot volt. Mármint az elit munkásságnak, hiszen java részük értelmiségi, középosztálybeli családokból származott, akiket „megcsapott” a Kommunista Kiáltvány szele. Nagyapám például papi családból származott. Így egymásra talált a paraszti ivadék nagyanyám sarlója, a papi nagyapám keresztje helyett a kalapáccsal, mivel ő asztalos gépmester volt. Szóval ekkor (1918-at írtunk), még nem tudhattam, hogy tulajdonképpen a Voltaireék megálmodta „szabadság, egyenlőség, testvériség” így összeforrhat nagyszüleimben… Mert a kommün vagy a tanácsköztársaság (beleértve a kiáltványt is) csak egy nagy blöff volt.”

Összeállította –cspb-