Miklós a kisázsiai Myra szent püspöke, aki a negyedik században élt. Életéről biztosat nem tudunk.  Miklós a középkor páratlanul tisztelt szentje. Hazai patronátusai szinte áttekinthetetlenek. Legendáját, számos hiedelem, hagyomány, ikonográfiai sajátosság forrását, az Érdy-kódex  igen szűkszavúan adja elő:

»Mikor Miklós ez világra született volna, ottan megszentelteték az Úristentül és betelék Istennek kiváltképpen való szent malasztjával, kik bizonyojtanak doktorok az nagy csodadologból, hogy mikoron ez világra született volna és feresztenék, lábára álla az feredőben... Még ollyan kisdedségében kezdé követni Krisztus Jézusnak szent halálát, mert két hétnek utána kezdé a szerdát és pénteket bejtelni, mely napokon csak egyszer veszi vala szájában ő anyjának emléjét.

Még az püspekségre es isteni csodajelenetnek miatta választaték. Mert mikoron Myra nevű várasnak püspeke megholt volna, az több püspekek és érsekek bejtet és imádságot szerzének, hogy annak miatta Úristennek akaratját megtudhatnák, kit akarna választani az püspekségre. Ellyen szózatot hallanak mennyből, hogy valaki először az vecsernyére menne, kinek Miklós volna neve, ezt tennék püspekké. Úgy is történt.

Az eretnekek ellen úgy bizonyítja a Szentháromság titkát, hogy fölkap és megüt egy téglát: ottan tűz származék belőle és víz. Marada csak az sár ő kezében. És mondá: Íme látod, hogy miképpen három állat vagyon ez teremtett állatban és egy tégla, azonképpen három személyek vannak és egy istenség ő állatjában az Szentháromságban:

Könyörgésére halála óráján Isten elküldi angyalait hozzá, akik énekszóval az égbe ragadják lelkét. Amikormárványkoporsóban eltemették, az ő fejénél szép tiszta olaj kútfő fakada fel és ő lábánál tiszta kútvíz. Az olajon az jegyzetik, hogy nagy irgalmasságú volt. Az vízen, hogy valaki az ő segedelmét kérendi, minden bűnéért bocsánatját érdemli.«

Mint látjuk, a kódex előadása kissé elsietett. Sok lényeges mozzanat kimaradt belőle. Más kódexeinkben nem kerül elő Miklós alakja. Szükséges még Illyés András nyomán csodatételeiből, legendájának épületes történeteiből néhányat elmondani, hogy patronátusait megérthessük.

»Abban a tartományban, ahol Miklós élt, döghalál pusztított. Miklós gazdag szüleit is elragadta. Minden örökségét a szegények között osztotta szét.

Egy elszegényedett nemesembernek három leányi férjhez menendők valának. Minthogy nem volt neki mivel tartani, vagypedig böcsületesen férjhezadni hajadon leányit, tisztátalan életre akará kényszeríteni őket, hogy azáltal magoknak és néki eledelt szerezhetnének. Megértvén e dolgot Szent Miklós, gondolá, hogy ő jobb alamizsnát nem tehetne, mintha azoknak a leányzóknak testeket a tisztátalanságtól, lelkeket pedig a rút fajtalan vétektől megoltalmazná. Azokáért sok aranyat kötvén egy keszkenyőbe, éjjel a szegény embernek házához méne. Látván egy ablakot félig kinyitva, mely a házban affelé szolgál, ahol a szegényember aluszik vala, béveté azért Szent Miklós a keszkenyőbe kötött aranyakat az ablakon, és visszatére a maga házába. Fölserkenvén álmából a szegény ember, és az Isten áldását megtalálván, hálákat ada Istennek...

Miklós kolostorba vonult, ahol a szerzetesek elöljárója lett. Alázatosságában azonban a pusztába kívánkozott. Beméne egy hajóba és midőn megindíták a hajót, az ég szép tiszta, és a tenger csöndes lévén, mondá a hajósmestereknek: csakhamar nagy szélvész fog támadni, mert látta a hajóba bémenni az ördögöt. Kinek mezítelen kard lévén kezében, igen fenyegeté azokat, kik a hajóban voltak. Kevés idő múlva nagy szélvész támada. A hajósmesterek, nem lévén nékik reménységek a megszabaduláshoz, más módot nem találának, hanem Szent Miklósnak kezdének esedezni, hogy könyörögne érettek az Istennek. És ő imádkozván, mindjárt a tengeri háború megcsendesedék. Ugyanazon útjokban egy hajósmester a vitorlákat igazgatván, a magos helyről leesék és meghala, mely dolog a többi hajósmestereknek nagy bánatot szerze. Szent Miklós imádkozék érette, és a megholt hajósmester mindjárt feltámada.

Palesztina földjére érkezvén, meglátogatá azt a helyet, ahol Krisztus Urunk megfeszíttetett, a Krisztus koporsóját és egyéb szent helyeket. Azután vissza akarván térni... A hajósmesterek álnoksággal Alexandriába viszik vala őtet. Midőn már oda közelgettek volna, megfordítá a szél a hajót, és a hajósmesterek akaratja ellen, Lyciában a Szent Miklós hazájában álla meg a hajó. Eszekbe vévén a csudálatos dolgot a hajósmesterek, igen megfélemlének és alázatosan bocsánatot kérének Szent Miklóstól.

Miklós isteni sugallatra Myra városába ment, ahol a már elmondott módon püspökké választották. A szentelés után így beszélgetett magával: Miklós gondold meg, hogy ez a méltóság más életet kíván. Eddig magadnak éltél, ezután másoknak kell élned. Oly példát kell adnod gondviselésed alatt levő embereknek, hogy a beszéd ne légyen szükséges, hogy jó életűek legyenek, hanem látván a te magad jóviselését, magokat jól viseljék. Látván, hogy a te felebarátidhoz irgalmasságnak cselekedetiben foglalod magadat, ők is azont cselekedjék.

Az üldözések idején hősiesen tartotta híveiben a lelket. Amikor Nagy Konstantin a keresztények vallásszabadságát biztosította, Diana híres myrai szentélyét Miklós leronttatta: midőn kőfalai rontatnának, a levegőégben az ördögök szavai hallattanak, kik sírva panaszolkodtak, hogy a régi szállásokból kivetették őket.

Miklós részt vett a niceai zsinaton, majd visszatért székvárosába, ahol nagy drágaság volt. Az időben Szicíliában egy áros ember némely hajókat jól megterhele búzával, hogy Spanyolországba vigye, és ottan jó áron eladja. Szent Miklós püspök megjelenék álmában az áros embernek, kérvén őtet, hogy a búzát Lyciába vigye. Jó árát igírvén megalkudék véle, és igazságnak jeléért három aranyat ada néki: Fölserkenvén az áros ember, és a három aranyat kezében találván, a búzát Szent Miklós püspök hazájába vivé. Azon áron adá, amint álmában a szent püspökkel megalkudt vala, és ilyenképpen élés adaték a szűkölködőknek.

Máskor is hasonlóképpen ugyanazon tartományban nagy drágaság lévén, némely nagy hajók búzával megrakodva, Konstancinápoly felé mennek vala. Szent Miklós püspök kéré a hajók urait, hogy adnának néki egy véka búzáért száz véka búzát. Azt igérvén nékik, hogy mikor odajutnának, ahová igyekeznek, semmi héjával nem találják a búzát. Mintha csak egy szemet sem vöttek volna ki belőle. A hajók urai hivének a szent püspöknek és annyi búzát adának néki.

Innen két csuda következék. Első, mert mikor Konstantinápolyba érkezének a hajókkal, annyinak találák a búzát, amennyit raktak volt a hajókra, és semmi héja annak nem vala. Második: mert noha a búza, melyet Szent Miklós püspöknek adtak vala, igen kevés volt a nép sokaságára nézve. Mindazáltal az Isten az ő szolgájának könyörgéséért úgy megsokasítá azt, hogy az egész népnek aratásig elegendő volt.

Myra elöljárója, Eustachius három ifjút ártatlanul halálra ítélt. Miklós nem volt odahaza. Amikor visszatért, a három megszentenciázott ifjaknak a szemek be volnának kötve és már egyebet nem várhattanak, hanem hogy a hóhér fejeket vegye a mezítelen pallossal. Odaérkezvén Szent Miklós püspök, általméne a népek között és a hóhér kezéből kivévé a mezítelen pallost. És a három megkötözött ifjakat eloldozván, egyiknek kezét fogá, és mind a hármat kihívja a nép közül, senki ellene nem mervén mondani: Sőt Eustachius a város prefektusa, megértvén a dolgot, és a lelkiismérete vádolván őtet; Szent Miklós püspökhöz méne, és térdre esvén előtte, bocsánatot kére tőle.

Megmentette három kapitány életét is, akik az ő segítségéért könyörögtek. Miklós megjelent a császár álmában, aki ügyüket megvizsgálva, csakugyan ártatlannak is találta őket.

Halála után sokan törekedtek Myrába, hogy ravatalán még utoljára lássák. A pogány templom lerombolása miatt bosszús ördög egy nagy edényt olajjal megtöltvén, asszony képében a keresztényekhez vivé, kik útra indultak vala a hajóban, és monda: én jól tudom, hogy ti a Szent Miklós püspök teste látogatására mentek. Én is el akarnék menni, de minthogy mostan alkalmatosságom nincsen, kérlek titeket, hogy vigyétek el ezt az olajat az ő koporsójánál lévő lámpásokba. Azok azt gondolván, hogy az ördög ájtatos asszonyállat volna, elvivék az olajt. Egy nap békességesen menének a tengeren a hajóban, de másnap igen nagy szélvész támada, elannyira, hogy mindnyájan igen félének, hogy el ne merülnének. És midőn életeknek minden reménységét elvesztették volna, íme egy tiszteletes öreg embert látának elejekbe jőni egy hajócskában, ki mondá nékik: a félelem és veszedelem, melyet ti e tengeri háborúban szenvedtek, a ti vétketekért vagyon. Vessétek a tengerbe az olajos edényt, melyet amaz asszony adott néktek, és megszabadultok. Mert azt az ördög adta néktek asszony képében. Mindjárt a tengerbe vetteték az olajos edényt, melyből igen nagy tűz gyúllada fel nagy ropogással. Oly iszonyú büdös lévén, hogy könnyen meg is érték, hogy pokolból származott volna. A vén ember magát megjelentvén, hogy Szent Miklós püspök, mindjárt elrejtezék.

Egy gyermeket, akinek szülei minden esztendőben buzgón megszentelték Miklós ünnepét, a pribékek elrabolták, és Babilónia pogány királyának adták el. Ennek asztalánál szolgált. Egy este eszébe jutott, hogy éppen Miklós püspök ünnepe van, és keservesen sírni kezdett. A király megkérdezte tőle, miért sír. Majd csúfolni kezdte: ha Miklós oly hatalmas, kérd őt, hogy vigyen ki téged innen és szabadítson meg az én kezemből. A gyermek kezében tartván a pohárt, melyből a király iszik vala, imé mindjárt fölemelteték, és a királynak, s több embereknek láttára elrejtezék. Mindjárt a Szent Miklós püspök szentegyházában találtaték, holott az ő atyja jelen vala innepet szentelvén, noha abban az esztendőben nagy bánattal, a fiának elvesztése miatt. De osztán látván őtet jó egészségben és szabadságban lenni, az ő bánata és sírása örömre fordula.

A pogányok Kalábriába törve, többek között elrabolták Miklós képét is. A keresztény raboktól hallották, hogy a szent püspök milyen nagy csodatevő. Hallotta ezt egy pogány uzsorás is, akinek hirtelen el kellett utaznia, mielőtt számlálásra kirakott sok pénzét elrejtette volna. Szólt a szentnek: Miklós gondod légyen erre a pénzre, mely itt marad. A tolvajok mégis elrabolták. Az uzsorás szemrehányást tett neki és megfenyegette, ha pénzét nem keríti elő, akkor képét tűzre veti. Miklós megjelent a tolvajoknak és rábírta őket, hogy a pénzt mind adják vissza. Így is történt, mire a pogány megkeresztelkedett, vagyonát pedig szétosztotta. « Eddig Illyés András legendaszövege. A Miklós-legenda egyetlen ismert magyar hajtását Bonfini nyomán a jezsuita Taxonyi János történetei között olvassuk. Eszerint Kálmán király Dalmáciát elfoglalva, bevonult Jádra (Zára) városába is, amelynek Miklós volt a patrónusa. Amikor seregével eltávozott, Velence visszafoglalta, de Kálmán ismét győzedelmeskedett. Jádra önként megadta ugyan magát, a gyanakvó király mégis föl akarta a várost gyújtani.

 Midőn ezeket – irja Taxonyi – éjjel ágyában Kálmán elméjében forgatja, végre elszenderedik és mély álomba merül. Álmában megjelenik néki Szent Miklós, aki hajdan püspöke vala, most pedig patrónusa Jádra városának. Elsőbben kemény tekintettel elnézi és megrettenti, aztán hajánál fogva idestova vondossa és hurcolja. Tovább egy arany vesszővel úgy megpaskolja, hogy az egész háta megkékül a veréstől. Utoljára halállal fenyegeti, ha a jádraiak ellen valamit kezdend.

Ezek után a szent püspök a királynak szeme elől eltűnék. Az pedig felocsodék (magához tért) és fölötte igen elrémüle, kiválképpen minthogy még most is érezné a verésnek fájdamát. Mindazonáltal, hogy végére menne, ha ugyan igaz volna-e ez az álomlátása, és valóságosan meg volna-e veretve, nézi, s megvizsgálja a testét. Hát íme látja, hogy minden tagjai megkékültek volna.Ebből megtapasztalta, hogy mind igazak volnának, amiket az álomban látott, és hogy valóban Szent Miklós, a város patrónusa volt volna, aki oly keményen bánt véle.

Hazai vonatkozásban számot kell vetnünk mind a keleti, mind pedig a nyugati egyház Árpád-kori befolyásával. Schreiber és Meisen úgy véli, hogy a Kárpátok övezetében a Szepességbe és Erdélybe vándorló szászoknak, vagyis Rajna-vidéki németeknek kell tulajdonítanunk Miklós püspök tiszteletének meghonosítását.

 Miklós megszenteli a vízi közlekedést is. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az összes, Miklós pártfogása alatt álló hazai bencés apátságok folyó mellett emelkedtek: Madocsa (1145), Szeged (1225), Ercsi (1255), Babócsa (1348). Szent Miklós földje a tatai bencés apátság birtoka (1388) tóvidéken. Rómer Flóris szerint Pesten állott a johanniták Szent Miklós-konventje (1467).

Külön kell Szegedről szólanunk. Annyi kétségtelennek látszik, hogy a Miklós nevét viselő bencés apátság a kultusznak egyik legkorábbi, részben nyilván Bizánctól is ihletett hordozója hazánkban. A titulus Szeged vízi kereskedelmének talán még a XI. században kezdődő régisége mellett tanúskodik. Semmi adatunk nincs azonban Szegeden a magyar középkor bármelyik korai századából idegen népelemekről, később is csak kunokról, akik azonban legföljebb, ha marhakereskedelemmel foglalkoztak. Ebből a körülményből viszont biztosra kell vennünk, hogy Miklósnak szerte Európában virágzó tiszteletét Szeged magyar kereskedőtársadalma közvetlenül, nyilván személyes európai gazdasági kapcsolatainál, utazásainál fogva, a kultusz terjedésének még igen korai szakaszában plántálta át a városba. Tiszteletének legjellegzetesebb helyi föltételei adva voltak, vízi közlekedés, a gabona és bor mellett a só-, fa-, kőszállítás.

Miklós püspök szegedi kultuszának kiváltságos erejét, társadalmi jelentőségét mutatja, hogy a XIV. század elején megtelepedő dominikánusok is őt választják templomuk és kolostoruk védőszentjéül, miután a bencés apátság nyilván a tatárjárás idején elenyészett. Miklós szegedi népszerűségét – mint látni fogjuk – a középkor végén énekek is igazolják. A szegedi Miklós-hagyomány a török hódoltság után is újjászületik: a középkori dominikánus templomra, illetőleg romjaira települő minoriták szintén őt választják védőszentül. Miklós vízi patronátusáról később még szó esik.Miklós páratlan tiszteletéből érthető, hogy középkori latin himnuszai a liturgiában, de a rekordációban is felhangzanak hazánkban:

 Péchy Ferenc Anthonius Manicellus Veliternus himnuszát fordítja magyarra (1529), nyilván kultikus, főleg rekordációs szükséglet kielégítésére.

Légy most segetség Szent Miklós minekünk,

Kik idnepedet és téged tisztelünk,

Légy te Szent Miklós tanuló ifjaknak

Mi segedelmünk.

Magyarok a középkorban Bari városába, Miklós sírjához is elzarándokoltak. Görgei Frigyest a Rudgerek, vagyis a későbbi Berzeviczyek megölték. Az 1307-ben kelt ítélet szerint Berzeviczy Kakas mester testvéreivel 100 lovas kíséretében köteles volt bocsánatot kérni az apától, Arnoldtól. A gyilkos pedig négy társával együtt tartozott Bariba Miklóshoz, majd Rómába, továbbá Compostelába Jakabhoz és Aachenbe a Boldogságos Szűzhöz zarándokolni, vezekelni. Útiköltségre a vérdíjból kaptak

Miklós a vízenjárók pártfogója. A középkori párizsi egyetemen jellemző módon, az ügyvédek, törvénytudók, literátusok (clerc) céhe választja Miklóst védőszentül. Ez a mozzanat azért nagyjelentőségű, mert a legújabb kutatások szerint a kereskedelem fejlődése az írásbeliség kibontakozása – a jogügyletek, könyvvitel, ügyintézés megrögzítése érdekében – szoros kölcsönhatással volt egymásra. Ez megerősíti a kalmárok hagyományos Miklós-kultuszát is.

A patrocinium megválasztása föltétlenül összefügg a három megölt, majd feltámasztott diák legendájával is. Így vált Gergely és Katalin mellett, a párizsi egyetem ihletésére Miklós püspök a középkori diákság legkedvesebb patrónusává. Népszerűségét az is növelte, hogy Aprószentek hagyományvilágának egy része, különösen a gyermekpüspök játékos felvonulása is az ő ünnepéhez rögződött.

Az egykori magyar kalmárok, tőzsérek körében is virágzott Miklós tisztelete. A pesti mészárosok, tőzsérek középkori céhe Miklóst választotta védőszentjének. A pesti Szent Miklós-ispotálykápolnának mészárszékét nyilvánvalóan a céh ajánlotta föl (1483).

A kultusz elevenségére vall a Szent Miklós pénze, vagyis a megvásárolt jószágra, portékára adott foglaló. A szokás Takáts Sándor kutatásai szerint tőzséreink között még a XVII. században is élt. Más neve italpénz. Ezt az áldomásra, hajdani nevén Szent Miklós poharára költötték.Debrecen 1638, évi tanácsi jegyzőkönyvében olvassuk: mivel nem alkhattak az Actorral a só elvitele felől, noha az Szent Miklós pénzét megadták volt neki… Ő visszaadja inkább az Szent Miklós pénzét neki, hogy nem mint annyiért elvigye, így ehez képest az Incattusok más szekereseket biztattak és fogadtak.Hasonló értelemben az 1664. évi jegyzőkönyvben is.

A gyorsan gazdagodó szerencsefiát jellemző, országszerte sok változatban ismert, kissé irigykedő szólás: az ablakon dől hozzá a pénz. Így is: mindent az ablakon dobnak be neki. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy a három boldoggá tett eladólány legendája nyomán ilyenféle példabeszéd foroghatott őseink ajkán, amikor gazdag kalmáraink jó dolgát látták:Miklós dobta be neki az ablakon. Ebből profanizálódhatott a mai szólás.

Nyilván a hajdani Miklós-hagyománnyal függ össze az az erdélyi szász jogszokás, amelyet a múlt század derekán jegyeztek föl. Garád falu egyik dűlőjét a fehéregyháziak művelték, de a garádiak tulajdonjogának elismerése fejében a bírónak minden Miklós-napkor egy kakast és négy forintot küldöttek a miklósbor néven emlegetett áldomásra, amelyen a falu vénei vettek részt. A szokás az utolsó Ungler-lány halálához fűződik, aki visszavonultan, egyetlen lánycselédjével töltötte napjait. Végrendeletében annak a falunak hagyta birtokát, amelyik majd eltemeti. Amikor meghalt, fehéregyházi cselédje hazafutott faluját értesíteni; hogy oda temessék. Egy garádi ember vitte a halottat ekéjére helyezve.

Aligha kétséges, hogy a Kecskemét városában évszázadokon át virágzó Szent Miklós-céh (coetus S. Nicolai) eredetileg középkori alapítás; kalmárok, tőzsérek közössége volt. A barokk időkben, franciskánus irányítás alatt nyitva állott a város minden jámborabb lakosa előtt. Érdemes még megemlítenünk, hogy a kecskeméti Miklós-templom toronykeresztjén a legújabb időkig eredeti szándék szerint nyilvánvalóan városvédő célzattal szélkakas módjára ott állott a szent püspök szobra, amelyet a helybeli nép Pörgő Miklós, Pörgetős Miklós néven emlegetett.

Kecskemét középkori pecsétjén egyébként pásztorbotjáról lecsüngő kecskefejjel Miklós püspököt látjuk, ami beszédesen utal a város nevére. Nyilván a kálvinista puritánizmus hatására a XVI. századtól Miklós alakja elmarad. Eleinte kecskefej, később hármas halmon ágaskodó kecske válik címerré.

Miklóst Selmecbánya vidékén a bányászok patrónusaként is tisztelték. Így Bakabánya (Pukanec) plébániatemplomának korabarokk freskóján oltalmába fogadja a leboruló bányászokat.* Nyilván a kultusszal függ össze a csolnoki Miklósberek (Niklasberg) elnevezés is. Georg Schreiber nyilván jó nyomon halad,  amikor a vizek védőszentjének ezt a patronátusát a bányavíztől való szorongó félelemmel magyarázza. 

A papi rendből a középkorban a diákonusok István vértanút ünnepelték, János evangélistát a fölszentelt papok, Aprószenteket pedig a szubdiákonusok, diákok. Ezen az ünnepen püspököt (episcopus puerorum) választottak maguk közül, akiknek e napon, amely mintegy a római Saturnalia örökébe lépett, mindenki engedelmeskedni tartozott.

A miklósolás nyilvánvalóan ebből és a kolostori, plébániai diákság rekordációjából vált a középkor végétől a latin szertartású Európában, főleg Normandiában, továbbá német nyelvterületen és a szomszédos népeknél, így hazánkban is népszerűvé. Hogy a Miklósról való rekordáció, illetőleg játék Magyarországon mikor tűnik föl, adatok híján nem tudjuk megállapítani, föltehetőleg a nyugati gyakorlattal közel egyidőben.

A játék kialakulását a három diák megmentése, továbbá a három szegény lány megajándékozása és természetesen a gyermekpüspök választásának hagyománya készítette elő.

Miklós ünnepének előestéjén betér azokba a házakba, ahol gyermekek vannak: vizsgáztatja, megimádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint megjutalmazza vagy virgáccsal megfenyíti őket. Ezt több változatban a kíséretében lévő ördög hajtja végre.

A hagyománynak egyik elszigetelődött, de máig élő formájában a szent püspök az ördög, tréfásan krampusz társaságában jelenik meg. Emlékeztetünk rá, hegy legendája szerint Miklós számtalanszor megszégyeníti, távozásra kényszeríti az ördögöt. Így amikor Diana templomát lerontja, amikor az ördög a hajóba bújva vihart támaszt, vagy pedig asszony képében olajat küld a Miklós sírjánál égő lámpába. Az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő szörnyalak zavart kelt, a gyerekeket ijesztgeti, el akarja ragadni, Miklós azonban megszégyeníti, sokszor láncra is veri. Innen a játék dunántúli magyar Láncos Miklós elnevezése. A régebbi kutatás még pogánykori maradványnak tartotta, Meisen azonban kimutatta, hogy itt voltaképpen elnépiesedett középkori ördögképzetről van szó.

A zajütés adventi, karácsonyi népszokásaink jellegzetes mozzanata. Eredeti célzata szerint a hosszú decemberi éjszakákon kísértő gonosz szellemek elriasztása, egyúttal a szentek segítségül hívásával, ünneplésével való megszégyenítése.

Az elnépiesedett, itt-ott már teljesen profánná vált játék népünk körében az utolsó évszázadban csak a nyugati és északi nyelvhatáron, tehát a töröktől meg nem bolygatott vidékeken él. Éppen ez bizonyítja középkori eredetét, és az összefüggő nyugati, európai hagyományhoz való tartozását.

Csepreg mezővárosnak a jozefinista felvilágosodástól sugallt tanácsi határozatában (1785) olvassuk: mivel nyilvánságosan tapasztaltatik, hogy december holnapnak elején esni szokott Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magokat elrejtvén, házrul-házra járnak... keményen parancsoltatik, hogy senki sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétőnknek születése napján, éjszakáján, akár alatta valói, akár gyermekei nagy leányai által az ilyetín színes öltözeteket, avagy házrul-házra való éneklíseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljen...

Csepregen azonban még a századforduló előtt is jártak a fiatalok házról-házra, Miklós napján ijeszteni. Hosszú láncaikat csörgették, meg is verték vele a járókelőket. Ilyenkor még a szomszédba sem kívánt senki sem átmenni.

Nem tudjuk, hol élt a Miklós-tánca, amelyet Virág Benedek említ (1804), de nem írja le.

Ebbe a földrajzi összefüggésbe tartozik a vasi Vép hagyománya is,  ahol a Láncos Miklós álarcban, kezében láncot zörgetve, különös kedvvel megy oda, ahol tollfosztó van. Ijesztgeti a lányokat, gyerekeket, olykor fához, vagy kútágashoz köti őket. Ajándékot nem szokott kapni, néhol meg is kergetik.

Miklós estéjén a csornai legények, olykor lányok is, láncot kötöttek a derekukra. Arcukat bekormozták vagy álarccal födték el. Köszönteni mentek. Valamikor imádkoztak is, amelyért ajándék járt. A szokás napjainkban már esti utcai korbácsolássá fajult. Szil soproni faluban is emlékeznek a Láncos Miklós alakjára. Itt a gyermekeket meg is imádkoztatta.Tréfás katekizálás élt a vasi Bozzaiban is.

Szintén még a középkori rekordáló hagyomány szorult meg, de már szakrális igézetében ugyancsak megfakulva, néhány nyugati palóc faluban is.

Ipolyszécsénkén (Sičinka) Miklós estéjén, de már egy-két nappal előtte is a legények sorra járták a fonóházakat. Egyikük papnak öltözött: papírból készült püspöksüveg a fejen, nyakán krumpliból kötött olvasó. A hajdani liturgikus öltözetre emlékeztetett a fehér ing és fehér szoknya, továbbá a stólaként viselt kendő. Kezében bekormozott, vagy cipőkrémmel bekent fakeresztféle. Kíséretében ministránsnak öltözött két legény. Kezükben a litánia: egy csomag kártya. A harangozónál csengő és parázzsal telt rossz bögre. Volt négy feketére festett, feketefarkú ördög is. Ezek négykézláb mentek. A többi legények úgy csatlakoztak hozzájuk.

Sorra járták a házakat, ahol a lányok és legények tréfás gyóntatása, a hajdani katekizálás játékos maradványa következett. A „szertartás” végén a pap a füstölőbe paprikát szórt és megtömjénezett vele mindenkit, mondván, hogy most már kimentette őket az ördögök hatalmából.

A közeli Felsőszemeréd (Horne Semerovce) magyar faluban öt legény öltözködött fel: püspöknek, angyalnak, ördögnek, halálnak, koldusnak. A többi legények kíséretében mentek fonóról-fonóra. Először a püspök, azaz Miklós lépett be, és imádkoztatni kezdte a menyecskéket, akik tréfás szövegeket rebegtek. Miklós erre megharagudott és csöngetett. A belépő halál fakardjával úgy tett, mintha az asszonyt lenyakazta volna. Közben az ördög is besündörgött és a menyecskét láncraverve fölkapta, kivitte a konyhába, ahol a legények ölelgetni kezdték. Az angyal azonban megkönyörült rajta és visszavitte a szobába, ahol jól megtáncoltatta. Végül a koldus alamizsnát kért tőle. Ezt a játékot valamennyi jelenlévő menyecskével, lánnyal végigjátszották. Megtörtént, hogy egy-egy markosabb asszony elkapta az ördögöt és ő táncoltatta meg.

A játékot ismerte Ipolyszög, Palást fiatalsága is.

A hagyományos Miklós-játékot a szomszédos szlovákság is ismeri, erről azonban mi keveset tudunk. Mindenesetre a Kiskárpátok vidékén Miklós estéjén álruhába bújik a fiatalság, és csengettyűszóval vagy pléhedény oldalát verve, korbáccsal a kezében állít be: gyermekek, én vagyok a várvavárt Miklós. A rossz gyerekeket megverem. Ha azonban a Miatyánkot szépen imádkozzátok, adok nektek diót, cukrot, kalácsot. Az imádkozóknak azután ad valami ajándékot. Akik nem akarnak imádkozni, azokat meglegyinti a korbáccsal.

Budaörs és Pilisborosjenő németsége magával hozott ősi hagyományt őrizgetett: a gyermekek esti imádságukat megtoldották egy Miatyánkkal, hogy Miklós ne feledkezzék meg róluk, és szófogadásukért, buzgalmukért majd ajándékozza meg őket. Édesapjuk az elvégzett külön imádságok számát Betholz névén emlegetett fadarabra véste rá. A hagyománynak gazdag osztrák, délnémet, svájci és elzászi német, továbbá rajnai párhuzamai vannak.

 Szeged városának Miklós-hagyományai visszanyúlnak ugyan a messze középkorba, a múlt század derekán megörökített játék mégis már újabb: a német eredetű céhes polgárság nyomán iskolamesteri közvetítéssel honosodhatott meg.

Erre világosan utal Dugonicsnak éppen nyilván Szeged városában a félénkek között megörökített jeles mondása: fél mint a német gyermek Szent Miklóstul. Magyarázatot is fűz hozzá: még máig is fenn a németeknél az a szokás, hogy Szent Miklós előtt való nap püspökruhába felöltözik egy, mellette lévén klerikusai és az ördög. Eljárják a házakat. Oktatják a kisdedeket, büntetik a rosszakat. Midőn a csöngetéseket és a láncolt zörgéseit előre hallják a német gyermekek, szinte kiüti őket a nehézség.

„Szép azt a Mikulást látni – örökíti meg a szegedi ünneplést Varga János – hosszú fehér ruhában, széles szürke szakállal, fehér hajjal, lánccal, elöl-hátul lelógó, misemondó aranyos ruhában. A nyelve egy rőfnyire kilóg. Aki ettől meg nem ijed, megijedhet attól a sok nyírfa-virgácstól, amit az ölében hord. Hogyne félne tőle a rossz, szófogadatlan fiú, mikor a jó gyermekek is ugyancsak reszketve merik nézni, pedig az ő számukra is van egy garaboly a Mikulás karján, tele mindenféle jó dolgokkal.” 

Azután megint megcsörgeti a láncot. A gazda pedig megköszöni a látogatást és megszeppent gyerekei nevében ő mondja, hogy jó gyerekek: tudnak imádkozni, keveset tanulnak, sokat esznek. A csizmájuk a konyhában szépen kitisztítva és a Mikulástól ajándékot várnak bele. Ez meg is történik. A csizma sok helyen éjszakára az ablakba kerül és reggelre ott telik meg ajándékkal.

Beszélnünk kell még a Mikulás-napi alakoskodásról is. A csallóközi Csákányban az egyik alakoskodó Szent Miklósnak, a másik ördögnek öltözik. A Miklóst alakító legényen hosszú suba, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a kezéban. Az ördög rossz ruhába öltözött és szalmából készült púpot kötött a hátára, kolompot vitt magval. Az ördög vesszőből font korbácsot vitt magával, ezzel fenyegette a gyerekeket, a lányokra rá is suhintott.

A Mikulás mai hiedelemvilága ismereteink szerint hazánkban alig több másfélszáz esztendősnél. Maga a szó kései jövevény, Kiss Lajos vizsgálatai szerint nyomtatott magyar szövegben először csak 1856-ban bukkan föl. Az élő, főleg városi nyelv természetesen már valamivel korábban ismerhette.

A Mikulás szó cseh, maga az ajándékozás: az ablakba kitett gyermekcipőkbe csempészett mikulás, illetőleg krampusz pedig közvetlenül osztrák kapcsolatokra utal. A szokás népszerűsítésében része volt korunk gyáriparának is, amely a cukorból öntött figurákat olcsón elterjesztette.

A férjhezadó, házasságszerző Miklósban bizakodik még a múlt század végén is az a görögkatolikus leány, aki a szent ünnepének előestéjén egyedül fölmegy a templom tornyába és háromszor ráüt a harangra, hogy kérőt hívjon magának.

Szintén múlt századbeli följegyzés szerint e napon a szlovák lányok forrásokhoz, kutakhoz mentek és ott kértek maguknak Miklóstól vőlegényt. A szlovák szakkutatás a hagyományról nyilván többet is tud.

A keleti egyháznak, így a mi görögkatolikusainknak is, Miklós a legtiszteltebb szentje. Alakja ott van az ikonosztáz négy főképe között. A szegények templomi perselyének Szent Miklóspersely a neve. A tokaji templomban Miklós képét is láttuk fölötte. Jellemző módon újabban már Páduai Szent Antal képe is ott függ mellette. Sajátos, hogy görögkatolikusaink népi kultuszáról alig tudunk valamit. A hívek állítólag Miklós ünnepén nagy jótékonyságának emlékezetére különböző ajándékokat visznek a templomba.

Az időjárással kapcsolatban a bukovinai magyarok azt tartják, hogy ilyenkor már jön a havazás, »Szent Miklós megrázza a szakállát.« Baranyában szintén ezt tartják, de úgy vélekednek, hogy a Miklós-napi időjárás mutatja meg a karácsonyit.

Forrás: Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium, Katolikus kalendárium 1932, Bosnyák Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága, Pennavin Olga: Népi Kalendárium, Újváry Zoltán: Varia florkoristica.

Összeállította:-cspb-