Németh Lászlót, mint politikai gondolkodót már a harmincas években kétféleképpen ítélte meg a magyar értelmiségi közvélemény: a szinte vallásos rajongással vagy a merev elutasítással. Eszméinek, rövidebb-hosszabb írásainak majdnem mindegyike alkalmas volt erős indulatok kiváltására. S ez nem abból következett elsősorban, ahogy a világ politikai vagy szellemi jelenségeire reagált, hanem abból, hogy reakcióit átszőtte egy érzelmi megközelítés, ami egész nemzedékének sajátja volt, s ami következett történelmi Magyarország forradalmakkal egybefonódott összeomlásának módjából, a trianoni békeszerződés keserveiből, az ellenforradalommal berendezkedett Horthy-rendszer kialakulásának körülményeiből.

Ebben a tűzben, amelyre különösen érzékeny volt a gondolkodó ember, mindenki megégette magát. Megemészthetetlen volt, s ezért természetes a vágy: választ adni a miértekre, megtalálni a kiutat a gyötrő társadalmi, politikai, szellemi válságból, ami igazán a depresszióból való kilábalás idején tudatosodott. Magyarország – más európai országokkal össze nem hasonlítható történelme a század második évtizedének végén és harmadik évtizedének elején – joggal keltette fel a pusztulás vízióját, a reménytelenség érzését. Különösen az, hogy ez a történelem egy nagyon negatív nemzetközi megítéléssel párosult: a bűnös ország e századi koncepciója akkor és kívülről született. Ugyanakkor a belső kínok, a vádak és önvádak zűrzavara olyan körülmények között keletkezett, amikor a történelmi ruha hirtelen túlságosan bő lett a trianoni csonkolt testre, s amikor a hatalomra került és konszolidálódó rendszer úgy próbált viselkedni, mintha a jól szabott ruha feszesen állna, s csak kívülről mocskolták és mocskolnák be.

Harold Nicolson, a békekonferencia egyik vezető angol diplomatája a húszas évek elején írt Peacemaking, 1919. című könyvében nagyon barátságtalanul emlékezett meg a magyarokról, amikor a békealkotással kapcsolatos érzelemit írta le, amelyek befolyásolták javaslatait, a döntéseket megelőző tevékenységét. „Megvallom – írta –, hogy én ezt a turáni fajt heves ellenszenvvel (distaste) néztem és nézem ma is. Mint rokonaik, a törökök, sokat pusztítottak, és semmit sem teremtettek. Budapest talmi város volt, minden autochton realitás nélkül. Évszázadokon át elnyomták am agyarok nemzetiségeiket. S most ütött a szabadulás és büntetés órája.” Ezzel egyidejűleg a magyar politikai elit döntő többsége az új körülmények között is hű maradt a magyar kultúrfölény, a Kárpát-medencei államalkotó, vezető nép eszméjéhez.

Az a mély depresszió, amelybe a magyar szellemiség került, csak nagyon nehezen oldódott. Mire az ocsúdás a depresszióból bekövetkezett, a gazdasági világválság szakadt a nyakunkba. Illetve az ébredés egy fél pillanattal előbb kezdődött, 1928-ban, amikor idehaza sokan úgy vélték: megtalálták a kiutat egy új típusú nemzeti radikalizmusban. Ekkor indult igazán Németh László szellemi pályája is.

Azt, hogy miért érezték sokan szükségét egy új út keresésének, ezt igazán akkor értjük meg, ha tudjuk: milyen alternatívákat kínált a kor. A szovjet típusú út a Tanácsköztársaság bukása után csak keveseknek maradt eszméje, a többség számára inkább a kísérlet negatív vonásai (amelyeket az ellenforradalmi hisztéria sokszorosára duzzasztott) váltak taszítóvá. A nyugat-európai liberális demokrácia nemcsak a hatalom, az uralkodó elit többsége számára volt idegen – mert rögzült bennük a téveszme, hogy a demokrácia és a vörösuralom között direkt összefüggés van –, hanem az értelmiségi, sőt a szélesebb közvélemény nagy részének is, főleg azért, mert ennek az eszmének szellemi hordozóitól, pontosabban azok egy részétől idegenkedett. Bevallva vagy bevallatlanul: faji alapon. Mindezek többségének idegen volt a fasiszta vagy náci út is, főleg az utóbbi harsány demagógiája és nagyhatalmi vágyai. A nemzetiszocialistáknál külön riasztó volt a fajelméletük, főleg a német felsőbbrendűségről szóló tanok, a tömegelmélet és a tömegek mozgósításának módszerei és céljai.

Mindez az értelmiség jelentős részében erős nemzeti veszélyérzetet ébresztett, s kivédésére elgondolásokat szült: miként lehet a nemzeti sorskérdéseket – a külső veszélyek elhárítására is – megoldani. Mert az előbbieknél nem kevésbé volt gyötrő, hogy az önállóvá vált, majd az ellenforradalmi rendszerben konszolidálódó Magyarországon súlyos társadalmi problémák halmozódtak fel. A milliós nagyságrendű munkásosztály mellett, melynek nagy része rendkívül alacsony színvonalon élt, a hárommilliós agrárproletáriátus és szegényparasztság reménytelen helyzete vált a legnagyobb társadalmi feszítőerővé. Annál inkább, mert a trianoni határok között ez a hatalmas nincstelen tömeg, a parasztság egyéb rétegeivel együtt, etnikailag a magyarság többségét alkotta. Hamar teret nyert hát – főleg a fiatal értelmiségiek köreiben – az a Szabó Dezső által megfogalmazott gondolat, hogy a magyarság a parasztság.

A parasztság szociális gondjainak a megoldása ily módon a szó szoros értelemben nemzeti sorskérdéssé vált. Azzá nőtte ki magát azonban a középosztály problematikája is, amelyből az állami alkalmazottakat komoly jövedelemcsökkenések terhelték a trianoni országban a „békeidőkhöz” képest, s ami a gazdasági válság ideje alatt tovább növekedett. Mire közvetlenül a háború után teret kapott az a gondolati irány – rangosabb szellemi alkotásokban éppúgy, mint a hígabb publicisztikákban –, amelyik a középosztály egyik legnagyobb gondját etnikai eredetében látta: a családtagjaival közel félmilliónyi réteg jó része német, illetve zsidó eredetű. Ráadásul olyan vertikális megoszlásban, hogy a közigazgatási tisztviselői karban főleg a német, a gazdaságiban és a szabad foglalkozásúaknál pedig a zsidó eredet dominanciájának érvényesülését látták. S ha ehhez hozzáképzelték, hogy a földbirtokos arisztokrácia többsége sem volt magyar, illetve házasodásai révén többnyire „idegenné” vált, és a nagy- és kisburzsoázia pedig zsidó volt, a középosztály megújításának igénye sokakban a legfontosabb nemzeti sorskérdéssé vált, amelynek megoldása, azaz egy új középosztály kinevelése elsősorban az etnikailag magyar parasztság soraiból lehet az alapja a többi sorskérdés megoldásának.

Ennek a korszaknak a szellemiségében annyira benne élt az a tény is, hogy a magyar munkásmozgalomnak milyen nagy arányban voltak vezetőegyéniségei zsidó származásúak, hogy elkezdődött egyes áramlatokban a keresése annak, hogyan lehetne a baloldaliságot kibontakoztatni zsidóság nélkül. Ismeretes, hogy az egész népi mozgalom indíttatásában ez erős szerepet játszott. Voltak, akik azt gondolták, hogy egy „zsidók nélküli marxizmus” hozhat megújulást. Németh László erre visszautalva írta a Kisebbségben, hogy szerinte az 1919 után kialakult magyar baloldal nem volt más, mint a zsidóság „óvatos, de szívós érdekképviselete”. Ezt a baloldalt ugyan a kurzus elején a magyar szellem szerencséjének tekintette, mert e nélkül az ellenforradalmi jobboldal megsemmisítette volna, de – tette hozzá – később ez lett a kerékkötője, mert „ha fenn akart maradni, vele kellett kiabálni vagy merevedni”. Véleménye szerint az 1925 utáni évtized megadta volna a magyar zsidóság számára az önbírálat lehetőségét, ha elfogadta volna, hogy a „magyar szellem és a magyar radikalizmus önálló akar lenni”.

Ezt nemcsak utólag gondolta így, de az idézett időben is. 1927-ben a Faj és irodalom-ban nem kevés elfogultsággal írta: „Olyanok vagyunk mi, magyarok és zsidók, mint két kísérleti állat, akiket a történelem egy-egy bőrlebernyeggel összevarrt, hogy megnézze, melyik mérgezi meg a másikat ezen a bőrlebernyegen át. Nos, mindenikünkre végzetes ez az összekényszerültség. Mindet megöl az ő anyagcseréjük belénk ömlő végterméke, őket feszélyezi, hogy folyton tekintettel kell lenniök miránk… Én a teljes szakadást elkerülhetetlennek tartom.”

Az önállósodni kívánó „magyar radikalizmus” kezdett kibontakozni a népi írók mozgalmában – amelyet Németh már a harmincas évek első felében „harmadik oldal”-nak nevezett, ami nagyobb egységet mutatott az évtized első felében, mint azt követően. Németh László ugyan azt írja e kötethez készített előszavában, hogy „a népi írók jó részének nem volt ideológiája, s az enyém teljesen idegen maradt a számukra”. S ez igaz is annyiban, hogy megfogalmazott nézetei inkább már a harmincas évek vége felé s a háború alatt hatottak a szellemi áramlatra. S igaz annyiban is, hogy politikai ideológiája a mozgalomnak hagyományos értelemben valóban nem volt. Féja Géza fogalmazta meg ezt legtisztábban már a háború alatt, 1941 újévén a Magyar Út-ban ekképpen: „Magyar szocializmust kell teremtenünk: saját képünkre és hasonlatosságunkra szabott európai színvonalú reál-szocializmust.” Nem kell elméletekkel bíbelődni, hanem ki kell választani a nemzet egészéből azt a réteget, amely képes ennek megvalósítására a magyar átalakulás különösebb politizálás nélkül lefektetett elvei alapján.

Németh e kötetében közzétett írásaiban a „faj” alapfogalom. Ez korai és későbbi (háború alatti) írásaira egyaránt érvényes. Már az Ihlet és ügyesség-ben azt írta 1927-ben, hogy: A heroikus ihlet költőnépe vagyunk. A heroikus ihleté, amely a faj akarata ellenében érvényesíti önmagát s önmaga mélyén magát a fajt.” A fajon a magyarságot, mint etnikumot értette persze, bár sohasem tisztázta a fogalmat, legfeljebb annyiban, hogy a zsidókat és „asszimiláltakat” nem értette bele a fogalomba, ezeket „irodalmunk vendégei”-nek nevezi.

Ugyanebben az évben a már idézett Faj és irodalom-ban a fajiság „vérnedvéről” beszél, s a gulyáshasonlatot hozta fel, amelyben összefőnek az ízek. A faj kialakulásában a nyelv a leghathatósabb erő, a gulyás alá eresztett lé, amelyben összefőnek az ízek; a sors a tűz a bogrács alatt és a nemzeti kultúra „az Isten kuktája a fővő gulyás fölött”. S így összegezte mondanivalójának ezen részét: „a történelem egybegörgeti a maga néphordalékát, s a sors, nyelv és műveltség elmállasztotta embercsoportok ásványkincseit egy valamennyiükre jellemző talajvíz oldja magába. Ez az egy népet alkotó biológiai csoportok alól kimosott talajvíz a fajiság.”

Mindazok a fogalmak, s a mögöttük levő tartalom, amelyeket a leghatározottabban a Kisebbségben fogalmaz meg, már ott vannak a húszas évek végi – így a fent említett – tanulmányaiban, csak a „híg-magyart” még „beolvasztóknak” tekinti, a „mélymagyart” a „törzsszínekkel” jellemzi. S megjelennek már a később gyakran idézett hasonlatai, mindenekelőtt a Shylock a Velencei kalmárból. A „vér szavát” Németh László már fiatalkorában is visszautasította – legalábbis az „asszimiláltak” vonatkozásában –, s azt írta, hogy „aki a magyar fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hrúz Máriának hívták is az édesanyát.” S a nemzetiségekből „közénk szivárgott” írókat sem tartja veszélyesnek, mert mögöttük már nincsenek zárt nemzetiségi tömbök. Másként ítélt – mint láttuk már – a zsidó származású írókról. Szerinte ez a múlt század vége óta „belénk ülepedett nép egyre több magyar írót termel”, s így a magyarság számára „végzetes lehet, ha egy más nép sajtóval, folyóiratokkal, könyvkiadó vállalatokkal pumpálja belé a maga fajiságát”.

Ezek a nézetei egybecsengenek a kor szellemiségében kimondva-kimondatlanul ott vibráló antiszemitizmussal, mégis alapvetően abban különbözött sokaktól, hogy nem ún. negatív harcot hirdetett, vagyis nem azokat az írókat támadta tűzzel-vassal, akiknek akár a családfáján, akár az írásaiból „kivillanó fajiságán” hibát találni, hanem egy marokba kívánta fogni azokat az írókat, „akiknek keletkező emberi értékei egyszersmind magyar értékek is”. Ez a szemlélet óvta meg attól, hogy 1938-ban a faji törvénykezés vagy sajtótörvény mellett foglaljon állást.

Németh László eszmei fejlődését a harmincas években kitűnően tárja fel Lackó Miklós A szerep és mű című könyvében és már tanulmányaiban, ezért ezzel részletesen foglalkozni itt felesleges lenne. Amire ezúttal utalni szeretnék mégis, az az, hogy miként látta Németh a magyarság helyét a tágabb és szűkebb Európában, s milyen jövőt képzelt el neki ebben az időben. E kötet előszavában azt írta a Tanú korszakára visszaemlékezve, hogy sajátos politizálását elősegítette a határok pillanatnyi merevsége. „Semmi jele sem volt, hogy a határok hamarosan megindulnak, s a politikai elméletek összemosódnak: hadseregek élén küzdenek az érvényesülésért, s Európa néhány nagy állam politikájának a csatatere lesz. Úgy látszott, hogy a kis államoknak is joguk van önálló politikai jövőt kovácsolniuk – vagy legalább álmodni felőle.” Nem egyedül volt Németh László, aki ebben a „farkasvakságban” szenvedett, de meg kell jegyezni, hogy a világ, s benne tágabb vagy szűkebb környezetünk különös irodalmi szemlélete kellett ahhoz – amit Bajcsy-Zsilinszky Endre később vele kapcsolatban „pán-literalizmusnak” nevezett –, hogy valaki észre ne vegye a háborús veszélyeket.

Németh László gondolatrendszerének fő alkotóelemeit a faji szemléletben, a minőségszocializmusban és a harmadik útban összegezhetjük, s hogy mennyire egymásból következő, egymásra ható zárt rendszer volt ez, azt különösen jól nyomon követhetjük a kelet-európai népek összefogásáról alkotott nézeteiben, Kelet-Európa-koncepciójában. A Tanú folyamán – írja – „újra fölfedeztem, amit a nagy romantikából érkező Széchenyi mint előnyt és lehetőséget azonnal észrevett: kelet-európai nép vagyunk. Keleten: testvéreink mellett tejtestvéreink is vannak; a sors közös tejét szopók”. Elutasítva a hivatalos irredenta propagandát és revíziós politikát, elutasította a „hivatalos” történelemfelfogást is. Szekfűvel vitatkozva mondta: „A magyar történelmet nem lehet a kelet-európai népek történetéből önkényesen kiemelni, s a germán világhoz odacsapni. A magyar történelem sokkal több, mint magyar-germán viszony. Európai nemzetté – nyelvünk a bizonyság rá – szláv népek között lettünk.”

Megoldásként a közép-európai gondolatot vetette fel, végső fokon egy közép-európai birodalom létrehozásának szükségességét. „A régi monarchiát csak azért bontotta le a XIX. század, hogy a XX. század e helyen az új közép-európai birodalmat megtermékenyített népek szabad akaratából építse fel” – írta a Magyarság és Európá-ban. A közép-európai ki népek együttesében feladatunkat abban látta, hogy úgy forgolódjunk „a Duna népek közt, hogy az elszakított magyarságnak életet, magunknak pedig kedvező helyet ügyeskedjünk ki”. Egy kis népnek ekkora területen szétszóródni csak akkor jelent halált – mondja –, ha magyarságát küldetéssé tudja alakítani. „A diaszpóra megvan…, de hiányzik hozzá a biblia. Az igazi irredenta ezt a bibliát adja a szétszórt magyarság kezébe.” A közép-európai gondolat előnyét, vonzóerejét a magyarság szempontjából abban látta, hogy egyrészt azt hitte, hogy a korlátlan önrendelkezés és öncélúság esztelenségét a környező népek ifjúsága is érzi, másrészt a magyarságnak – úgy hitte –, amely szétszórtságánál fogva a közép-európai térség természetes véredényhálózata, csak az eszme széthurcolását kell vállalnia.

„A magyarság kis népek közt él – írta a Debreceni káté-ban. – A kis népeknek ezt az övét barna, fekete és piros nagy népek veszik körül. Ezeket a kis népeket a történelem kényszere és a népi élet közlekedőcsatornái fűzték eddig egy közösségbe. Ez a közösség szétszakadt, három tenger készül szétmosni egy szigetet.” A közép-európai népek közül a magyarságnak fűződik a legnagyobb érdeke ahhoz, hogy erős gátakkal zárkózzék el a „tenger” elől. A magyarságnak csak egy menedéke van – folytatódik a gondolatsor –, „ha e területen a szétszórt erők ellen új centripetális erő támad. A magyarságnak, mint századok óta annyiszor, ennek az erőnek kell támasztékot adni”. Hogyan képes erre a magyarság? – teszi fel a kérdést. S így válaszol: „Minél súlyosabbak leszünk magunk, annál közelebb csúszik felénk e szövetség súlypontja, s minél nemesebb szerephez jutunk e szövetségben, annál szabadabban bontakozhat ki nemzeti erőnk. Határainkat befolyásunkban kell kitágítanunk: ez az igazi revízió.”

Ehhez a súlyossághoz, még ha gyalázzák is – mondja. – S e területen Magyarország volt, múltja révén az arisztokrata.” Ide kapcsolódik mint történelmi előkép: Erdély. Ennek jegyében vizsgálta Kossuth konföderációs tervét, mondván: a kiegyezés a szomszéd népekkel likvidálhatta volna a Monarchiát a magyar településterület csorbája nélkül. DE „tót autonómia, egy kétfelől garantált független Erdély mint »keleti Svájc« s a horvát, szerb, román államok laza konföderációjában a magyar elsőbbség talán elérhető lett volna”.

S a nemesebb szerephez vélte megtalálni a megoldást a minőségszocializmusban. De Mannról szóló tanulmányában írja: „Én úgy éreztem, hogy a szemünk előtt alakuló eszme, a huszadik századi szocializmus eszméje… a bolsevizmus és a fasizmusok közé szorult Kelet-Európának is irányt szabhat.” Reform-jában pedig: „A Tanú-ban egy Novum Organumot igyekeztem a magyarságnak adni: azt a minőségelvet vittem végig az életmegnyilvánulások széles körén, amelyben a magyarság múltja legjobb hagyományát s jövője jogosítványát találhatja meg. Ez az egész társadalom, melyet ebben a tanulmányban fölidézek: – a minőségszocializmus – nem önkényesen választott megoldás, hanem a Magyar Elv mozgásban, érvényesülésben, az élet egész területén. Nem egy akármilyen népnek adtam programot, hanem egy olyan népnek, amely csak akkor maradhat fenn, ha elit tud lenni. A magyar sorskérdések olyan megoldhatatlanul nehezek, hogy az a mozgalom, amely megoldja őket, okvetlenül európai mozgalom is: a magyar reform vagy nem reform, vagy a környező népek számára is példa.” S a Magyarság és Európá-ban végül így összegez: „Telepítés (Kert Magyarország) és közép-európai gondolat összefüggése most már világos. A telep: sziget a társadalomban. Telep-Magyarország a sziget fokozatos realizálódása a magyar életben. De a magyar szétszórt nép, Közép-Európa természetes véredénye. Ha egy új nagy emberi vívmány támad benne… azt könnyen széthurcolhatja az egész Duna területén.”

Németh László szemléletének kikristályosodása, rendszerének kiépítése a Tanú korszakára esett. Ebben az időben bizonyos realitást is látott elképzeléseinek megvalósulására, a „harmadik oldal” felülkerekedésére. „Minél jobban távolodunk az 1935-ös évtől – írta később –, annál többen látják be, hogy az volt a magyarság utolsó hatalmas alkalma. Ekkor lehetett volna a nagy történelmi megpróbáltatásokra igazán rendbe szednünk. Gömbös megfújta a nyitány kürtjét, azután nem következett semmi.” Gömbös nagy cirkuszi mutatványa s saját reformtörekvéseinek bukása a Tanú korszakának is véget vetett. A keserű csalódás időszaka következett, a visszahúzódás a „belső körre”, a „szigetre”, s egyben saját nézeteinek bizonyos bírálata is. Így írt erről: „Amit hivatásomnak tettem, elengedett. A magyar koncepció, mellyel életünket és államunkat akartuk újra szabni… elszalasztotta az alkalmas pillanatot; szóltunk, s a hazai burleszken túl a világtörténelem moraja felelt. Még nem volt világos, ki lesz sorsunk gazdája, de az világos volt, hogy a magunkban kiérlelt eszmék nem.”

A világtörténelem moraja aktivizálta újból Németh Lászlót 1939-ben. A Kisebbségben megírásának közvetlen előzményei a következők voltak: a középosztály kérdésének faji megközelítése 1938-39-ben reménytelenül összegabalyodott a zsidótörvényekkel, s elindított azt az asszimilációs vitát, amely oly heves volt 1939-ben, hogy a magyar értelmiség elég jelentős részének alig volt ideje észrevenni, hogy a háború kirobbant.

Szekfű Gyulát is izgatta az egyre nagyobb hullámokat verő asszimilációs vita. Ezért a Magyar Szemle 1939. márciusi számában egy könyvkritika kapcsán (Farkas Gyula: Az asszimiláció kora Magyarországon, 1867-1914) tagadólag válaszolva arra a kérdésre, hogy lehet-e minden nem magyar származásút asszimiláltnak tekinteni, a nácizmus befolyásának következményeként kialakult disszimilációs törekvésekkel foglalkozott, ami a „magyar középosztály sorainak felbomlásával fenyeget”. Már 1937-ben úgy vélte, hogy a középosztály felbomlásának igazi orvosságával, a parasztság soraiból kinevelt „tiszta magyar középosztály” létrehozásával elkéstek, s az idő ahhoz is rövid volt, hogy a létező középosztálynak „igazi, gyökeres magyar kultúrával való átitatódása” megvalósuljon. (Valóban későn született Györffy István programja, amelyet Telekinek nyújtott be, még amikor az kultuszminiszter volt, és 1939 nyarán jelenhetett meg Néphagyomány és nemzeti művelődés címmel. S nem volt igazán hatásos az 1939 nyarán meginduló, szélesebb középosztályi körökre irányuló „Szellemi Honvédelem” sem.) Mindezek alapján Szekfű érthető és logikus reakciónak nevezte a „törzsökös magyarok” mozgalmát, amely a második zsidótörvény napirendre tűzésével kapott lábra, s céljául a „háttérbe szorult magyarok” új térfoglalását tűzte ki. A sikerben nem nagyon bízott ugyan, de a törzsökös mozgalmat szükségesnek tartotta, mert ezt „a kívülről megindított disszimilációval egyenesen ránk kényszerítették, és öngyilkosság volna lemondani róla addig, amíg a másik oldal tovább bontják és oldják a szentistváni értelmű magyar uralkodó réteget”. A probléma az, hogy sok nem törzsökös magyar magát éppoly magyarnak tartja, mint a törzsökös, s az egész esetleg többet árthat, mint használhat, mert „a magyar származású magyarok még keserű kényszer alatt sem tagadhatják meg a magyar múltat, és nem nyilváníthatnak minden nem magyar származásút asszimiláltnak, másodrendű magyarnak”.

Óvatosságra intett Szekfű, pontokba foglalta tanácsait. Végül is azonban leszögezte, hogy amíg „már asszimiláltak sürögnek-forognak a magyarnak tartott és tartandó középosztályban, addig tényleg szükségesnek látszik, hogy a vezetés a magyaros magyarok kezén legyen”. Javasolta: a törzsökös mozgalmak adjanak olyan elvi alapot, hogy „a magyarság mai birtokállományát ne csökkentse ő maga is azáltal, hogy erőszakkal disszimilálja jó magyarok ezreit”. S hogy mi legyen ez az elvi alap, ahhoz hasznosnak tartotta megkérdezni több „józan és megvesztegethetetlen érzésű” magyart, a fiatalok közül Németh Lászlót.

A „kihívást” Németh László a rá jellemző gyorsasággal és invencióval vállalta, s mivel ezzel kapcsolatos gondolatrendszere is már régóta készen volt, még tavasszal megírta Kisebbségben című tanulmányát. Maga a cím nem Németh László találmánya volt. Ez volt a kor általánosan használt kifejezése az ún. magyar származású magyarok helyzetének meghatározására.

Németh László, mint korábbi írásaiban is, túllépett az asszimiláció problematikájának, mondhatni, „hagyományos” megközelítésén, bár ő is faji alapról néz szembe az egész kérdéssel, a Magyarországot érhető veszélye szemszögéből:

Európa megbomlott régi nyugalmi helyzetéből – írja – „lavinaszerűen” gördül egy új felé. „A lavina fő árka – mint az előre látható volt – a Németország és Oroszország közé eső tér, a »kis népek öve«”.

„Mi, magyarok erre a görgetegre még kevésbé készültünk föl, mint Kelet-Európa többi népe: azokat politikailag találja készületlenül, minket fajunkban is. Ők Duna-Európa megalkotását mulasztották el, mi magyar hegemóniát tulajdon országunkban.”

Mint író, az asszimiláció problematikáját – már utaltunk rá – a magyar irodalmon keresztül vizsgálta, de következtetéseit kivetítette az egész magyar fejlődésre, pedig azok – igen sok finom és árnyalt megfigyelés mellett – a maguk minőségében sem voltak helytállóak. Főleg nem az az alaptétele, hogy ha nem jön a nyelvújítás, és az irodalmi nyelv nem szakad el a népi nyelvtől, akkor ez a nyelv és a Bessenyeiben, Berzsenyiben, Adyban felfedezhető ősi népi magyar alkat alkot tovább.

Gondolatmenete szerint: „Hogyan veszett el magyar a magyarban?... Ha igaz, amit látnunk adatott, ez történt: a magyarság elveszett abban, ami annak mondta magát, s most, amikor a történelem keresni kezdi, alig halljuk a szavát.” S míg szerinte Szekfű 1867 után vonta meg „ép és rohadt magyarság” között a határt, ő úgy véli, ahol Szekfű és Farkas Gyula nyomozni kezdi a szellem katasztrófáját, ott az rég bekövetkezett. „A baj ott volt, abban az egész kísérletbe, mellyel a magyarság, mint annyi más kelet-európai nép – a német példa nyomán –, önálló irodalmat és nemzetiséget akart magának teremteni.” Vagyis már a XVIII. század közepe óta az igaz magyarságtól elidegenedett „híg-magyar” több volt a magyar értelmiségben, mint az igazi „mélymagyar”: „A magyar szellem fényesnek tanított korszakaiban is súlyos fejlődészavarokkal küzdött, s hatvanhétre a magyar szellem annyira felőrölte magát, hogy az asszimlánsok csak beözönlöttek az ürességbe.” Az igazi magyar szellemet már csak a parasztság mély rétegei őrzik. „Mialatt a magyarság nagy teste – fejezi be Németh gondolatmenetét – az utolsó hetven-nyolcvan év alatt csak meleg forrásokban és vulkánokban tudta fellökni és hallatni magát, idefönn a híg-magyarok és a jött-magyarok egy új középosztályt neveltek, amely csak a népszínművekből ismerte, ami alatta van.”

Németh László a „mélymagyarságot”intellektuális módszerrel fedezte fel. Az ötletet Prousttól kapta, aki – mint írta – megkívántatta vele „az életünkbe rejtett középkort”. Szerinte Proust regényében, Az eltűnt idők nyomában egyik alakjában, Françoise-ban, „a népbe süllyedt középkorban” a „mély Franciaországot” fedezte fel. Proust regénye – írta a Fantomok ellen című tanulmányában – „nem az arisztokrácia bomlásáról szól. A laterna magica képei után elinduló polgári gyerek két úton tapogat ki… osztályából. Françoise-on át a parasztságba, s Guermantes hercegnő szalonján át Saint Simon itt csökevényedő arisztokrata világába. A nagy fölfedezés, hogy a kettő tulajdonképpen egy. Mint Comray terén az ősi székesegyház: a polgári Franciaország mélyén is ott áll egy tízszázados katedrális, melyben az üvegablakok szentjei s hercegei s a parasztok hozta galagonyagallyak ma is egymásba keverik tarkaságukat.” Majd így folytatja: „Arra, hogy ehhez a prousti elsüllyedt s mégis jelen levő Franciaországhoz hasonlóan nekünk is van, idő alatt, idő fölött, egy kopárabb, inkább román »mélymagyar« székesegyházunk: az erdélyi emlékírók olvasása közben gondoltam először.”

Németh magát a kifejezést, a „mély magyarságot” hasonlatnak szánta, abból a geológiai példából asszociálva, ahogy a budai hegyek lebuknak a Rákos homokja alá, és artézi kútjaikból „felüzennek”. A kifejezések, így a mély, a híg, a jött magyarságról azonban azonnal elkezdték önálló életüket, s ez is mutatja, mennyire ingoványos talajra tévedt Németh László „mélymagyarságával”. Maga írta 1942-ben: várom, mikor nyílik meg egy mélymagyar söröző.

A Kisebbségben remek elemzéseket és észrevételeket nyújt az ellenforradalmi rendszer hatalomra jutásáról, alapvetően azonban faji kritikával adja. „A jött-magyarok háború előtti szerepe – írja – fájdalmas, de sok tekintetben termékeny is volt, s hibáztatni érte mást, mint a befogadó népet, nem lehet. Az asszimilánsok háború utáni szereplése sem hasznos nem volt, sem ártatlan: országalkotókból most lettek országbitorlók, az elakadt magyar szellem segédcsapataiból a magyar szellem elnyomói.” Azaz: Magyarország megújulása – miután az elrontott forradalomban a „jött-magyarság” egyik fele leleplezte magát – azért nem következett be, mert már rögtön az ellenforradalom elején elnyelették a Nagyatádi nevével fémjelzett paraszt-demokrata törekvéseket. A hűbériségnek ezt a csatát a „jött-magyarság” másik fele, a „a tisztviselő osztály inkább svábjai, mint magyarjai” nyerték meg. Az ellenforradalomnak a magyar szellemben nagyon kevés előzmélye volt, hiszen a kurzus az irodalmi jobboldalt alig tudta összekaparni. Csak az egyetemről kaphatott a jobboldal néhány jobb szellemet, „de az idegen származásúak aránya itt még nagyobb, mint az alj-jobboldalban”.

A műben a magyarországi zsidósággal kapcsolatos eszméit is papírra vetette. Ezek sok tekintetben hasonlítottak Szabó Dezső nézeteihez, amit nem is tagadott, noha éppen ebben az írásában kritizálja is az újból népszerűvé vált írót, akinek népszerűsége előtt a zsilipet szerinte „zsidók és klerikálisok” nyitották meg ezúttal. Ez a kritika nyilvánvalóan összefüggött Szabó Dezső 1938-as tanulmányával, Az antijudaizmus bírálatá-val, amelyben világosan megírta, hogy a magyarországi német térhódítás három eszköze: a legitimizmus, az irredenta és a zsidó probléma közül az utóbbi maradt csak használható 1938-ra. Azért a „leghalálosabb veszélyű” a német veszély, mert „a zsidóság mögött mégsem áll egy százmilliós nép borzalmas fegyveres ereje és borzalmas faji sovinizmusa” – írta. Németh László azért változatlanul abban látta Szabó Dezső legnagyobb jelentőségét, hogy kiszabadította „a magyar radikalizmust a zsidóból, s ő állította be, s védte az irányát delejtű-makacssággal húsz ide-oda száguldó éven át”. Tegyük hozzá: ez az iránytű vezette Németh László elemzéseit is.

A húszas-harmincas évek történetét az ún. magyar radikalizmus és a zsidóság viszonyán keresztül tekintette át. A zsidók – írja – döntő többségükben nem fogadták el ezt a törekvést, hogy a magyar radikalizmus önálló akar lenni. Nem fogadták el az „Új szellemi Frontot”, s a jelszóval, hogy a baloldal meg ne bomoljon, „shylocki dühvel” vetették magukat az ajánlattevőre. Így lett szerinte a baloldaliság „becsület és kenyér” a fiatal íróra, s érthetetlen volt, miért hevesebb a düh a „tisztázó törekvéssel, mint a néphangulatot megnyargaló heccelődéssel szemben”.

Az a gyanakvás is hangot kapott itt Németh László írásaiban, hogy nem volt-e fontosabb a zsidók számára az európai kultúrát és a felülkerekedés esélyeit figyelni, „mint amit a kis haza követel”. Pedig a zsidó sorsot sem győzelem sem vereség nem oldja meg, csak egy új magatartás. Ennek be nem látásáért „ők éppúgy megfizetnek, mint a babiloni fogságba esett magyar szellem”. A zsidó elit többsége szerinte inkább a jobboldal egyetemi tanáraihoz vonzódott, mit a „magyar ügy”-höz, így „a német és zsidó asszimilánsok” közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha is.

A harmincas évek történetén végigpillantva, 1932 és 1937 között nemzetközileg egyensúlyhelyzetet látott, amelyben egy „magyarrá reformált Magyarország ekkor még Kelet-Európát is megreformálhatta volna”. A bajt a Kisebbségben (már korábbi írásaiban is) abban látta, hogy Gömbös elsikkasztotta a reformokat, a „jött-magyarok” pedig heves ellenakciókat indítottak, s következett ezután az Anschluss éve. Németh László ebből a „legrosszabból” is látott valami jót csurranni. Úgy gondolta, hogy „1938 nemcsak a zsidókat választotta szét a többi jött-magyaroktól, de a Habsburg-svábokat is a disszimiláns németektől. A három párt közt (amíg a három helyén megint egy nem marad) a magyar is fölütheti a fejét.” Még ha megfogyatkozva is, az asszimilánsok leszakadásával. Mert: „Egy nép végül is csak lelkében bukhat meg, s nem statisztikákon, s ha százezerre leolvad, de akkor magára talál, éppolyan népe lehet a világnak, mint akármelyik.”

Jó jelnek tekinti Budapest elmagyarosodását, ami, ha tovább folytatódna, s ha az együtt járna a középosztály asszimilánsainak fogyatkozásával és a zsidóság népszaporulatának csökkentésével, „tízszeresen pótolhatja az elveszendő Baranyákat”. Németh itt fogalmazta meg először azt a gondolatát, amit később megismételt a második szárszói konferencián 1943-ban, hogy zsidótörvények nélkül is megoldódhatott volna a „zsidókérdés”, mert ha a bevándorlás csak annyira lesz nehéz, mint 1919 óta, a csökkenő népszaporulat miatt negyven-ötven év múlva a zsidóság elenyésző gond lesz. „Minden népcsoport fölfelé tűnik el – írta –, s ők, amióta városokba költözködtek s a gyermekektől a legegykésebb Baranyánál is jobban elkedvetlenedtek, gyarapodásuk ellenére is enyésznek. Az öreg Budapest minden népcsoportja közt ők a legöregebbek, több vén és feleannyi gyerek.”

Mindezek után azért azt hangoztatta, hogy „a magyar fajiság sosem volt és ne legyen taszító ököl, hanem becsületesen kinyújtott kéz”. A jött-magyarokra is szükség van – hangsúlyozta nagylelkűen –, ha használni akarnak és tudnak. Ehhez azonban „a magyar vallásra kell átkeresztelkedniök” azoknak, akik a magyarokkal akarnak maradni. Számára ez a vallás a „magyar radikalizmus” volt, hiszen a magyar szellemet ő a népi írókban találta meg. „A nemzeti sors kimondói és útmutatói a háború után is szinte kivétel nélkül a magyarságból kerültek ki. Tehetségben még mindig legalább akkora többség voltunk, amekkora kisebbség hatalomban.”

Szekfűnek válaszolva az ún. kisebbségi magyar álláspontot így összegezte: „Magyarország magyar meghódítására minekünk nem jelszavakat vagy fedezetlen törvényeket kell teremtenünk, hanem egy új magyar szellemet, amely tisztaságával, fölényével és elsőségével veti maga alá a jött-magyarokat.” Ostobaságnak tartotta a családnevet, a leszármazást annak megállapítására, hogy ki a magyar. „Mi a jött magyart is elfogadtuk – utal főleg Sárközi Györgyre –, ha a jó tulajdonságaival akart közénk állni… Egy követelményünk volt, hogy a maga fajtája magyarellenes hajlamait megtagadja, s az igazi magyar fennhatóságát kulturális és sorskérdésekben elismerje.”

A Kisebbségben sem adott azonban valóságos választ arra, hogy mit kell érteni „igazi magyar szellemen”, s így a feladatok megfogalmazása is homályos maradt. Az 1939-re kialakult világ- és belpolitikai helyzetben nem tudott más tanácsot adni, mint később is többször megfogalmazott „tartsd magad” magatartást, mert az „Új Szellemi Front” idején táplált reményt, hogy a „szellem lehetne mestere az államnak”, végleg bukottnak tekintette. Így hát csak ez maradt: „Ne hagyjuk cserben a magyarság mellett működő erőket, folytassuk Budapest meghódítását s az ország ébresztését – de készüljünk föl olyan évekre is, amelyekben talán 1795-nél, 1849-nél és 1919-nél is súlyosabb körülmények közt kell nemzetünkben a lelket tartani. A magyar íróknak ma egy mindenre kész magatartást kell magára vasalnia – mely győzi a szerencsét is, de készülni a katasztrófára készült.”

A szándék: szembeszállni azzal az egyre jobban eluralkodó felelősségáthárítással, amely minden baj egyedüli forrása a német–zsidó–szláv asszimiláltakat tette, s megmutatni, hogy a törzsökösség önmagában még nem érdem – visszájára fordult. A középosztályt nem a magyar társadalmi és politikai fejlődés torzulásai és zsákutcái alapján vizsgálta, mint később Bibó István, aki Németh Lászlóra is hivatkozva szembeállította a kontraszelektált, konformista és lényeglátó demokrata-baloldali ellenzéki kategóriákat, hanem faji fogalmak szerint különböztetett és zárt ki embercsoportokat, még akkor is, ha ezt a kizárást formailag ellenezte. Toleranciát mondott, de egész műve intoleranciát hirdetett.

A Kisebbségben szellemi bombája 1939 nyarán robbant. A detonáció lökéshullámai Németh Lászlót is megsebesítették, s egy olyan, általa sem kívánt útvesztőbe taszították, amelyből nehéz volt kivergődni.

1939 karácsonyán – bár még a furcsa háború hónapjaiban élt a világ – megfogalmazódott Németh László tollából az a magatartásforma, amely csak később, a háború kiterjedésének idején vált igazán érthetővé. Ekkor írta a Magyarország című lapba: „Akármi lesz a világban folyó nagy hegemóniaharcnak a vége; a kis népeket aligha kérdik meg, hogy tetszik-e nekik az eredménye. Angolok, németek vagy oroszok szabják-e Európára a maguk tervét: az ő szerepük nyilván az alkalmazkodás lesz.”

Az „alkalmazkodás törvénye” vissza-visszatért írásaiban a későbbi nehéz időkben is. Németország háborús sikerei következtében Németh László a kelet-európai gondolatot jobb híján a németek által ellenőrzött Kelet-Európához próbálta idomítani, mert mint olvashatjuk: a magyar „Kelet népei közül való; német-olasz államszövetségben pedig legszorosabb sorsrokonai élnek mellette – s melegíthetik… Akármilyen rendbe kell illeszkednünk, nagy előny számunkra, s a rend számára is, hogy együtt illeszkedünk bele.”

Németh László a Mi a magyar? című 1939. nyár elején megjelent esszékötet ismertetéséhez fogott hozzá 1940 elején, s Szekfű Gyula bíráló könyv lett belőle, amelyet elsőször a Magyar Élet közölt folytatásokban. Nem is fogadott visszavágás volt ez persze a Kisebbségben elleni rohamért, de jóval több is annál: a szellemtörténeti felfogással szemben a „népi” történelemszemlélet koncepciózus megfogalmazása, ha hiányzik is belőle a szociális radikalizmus. Mert Szekfű történeti munkáinak bírálata közben végül is a Magyar történet ellentétként egyfajta „népi” magyar história formálódott ki. S ennek célja is kiderült már a Szekfű könyvét megelőző Kiforgatnak a múltunkból című vázlatából, amelyben azt írta, hogy „egy néphez is sok múlt fabrikálható – de csak egy az, amelyik hozzátartozik; amelyikből ösztönzést, tanulságot és lelket meríthet”. Akár úgy is, ha történet szenved csorbát, de „egészséges, alkotó” a líra. Példát is hozott rá: „Jorgát például sokban felületes és hamarkodó történésznek látom, de nemzetet csinált egy népből a históriájával.” Ezzel szemben az „ellenséges, idegen természetből fakadó líra… amely nekünk csinál magunk ellen múltat” – halálos méreg. Ilyen lírának tartotta Szekfű történetírását, mert „ha egy idegen nép ránk talál ülni: készen kapja tőlünk ezt az ellenünk jó történelmet”.

Könyvének is ez a summázata. Szerinte Szekfű „húsz éven át a Habsburg-restauráció érdekében csinált nekünk múltat és jelent, s ennek a képtelen történelmietlen rögeszmének a szolgálatába toboroz ma is, amikor a magyarságot történelme legnagyobb próbájára kellene józanul elkészíteni”. A maga törekvéseit pedig, amelyeket a Kisebbségben is követett, így fogalmazta meg (használva már sűrűn a később hangsúlyt kapott fogalmat): „Én azonban e harcban egy középosztályi töredék hatalomféltését, egy magyarellenes, újabb anakronizmushoz való odakötözését rettegtem, s nemcsak mint idegenvezetés, de mint szégyenletes végzet ellen is küzdők, amelyet nem az ananké, hanem a nemzeti amentia húz ránk.” Mindezt világosabban is megfogalmazta a Magyarok kibékülni című írásában, amelyben úgy vélte, hogy a pillanat kedvező a „magyar szellem” számára, mert a miniszterelnök egy magyar tudós, a különféle „idegenvezető csoportok” egymást marják. „Pángermánok és Habsburg-svábok közé éket vert a vallás: a tőkés zsidók Sztálinra néznek, s akik a Magyar Nemzetet együtt olvassák, egymás helyét veszik el az árjatörvény jóvoltából”. Németh ehhez hozzátette, hogy az asszimiláns csoportokat nem kell összekeverni „idegenvezetőikkel”, mert ha „mi leszünk elszántabbak, hozzánk alkalmazkodik”. Azokat pedig, akik igazán a magyarsághoz akarnak tartozni, s ezt be is bizonyítják, nem kell kirekeszteni.

Elfogult Szekfű-bírálata nem kapott osztatlan elismerést ott sem, ahol Németh László talán várta. A Szabad Szó vezércikkben határolta le magát. Szabó Pál írta: „Németh László előttünk érthetetlen módon kritizálja Szekfű Gyula munkásságát. Nem célom, de nem is akarok ebbe a vitába beleszólni, de úgy érzem, hogy ez az egész kritikai vonal csak Németh László ügye, és semmiképpen sem kívánatos, hogy az egész parasztság felé kiszélesedjék.” Hivatkozott arra, hogy Szekfű elsőnek adott helyet a népi gondolat íróinak, és hogy könyveiben tudatosan foglalkozott a „parasztság történelmi hivatásával”. Illyés Gyula is Szekfű érdemének tudta ezt be naplójegyzeteiben.

A „magyar radikalizmusért” 1940 végén indult újra harcba Németh László, amikor a háborúban pillanatnyi szünet látszott, s legalábbis a felszínen úgy tűnt, Magyarország el tudja kerülni a legrosszabbat, a háborúba lépést. A Kelet Népé-ben közzétett írása viselte ezt a címet: Magyar radikalizmus, „megkülönböztetésül a zsidó radikalizmustól, s megkülönböztetésül az ellenforradalmi restaurációtól, történeti és nem ideológus szempontból” persze. A cikkben újból támadta a Magyar Nemzet író- és olvasótáborát, amelyet a kormány és a nyilasok mellett a legjelentősebbnek tartott, s amelyet szerinte a két zsidótörvény ragasztott össze. Majd többes számot használva vázolja a „zsidókérdésnek” azt a megoldását, amelyet véleménye szerint a magyar zsidóság elutasított, s amit „mi írók ma is szívünk szerinti megoldásnak tartunk”. Ez pedig nem más, mondja Németh László, mint a nagy ipari üzemek és bankok nacionalizálása egyfelől, s emberiesség a kis zsidókkal másfelől. Ez a megoldás annyira csökkentette volna a zsidók jelentőségét a gazdaságban és a szellemben, amennyire a köztisztviselői karban volt a zsidótörvény előtt. Ehelyett a zsidótörvények a zsidóság kezébe adták a nemzeti ellenállás megszervezését – véli –, odakapcsolva „mindazt, ami a nemzetben hozzá húz, de talán nem is húz hozzá, csak az érdekét, a félelmét vagy ellenszenvét osztja”; köztük sok írót, művészt s a magyar tudományosság nagy részét. Kifogása ellenük nemcsak az volt, hogy szerinte „nézőpontjuk nem magyar”, hanem az is, hogy az alkalmazkodás törvényei ellen magyar szempontból szükségtelen és esztelen vétenek”.

A magyar radikalizmus jellemvonásait a következőkben látta: „Magyar nézőpont, társadalmi fölszabadítás, új mélymagyar kultúra, európai küldetés.” Amit a „magyar radikalizmus” társadalmi és politikai eszmékben adott – írja –, „magasan fölötte állt annak, amit ide Európa bármely részéből behozhattak”. Mindez – újból hangsúlyozza – Gömbös gyengeségén bukott meg, azon, hogy helyén nem egy „egészségesebb, bátrabb és eszesebb ember állt”.

Ennek a „sok agyban kiforrott eszmének” Németh László szerint mégis minden helyzetre megvannak a parancsai: „A mai parancs például ugyanaz, ami volt egészen más európai konstellációk idején: alkalmazkodni, amennyire muszáj, s csinálni tovább a magunk magyar ügyét, amennyire lehet.” Vagyis folytatni a „Habsburg romok” eltakarítását (értve ezen a nagybirtokokat, a klerikalizmust és a zsidó nagytőkét), „annál inkább, mert azt a környező Európában semmi sem védi”; rohamosabban beleépítkezni „népünk és múltunk lelkébe, hisz mindenki érti, hogy erre már csak mint védő csonthéjra is szükségünk lehet”.

De mennyire lehet a „magyar ügyet” folytatni? Alig az adott belpolitikai viszonyok között, amelynek hatalmasságait Németh László a következő erőkben látta: a legitimizmusban (értsd: a „Habsburg romokban”), amelynek keretében szerinte igen sok író, művész s a tudomány nagy része „beleragadt”, a kormányban, amely ugyan sértetlenül átvitte a magyar népet a háború másfél évén, de a reformoktól makacsul elzárkózva veszedelmes helyzetbe hozta az országot, mert „lassan üres héj lesz, melyből minden tartalom elszivárgott, s hogy a nyomásnak ellenállhasson, mindinkább azokra kell támaszkodnia, akiknek a befolyása a magyar népre bármely pillanatban szükségtelen katasztrófát zúdíthat”. Végül a nyilas-mozgalomban, amelynek „vitorláiban van az a szél vagy egy része a szélnek”, amelyet a „magyar radikalizmus” akart a társadalomból fölkavarni. „Volt egy kész vezetőgárda egy nagy magyar mozgalom számára – mondja sajnálkozva –, s nem jött meg hozzá a tömeg. Most itt vannak a tömegek, s dilettánsok a vezetői. Nem olyan fátum ez, amelyben egy nemzet elpusztulhat?”

Németh Lászlónak is tudomásul kellett venni, hogy a népi gondolat mögött már rég nincs egységes írói tábor, hogy az a bizonyos „szekértábor” nem létezik. 1940/41 fordulója különösen jól reprezentálta ezt a helyzetet, amikor Szabó Zoltán a Centrál Kávéházat „központi gyűlöldének” nevezte. „Féltékenységük, kenyér- és dicsőségadóik, a nyomorú évek idegpusztítása úgy egymásnak uszította őket – írta Németh László –, hogy szellemi életünk sokszor egy középkori interregnumhoz hasonlít, amelyben az egymást gyilkoló várak közt csak rövid és alkalmi szövetségesek lehetségesek.” Megpróbálta még ezt az állapotot a lényeget nem érintő jelenségnek minősíteni, hangoztatva, hogy a közös, olya erővel feltörő eszme megengedi ugyan, hogy haragudjanak egymásra az írók, de azt nem, hogy eltérőt tanítsanak, de mivel ez inkább csak remény volt, mint valóság, az „ellenfél” összeugrasztó indulataiban kereste a belső ellentétek okait.

1941 márciusában Illyés Gyula cikket írt Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar című könyvéről, amelyet a legrosszabb irányba mutatónak tekintett. Németh László a Magyar Élet-ben Illyés bírálatát úgy értelmezte, hogy abban a „Nagy ellenszenv” keres embert, aki leszámoljon a „harmadik oldal” íróival. „Nem az írók, hanem a mögöttük lévő csapatok hisztérikusak. Minthogy szurkolva kísért világtörténeti eseményekbe nincs beleszólásunk, legalább a szellemben szeretnének a maguk hajlamai szerint rendet teremteni. Ezért fűtik pénzzel, dicsőséggel, nógatással, fenyegetéssel irodalmunk szörnyű hadi manővereit. Írókat választanak – folytatta –, hogy azok mondják ki, amit hallani akarnak. Ez lesz »a mi írónk«, akivel a rosszul viselkedő írókat agyon lehet csapni.” S hozzáteszi a félreértések elkerülése végett: „Legnagyobb kedve s leghatalmasabb organizmusa »mi írónk« tartására, túlfújására természetesen annak a világnak van, amelynek felhők között lebegő feje: Szekfű Gyula, látható széke: a Magyar Nemzet, s láthatatlan befolyása alatt áll: lapjaink, kiadóink, katedráink, szószékeink stb. négyötöd része.”

A másik oldalban – a nyilasokban – is megvan ez a hajlam, mondja Németh, de ők „a bunkó írókat nem tudják eléggé becsülni és ápolni”, s az új világ embereinek nem is az írókat tartják. Ezzel szemben a harmadik oldal „néhányezernyi tagját nem az tartja össze, hogy egy vezérre esküsznek vagy este egy időben csavarják föl a rádiót” – hallgatni a BBC híreit –, „hanem hogy ugyanazok a nagy írók, a »mi íróink«”. Néhány héttel később tartott előadásában azt hangoztatja, hogy most „a zsidók szeretnének fórumaikon egy magyar zsidó kurucfrontot összetárogatózni”. Mint láttuk, ezt tekintette az alkalmazkodás törvénye elleni szükségtelen véteknek, ami felvetheti azt a kérdést, hogyan látta Magyarország nemzetközi viszonyait. Nem kutatta különösebben. Ő is, mint mások, hatása alá került a német győzelmeknek, s a háború adott helyzetéből vonta le következtetéseit.

Jellegzetes példája ennek, ahogy 1941-ben szemlélte a Szovjetunió elleni német háborút. A Híd 1941. júliusi számában így elmélkedett, a Balatonról küldve írását: „A strand burnuszos arabjai közül egy sem kételkedik abban, hogy az orosz hadjáratnak mi lesz a vége. Csak a gépesített osztagok útját találgatják: Bukovinából észak fel, Szentpétervárról le. Így közre: ez a német taktika, hallom a magyarázatokat. Bólintok, én is azt hiszem, így lesz valahogy. Közben azonban arra gondolok, milyen nagy dolog mégis a szellem. Ha Oroszország és vele a bolsevizmus most örökre összeomlik, nem a német fegyverek döntötték össze, hanem az a szellem, amelyből egy évtizede látom, hogy merev, nem e századba való epigon. E háború minden nagy veresége az epigon gondolkodás veresége volt. A megvertek azt hitték, hogy a dolgok ismétlődni fognak. A franciák azt hitték, a győzelemhez elég most is egy vasbeton fal; az angolok: a blokád; az amerikaiak: egy kis fegyverszállítás. Az oroszok epigon gondolata ez volt: az imperialista államok csak falják fel egymást, ha majd ők kimerültek, jön a bolsevizmus. Addig hadarták ezt a bölcsességet, amíg magukra maradtak a kontinensen. Az ember megdöbben, milyen kevés történelmi jelenlét (vagy ami egy vele: eredetiség) találkozik a világban. Németország engem a késre emlékeztet, amely a földgolyó rohadt részét vágja ki. Az ember csak bámul: rohadt, ez is rohadt. A végén alig maradt valami a megpuhult golyóból. Megette, kirágta az a nirvána, melyet a kenesei strandon is oly nehéz elviselni.” (Írásunk a Németh László által átjavított, rövidített szöveget tartalmazza; Juhász Gyula az első publikációt, az eredet változatot idézi.)

A népi irányzaton eluralkodó „belharcok” keserű csalódást jelentettek Németh Lászlónak, aki egy év múlva a Nagyváradi beszéd-ben így emlékezett vissza: „Megdöbbenve láttam, mennyire túlbecsülik egyesek e szerény sikereket. Nemcsak, hogy győzelmet kiáltanak, de a külföldről behurcolt terrorista irányok modorát is fölveszik: emberek fejét követelik, följelentenek, proskribálnak, egymás lelkiismeretét ellenőrzik, ahelyett, hogy a maguk halk kisebbségi erőit növelnék.” Nem azért volt azonban Németh László, hogy ne próbált volna meg a jelenség okait mélyebben megvizsgálni, s az egész irányzatról beható analízist adni. 1942 végén megírta a Népi író című tanulmányát, és közzétette a Magyar Csillag 1943. januári számában (Ezt a tanulmányt Németh László a Két nemzedék című kötetében közölte újra.). Ez a munka már az Értelmiség hivatása korszakában született, s az elemzés is a középosztály vizsgálatával kezdődött.

Németh megkülönbözteti az anyagilag független „valódi középosztályt”, valamint az „álközéposztályt”, amelynek anyagi függetlensége nincs, sorsa mások kezében van, olyan „tanult munkásság”, amelynek természetes helye „a többi munkásosztály szövetségében volna”. „Ennek az osztálynak a hánykolódása tartotta mozgásban” a húszas évek közepétől az irodalmat. Ez a réteg, amely legjobbjaiban „a középosztály jellegét dörgöli magáról”, emelte fel a népi írókat, mert „lelkesedése nélkül nem lehetett volna író, vagy egészen másféle, mint ami lett. Mert a népi író a népért ír, de nem a népnek.” Tömérdek körülötte a „csótány és bojtorján”, de ez a jelenség természetes ott, ahol „politikai érzelmek trágyázzák az irodalmi sikert”.

Végigtekintve a népi irodalom teljesítményein, a „népre hangolódó” írókon, akikben a népi mozgalom lelke forr, a legnagyobb hiányt Németh László abban látta, hogy nincs egyetlen olyan súlyosabb író, aki azokról és azok közül beszélne, „akik közé majd mind tartozunk”, annak a félmillió vagy egymillió „kisembernek, adótisztnek, bankhivatalnoknak, diáknak, kezelőnőnek a sorsáról és osztályálmairól”, amely a magyar irodalomban „a jövőjét keresi s fogyasztja”. Miért oly hiány ez? Azért – válaszolja –, mert az irodalom alapjában véve mindig realista, valamiképpen mindig azt mondja ki, ami valóban történik, de a népi irodalom „ma épp arról hallgat, ami leginkább történik benne”.

Hiányolja Németh László a népi irodalom „műveltség normálját” is, azt az irodalmat, ami a korszerű műveltséghez kell. Nem elég csak a „sorskérdések” irodalmát olvasni, propagálni. Egyfelől egy új európai láthatárt kellene az olvasmányokkal kiépíteni, akár könyvek százaiban, létrehozni azt a „Nagy Európai Olvasókönyvet, amely állandóan az egész európai kultúra távlatán lebegteti a szemét”. Másfelől még jobban bele kellene kapaszkodni a magyar tájba, a magyar jellegbe, a környező népek életébe, mert ahogy „a mai Nyugat kevés Európánkul, a magyar is kevés »kelet népének« önmagában. Kelet-Európa lelkére kell a maga olajáért ráfúrnia.”

S az igazi hiányt abban látja, hogy a népi irodalomnak csak a szellemébe van beleírva egy tarkább és emberszabásúbb szocializmus, de nincs „hitvallása”. Nem volna olyan nehéz összehangolni a dolgozó osztályok törekvéseit – mondja –, hiszen csak az kellene, hogy mindegyik a maga természete szerint valósítsa meg szocializmusát. „A gyári munkás bírja hite szerint a gyárat; a parasztvérnek hagyjunk egy kis mozgást a maga szövetkezeti szocializmusában; a tanultaknak adjuk meg a véleménymondás, a kutatás, a hatáskör szabadságát, még a minőségiparosnak és kereskedőnek is egy kis művészi autonómiát a maga piciny üzemében. Mihelyt a két nagy szocialista elvet (a termelő-tulajdon a dolgozóké, a nemzeti jövedelemből mindenki a munkája értéke szerint részesül) elfogadjuk, fölösleges gyaluval csinálnunk társadalmat, s fejek százezreit is hozzágyalulnunk. Nem olyan borzasztó szerencsétlenség az, ha minél több ember érzi otthonosabban magát államunkban.”

A jószándékúaknak nem nehéz megegyezni. de nehéz „a világtörténelmi ráncigálások közepette” ezt a megegyezést megtartani. S itt már veszélyről van szó a hiányok helyett. Németh László nem attól félt, hogy a népi irodalmat íróinak torzsalkodása fogja tönkretenni, vagy kívülről jövő támadások. A magyarság újabb kori balsorsa abból fakadt szerinte, hogy a világtörténelem órája mindig gyorsabb volt, mint az itthoni, s mire itt egy eszme megérett volna, „kinn kaszára érett a kor”. Ez ellen egy védelmet látott: „ha belső nemzeti folyamatainkat amennyire lehet, függetleníteni tudjuk – nem a kor eszméitől, hanem a kor beavatkozásaitól”. Ezt kell tenni a népi irodalommal, ezzel az értékes, „világszelekkel együtt hajlongó” hazai növénnyel.

Németh László nagyon érzékenyen reagált írásaiban a világszelekre, különösen amióta a „Csendes Don már nem volt olyan csendes”. A háborúban végbement fordulat a szövetségesek javára, a sztálingrádi csata a magyar jövőt kezdte más aspektusból megvilágítani. A visszahatásoktól való félelem szorított magának egyre nagyobb helyet a szellem világában is. Könyves karácsony című írásában megjegyezte, hogy sohasem volt dicsérő szava arra a negyedszázadra, amelyben élnie és dolgoznia kellett, szorongását így fejezte ki: „Most, hogy a vége felé járunk, s másféle idők omlását halljuk már: az igazságérzetem mégis fölszólal mellette.” Ha a korokat nem szerencséjükkel, hanem jó hajlamaikkal mérik – írja –, akkor „ennek a huszonöt évnek nem kell a magyar történelem előtt pironkodnia.” A szellemi életéből, a kor gazdag irodalmából vonja le ezt a következtetését, hogy oda jusson, mint a Népi író-ban az órák járásáról, amelynek következtében „Európa már döntést is hozott, a számunkra is”. Most is „kicsinylődtünk volna egy kis hozzánk illendőbb jövendőt”, zsarnokainkat lassan felőröltük volna – mondja, s kérdezi: „nem kell-e mindent elölről kezdenünk a megváltókkal, akiket Európa ültet a nyakunkba?”

1943 februárjában pedig arról írt, hogy a kor, „amelynek fiai voltunk, velünk temetkezik. Most kell megmutatni, hogy a szó, amelyet a nemzethez intéztünk, nem szófia, megér egy életet. Ez a néhány év, hónap még a mienk, mai őrzőké. Legyünk méltók rá. Tartsuk magunkat úgy, hogy az ifjúság, amelynek nem látott szeme rajtunk függ, szép leckét kapjon, magát tartván, a magatartásra.”

A világtörténelem óráinak gyorsaságát nemcsak a hadi események, de a különböző sajtómegnyilatkozások is jelképezték Németh László számára is, mit a The Times 1943. márciusi cikke a kis államok jövőjéről, amely azt sugalmazta, hogy Magyarország szovjet érdekszférába kerülhet. Németh László 1943 júniusában elmondott Nagyváradi beszéd-ében erről így fogalmazott: a Times cikkéből „a semleges fővárosok is azt olvasták ki, hogy Anglia átengedte Kelet-Európát Oroszországnak. A kis népek sajtóján, már azon a néhányén, amely szabad maradt, akkor átvonaglott a fájdalom: hát így adnak-vesznek bennünket, hordának kevés kis népeket.”

S azután jött a szicíliai partraszállás, s következményeként Magyarországon nem ugyan az események, hanem inkább a politikai gondolkodás hallatlan felgyorsulása. Mindenekelőtt azért, mert az értelmiség jó része úgy vélte, a háborúnak vége, ami még hátravan, az már nem tartogat különösebb veszélyeket számunkra. Németh László 1943. augusztus 24-én, a második szárszói konferencián már egyenesen múlt időben fogalmazott: „A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségeink kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész.”

Ebben a tekintetben volt valami megmagyarázhatatlan optimizmus, amelyen csak jövőtől vagy a háborútól követő átmeneti időtől való szorongás ütött át. Szorongás a visszahatásoktól. Ez vezérelte Németh László szárszói előadását is, amelynek részletei – mint láttuk – már hónapok óta készen voltak. Különös erővel vibrált beszédében a zsidóüldözések visszahatásától való félelem. Azt gondolta, hogy a zsidókérdést „a világtörténelem hozta vissza ránk minden eddiginél súlyosabb alakban”, az antifasiszta hatalmak küszöbön állónak hitt győzelmére utalva. Megismételte a zsidótörvényekkel kapcsolatos korábbi nézeteit, aztán a zsidóságról szólva ismét kijelentette: „A nemzeti ellenállás napilapjait csak az ő pénzükön lehetett megszervezni. Volt legitimisták, fajvédők, klerikálisok szorultak át az ő fennhatóságuk alá. S most itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is.” Azt hangoztatva, hogy a zsidókérdésben sohasem általánosított, egészen természetesnek mondta, hogy „az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúrtisztviselővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell” (az utolsó mondatot Németh László Az értelmiség hivatása című 1944-ben megjelent kötetében kihagyta).

Szorongását abban is kifejezte, hogy hangsúlyozta, hogy nem tudja a háborúnak olyan kimenetelét elképzelni, amely ne járna súlyos megpróbáltatásokkal. Nemcsak a háborús pusztulástól félti, ami eddig megszületett, de főleg a háború utáni „rendezéstől”, mert „kívülről neveznek ki ránk »megváltók«-at, akik közül még a jóindulatúak is „keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti”. Ebből fakadt az a jövő is, amelyet elképzelt. Akármilyen nagy „megnyomorodást tartogatnak számunkra a most jövő hónapok: ugyanakkor óriási rés is nyílt, hogy a magyarság a maga természete, s legjobb gondolkodóinak a tervei szerint, minél nagyobb tömegek javára rendezze be életét. Ha megcsonkítanak, szét is szabdalnak, vagy másféleképp helyeznek gyámság alá: az öntisztulás útja nyitva áll előttünk, az életet leszorító mészvázat ledobhatjuk.”

Félelem és reménykedés keretezte azokat az utóbbi időkben oly gyakran idézett tanácsait is, amelyeket azokhoz intézett, akik az „átalakulás vezérkarába is belekerülnek”. Az első tanács: a szabadság, amelyet hoznak, „valóban a magyarság felszabadulása legyen”. A második: hogy „ne engedjék megnyomorítani azt a munkásnépet, amelynek az érdeke a szájukon van”. (Ezen ő azt a „kispolgárinak” minősített nagy réteget értette, amely szerinte azonos, ha nem nagyobb tömegű, mint a gyári munkásság és az agrárproletariátus: a földes parasztságot, a szabad iparosokat, kereskedőket, közüzemi alkalmazottakat, az értelmiséget, akik maguk is munkások, s kár lenne őket „csak hogy a klasszikus proletariátushoz jobban hasonlítsanak, elméletekhez nyomorítani”.) A harmadik tanács: az új vezetők legnagyobb gondja arra legyen, hogy „a nemzet keze fölöslegesen be ne vérződjék”. Mert más egy osztály likvidálása, s más a beléje tartozó embereké, s ha „az indulat vérengzik, annak még van mentsége; a teóriának nincs”.