Nemesek, főldiek! Lehettek meddő tök
      Fővel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek kunyhótokban ősi
      Apátoknak rozsdás fegyveri s köntösi;
Rozsdás, mivel rajtok zománc, gyanánt áll - ó!
      Korcsos világ! - a sokrétű rongy s pókháló.
Mind nemes az Árva vármegye abrakja.
      Csúf kenyerét evő nemzetek salakja,
Akiknek erszényét csak egy szombathelyi
      Katona majmolás is halálra feji.
Mint otthon, úgy itt is kardotoknak rozsda
      Ette vasa legyek ganéjjába mosda.
Nemes az, aki giz-gazt Stíria széle
      Mellett bőlcs francia képibe metélle;
Mind nemes az, aki megmohosult neve
      Elébe egy fakó görcsös N-et teve.
Mért nincs már felsütve gyáva tekintetű
      Homlokotokra is ez a hitván betü?
Hisz a régiség is néktek az efféle
      Csúffá tett rangot lám eb-bőrre festé le!
De nem, nem ily színnel kell ezt az isteni
      Szívbe lakó nemes-rangot lefesteni,
Mert ráillik ám a keseredett Dózsa
      Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
      Nemes elszántsággal, s azért foga kezet,
Hogy az elárult jusst a lármás kard nesze
      Által orvosolván ismét felélessze,
Csuda dühösséggel vért locsolva rája,
      Halálos mérgébe feresztett szablyája.
Azok érdemlik meg ezt a nevet, akik
      Közt a halhatatlan, drága virtus lakik,
Nem az, aki a hólt ősöknek penésszel
      Bevont érdemek közt szunnyókálva vészel!
Ó idők s erkölcsök! már ma a nemesi
      Hang csak az agarak közt a nyúlat lesi;
Azt gondolja buta esze: tán érdemért
      Sem veszik más tettét, ha az egyhez nem ért.
Azért is ezeket görhes paripája
      Hátán kutyáival egész nap szaglálja,
Majd nyakába szakad roskad házfedele:
      Mégis, csak nyúl legyen, örömmel búj bele.
Nincs is egyéb amit róllok már beszéljek,
      Mert csupán ezt űzik csak úri személlyek;
Hogy kerülhessenek, hol, s micsoda vadnak:
      Nemes uraimék csak erre virradnak.
Főldiek! Hát ugyan nemesi címer ez,
      Ha valaki négy s öt ebet öszveszerez,
S minden erejéből őket a nyúl szeszi
      Kivált a koplalás által úgy kiveszi,
Hogy egész nyáron se tudják elébbeni
      Kotrosult szőröket simán levédleni?
Nemesi címer ez, ha sok ágas-bogas
      Szíjjú fegyverekkel van teli a fogas:
Előll kard, tarsolly függ; belőll a szegletbe
      Egy agy nélkül való pisztolyt s puskát tett be,
A kidűlt fogasból is kikopván jól a
      Főldre darabonként szakadoz le rólla?
Kinek még nagyapja vitéz bajnok helyett
      Szúrt fel egy már meg is bűzhödt török fejet,
Ah, nevetséges név! Nemesek, nemesek,
      Minden becsülletet rólatok lenyesek,
De hiszen nem vagytok más, mint csupa kép, ni,
      Igen könnyű hát azt, ami nincs, letépni.
Nem mind nemes, aki veres rongy tarsollya
      Fedelére nemes címerét mázolja;
Az is igen ritkán, s élte vesztve, aki
      Egész nevét arany cérnával varrja ki.
Ennek birtokosa az, csak az lehete,
      Akibe forr a szent törvény tisztelete,
Mely betűkkel szíve táblájára vési,
      Amit mond a józan okosság intési.
De aki tarsolyos testi nemes, annak
      Nemes címerei csak csúfságul vannak,
Amely okos erről hallott nemes nevet,
      Alattomba mindég egy-egy nagyot nevet,
Mert magát az ilyen parasztok parasztja
      Apródonként, lassan, csak lassan akasztja.
De a' bizonyos, hogy Dózsa lész utóbb is,
      S e mellől hordja el az ágyúgolyóbis!
Én is nemes vagyok, de nem tudom: nagy nem
      Fénnyétől megvakult apám az-é vagy nem.