– Bárdossy László ártatlansága –

 

Bárdossy László volt m. kir. miniszterelnököt és külügyminisztert a Budapesti Népbíróság első fokon 1945. november 3-án kötél általi halálra ítélte. Ezt az ítéletet a Népbíróságok Országos Tanácsa 1945. december 5-én jóváhagyta. Bárdossy László nem kért kegyelmet, de a védője, saját elhatározásából, kegyelemért folyamodott. Az ítéletet kegyelemből golyó általi halálra változtatták, és 1946. január 10-én végrehajtották.

Bárdossyt azon a címen ítélték halálra, hogy az ő miniszterelnöksége alatt kerültünk hadiállapotba Jugoszláviával, a Szovjetunióval, Angliával, az Egyesült Államokkal, továbbá azért, mert beszédeiben a háborúban való kitartásra buzdított, és részt vett a háborúból való kiugrást megakadályozni szándékozó Nemzeti Szövetség munkájában. Látható tehát, hogy Bárdossyval együtt valójában egész népünk a vádlottak padjára volt ültetve és elítélve, hiszen a vád egészének hallgatólagos alapja, előfeltevése az volt, hogy Magyarország a II. világháborúban bűnös célért harcolt, és e bűnös célért folytatott háború megkezdésében, illetve folytatásában bűnös Bárdossy. Ámde ebben a háborúban mint harcos, vagy mint a hadsereget a hátországból közvetlenül vagy közvetve támogató szinte az egész nemzet részt vett, tehát abban az esetben, ha a Bárdossy ellen emelt vád helytálló, egész nemzetünk bűnös. Ezért amikor a Bárdossy ellen emelt vádakat vizsgáljuk, a nemzetünk elleni vádakat is szükségképpen mérlegre tesszük.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a Bárdossy ellen eljáró Népbíróság nem volt illetékes Bárdossy fölött ítélkezni. Az 1848. évi III. törvénycikk szerint a vádemelés joga a törvényesen választott népképviseletet illeti meg, és az ítélkezés a törvény rendelkezése szerint életre hívott és működésbe helyezett bíróság feladata. Az erre vonatkozó törvényes rendelkezések érvényét az 1945-ös népbírósági rendelet nem szüntette meg, mégpedig több okból. Egyrészt azért, mert egy rendelet, mint alsóbb rendű jogszabály, nem szüntethet meg törvényt, ami hozzá képest felsőbb rendű jogszabály. Másrészt a népbírósági rendeletet hozó úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása és működése minden jogalapot nélkülözött.

De a Bárdossy ellen emelt vádpontok mindegyike is alaptalan volt.

Ami a jugoszláv-kérdést illeti, a következőket kell szem előtt tartanunk:

A német kormány 1940 őszén azt a kérést intézte a Teleki Pál vezette magyar kormányhoz, hogy Jugoszláviának a Háromhatalmi Egyezménybe való bevonása érdekében teremtsen békülékeny szellemű viszonyt Jugoszláviával. Ennek a német kívánságnak megfelelően jött létre 1940 decemberében Belgrádban a magyar-jugoszláv barátsági szerződés, amelyet Teleki Pál (meggondolatlan) indítványára „örök” barátsági szerződésnek neveztek el (annak ellenére, hogy a diplomáciatörténet nem ismer egyetlen „örökké” érvényes szerződést sem).

Ezt követően 1941 márciusában Jugoszlávia csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez. Alig hogy a jugoszláv miniszterelnök és külügyminiszter erről az aktusról Belgrádba hazatért, a kormányt katonai puccsal megbuktatták, a Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozást semmisnek nyilvánították. Erre a barátságtalan lépésre Németország katonailag reagált: villámháborúban lerohanta Jugoszláviát. Ennek hatására Horvátország elszakadt Jugoszláviától, deklarálta függetlenségét, és ezzel Jugoszlávia jogilag megszűnt létezni. Nem létezett tehát az az állam, amellyel Magyarország barátsági szerződést kötött. Csak ezt követően indultak meg a magyar csapatok Horthy Miklós kormányzó hadparancsára, hogy birtokba vegyék a Délvidéket, amelyet a szerb csapatok előzőleg már kiürítettek. Magyarország tehát nem szegett szerződést, a katonai (teljesen jogos) akció Horthy Miklós parancsára történt, Bárdossy László ezzel kapcsolatban semmilyen bűncselekményt nem követett el.

A szovjet-magyar hadiállapot beálltának előzményei röviden a következők voltak:

1941. június 22-én Molotov szovjet külügyi népbiztos Kristóffy moszkvai magyar nagykövet útján arra kért haladéktalan választ, hogy Magyarország a német-szovjet háborúban semleges kíván-e maradni, vagy sem. A távirat, technikai nehézségek miatt csak június 25-én érkezett meg Budapestre, éppen azon a napon, amikor a Budapest-Kőrösmező közötti vasútvonalat Rahó és Tiszaborkút között a szovjet gépek bombázták. Ezt követően június 26-án a Kassát ért nem-provokállt szovjet bombatámadás, amelynek közel száz magyar halálos áldozata volt. A bombák szakértői vizsgálata azonnal megállapította, hogy leningrádi gyártmányúak. Az kizárt volt, hogy a németek (vagy akár a szlovákok, avagy a románok) zsákmányolt szovjet repülőgépről saját pilótáikkal bombázzanak, mert a június 22-e óta eltelt négy nap alatt idegen pilóták nem lettek volna képesek megtanulni a szovjet gépről történő bombavetés technikáját. El kellett tehát fogadni tényként, hogy a Szovjetunió két ízben is nem-provokált, népjogellenes támadást intézett Magyarország ellen.

A magyar követ moszkvai távirata tehát már megérkezésekor tárgytalan volt. A szovjet külügyi népbiztos a magyar követhez intézett kérdésével nem is akart mást, mint azonnali színvallásra bírni a magyar kormányt, hogy azután a Szovjet is szabad kezet kaphasson Magyarországgal szemben. A szovjet bombázás ezért teljesen beleillett az események menetébe. A bombázás szándékos támadó jellegét nehéz volt kétségbe vonni, hiszen tudvalevő volt, hogy a Szovjetunió igényt tart Kárpátaljára. A támadás a legérzékenyebb pontján érintette a kormányzó lelkialkatát. Számára katonai becsület és bátorság kérdésévé vált, hogy ismételt provokálatlan támadás után Magyarország se maradjon tovább tétlen. Kategorikus formában kijelentette, hogy leviselhetetlen szégyennek tartaná, ha Magyarország még most sem vállalna részt a háborúban.

Mindezek alapján Horthy Miklós elrendelte, hogy a szovjet támadásra válaszul a magyar légierő és szárazföldi hadsereg választámadást intézzen szovjet területen. Neki mint Legfőbb Hadúrnak kétségkívül joga volt erre a lépésre. A kormányzó megbízásából pedig Bárdossy László a Parlamentben bejelentette a Szovjetunió és Magyarország közötti hadiállapot beálltát, amelyet a Parlament megjegyzés nélkül tudomásul vett.

A Bárdossy elleni vádirat „hadüzenetről” beszélt, és Bárdossyt alkotmánysértéssel vádolta, mondván, hogy hadüzenethez az Országgyűlés előzetes hozzájárulása szükséges, Bárdossy pedig kész tények elé állította a törvényhozókat. Ám ez a vád alaptalan, mivel igen lényeges különbség van a hadüzenet és a hadiállapot beálltának megállapítása között. A hadüzenet olyan elhatározás bejelentése, amelyet a másik fél részéről hadicselekmény nem előzött meg. A hadiállapot beálltának megállapítása viszont annak konstatálása, hogy a másik fél ellenséges, háborús cselekményt követett el. Ez utóbbi tehát mentes minden támadó szándéktól. Bárdossy tehát egyáltalán nem követett el alkotmánysértést, amikor – Horthy Miklós kormányzó megbízásából – a Parlamentben a magyar-szovjet hadiállapot beálltát bejelentette. Magyarország éppen úgy nem üzent hadat 1941 júniusában az őt agresszív módon megtámadó szovjetuniónak, mint ahogy nem üzent hadat korábban, 1941 áprilisában a már megszűnt Jugoszláviának.

(Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Horthy Miklóst, aki mint Legfőbb Hadúr mindkét esetben parancsot adott a katonai akcióra, nem nyilvánította bűnösnek a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság, amely különben – több amerikai jogász szerint is – minden jogalap nélküli „linch-bíróság” volt. Hiába, a latin mondás szerint is: „si duo faciunt idem, non est idem” = „ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz”…)

Bárdossy Lászlót a vádirat azért is elmarasztalta, hogy 1941 decemberében Angliával hadiállapotba kerültünk, pedig történelmi tény, hogy nem Magyarország üzent hadat Angliának! Az angol hadüzenetet egy ultimatív hangvételű angol jegyzék előzte meg, amelyben Anglia – egyébként a Szovjetunió erős nyomására – felszólította Magyarországot, hogy vonja vissza csapatait szovjet területről, megadott határidőn belül, és ellenkező esetben kilátásba helyezte a hadüzenetet. Az angol követelés Magyarországgal szemben éppen olyan abszurd volt, mint Anglia 1939. szeptember 3-i jegyzéke, amelyben a gyorsan előrenyomuló német csapatok visszavonását követelte két óra alatt Lengyelország területéről. Sohasem fordult elő ugyanis a világtörténelemben, hogy egy ország egy másik ország fenyegetésének hatására visszarendelte volna győzelmesen előrenyomuló csapatait. Az ilyen visszavonás ugyanis annak a véráldozatnak az elárulását jelentené, amely a győzelmes előrenyomulásnak ára volt. Annál kevésbé tehette meg ezt a magyar hadvezetőség, illetve a magyar kormány, hiszen az intenzív angolszász katonai segítségben és invázióban reménykedő Szovjet hosszú távú támadó szándéka Magyarország ellen 1941 decemberében éppen úgy fennállt, mint 1941 júniusában. Ezért nem volt választás: Bárdossy László a Parlamentben bejelentette: az angol kormány elhatározását tudomásul vesszük. A bejelentést a Parlament tudomásul vette. Bárdossy részéről alkotmánysértésről szó sem lehetett!

1941. december elején, a japán-amerikai konfliktus kirobbanása után, Németország a Háromhatalmi Egyezményben vállalt szolidaritás szellemében hadat üzent az Egyesült Államoknak. Mivel Teleki Pál miniszterelnöksége alatt, 1940 novemberében Magyarország is csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez (amely különben agresszív, támadó szándéknyilatkozatot nem tartalmazott, hanem lényegében a Hármashatalmak élettereit különítette el egymástól), valamilyen formában Magyarországnak is deklarálnia kellett a szolidaritását a tengelyhatalmakkal, a beállott (Magyarország szándékától független) helyzetre való tekintettel. Ezért a Bárdossy László által vezetett m. kir. kormány 1941. december 12-én deklarációt bocsátott ki, amelyben nem üzent hadat az Egyesült Államoknak, hanem a Háromhatalmi Egyezményhez történt csatlakozással vállalt kötelezettség alapján szolidárisnak vallotta magát Németországgal és Olaszországgal, majd erre vonatkozó nyilatkozatát úgy értelmezte, hogy a háborús állapot, amely a német és olasz kormány álláspontja szerint az Egyesült Államok ellenséges haditényei folytán következett be, Magyarországgal szemben is fennáll, mégpedig a magyar kormány akaratán kívül fekvő okokból. Ez utóbbi nyomatékozása végett különös gondot fordított a magyar kormány annak dokumentálására, hogy Magyarországnak az Egyesült Államokkal szemben nincs vitája, közöttük nincsen ellentét. 1941. december 12-én tehát Magyarország éppen úgy csak a hadiállapot beálltát deklarálta az Egyesült Államok részéről, mint ahogy tette ezt 1941 júniusában, amikor megállapította, hogy a szovjet támadás következtében a Szovjetunió és Magyarország között a hadiállapot (Magyarország szándékán kívüli okokból) beállt. Hadüzenetről (tehát Magyarország részéről kezdeményezett háborús szándék bejelentéséről) egyik esetben sem volt szó!

Azt, hogy az 1941. december 12-i magyar szolidaritási deklarációt az Egyesült Államok sem értelmezte hadüzenetként, kitűnt abból, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa 1942. június 5-én hadat üzent Magyarországnak. Ez teljesen felesleges, abszurd lépés lett volna, ha a fél évvel korábbi magyar deklaráció amerikai értelmezés szerint hadüzenet volt!

Bárdossy László tehát 1941. december 12-én sem követett el alkotmánysértést és háborús bűncselekményt. Magyarország, önhibáján kívül, elsősorban geográfiai helyzete folytán lett hadviselő állam a II. világháború alatt. Nem a német hadicélokért küzdött, hanem a német szövetséges oldalán a saját céljaiért (a bécsi döntés által visszakapott területek megtartásáért és a bolsevizmus távoltartásáért) ragadott fegyvert. E két hadicél egyike sem kifogásolható erkölcsi szempontból, sőt a mindenkori magyar kormány erkölcsi kötelessége volt, hogy a lehetőségekhez mérten mindent megtegyen a magyar föld védelméért, és tartsa távol határainktól a magyar életet, sőt az egész keresztény Európát erkölcsi-anyagi-szellemi pusztulással fenyegető bolsevizmust. Legkésőbb pedig 1943. december 2-án, a teheráni konferencia zárónyilatkozatának kiadása után nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország szovjet-angolszász megegyezés alapján szovjet érdekszférába került, és a háborúból való kilépés az öngyilkossággal egyenlő, mert feltétel nélküli megadás elve értelmében ez Magyarország kiszolgáltatását jelenti a Szovjet kénye-kedvének. Ezért Bárdossy László azzal sem követett el bűnt, hogy az akaratunk ellen ránk kényszerített háborúban való kitartás érdekében mondott beszédeket, és a Nemzetközi Szövetség tagjaként mindent elkövetett képviselőtársaival együtt 1944-ben, hogy Magyarországnak a Parlament hozzájárulása nélküli, tehát alkotmánysértő fegyverszünetét megakadályozza. Teljes jogi abszurdum egy alkotmánysértés megakadályozását bűncselekménynek tekinteni – utólagos (és utólagosan is jogi alap nélkül hozott) „törvények” alapján!

Akik Bárdossy Lászlót mindezek ellenére bűnösnek tartják, azok a magyar népet is bűnösnek szokták tartani II. világháborús szerepe miatt. A mondottak alapján azonban nemcsak Bárdossy, de a magyar nép ártatlansága is nyilvánvaló. – Jellemző különben, hogy a magyar népet „kollektív bűnösséggel” vádolók általában ugyanazok a személyek, akik más vonatkozásban tagadják a bűn fogalmát, és a bűntudatot károsnak, neurotizáló tényezőnek hirdetik. A specifikus erkölcsi rend, és vele együtt a bűn fogalmának tagadása természetes és logikus következménye az ilyen személyek által (nyíltan vagy hallgatólagosan) vallott materializmusnak, s mint ilyen, feltétlenül téves vélemény, hiszen pusztán filozófiai alapon is igazolható a világot teremtő Isten létezése, amiből következik, hogy az ember, aki teremtmény, feltétlen engedelmességgel tartozik Isten iránt, és e kötelezettség megszegése erkölcsi rosszat, bűnt jelent. Azonban feltétlen ellentmondás és képmutatás egyfelől a bűntudat ellen hadakozni, másfelől mindent elkövetni annak érdekében, hogy egy egész nép kollektív bűntudatot érezzen, nem is a maga cselekedeteiért, hanem azért, hogy nagyszülei, dédszülei az ősi magyar hagyományokat követve nem árulók, hanem hősök voltak. Amikor tehát Bárdossy László háborús szerepét elemezve ártatlanságát hangoztatjuk, az egész magyar nép becsületét is védjük!

Bárdossy László a Népbíróságok Országos Tanács előtt utolsó szó jogán tett felszólalását 1945. december 5-én ezekkel a szavakkal fejezte be:

„A Népbíróság (…) elveheti az életemet is – kettőhöz nem nyúlhat hozzá, kettőtől nem foszthat meg –: nyugodt lelkiismeretemtől és ízig-vérig magyar mivoltomtól!”

Bárdossy László minden egyes tettéért bátran és tiszta lelkiismerettel vállalta a felelősséget. Nem hárította másra gyáván a felelősséget, lojalitásból még Horthy Miklós kormányzó felelősségét sem érintette. De bűnös nem volt, mert a korabeli magyar törvények és a saját lelkiismerete szerint cselekedett. Reméljük, lesz olyan magyar bíróság is, amely az isteni és emberi igazságosság követelményeinek megfelelően bátran és egyértelműen kimondja: