Hölgyolvasóimnak szántam a régi női divatról szóló jelen mesélgetésemet! Nem a földi gyönyöröket ígérő asszonyi mosoly, sem szívet járó mélységes leánytekintet ellenállhatatlansága vesztegetett meg, hanem kutatásaim közvetlen tapasztalata bíztatja tollamat arra a még soha nem hangozott kijelentésre: „Hogy a nő a világ legállhatatosabb teremtése!” Mert hát minden megváltozott az ezredévek forgatagában, csak a földet taposó legbájosabb teremtmények ölelkeztek örök időkre össze, bensőjükből kisugárzó hiúsággal, melynek elpusztíthatatlan rugója a tetszeni vágyás! A múlt század végén történt – a vénasszonyok nyarának egyik délutánján –,a sírásó csákány vörös homokkőből faragott szarkofágra akadt. A leemelt sírtető nyílásán bepiroslott az őszi alkonyat búcsúzkodó sugara, amikor leereszkedtem a másfélöles mélységbe. Ott pihent Veturia asszony – a római Centirio hitvesének – selyem szövetbe burkolt földi maradványai. A félszázad év alatt feltárt sok ezer sírból egy sem markolt úgy bele képzeletem világába, mint az aranyékszer pompájában csillogó katonaparancsnok hitvesének teteme. Fehérlő koponyája körül öt aranyhajtű, harminckétpillangós aranynyakék és áttört művű függők ragyogtak. Nevét – keskenyvágású kezén ékeskedő – tömör aranygyűrű vésett betűi örökítették meg. Hogy asszonyvirágában búcsúzkodott el Veturia a földi élettől, arról nemcsak gyöngyfényű, hiánytalan fogsorai tanúskodtak, de a szarkofág sarkaiban gubbasztó karcsúnyakú üvegecskék, pirosmázas «Terra Sigilata» tégelyek és bögrécskék is. Nem hiányzott az illatos olaj- és kenőcstartó edénykék társaságából még az archalványító, sáfrányos csésze, sőt a mai szájpirosító «Ruge» ősanyja,a festékes tégely sem. Mintha csak a kacérkodásnak élő rokokó-asszony rejtette volna el – másfélezer évvel később – csipkefodros pipereasztalát Veturia szarkofágjába.

Kell-e fényesebb bizonyítéka az asszonyi állhatatosságnak! A lelki örökségként – ezredéveken anyáról-leányra – átszállt szépségápolás folytatólagosságának. De a tetszeni vágyás szívet melengető gondolata talán csak azért öröklődött át az utókorra, hogy vak eszköze legyen a női szeszélynek…

Rég elmúlt századokban annyira szabályozták a divatot, hogy polgári embernek világért sem volt szabad olyan ruhában mutatkoznia, mint nemes úrnak és még most is meg van egy kassai főbíró rendelete, amely pellengérre való állítással fenyegeti azt a polgári asszony személyt, „aki még egyszer utánozni meri Keczer várkapitány uram kisasszony leányainak a módiját.”

A XV. és XVI. században nagy szigorúsággal öltöztek a magyar úri asszonyok. A török járom korának várkisasszonyai illatos virágvizekben fürösztötték állig gombolt ujjatlan kabátfélébe – a hacukába –  bújtatott leánytestüket,amely télen prémmel volt beszegve. A gyöngyös pártával fellépett vállfodros ingek, bársonyos pruszlikok adtak alkalmat először nagyasszonyainknak hamvas nyakuk fitogtatására. A kivágott derekak 1630 táján kezdtek nálunk divatozni. 1625-ben Kemény János még nagy megbotránkozással emlékezik meg egy hölgyről, a kit Sziléziában, Troppau városában látott, és a ki dekoltált ruhát viselt: »Az nyaka és még sokkal lejebb is egészen mez nélkül vala és tsodálám jó nevelésü asszonyi Személly, hogy botsájthattya iggy sibvásárra ketseit« írja Kemény az említett nőről, aki Golovin grófné, egy galíciai nagybirtokos neje volt.

1686-ban már nálunk is általánossá vált a kivágott ruha divata. »Némelly ifj’asszony annyira viszi, hogy rossz rájuk nézni«, mondja Apor Péter püspök naplójegyzeteiben, egyik Bethlen leány lakodalmáról emlékezve.

A XVI. század vége felé, és a XVII. században mind nagyobb tért kezd foglalni a divat. A hacukát kiszorítja a gyöngyös, drágaköves derék, és a hölgyek oly pazarlást kezdenek, hogy a Szent-Léleken, Erdélyben birtokos Tarnóczy Sebestyén, 1628-ban ezer dénárért hozatott nejének egy főkötőt, amelyen az aranysávok és a csipkedíszek mind valódiak voltak./ Itt megjegyzendő, hogy egy »talpas« gyalogos katona havi zsoldja két dénár volt!/ A vőlegények is nagyon gazdag ajándékokkal kedveskedtek jegyeseiknek. Így 1612-ben, Illésházy Gábor csupa gyémántokból való nyakéket adott mátkájának.

A XVII. században minden várúrnak külön udvari szabója volt, aki a vár egy külön helyiségében dolgozott, nem ritkán öt-hat legénnyel; mert a csatlósoknak, darabantoknak és más cselédféléknek is p varrta a ruhát. Erre vall egy lap Thurzó Szaniszló galygóci várának főgazdájától, aki beírta a költségjegyzékbe, hogy: »két nagy vég karassia posztót és egy vég rása posztót szolgáltattam ki Sántha Nagy Pál udvari szabónak. Die martii 18. anno 1603.«

A hölgyek régen letűnt századokban selyemből és bársonyból való kesztyűket viseltek s mikor lehúzták, rendesen a legyező mellé helyezték. Voltak legyezők, a melyek kettényíltak s mintegy tokot képeztek a kesztyű számára. Mikor Rákóczy Ferenc Bécs-Újhelyen volt fogságban, nővére Rákóczy Júlia, Aspremont császári tábornok neje, egy ilyen legyezőbe helyezett kesztyűbe rejtett cédulán írta meg hesseni Amáliának, hogy Montecuccoli szabadságot adott Lehmann cornetnak s hogy az már el is indult a fejedelem megszabadítására. A bőrkesztyűk csak később jöttek divatba és legjobbat Berlinben készítették. Innen hozott huszonnégy pár remek kesztyűt Hadik András generális a berlini sarc alkalmából Mária Teréziának, amely ajándék valóságos kincset képviselt akkor.

A magyar nők hajviselete századokon keresztül nagyon keveset változott. Az asszonyok főkötőt, a leányok úgynevezett gyöngyös-pártát viseltek. Annyiban állt a különbség, hogy a Corvin Mátyás-korabeli füles-főkötőt, amely a füleket s majdnem a fél arcot is eltakarta, olyanok váltották föl, amelyek az arcot és füleket szabadon hagyták.

A XVII. században nagyon divatozott a hajat valódi gyöngy-füzérekbe fonva viselni, mint ez Zrínyi Ilona arcképein is látható. Később a kuruc időkben a férfiak is befonták hajukat és gyöngyökkel csavargatták körül. Ez a frizura okozta, hogy Tisza Ilona sokáig nem tudta, hogy férjének, Ocskay Lászlónak, csupán egy füle van. A század második felében, a XVIII. század elejéig a leányok már szilvához hasonló, tojásdad sütővassal égették a hajukat, melyet halántékuknál rövidre vágtak.

Az 1715-iki pozsonyi országgyűlés alkalmával gróf Harrach főudvarmesternél fényes bálra készülődtek az ott egybegyűlt Rendek. Egy bernátfalvi Bernáth kisasszony, aki szintén hivatalos volt a bálra, éppen haját égette és elkészülvén a fürtökkel, félretette a serpenyőt, amelyben tűz égett. öltözködés közben azonban megfeledkezett róla, közel ment a serpenyőhöz, a tűz ruhájába kapott, és oly kínos égési sebeket szenvedett, hogy bele is halt: …„Meg volnának, de a Bernáth Lean’ka, annyiunk kedves atyafiának szerencsétlen esete nagyon elkedvetlenített…« írja haza levelében Okolitsányi Pál.

Mária Terézia uralkodásának idején a viselet mindjobban kivetkőzött nemzeties jellegéből. A férfiak ugyan még zsinóros magyar nadrágot, bojtos csizmát, de már csipkés előinget, úgynevezett zsabót hordanak, és divatba jön a púderos, copfos hajviselet, a nem régen még rendkívül divatos, de már meglehetősen hanyatló smocking alakjához leginkább hasonló, lefelé kanyarított dolmány, amit csúfságból kancamentének neveztek. A nők irtózatos széles, abroncsszoknyákat viseltek, két oldalt fölcsíptetve, ez volt a puffandli. Elől négyszögletesre vágták ki a ruhákat, aztán nagy divatba jött a fisü. Ez meg egy széles patyolatkendő volt a hónalj alatt áthúzva, és a derékon megkötve.

A la dauphinenak nevezték Bécsben, mert Mária Antoinette főhercegnő akkor viselte legelőször, mikor mint francia trónörökös jegyesét mutatták be a bécsi udvarnál. Utána mindjárt egy Clam-Gallas grófnő jelent meg ilyen fisűvel egy színházi díszelőadáson.

1790-ben, miután II. József császár kiadta híres Rescriptumait s a koronát visszahozták Budára, a francia és német divatnak egyszeriben vége lett. Fájdalom azonban, csak szalmaláng volt ez, s nemsokára ismét idegen divatok után öltözködtek nálunk.

1796-ban a francia forradalom divatja hódított leginkább. A nők elvetették a hajport, csipkét, puffándlit és a sok fesétkes dobozt. A nők görög jelmezbe öltöztek, rövidre nyírták hajukat és a fejet vékony aranylánc ékítette, csillaggal vagy félholddal a homlok közepén. Általában kedvelték a mythologikus kosztümöket és Párizsban annyira vitték a természet hajhászását, hogy még cipőt sem hordtak, csak szandált. Lange, a híres francia művésznő, szandál helyett széles selyempántlikába csavargatta lábait és míg ez a divat tartott, csak kocsin járt, mert meztelen talpai nem bírták a gyaloglást.

A direktórium divatját a férfi-világ is átvette, majd gyorsan követte ezt feszes, szűk nadrág, magas csizmával, a fényes, fekete, magas kravátli és a frakk, amelyet dupla sor gombbal, irtózatos magas gallérral és áthajtható leffentyűkkel készítettek. Így öltöztek még a gyermekek is, amint ez látható abból a korból maradt családi képeken.

A bécsi kongresszus idejében a kék szövetű, aranygombos frakk és a nanking-nadrág volt divatos. A Werther öltözete. A hölgyek már ekkor az úgynevezett empire-divatot vették fel, mely kissé emlékeztetett a görög tunikákra.

Nagyban ünnepelték a század elején Károly főherceget, az asperni győzőt, és divat volt, hogy az osztrák és magyar arisztokrácia hölgyei, az asperni diadal emlékére készült keszkenőket hordtak.

Azsúr-szegélyű, színes selyemmel hímzett zsebkendők voltak ezek, a belső oldalán következő színes nyomású mondással: Die Töchter Teutschlands tragen Karl Deine Siegeszeichen, denn nichts in unsern Tagen kann dieser Zierde gleichen. (Magyarul: Németország leányai, Károly, a te győzelmi jelvényeidet viselik, mert napjainkban semmi sincs, ami e díszhez hasonló volna.) Az első ilyen zsebkendőt Magyarországon Grassalkovich Erzsébet hercegnő, később Eszterházy grófné kapta.

A húszas évek elején a divat egyszerre hadat üzent az empire-stilnek. Rövid, csupa fodorral, dudorral készült ruhák mutatkoznak, széles szalmakalapok, tömérdek virággal, szalaggal és a fejet köröskörül fürtök veszik körül. Epedő fürtök, „Schmachtlocken” – mint ahogy akkor nevezték.

A férfiak ragaszkodnak a frakkhoz, a selyem hengerkalap általános viselet lett és kezdett föltűnni a pantalló. Az első pantallókon nyílás volt a lábfej számára, ott dugták ki ugyanis, és fénymázas, sarkantyús cipőt hordtak hozzá. A frakkot a harmincas években kezdi kiszorítani a Gehrock, a mai redingot őse. Az első, olajszínű Gehrockkot Széchenyi István mutatta be Budapesten 1829-ben, és ezt a Gehrockkot Eisele készítette, Bécsnek akkori leghíresebb szabója, az Eisele és Gunckel cég főnöke. Széchenyi után mindjárt fölkapták a fiatal mágnások, s két, akkor Budapesten legelegánsabbnak tartott nemes ifjú, Beniczky Adolf és roffi Borbély Mihály. Miután így mutatkoztak a kóji Komáromy Györgyné szalonjában, aki abban az időben a főváros egyik legnagyobb házát tartotta, egy hét múlva a sok Gehrocktól hemzsegett Budapest.

 Darnay Kálmán így ír az egymást követő korok ruházatáról: ... A rejtettebb női bájakat a rokokókor divatjának kilengései szállították a piacra Az asszonyi tetszelgés hullámai a szélsőségek birodalmának partjait nyaldosta a legrégibb idők óta. A női epekedés pedig mindig az ellentétek utáni sóhajtozásban merült ki. Így követte a női kebleket fitogtató rokokókor divatját, a mindent selyem alá rejtő «empire» asszonyok ruházkodása, melynek ingerét a testhez simuló – derékkal egybeszabott – szoknyák külső vonalai váltották ki. A biedermeier-kor ízlésének szülőanyja a francia háború után reánk szakadt nyomorúság volt. Az asszonyszobákból eltűntek a barokk- és rokokó-díszes bútorokat felváltó szfinksz-oszlopos empire-bútorok is. A karcsútestű bronzveretes karosszékeket tömör ívhajlású, egyszerű ülőkék váltották fel. De a lefokozott bútorigényektől mégsem duzzadhattak meg a táblabíró-zsebek. Megcsapolta azokat az évről-évre váltakozó asszonyi ruházkodás szeszélye.A rokokókor divatját 1801-ben nyakigérő, rózsaszínderekú fehérruhák váltják fel. A kecsesen felfogott «pavot» rokolyák alól kivágott piroscipőcskék villantak elő. 1804-ben , a «Capot anglaise» feltűnésével újra kiszabadultak ruhazárkájukból a női keblek. A nyakról lecsúszott kávébarna testfedők uszályossá hosszabbodtak. A francia háború dühöngése közepett, 1811-ben, Párizs asszonyai úgy eltemetkeztek kékkockás «Spencerjükbe», hogy csak szemük vágása villant ki a fülöket elfedő kalap alól. 1813-ban a szövetfelöltőben, strucctollas harcisisakokban ékeskedtek divathölgyeink. A lipcsei világcsata után, 1815-ben pedig nefelejcs-virágos kék «Robe»-k divatoztak. Egy évvel később ezt váltja fel a reverenda-szabású lila karakosok (Carreaux ecossais) viselete. A fekete-fehér Spencer-ek a haldokló «empire-kor» utolsó kilengéseként 1817-ben kerültek el a nemesi kúriák nagyasszonyaihoz. A női kecsességet eltaposó biedermeier-viselet divatja, a halcsontos derekú Robe de levantinek-kel 1820-ban lépett életbe. Az évről-évre kiszélesedő, «abroncsos verdigály»-ruhák 1826-ban felkapott sakktáblásrajzú szoknyával vetekedik a csirkeborítók tácsértosságával. A női ruházkodás szeszélye 1829-ben aratja divatját, a cikkcakkos szegélyű, «Palmyra»-szabású, sárga rokolyával; melyhez hullámfodros dereket, három-«puffos» ujjakat viseltek. Hajfürtös fejük ékesítésére pedig szalagcsokros, szélesperemű /«Chapeau de paille de riz»/ florentini-kalapot biggyesztettek.

A ruházkodás szeszélye volt a hőmérője a női viselkedésnek is. A rokokókor nagyasszonyainak ajkáról, arcpirulás nélkül perdült le a sikamlós szó. A fakuló magyar empire táblabíró-kisasszonyainak ábrándos sóhajtozásai kísérték Kisfaludy kesergő szerelmének verses sorait. Annál ceremóniásabb társalgási modor ölelkezett össze a császárváros szokásait majmoló biedermeier-divattal. Nagyapám mesélgetéseiből elevenednek meg előttem a harmincas évek halcsontos derekú kisasszonyai. Akiknek «prüsszentésére» hajbókolva így szólalt meg a patvarista táncosuk: «Ihre Schönheit hat sich genigt!» Melyre a fületövéig piruló táblabírókisasszony szertartásos hajlongással válaszolt: «Ihre Hölflichkeit hat sich gezeigt!» A német szóval harcban álló fiatalság pedig hazai nyelvünkön így zengte el udvariaskodását:

Szépsége meghajolt!

Udvariassága megmutatkozott!«

 

A divat minden időben nagy befolyással volt az iparra és a kultúrára, s minden időben voltak – még a kommunista diktatúrák alatt is – akik valóságos oltárt emeltek neki. Így nálunk is köztudomású dolog volt, hogy Csernovits Péternek, a dúsgazdag dél-magyarországi nábobnak, háromszázhatvanöt nadrágja, Batthyány Artúrnénak minden ruhájához hasonló színű ékszergarnitúrája, egyik Szentiványinénak pedig háromszázhatvanöt toiletteje volt, úgy, hogy az év minden napjára esett egy ruha. Még régebben, a XIX. század elején, rendkívüli fényűzést vitt Szápáryné, Gaisrück Klementina grófnő, akinek nem kevesebb, mint háromezer darab csipke-zsebkendője volt, ugyancsak remek ruhatára volt Eszterházyné, Metternich Leopoldina hercegnőnek, akit, mikor 1820-ban meghalt, hónapokig gyászoltak a bécsi divatárusok, mert egy év alatt egymaga több hasznot hajtott nekik, mint mások évtizedeken át.

Az ezerkilencszázharmincas évektől kezdve is többféle változásokon ment még keresztül a divat, de kivéve az 1861-diki rövid alkotmány idején dívott magyar viseletet, mi is az európai divattal haladtunk egy csapáson s mindmáig elfogadjuk a kozmopolita divatot, amely egyforma Bécsben, Londonban, a párizsi Caffé Madridban, meg a budapesti Abbázia kávéházban és San Franciscóban.

 

 

 

Források: Darnay Kálmán: A biedermeier-skatulya, Gróf Vay Sándor: A magyar divat történetéhez.