A nyár tarló
szántás lett őszre,
s most a magas hó
szépen betetőzte.

 

Most a hulló hó
gyűlik egyre nőve,
már csak a kóró
látszik ki belőle,

meg én, ki a hulló
pihékre dőlve
lépek, s érzem, úgy jó
hogy e terítőre

ahogy a sok hernyó
frissiben megszőtte,
lábom lép – hasonló
soha még előtte.

 

S figyelni is oly jó
pár lépést előre,
a hóból kibomló
fára s messzebb tőle;

ott már az úton ló,
asszonyok kendője,
szállnak, mint a holló,
talán esküvőre.

 

Előttem a tarló
tiszta, szűz mezője –
lám csak úgy nyitasz, hó,
ajtót a jövőbe,

hogy léptenkint apró
öröm, remény jön be;
ne lássam gyanakvó
szemmel jó előre

s így lépjek, míg hullsz, hó,
mitse félve tőle,
magam járta útról
be a temetőbe.