Elmult az éjszaka, - s nem mult el  setét;
A földre szegzi még zordon tekintetét
  E lomha rém, amint hátrálva távozik;
A nappal oly rövid! nincs ékes hajnala,
S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana.
  Megint csillagtalan, vak éjjé változik.

 

A reggel s ébredés óráin nincs öröm!
Minden bizonytalan s torz, - által a ködön;
  Téves, csalárd az út homályban, éjszakán;
Ki vándorol s a jó irányt nem véti el,
A széljárásra néz, s mikor támad: figyel,
  S megy ama jó vezér, a szív őrszózatán.

 

A föld békén pihen. - De arca, keble hűlt...
Az élet főoka: a meleg elrepűlt;
  Ah síri álom ez, s nem érzett nyúgalom!
Nem az, melyben félig viraszt az öntudat,
S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat,
  A szív dobog s foly a lélekzet szabadon.

 

Lelkünk ohajt fénylőt, mozgalmast, hangzatost;
De homály, dermedés, némultság bántja most!
  Magába zárkozik, beteg s boldogtalan...
Felkél a gondolat s gyorsan kerűlve meg
- Mint a tért a galamb, - világot, életet:
  Szomorún tér haza, mert a táj lombtalan.

 

Dicső mennyboltozat kéklő végetlene!
Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene!
  Eltűnt...! kopár a föld, borús az égi
Pára s felleg között bujkál a sárga nap,
Siet, hogy a határt elérje hamarabb,
  Mint egy koronáját vesztett futó király.

 

De, - nem járnak fent e sötétlő fellegek, -
A sűrü köd csak az ember körűl lebeg,
  Mig téged, menny Ura! világosság ölel...
A mindenségnek a létellel ezt adád...!
- Mért köti bé a föld homállyal önmagát,
  Mint a bogár, amely vesztéhez áll közel!

 

Mily némaság s halál! Oh, alkotó Erő!
Ki, hogy dicsőitsen, hozál mindent elő.
  Mikép mivelje azt a néma s aki holt?
Bocsásd ki lelkedet. s ég, föld újjá leszen.
Melegség habzik át a dermedt szíveken,
S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold.

 

Tekints ránk s óvj, nehogy télnek s éjnek frigye
Szivünk hideg, sötét levertségig vigye!
  S legyünk kétség miatt széltől hányott pehely:
Te másaid vagyunk, - de mégis földi por,
Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor...
  Küzd mellettünk tehát, s perlőinkkel perelj!

 

Te, aki e roppant világot alkotád,
S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád:
  Erős vagy, hogy teremts új földet, új eget...!
Amelyen nem leend a kép ily változó,
Megszégyenűl s romol az új előtt az ó; -
- E nagy megújulás, melyért lelkünk eped!

 

Van is reményünk a boldog tavasz felől,
Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:
  Ah, lelkünk sejti már távol s titkos neszét...
Hadd légyen hát fagyos, setét a láthatár,
S orcánkat a metsző vihar csapkodja bár;
  Mi még erősebben fogjuk egymás kezét!