Taknyos január volt. Reggelenként tapadós ködökre ébredtünk, napközben a borongó égből nedvesség szitált, amitől felpüffedt rajtunk az egyenruha, és a nyirkosságtól libabőrösen bármerre ténferegtünk, mindenütt sár, pára és nyúlós hideg emlékeztetett rá, hogy nem tud végre férfias tél lenni! - az egész világ mintha valami rosszul megfagyott, óriási tál kocsonya latyakjába merült volna el. Öreg laktanyánk épülettömbjein megfeketedett az ázott vakolat, az ablakok bedagadtak a keretbe, és tenyéréllel törölgettük üvegükről a homályt, ha le akartunk lesni a mélyben kucorgó udvarra.

Egy kedvetlen hajnalon, azt nézegetve, hogy elinduljunk-e ilyen cuppogó időben reggeliért, az őrszoba gyanús nyüzsgését vettem észre. Odaintettem Pálinkás tizedest - ráunva a határon az aknaszedésre, minapában jelentkezett nálam, az írnoknál maródinak -, akivel ketten tengődtünk odabent az aknászok körletében.

Az utcafront épületébe vágott kapubejárón sárral telifröcskölt Pobeda csúszott be az udvarra; a felsorakozott őrség előtt kis ideig a hosszú útról érkező kocsik szokásos mozdulatlanságába dermedt, aztán ajtajai kicsapódtak - odafentről úgy láttuk, mintha bogárszárnyait kifeszítve fölrepülni készülne -, és három elmacskásodott lábú tiszt kecmergett elő. Teliarany vállapjuk kankalinsárga, csizmájuk bokszosan fénylett, és tányérsapkájuk feszes teteje is arról árulkodott, hogy Pestről jöttek. Messziről fölismertük az ilyen hivatalban megkímélt egyenruhákat, melyek nem a határszélen nyűvődtek el.

- Mit szólsz hozzájuk? - kérdeztem.

- Mennyből az angyal - pislogott le rájuk Pálinkás, és sárgás arca elborult. - Ebből pattogás lesz. Teatyaisten! Ismerjük, milyen az, ha mennyből az angyal lejön hozzátok.

- Talán mégse angyalok - helyesbítettem. - Háromkirályok.

- Jó, háromkirályok. És akkor mi van?

- Rovancsolás lesz, általános leltár. Gatyáknak, aknáknak, golyóbisoknak egyenként való átszámolgatása.

A tizedes utálkozva rázta meg a fejét.

- Nem, kispajtás. Ezeknek nincs fegyverolaj szaguk. Finom górék. Fehér kezűek, kiborotváltak, és arcszesz van a pofájukon. Fogadjunk!

- Politikaiak?

- Olyanfélék. Nézd azokat a disznóbőr táskákat!

- De nincsenek degeszre tömve. Talán mégse lelkigyakorlatot jöttek tartani.

- Az a legrosszabb, ha nem is ők osszák ki a brosúrát, amit majd tudni kell, hanem tudnod kéne, amit nem tudhatsz. - Lapos ujjaival megnyomogatta a gyomrát. - Csavarognak a beleim.

Én örök optimistaként leszóltam.

- A tegnapi vinkótól másnapos vagy, undok és gyanakvó. Ezek azért is a háromkirályok. Plecsniket hoznak, mirhát és balzsamot, és mindenkinek cvikipuszit osztanak. Menjünk reggelizni.

Pálinkás visszahúzódott az ablakból.

- Majd ha eltűnnek a parancsnoki épületben. De még akkor is kockázatos kimozdulnunk. - Varjúszemét rám szegezte, sárga arca megfeszült. - Nem kell a szemük elé kerülni. Hallgass rám, kispajtás! A francba avval a reggelivel. Amint csak lehet, tűnjünk el innen, nyomás a többiek után, ki a prérire!

Mégiscsak elcaplattunk reggeliért. Ezért, amire szedelőzködni kezdtünk, a kaput bezárták, a laktanyából egy lélek se távozhatott. Összetartás - ez a hivatalos elnevezése az ilyen kibaszásnak.

Délben a megszeppent ebédelők suttogva adták tovább: nyilvános hadbírósági tárgyalás lesz. Elrettentésünkre. A mosogatóban félig teli csajkákat lötyböltünk ki, a lefolyó is étvágytalanul nyelte el a zsírkarikás levest. A második fogást már készségesen öntöttük ki az ordítozó ügyeletesek sürgetésére; hátunk mögött rakták össze az asztalokat, és a sarokba halmozták a székeket.

Délután mindenkit összetereltek, a vécéket is kikutatták, senki se hiányozhatott. Az ebédlőben századokba sorakozva dermedezett az egész laktanya, és megbabonázva meredt egy kopár asztalra, a bírósági pulpitusra.

Bevonult a három pesti tiszt, és helyet foglalt az asztal mögött. Táskájukból iratokat pakoltak szét. A hadbíró intett, és bevezettek egy megbilincselt híradóst. A terem sóhajtott, ennyi volt a meglepetés. És máris lemondtunk róla, mert egyedül ült egy sárga széken, háta mögött két fegyveressel.

Maronnayval ismertették a vádiratot. Külföldi kémszervezettel fenntartott rádiós kapcsolat, adatszolgáltatás, katonai eskü megszegése - kopogtak a vádak. - Bűnösnek vallja magát? - Nem - lehelte Maronnay -, az úgy volt, hogy... - Csak a kérdésre feleljen - intette le a bíró -, lesz még rá módja, hogy védekezzen, de a beismerő vallomást mérlegelné a bíróság. Nincs mit beismernie, rázta fejét a vádlott.

Piros arcú, fiatal ügyész pattant fel tettre készen és - nekünk szólóan, de látszólag a bíróságnak magyarázva - kiselőadást tartott az elvetemült imperialista kémszervezetek kémkedési technikájáról. Nem nagy titkokat akarnak kitudni. Dehogyis! A klasszikus kémkedés ideje lejárt. Apróságokat, adatok tömegét gyűjtik be, és számítógépekkel folyik a kiértékelés. Például: megfigyeltetik a városban mozgó katonákat, hány közülük a szakszolgálatos, hányan kapnak kimenőt, és a hadsereg fegyvernemeinek ismeretében az arányokból számítják ki a valóságos állományt, a technikával való ellátottságot, ésígytovább, ha tehát valamelyikünk, tegyük fel, csak meggondolatlanságból elárul bármi apróságot egy ismeretlennek - akár egy másik egyenruhásnak -, esetleg kémkedéshez nyújt segítséget. Világos? Persze, hogy világos. Aki az érverésedet tapintja, a szívedet fogja a markába. Világos? Persze hogy világos.

Alkonyatkor felfüggesztették a tárgyalást. Vacsorára visszarendezték az ebédlőt, de bágyadtan csörögtek a kanalak a babgulyásban.

- Teatyaisten - nyögte este Pálinkás, az ágyán ülve -, ahogy azt a Csinosjankót hallgattam, az ügyészt, eszembe jutott, hogy teatyaisten, én is főfőkém vagyok.

- Ne marhulj.

- De igen, kispajtás. Mert amikor odahaza voltam, és sutyiban leböktük azt a keshedt disznót, amire nem adtak vágási engedélyt, az öregemnek meg a komájának, úgy bor mellett, mi mindent kifecsegtem! Ha belegondolok, teatyaisten...

- Miről dumáltál? Az aknazárról a határon?

- Arról nem - ingatta a fejét -, azt hitték volna, hazudok. De ugye, beszélget az emberfia. Azért van a disznótor. Teatyaisten! Az öregek, tudod, Isonzó meg Doberdó, harminchatos vegyesezred, ármebatájlunk és mannlicher puska, mondják a magukét. Hát nem ülhetsz köztük kukán, és kérdezik is, hogy: hát te meg? nektek van-e rohamkésetek? meg nyakba akasztható dögcédulátok? Valamit nyögni kell. - Pálinkás a fejét fogta. - Csinosjankó nekem is nyakamba tenné a kötelet, ha tudná, hogy felvágtam a dobtáras géppisztollyal.

Másnap az ügyész papírfecniket lobogtatott, és bizonyítékként letette a bíróság elé. A vádlott hívójelét fogta a központi ügyelet, bemérték, és így került kézre. Hilda - ez a hívójel szállt az éterbe. Kezdte is kopogni az asztalon: titititi - titi - titátiti...

- Vádlott, feleljen, leadta ezt a hívójelet? - tette fel diadalmasan a kérdést.

A híradós szőke feje lecsuklott.

- Ez nem hívójel, hanem...

- Szóval leadta! A beismerést kérem jegyzőkönyvbe foglalni.

- Tiltakozom! Ez nem hívójel.

A bíróság kegyes volt, meghallgatta a magyarázkodást: Hilda az édesanyja neve, aki egyedül nevelte, zongoraórákat adott, abból éltek.

- Na, ne mondja - gúnyolódott Csinosjankó. - Miközben egy budai villában laktak?

- Villarészben - felelte váratlanul csengő hangon a vádlott. - De nagy szegénységben, tessék elhinni, mert a vagyonból nekünk semmi se jutott.

Húsz évig pereskedtek valami földhaszonbérlet és malomrész tulajdonjogáért, amit negyvennyolcban végre nekik ítélt a bíróság; és ezért lettek azon nyomban kuláknak nyilvánítva. Maronnay Dezsőt sorozás után a muszosokhoz vitték, mint megbízhatatlant, építkezéseken dolgozott a többi szakadt egyenruhással. De kellett a híradós szakember, és mert civilben a postánál szerzett képesítést, áthelyezték hozzánk. Az anyját még mi is láttuk, fájdalmasan törékeny asszony volt. Tavaly halt meg. Maronnay ezután kis fekete szalagot hordott a gimnasztyorka legfelső gombjánál.

- Hiába mondtam neki, hogy ez nincs rendszeresítve, vegye le - fuldoklott Bárány törzsőrmester, a híradósok szolgálatvezetője. - Tisztelt bíróság! Nem hallgatott a jó szóra, az ilyen alak mindenre képes!

Maronnay nem tudta elfogadhatóan megmagyarázni, hogy miért adta le a "Hilda" hívójelet. Éjszaka, ügyeletben, nem bírt ellentállni a kísértésnek, vallotta, hogy ne kopogja le az édesanyja nevét: így a név kiröppen az éterbe, körbeszáguldja a földgolyót, és felfogható valahol, tehát él néhány pillanatig... Mert édesanyja elvesztésébe nem tud belenyugodni. Húszéves harca, hogy eltartsa, iskolába járassa, örökös hajszában a buta tanítványokkal, akik undorral pötyögtek a zongorán, a rezsón főzikélt paprikás krumplik, a vagyonért folytatott pereskedések, amiből végül semmi hasznuk nem lett, csak káruk, szörnyű bánatuk, mindezt jelentette ez a név: Hilda, ami az ő számára szent, kéri a tisztelt bíróságot, értsék meg, értsék meg!...

Csinosjankó hadarva foglalta össze, hogy a vádlott a hívójel leadását beismerte, evvel a rádiótávíró rendeltetésellenes használata bizonyítást nyert - valamint - ésígytovább - satöbbi.

Maronnay apja, aki főhadnagyként a háború után Nyugatra távozott, már a harmincas években sem élt a családjával. Felesége lánykorában Maronnay méltóságánál volt társalkodónő. A fiatalúr megejtette, elvette, és rövid házasság után elhagyta. Gyereke nevelésére földhaszonbérletet és malomrészt kötött le, amit gyámként az asszony bátyja kezelt. Egy postatiszt. Vele folyt a per, mert a báty kizeccölte húgát a vagyonból.

- És milyen nyelven társalkodott a kedves mama munkaadójával? - kérdezte Csinosjankó nagy ravaszul.

- Németül és franciául - válaszolta Maronnay Dezső. - A nagymama, úgy tudom, alig beszélt magyarul.

- És maga is tud ezeken a nyelveken?

- Tudok.

- Kérem jegyzőkönyvbe venni a beismerést! - harsogta az ügyész. - Erről a felettébb gyanús tényről nem volt tudomásunk, a vádlott maga tárta fel a bíróság előtt.

Pálinkás talpát vakargatta az ágyban, miközben számba vettük a napközben hallottakat, és próbáltuk megemészteni.

- Kispajtás, itt valami bűzlik! Nem vagyok olyan bunkó, hogy azt mondjam, mint sokan mások, hogy miért nem tanul meg mindenki magyarul, aki más, ronda nyelven csácsog. Jó, egy idegen nyelvet még tudhat valaki. A háború előtt jöttek hozzánk tótok aratni, teatyaúristen! - mire elmentek, már mi is váváztunk velünk. - Abbahagyta a talpvakarást, és figyelmeztetően fölemelte a mutatóujját. - De két nyelv? Az sok! Fölfogtad, kispajtás, mit mondok? Ami sok, az sok, és felettébb gyanús! Annyi idegen szó nem is férhet bele az ember fejibe, csak ha nagyon akarja! - és miért akarja olyan nagyon? Na, ez az! Teatyaúristen, mégiscsak kém az a sima képű úrigyerek.

A következő tárgyalási napon a vád koronatanúját vezették elő: Maronnay nagybátyját, egykori gyámját, a postatisztet, akivel a földért és a malomrészért folyt a per, de aki azért beszerezte unokaöccsét a postához, hogy később saját céljaira felhasználhassa. A megbilincselt, táskás szemű postatiszt készségesen vallott; unokaöccse nyomán került gyanúba, de vele igazi ügynököt fogtak, akinek nyugati kapcsolatai letagadhatatlanok voltak. - Kapzsiak, ezek, fuldokolta, én örültem, hogy megszabadultam a földtől, ezért nyerhették meg a pert, jó állásom volt, kellett nekem az a malomrész? - nem kellett, tisztelt bíróság, de Hilda gyámapai kötelességemben támadott, tisztelt bíróság, pedig én segíteni, mindig csak segíteni akartam rajtuk. De micsoda emberek ezek? Tisztelt bíróság, nem hallgathatom el, hiába a húgom, kérem, ezek egy ágyban aludtak! - és mi történhetett abban az ágyban? - ezt a tisztelt bíróság fantáziájára bízom...

- Disznó! - sipította Maronnay, a tárgyalás során először veszítve el önuralmát. - Édesanyám emléke nekem szent, ezt tessék tudomásul venni! A háború után, mert nem tudtunk fűteni, tényleg egy ágyban aludtunk. Egymást melegítettük. Azért mondtuk el neki, hogy legyen irgalmas, értse meg, milyen szegénységben élünk, és jogos örökségünkről mondjon végre le!

Szó esett még svájci bankokról, ahol titkos letétben gyűlt a postatiszt pénze. Mindezt nem is próbálta tagadni. - De neki is van bankszámlája - mutatott reszkető ujjakkal unokaöccsére -, ezt közvetve bizonyítani tudom, amikor szegény Hildám temetésére hazajött, harmadnap a Márványmenyasszonyba hívtam el, nem tagadom, kérem, ki akartam tapogatni, hogy használható-e a fiú, és célozgattam rá, hogy megcsinálhatná a szerencséjét, és mi volt erre a válasza, tisztelt bíróság? - a cigánnyal egyre azt húzatta, hogy Hazám, hazám, te mindenem...

- Miért húzatta ezt a cigánnyal? - fordult a hadbíró a vádlotthoz.

- Ez a kedvencem - felelte megátalkodottan Maronnay.

Csinosjankó kifejtette, hogy természetesen ez a jelszó, amivel hozzájuthatna a bankbetétjéhez. Délutánra pedig zárt tárgyalást rendeltek el, hogy "az államérdeket különösen sértő tények" bizonyításának részletei előttünk is titokban maradjanak.

És akit még nem győzött meg az, amit hallott, meggyőzte az, amit nem hallhatott...

Hírekkel volt tele a laktanya.

- Azt mondják, az a legfőbb bűne - fontoskodott Pálinkás -, hogy kapcsolatát nem volt hajlandó a mi szolgálatunkban felhasználni. Téves adatokat akartak vele közöltetni, és ezt megtagadta.

- Honnan tudod? - képedtem el.

- Jó helyről. Mesélik, kispajtás!

A másnapi ítélethirdetést nem akartuk megvárni. Ki kell jutnunk a laktanyából! Pálinkás azt is hallotta, hogy megérkezett egy teherautón a pokróccal letakart gerenda.

- Nézd csak meg, ha nem hiszel nekem! - meresztgette a szemét. - Vagy majd csak feldíszítve akarod megnézni...?

Hát azt nem!

Hajnalban a hátsó udvarba osontunk le, az istállókhoz. A magas téglafalon túl elhanyagolt házhelyek árválkodtak, a város odahordott szemetének dimbdombjaival. És amikor már kint voltunk a laktanyából, a reggeli derengésben csodálkozva láttuk, hogy utánunk újabb és újabb katonák ugrottak át a falon, akár a békák, úgy potyogtak-ugráltak a szemétkupacok közé - menekült, aki csak tudott.