Egyszer egy rác ember kiment az erdőbe, ott egy fa alatt tüzet rakott s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy s azalatt odavetődött egy róka, felkapta a kolbászt s elszaladt vele.
Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt s abban a pillanatban leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából s felrepült vele egy fa tetejére.
Szalad a rác a kolbász után s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csőrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Ő bizony – gondolja magában – levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondolja magában, hogy ha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét a háta mögé dugja s felkiált a szarkának:
-    Dáj szarkica, kalbászica, nemam szekerica! (Add ide, szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.)
Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek s úgy elrepült a kolbásszal, hogy hült helye se maradott.

Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.