Volt egyszer egy király, annak három fia. Ez a király a halála órájában meghagyta a fiainak, hogy minden áldott nap új csizmát húzzanak fel, ne sajnálják a pénzt, mert ha szavát megfogadják, bizony nem bánják meg. Meghal a király, nagy ceremóniával eltemetik, s a királyfiak csakugyan mindennap új csizmát húztak. De két-három esztendő múlva elszegényedtek, hogy még az is alig volt, amit egyenek, nemhogy mindennap új csizmát húzzanak a lábukra. Mondja az idősebb királyfi:
-    Lássátok, lássátok, kár volt megfogadni az apánk szavát. Elkoldusodtunk mi is, el az ország is, most már mit csináljunk?
-    Igazad van, – mondotta a középső királyfi – bizony kár volt hallgatnunk az apánkra, elég lett volna, ha mindennap szépen kifényesítettjük a csizmánkat, mindenki újnak hitte volna.
Azt mondja a legkisebb királyfi, akinek Pengő volt a neve:
-    Ne panaszkodjatok, tudta édes apánk, hogy mit beszél. Ha el nem szegényedünk, itthon maradunk egész életünkre, így legalább el kell mennünk valamerre, s látunk országot, világot.
Hát hiszen nem is tehettek egyebet, el kellett hogy menjenek világgá. Ahogy kimentek a városból, azt mondja a legidősebb királyfi:
-    No fiuk, én kilövöm a nyilamat s ahol leesik a nyílvessző, ott hálunk meg.
Kilövi a nyilat a királyfi, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást mentek, akkor találták meg a nyilat rengeteg erdő közepében. Ott leheveredtek, megvacsoráltak, de a legidősebb királyfi azt mondta az öccseinek, ő nem alszik el, strázsál az éjen, nehogy valaki megcsúfolja.
Elalszik a két kisebb királyfi, az idősebb meg fel s alá sétál, s hát egyszer csak jön egy rettentő nagy vadkan: szörnyű nagy agyarai voltak, még pedig tiszta színarany agyarai. A királyfi kirántja a kardját, megölte a vadkant, az agyarát kirántotta s eltette a tarisznyájába.
Reggel felébrednek az öccsei, semmit sem tudtak arról, hogy mi történt. A bátyjuk sem szólott, s mentek tovább. Most azt határozták, hogy a középső királyfi lője ki a nyilát s ahol az leesik, ott hálnak meg. Kilövi a középső királyfia nyilát, s három nap, három éjjel mentek, amíg a nyílvesszőt megtalálták.
Leülnek, vacsorálnak, a legidősebb s a legkisebb el is alszik, de a középső fennmaradt strázsának. Alig szenderül el a két királyfi, lecsap a magas levegőégből egy szörnyű nagy saskeselyű, rettenetes nagy szárnyával nekivág a királyfinak, de a királyfi hirtelen kirántja a kardját s ketté hasította a saskeselyű fejét. Két gyönyörű ezüst toll volt a saskeselyű két szárnyában, ezt a királyfi kihúzta, tarisznyájába tette s reggel, mikor a testvérei felébredtek, egy szót sem szólt, csak mentek tovább.
Most már a legkisebb királyfi lőtte ki a nyilát. Mentek is hét nap s hét éjjel megállás nélkül, amíg a nyilát megtalálták. Nagy tüzet raknak, letelepednek, vacsoráznak s vacsora után azt mondja Pengő:
-    No, ma éjjel én strázsálok.
A bátyjai nem akarták engedni, eleget mondták, hogy kicsi legény ő még ahhoz, de Pengő azt mondta, nem gyerek ő már, s fennmaradt strázsának.
Amint jár fel-alá, egyszer csak valami szomorú éneket hall. Vajjon ki lehet, vajjon mi lehet, gondolja magában, s elindul a hang után. Megy, mendegél s egy patakhoz ér, de abban alig volt víz; ami kevés volt, az is állott benne. Ebben a száraz patakban fickándozott, vergődött egy aranyhalacska, ez énekelt olyan búsan, olyan bánatosan. Kérdi Pengő:
-    Hát neked mi bajod van, aranyhalacska?
-    Ó, – mondja az aranyhalacska – nagy bánatom van énnekem. Megáradott a patak, lesodort ide messze az én hazámtól, most meg elapadott, nem tudok visszaúszni s így kell elpusztulnom.
-    De már ezt nem engedem, – mondotta Pengő s felvette az aranyhalacskát s addig vitte a patak mentén, amíg jó mély vizet nem
talált. Ott szépen a vízbe eresztette.
Mondotta az aranyhalacska:
-    Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, te jó fiú. Nesze, adok neked két aranypikkelyt, tedd el jól. Ha bajba kerülsz, csak lehelj rájuk s eljövök a segítségedre.
Azzal a halacska nagy vígan tovább úszott. Pengő is visszament a bátyjaihoz. Az ám, de mire visszatért, a tűz elaludott.
Megijedt Pengő, hogy most mit gondolnak róla a bátyjai, ha felébrednek. Bizonyosan nem strázsált, aludott ő is. Gyujtott volna tüzet,nem volt mivel; mit csináljon, merre forduljon? Felmászott egy magas fa tetejére, hátha lát valahol tüzet. Látott is valahol messze-messze az erdőben s ő bizony fogta magát, elindult abba az irányba. Alig indul el, szembe jő vele az Éjfél. Köszönti illendőképpen:
-    Adjon Isten jó estét, öregapám. Álljon meg egy kicsit, az Isten áldja meg, amíg tüzet hozok.
-    Jaj, édes fiam, – mondja az Éjfél – amíg te azt megjárod, addig én hétszer megyek s hétszer jövök, nem lehet nekem olyan sokáig várnom.
-    Bizony, ha nem vár szép szerént, majd vár másként, – mondotta a királyfi. Volt a zsebében jó erős spárga s azzal Éjfélnek mind a két
kezét egy fához kötötte. Megy tovább, de egy óra, kettő alig telik belé, jő szembe vele a Hajnal. Köszönti ezt is:
-    Jó reggelt, húgomasszony.
-    Adjon Isten, te királyfi.
-    Álljon meg, lelkem húgomasszony, míg amonnét tüzet hozok.
-    Jaj, az nem lehet, – mondja a Hajnal – amíg te azt a nagy utat megjárod, hétszer megyek s hétszer jövök én. Nem alhanak olyan sokat egyfolytában.
-    Bizony, ha meg nem vár, mindjárt meg is kötözöm, húgomasszony. – S megkötözte a Hajnalt is egy fához.
Most már mehetett bátran a királyfi. Meg nem állott, amíg ahhoz a nagy tűzhöz nem ért. Látja messziről, hogy tizenkét óriás ül a tűz körül. Hej, gondolja magában, itt nem kapok én tüzet szép szerével. Fogja a nyilát, odacéloz s kilő egy égő szenet a tűzből. De megint meggondolja magát, mégis elmegy oda. Na mondják, hogy lopja a tüzet. Odamegy, köszön illendőképpen, az óriások fogadják, jól megnézik tetőtől talpig s kérdik tőle:
-    Ugyan bizony, te lövéd-e ki a szenet a tüzünkből?
-    Én lőttem ki, – mondja Pengő – de meggondoltam a dolgot, mégis ide jöttem. Adjatok kendtek egy darab égő szent Isten nevében.
-    Adunk mi jó szívvel, – mondotta a legidősebb óriás – hanem előbb forgasd meg a pecsenyénket.
Éppen ott sült a tűz felett egy ökör nyársra húzva. Pengő megfogta a nyársat a kis ujjával s úgy forgatta-pergette, akárcsak egy leány az orsót. Mikor jól megpirult az ökör, mondotta Pengő:
-    De már most csakugyan adjanak tüzet, mert sietős az utam nagyon.
-    Várj csak egy kicsit, – mondja az öreg óriás – látod-e amott azt a fekete várat? Annak a falán van egy kakas, azt elébb lődd le, akkor aztán adunk tüzet.
Célba veszi Pengő a kakast s úgy lelőtte, hogy egyszeribe lefordult a vár faláról. Hej Istenem, az óriások nem tudták, hogy mit csináljanak nagy örömükben.
-    Hát ennek ugyan mit tudnak kendtek örülni? – kérdezte Pengő.
-    Hm, – mondja az öreg óriás – mindjárt megtudod. Tudd meg, fiam, hogy a mi a bakarasznyi ember szolgái vagyunk. Nekünk kell bevenni azt a várat. Abban a várban lakik a fekete király s annak három szép eladó leánya. A bakarasznyi ember feleségül akarja venni a legidősebb királykisasszonyt, a középsőt meg az idősebb fiának szánta, aki saskeselyű képében szokott járni, a legkisebb királykisasszonyt pedig a kisebb fiának, aki vadkan képében jár. Hiszen rég bevettük volna mi ezt a várat, hanem az a hunczut kakas mindig felébresztette a kukorékolásával a katonákat. No, többet nem ébreszti fel. Hanem azért neked velünk kell jönnöd. A vár falában van egy lyuk, azon bebújsz, aztán kinyitod a kaput.
A királyfi nem szólt semmit, mit volt mit nem tenni, ment az óriásokkal, szépen bebujt a lyukon, hanem mikor benn volt a várban, visszaszólt az óriásoknak:
    -     A kaput nem tudom kinyitni. Már ahogy tudtok, úgy jöjjetek utánam, különben kint maradtok.
Mit csináljanak az óriások? Ha bőrüket ott hagyják is, mégis csak rászánták magukat: sorba bújtak keresztül a lyukon, s amint az első bedugta a fejét, Pengő lecsapta a kardjával, a testét meg utána rántotta, s így tovább mind a tizenkettőnek levágta a fejét. Akkor fölment szépen a palotába, lábujjhegyen végigment a szobákon, s hát a három királykisasszony mind más-más szobában alszik.
A legidősebb királykisasszony szobájában egy egész meg egy félig leégett gyertya volt. Az egész gyertyát meggyujtotta, a félig leégettet a zsebébe tette. Aztán ment a középső királykisasszony szobájába, annak az aranyrojtos selyemkendőjét vette el. Ment a legkisebb királykisasszony szobájába, de már annak a gyűrűt húzta le az ujjáról. Azzal szépen kiment a szobából, el az óriások tüzéhez, felkapott egy darab égő üszköt s szaladott vissza a bátyjaihoz. Amint ment visszafelé, eloldotta a Hajnalt:
    -     No, most mehet, húgomasszony, szerencsés utat.
Azután eloldotta az Éjfélt.
-    Menjen kend is, bátyámuram, Isten hírével, eleget aludtak az emberek.
Mire kivirradott s a testvérei felébredte, csak úgy ropogott, pattogott a tűz. De egy árva szó nem sok, annyit sem szólt arról a bátyjainak, hogy hol s merre járt, s hogy milyen sokáig aludtak.
Hát jól van, tovább ment a három királyfi, mentek hetedhét ország ellen. Egyszer betértek egy kocsmába. Haj, sok vendége volt annak a kocsmának, alig fértek el benne az emberek. De nem is csoda, mert itt minden utas annyit ehetett, ihatott, amennyi belefért s egy árva krajcárt sem kellett fizetni. Az volt a fizetés, hogy aki ide betér s evett-ivott, mielőtt elment, el kellett hogy mondja a maga történetét. Az ám, ti nem is gondoljátok, hogy ki lehetett a kocsmáros. Ez a kocsmáros az a király volt, akinek a várát az óriások be akarták venni. Mióta Pengő megölte az óriásokat, mindenfelé kurrentáltatta a király, hogy ki lehet az a derék vitéz ember, aki az óriásokat megölte, de senki sem állott elé. Kocsmát nyitott, úgy akarta megtudni az igazságot.
No, bemennek a királyfik ebbe a kocsmába, jól esznek, isznak. Hordják a bort a királykisasszonyok, kínálják a dali szép legényeket, aztán Pengő elkezd beszélni, de még felit sem mondta el a történetének, int a király a legidősebb lányának, az eltűnik s hát egy kicsi idő mulva megáll a korcsma előtt négy aranyos-bársonyos hintó. Mind a négy hintó elé hat ló volt fogva.
-    No, – mondja a király – csak azt akartam megtudni, édes fiam, hogy ki ölte meg az óriásokat. A fiaim vagytok mind a hárman. Gyertek velem a váramba s még ma megtartjuk a lakodalmat. – Beleültek a hintóba párosával, hazavágtatnak a fekete várba, hivatnak három papot, összeesketik a fiatalokat, lett nagy dinom-dánom, lakodalom, folyt a bor Hencidától Boncidáig, nem volt vége a heje-hujának két álló hónapig.
-    Lássátok, lássátok, – mondotta Pengő a bátyjainak – mégis javunkat akarta az édesapánk, mert különben nem láttunk volna országot, világot s tán hírét sem halljuk ennek a három szép lánynak.
-    Igazad van, – mondották az idősebb királyfik – javunkat akarta az édesapánk. Hanem most már illendő volna, hogy megnézzük a mi országunkat is.
-    Jó lesz biz’ a, – mondják az öccsei s mindjárt megegyeznek, hogy indulnak haza, hadd lássák, nem szökött-e meg az országuk.
Befogatott a király három hintóba s indultak haza mind a hárman, s vitték a feleségüket is. Az első kocsiban a legidősebb királyfi ült s egyszer csak látja, hogy az út közepén, a nagy sárban, egy bakarasznyi ember vergődik. Kéri a bakarasznyi ember:
-    Húzz ki a sárból, te királyfi, bizony megszolgálom.
Mondja a királyfi:
-    Nem húzlak én, minek mentél bele? – s azzal tovább hajtott.
Jön a középső királyfi, azt is megszólítja a bakarasznyi ember, de a középső királyfi sem húzta ki. Hanem a legkisebb királyfi, az már megállította a hintaját, leszállott, kihúzta a bakarasznyi embert a sárból, még fel is ültette a hintóba. Hát egyszerre, uram, teremtőm, mi történt! A bakarasznyi ember megragadta a királyfi feleségét, belecsavarta a hétrőfös szakállába s úgy eltűnt vele, mintha a föld nyelte volna el.
Hej, Istenem, nagy búbánat nehezedett a királyfi szívére! Mondta a bátyjainak:
-    Ti csak menjetek haza, mert én addig meg nem nyugszom, amíg a feleségemet meg nem találom.
Visszaküldte a hintót az apósához s elindult gyalog. Ment hetedhét-ország ellen. Amint megy mendegél, egy patakhoz ér, s eszébe jut az aranyhalacska, hátha ez tudna segíteni rajta. Előveszi a két arany halpénzt, ráfuvint s abban a pillanatban ott volt az aranyhalacska s kérdezte:
-    Mit parancsolsz, édes gazdám?
Mondja Pengő:
-    A bakarasznyi ember elragadta a feleségemet, ugyan bizony nem tudnád-e megmondani, hol s merre lehet?
Feleli az aranyhalacska:
-    Én nem tudom megmondani, de azon a hegyen túl, látod-e, van egy bölcs ember, az három dolgon kívül mindent tud ezen a világon s talán meg tudja mondani, hol van a feleséged.
Elment Pengő királyfi s addig meg sem állott, amíg a bölcs emberhez nem ért. Ott ült a bölcs ember egy nagy sziklának a tetején, lelógott hosszú fehér szakálla. Köszönti Pengő illendőképpen s elémondja, hogy miben jár.
-    Tudom, ha nem is mondod, – mondta a bölcs ember – de ha meg akarod kapni a feleségedet, előbb te segíts rajtam. Kerek száz esztendeje, hogy ezen a sziklán ülök, s nem tudok felkelni, mert a mátkám a gyűrűjével együtt elveszett. Ha megtalálod a mátkámat s a gyűrűjét, akkor te is megkapod a feleségedet.
Kérdezte Pengő:
-    Hát hol találom én meg a te mátkádat?
-    Hej, fiam, – felelte a bölcs – hiszen éppen azt nem tudom, hogy hol van. Mert tudd meg, hogy csak három dolog van a világon, amit én nem tudok s ez éppen a három közül való.
Visszament Pengő nagy búsan az aranyhalacskához s elpanaszolja, hogy mivel fogadta őt a bölcs ember.
-    Csak ne búsulj, – mondja az aranyhalacska. – A bölcs ember mátkája a gyémántvárban van. Meríts egy palack vizet, tégy bele engem s vigy magaddal, majd visszaszerezzük a bölcs ember mátkáját.
Elindul Pengő királyfi. Megy hegyeken, völgyeken át, erdőkön, mezőkön keresztül, egyszerre csak megérkezik a gyémántvárhoz. Azt mondja az aranyhalacska:
-    No, te királyfi, jól megjegyezd, hogy ebben a várban minden fekete, még étellel is csak fekete étellel kínálnak. De te, akármit csinálnak veled, akárhogy megkínozzanak, egyebet el ne fogadj fehér ételnél.
Bemegy Pengő a gyémántvárba, hát belől olyan fekete, mint a korom. Feketék a falak, feketék a garádicsok, az ablakok; meg a szobákban, azok is mind feketék. Jönnek a szolgák, fekete az arcuk, fekete a ruhájuk. Aztán asztalt terítenek, fekete abrosszal, fekete tálakkal. Hozták az ételeket, kínálták Pengőt, egyék. De Pengő semmihez sem nyúlt mert minden étel fekete volt. Akkor egyszerre csak megtelt a szoba fekete emberekkel s asszonyokkal, s úgy megverték Pengőt, hogy elnyúlt a földön. Másodig nap éppen így járt. Hiába erőltették, hiába kínozták, hozzá nem nyúlt az ételekhez. Elkövetkezett a harmadik nap, s hát megfehéredtek mind a szobák, fehérruhás emberek s asszonyok jöttek a szobába, fehér abrosszal terítettek asztalt, csupa fehér ételeket hoztak, s énekeltek Pengőnek szebbnél szebb nótákat. De most már Pengő is evett mindenből, ami csak belefért. Mondja reggel az aranyhalacska Pengőnek:
-    No, a próbát jól kiállottad. Most menj le az istállóba, ottan találsz négy fekete paripát. Ez a négy paripa négy leány. Egy a bölcs ember mátkája, egy a farkas-, egy a sas- s egy a hollókirályé. Ezt a négy leányt az a vén boszorkány rabolta el, akié ez a gyémántvár. Mert úgy tudd meg, ennek a vén boszorkánynak abban telik kedve, hogy mátkás leányokat rabol, azokat lovakká változtatja, hintó elé fogja, mikor jól lejárta őket, vízbe fullasztja s megint más lányokat szerez helyettök. Majd az istállóban meglátod a vén boszorkányt darázs képében. Hol az egyik, hol a másik ló hátára száll. De te csak végy egy ostort a kezedbe, csapkodj a lovakra s ha meg is kínozod szegényeket, addig csapkodj, amíg a darázst el nem találod.
Úgy tett Pengő, amint a halacska tanácsolta. Lement az istállóba, egy jó szíjostorral elkezdte csapkodni a lovakat, hogy azok fájdalmukban mind felrúgták a hídlást, nagyokat nyerítettek; hanem egyszer eltalálta a darázst is: lefordult egyik ló hátáról, abban a pillanatban vénasszonnyá változott, nagysivalkodással kiszaladt az istállóból s úgy elszaladt, hogy talán meg sem állt a világ végéig. Hát, Uram, teremtőm, amint a banya kiszalad az istállóból, a négy ló meg gyönyörűséges szép négy leánnyá változott. Pengő mindjárt indult a négy leánnyal, s vitte őket a bölcs emberhez. Megérkeztek a sziklához, fel akar kelni a bölcs ember s hát nem tud felkelni, pedig ott volt a mátkája előtte.
-    Hát a gyűrűt nem hoztátok el? – kérdezte a bölcs ember.
-    Jaj, Istenem, – sírt a leány – azt a vén boszorkány elvette tőlem s magával vitte.
Gondolkozott egy keveset a bölcs ember s mondta:
-    Azt már tudom, hogy a földön nincs a gyűrű, mert ha ott volna, tudnom kellene. Hat vagy a levegőben, vagy a vízben van.
Ekkor odaérkezett a farkas-, a sas-, meg a hollókirály is a mátkájukért s a sas- meg a hollókirály mondotta:
-    No, annyit mi is mondhatunk, hogy a levegőben nincs a gyűrű, mert különben tudnunk kellene róla.
Megszólalt az aranyhalacska:
-    Akkor bizonyosan a tengerben van.
Egyszeriben összehítta a halakat mind s kérdezte, hogy nem láttak-e egy mátka-gyűrűt.
Mind azt felelték, hogy ők nem láttak.
-    Mind itt vagytok-e? – kérdezte az aranyhalacska.
-    A sánta csuka még nincs itt, – felelték a többiek.
Hát egyszer jön a sánta csuka is. Ráförmed az aranyhalacska:
-    Hát te hol voltál, hol késtél meg?
Mondja a sánta csuka:
-    Én bizony egy gyűrűt találtam a tengerben s azt beittam a korcsmában.
-    Ilyen-olyan teremtette, – kiáltott az aranyhalacska – mindjárt visszahozd azt a gyűrűt.
A sánta csuka nagy dérrel-dúrral elinalt, visszahozta az aranygyűrűt, odaadták a bölcs embernek s ím az abban a pillanatban felállott s mondta Pengőnek:
    -     A te feleséged a tenger kilencvenkilencedik szigetén van, a bakarasznyi embernél. Eredj oda, ott megtalálod s ha igazán szeret, majd
                 kitudja a bakarasznyi embertől, hogy miben van a szörnyű ereje, mert szörnyű nagy ereje van. Akkor aztán elhozhatod a feleségedet.
Az aranyhalacska mindjárt elészólított egy nagy cethalat, Pengő a hátára ült s úgy úszott a kilencvenkilencedik szigethez.
Hát amint odaérkezik s kilép a szigetre, éppen ott sétál a felesége. Ölelik, csókolják egymást, de mikor vége volt az ölelésnek, csókolásnak, azt mondja az asszony nagy búsan:
-    Hiába fáradtál ide, édes uram, nem tudsz megszabadítani a bakarasznyi embertől, mert szörnyű nagy ereje van s én meg nem tudom, hogy miben tartogatja.
A bakarasznyi ember éppen a déli álmát aludta. Mondta az asszony Pengőnek, csak bújjon el valahová, majd mégis megpróbálja, hátha mézes-mázos szavakkal kiveszi belőle a titkot.
Felmegy a királyné a palotába, éppen akkor ébredett fel a bakarasznyi ember, odamegy az asszony hozza, simogatja a hétrőfös szakállát, cirógatja az arcát s mondja:
-    Látod, látod, mindig mondod, hogy így meg úgy szeretsz engem, de én nem hiszek neked.
-    Hát azt én mivel tudjam bebizonyítani? – kérdi a bakarasznyi ember.
-    Mivel-e? azzal, ha megmondok, hol tartogatod az erődet, legalább én is vigyáznék reá.
Nagyot kacagott a bakarasznyi ember:
-    Hát megmondom neked. Ott van ni az ajtó mellett, abban a darab fában.
-    Jaj, Istenem, hát hogy lehet ott tartani? Hátha valaki elvinné! – mondotta az asszony. Azzal felkapta a fát s bezárta az almáriomba.
A bakarasznyi ember nagyot kacagott.
    -     No, látod-e, elbolondítottalak, mert nem a fában van az erőm, hanem abban a seprűben, ni!
    -     Bizony, ha abban van, akkor azt is elzárom, – s elzárta az almáriomba.
A bakarasznyi ember még nagyobbat kacagott.
    - Látod-e, megint elbolondítottalak, mert nem a seprűben van az én erőm, hanem a piszkafában.
Az asszony szépen felvette a piszkafát, kendőbe takargatta s elzárta az almáriomba. Azt mondta akkor a bakarasznyi ember:
-    No, most már látom, hogy igazán szeretsz. Hát tudd meg, hogy sem abban a fában, sem a seprüben, sem a piszkafában nincs az én erőm. Ott van az én erőm messze innét az erdőben, egy aranyszarvasban. Ez az aranyszarvas, amikor én alszom, mindig lejár inni az aranypatakba. Ha valaki meglőné, egy bárány szöknék ki belőle. Akkor abban lenne az erőm. A bárányt ha meglőnék, kirepülne belőle egy aranykacsa. Aranykacsát ha meglőnék, abból kiszállana egy aranybogár s ha ezt el nem pusztítanák, ebben megmaradna az erőm, de ha ezt is elpusztítják, akkor az én erőmnek vége.
Hiszen csak azt várta az asszony, hogy elaludjék a bakarasznyi ember. Mindjárt kisurrant a palotából, szaladott Pengőhöz s tövéről-hegyére elmondotta neki, amit a bakarasznyi embertől hallott. Megy Pengő az erdőbe s amint megy mendegél, meglát egy farkast, meg akarja lőni, de a farkas megszólal:
-    Ne ölj meg, királyfi, mert engem a farkaskirály küldött a te segítségedre.
Megy tovább Pengő s egyszer csak a feje felett egy sas repül el. Veszi a nyilát, megcélozza, de a sas megszólalt:
-    Ne lőjj meg, királyfi, mert én tereád vártam itt. A saskirály küldött a segítségedre.
Jól van, nem lövi meg, hogy lőtte volna meg?
Megy tovább Pengő királyfi s hát egy holló repül feléje. Célba veszi azt is, de a holló is megszólalt:
-    Ne lőj meg, királyfi, mert engem a hollókirály küldött a te segítségedre.
Pengő nem lőtte meg a hollót, hanem ment egyenesen az aranypatakhoz. Ott meghúzódott egy bokor mögé s várta az aranyszarvast. Hát egyszer jön az aranyszarvas, hegyezi a fülét, néz erre, néz arra, s hogy nem látott senkit, belémegy a patakba. Úszott benne fel s alá, fürdette magát s akkor Pengő szépen célba vette a nyilával, lelőtte. Szalad oda Pengő, hogy megfogja az aranyszarvast, de már abban a szempillantásban ki is ugrott belőle az aranybárány. Uccu, ott volt a farkas, nekiszökött a báránynak, szétszaggatta. A bárányból kiröppent az aranykacsa, de arra lecsapott a sas, összetépte. Aranykacsából kiszállott az aranybogár, azt meg a holló fogta meg. Szépen odavitte Pengőnek s Pengő zsebkendőjébe kötötte a bogarat, úgy vitte a bakarasznyi ember palotájába. Felmegy Pengő a palotába, mondja nagy örömmel a feleségének, hogy megvan a bakarasznyi ember ereje. Át arra a szóra támolyog ki a szobából a bakarasznyi ember is s mondja Pengőnek:
-    Megfogád az erőmet, királyfi, de ha visszaadod, cserébe neked adom minden vagyonomat.
Mondotta Pengő:
-    Nem kell a vagyonod s nem is hiszek a szavadnak, mert te jóért rosszal fizettél nekem.
Azzal a bogarat beledobta a tűzbe, porrá égett s ím, halljatok csodát szemük láttára porrá s hamuvá lett a bakarasznyi ember is.
-    No, feleség,– mondotta Pengő – most már kettőnké a világ.
S mentek haza az asszony apjához. Csaptak nagy lakodalmat, meghítták rá a bölcs embert, a saskirályt, a hollókirályt, a farkaskirályt, Pengő királyfi két bátyját, s hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, folyt a bor Hencdiától Boncdiáig. Lakodalom után a király Pengőnek adta egész országát s még ma is élnek, ha meg nem haltak.