Amikor a városliget még a lizsé volt, hajóhinták repültek a légben sikongó lányokkal, kedves peremvilágú csibészekkel, a dodzsem a villannyal irányított autókkal, és a színes léggömbök repdestek az ég felé.
Romantikus, ötvenfilléres szentimentális regényt idéző, felejthetetlen világ volt a Liget. Külön városrész a városban. Mély és olcsó költészetével, ahogy Molnár Ferenc megírta a Liliomban, és Szép Ernő regényében. A hős, akivel szerény írásunkban foglalkozunk, egy bohóc, de még időzzünk az Atlantiszként elmerült Ligetnél.
A Panoptikumban lidérces termekben viaszfigurák. Gyilkosok a siralomházban, a düsseldorfi rém joviális mosollyal viaszból kiöntött arcán, keménykalapot visel, gyilkos kezei fölött kézelők. Mellette kollégája, Matuska Szilveszter, aki Biatorbágynál a vonatot felrobbantotta. A nézők tolakodva, dülledt szemmel nézik a bábokat.
A sátrakban színházat, operettet, drámát, szomorújátékot, szkeccset, idomított gyíkokat, törpéket, sziámi ikreket, óriási nőket, egy eszkimót (aki Újpesten született) ígértek. A jósnő vagyont, vőlegényt, főnyereményt, örökséget. „A trieszti nőhöz” címzett vendéglő kertjében sört ittak, harsogott a zene, táncoltak, forogtak a párok, mint a szélvész. A lányok lihegtek és nevettek. Egyre többen tűntek el, a Liget pázsitja ingyenszálló volt.
Az Állatkertből oroszlánok és sakálok ordítottak, tigrisek, párducok üvöltő hangja hallatszott. A padokon részegek hevertek, mint a rongyok.
Sok lány itt látta először és utoljára születendő gyermeke apját, és vezetett azután útja a Dunának, gyufát ivott, megfojtotta a megszületett gyereket. Vagy jött a közhelyes, siváran banális út a bordélyokba a város perifériáin. Nagyon kevesen voltak okosak, szerencsések, hogy bejussanak ápoltan, szexisen olyan szalonokba, ahol albumba került fényképük, az úr válogathatott a nők között. Magas áruk volt, de megérte.
A Beketov cirkusz a liget grandiózus látványossága volt.
A cirkuszban látni lehetett Cáját, a világhírű birkózót, Afnansét, aki a szédítő magasban zsinóron kerékpározott, Eisenbart Siegfriedet, a kölni hentest, egy méter kilencven magas volt, száznegyven kilós, de semmi háj, csupa izom. Autó hajtott át rajta, utána felkelt, röhögött, mint egy hülye, zsebkendővel integetett a tomboló közönségnek. A Sandró-hármas lélegzetelállító mutatványa valósággal hipnotizálta a nézőket. Sandró egy létrán felmászott a kupoláig, a legmagasabb lépcsőfokon kilengett jobbra, aztán balra. Ne izguljanak, most jön a java. Sandró kettő és három is fel a lépcsőn, Sandró egy a tenyerére állt, fejjel lefelé. A két figura a lábaiba kapaszkodott és kilengett először jobbra, aztán balra. Ilyen még nem volt. Az utánuk következő tűzevővel már senki sem törődött.
De mindannyian csak hatásos statisztái voltak, mellékalakjai a bohócnak, a város kedvencének, Gérard-nak. Mert ez az ember jelenség volt, valami álomszerű volt fellépéseiben, és ez a racionális pesti embert zavarba hozta.
Nem volt Holbeinje, aki lefesse, vagy akár csak vázlatot hagyott volna róla az utókornak.
Kifestett orcái, tömpe orra, kirajzolt szemei, paradicsompirosra pingált fülei. Liszttel bepacsmagolt gömbölyű arca. Csónak cipők, buggyos nadrág, ezüst színű, fekete, keskenyített mellény. Másnál mindez kellék, obligát jelmez. Gérard-nál nagy színészi alakítás.
Olykor fülén pici, nagyon parányi csengő. Cseréli őket. Ez már a nagy trükk. Bűvészként cseréli a fülén a csengőket (észre sem venni) mindig nagyobbakra. Már olyanok, mint egy tenyér. Ez már nem bohócrutin. Így jár fel és alá. Acélsisakot tesz a fejére, és Liszt Haláltáncát dúdolja. A száj, a szem a halotté. Az elesett katonáé.
Zsenialitása arc-, alakváltoztatása. Orgánumával úgy bánt, mint egy hangszerrel, tetszése szerint változtatott rajta, alakította, mélyítette, magasította.
Arc-, alak-, orgánumváltoztató készsége nem volt csupán színészi gyakorlat a legfelsőbb fokon.
Átalakuló zseni volt. Megdöbbentett és már ijesztő is volt a komikum kifürkészhetetlen változataival, finomságaival; nyeszlett alakká vált, aztán szinte dagadttá, nehézkessé. Repült mint a madár, és repülni próbált esetlenül, röhögést kiváltva, mint a tyúk. A bohóc virtuóz ide-oda billegése. Befejezett egy jelenetet. Öltözőjébe ment, senki sem mehetett be ilyenkor hozzá. Mikor megint jelenése volt, ismeretlen, idegen, fel nem ismerhető ember jelent meg. Akik vele évtizedeken át dolgoztak a cirkuszban, képtelenek voltak felismerni, mikor kijött az öltözőből.
Senki nem tudta, hogyan csinálja. Nem maszkokkal dolgozott, nem álarcokkal, ezt játszva lehetett volna kideríteni. Festékekkel. Tükre előtt egy aztalon rengeteg tubus volt, tégelyek, kenőcsök, szeszek, dobozok, ecsetek, kréták, hosszú tűk, ceruzák.
Hogy miből, mennyi színt kent fel karakterarcaihoz, profiljaihoz, orrhoz, nyakhoz, fülhöz, állhoz, soha senki sem tudta meg.
Meg tudta tenni, hogy a porondon a fellépése, alakja, hangja, arca, szája, szeme, bukdácsolása, bukfencezése, nevetése, dadogása, franciás kiejtése, csetlése-botlása, sutasága mindig másképpen, torzan, kedvesen ügyetlenül, félszegül hasson. Lehetett volna III. Richárd, Cyrano, Falstaff, Caliban. Bohóc volt, és mellékesen nagy színész.
Világhírű volt. Olyan világhírű, mint Grock, Rivels, de ő nem akart világhírű lenni. Bár amszterdami, berlini, római ajánlatokkal jöttek hozzá impresszáriók, érthetetlen módon elutasította őket.
Szerette a várost. Ragaszkodott a ligethez, a lizséhez, a Beketov cirkuszhoz. Kávéházához, Aréna úti lakásához az alkóvval, a bohóckellékek, ruhadarabok híres gyűjteményéhez. Három kutyájához, két rigójához, amelyek a lakásban repdestek, minden ajtó nyitva volt, a térdén aludtak. Franciaországból, szüleitől küldött családi karosszékhez, francia kártyákhoz, parókáihoz, csatjaihoz, bohóckellék-nadrágtartóihoz, matrózingeihez, ujjak nélküli kesztyűihez, kis hegedűjéhez, még kisebb zongorájához.
Kozma párizsi dalait fütyülte, Humphrey Bogart és Jean Gabin voltak kedvenc filmszínészei, Beamter Bubi a barátja. A szaxofonista.
Bohóc ruhadarabjait, nadrágokat, mellényeket, kabátokat, civil öltönyeit a Váci utcai úri szabónál varratta, aki arisztokratáknak dolgozott. Moliére-t, Marcus Aureliust, Senecát olvasta, hangversenyekre járt. Senki soha nem ismerte fel. Mi sem tudjuk leírni, hogyan nézett ki a koncertteremben, az utcán, az autóbuszon.
Nevettetett úgy, hogy megrendített. Olyan suta, bamba, félelmetes, beijedt fajankó volt csónak cipőjén sarkantyúkkal, hogy a kicsorduló röhögést váratlanul ijedt csend váltotta fel.
Gyermeteg, infantilis arcára rávésődött a kétségbeesés kemény mosolya, úgy, hogy a nézőket zavarba hozta. Nem tudták, hányadán állnak vele.
Erre elkezdtek vigyorogni, nevetni, a nevetés röhögéssé fajult, és Gérard karmesterként irányította, vezette, dirigálta a röhögést. Animális csúcsig fokozta. Aztán csak nézett, előre tolta arcát. A reflektorfény arcára esett. Az emberek elhallgattak, összerázkódtak, némán elmentek. Egy öreg, magányos ember nézett utánuk. Arcáról szétoszlott a fintor, az ütődötté, a bölcsé. Emberi töprengő, alázatos. Szomorú.
Híre nőtt a városban. Színészek jöttek a cirkuszba. Tanulni, ellesni a zseniális fortélyt, arcjátékot, nézést, topogást, testtartását, testhimbálását, esetlenségét, hajlongásait, botladozásait, tántorgásának, bukfenceinek, hanyattesésének koreográfiáját. A röhögését, sírását, dadogását, zokogását, Gérard dramaturgiáját.
A publikum nemcsak nézősereg volt. Paródiáinak modelljei voltak. A rendőr, a bepiált, a tolvaj, a nyomozó, a perecárus. Beszélt, járt, hajlongott, udvarias, agresszív, előzékeny, durva, művelt, tahó, kulturált, suttyó, strichelő lány, úriasszony volt, mint azok, akik a széksorokból nézték, bámulták.

Titok vette körül. Titok, hogyan került ide, a Beketovba. Halála is titokzatos volt. Holtan találtak rá. Rátörték az ajtót. Kutyái összebújva szűköltek. Karosszékében ült, amit a mamája és a papája Reimsből küldtek huszonöt évvel ezelőtt. (Mon pére, ma mére.) Ágya bevetve. Mellette egy asztalkán cigarettája, öngyújtója mellett ezüst keretben Michéle Morgan színésznő fényképe, leomló hajjal, baszk sapkában, nyakán sál, esőköpenyben.
Temetésén ott voltak a sziámi ikrek, az eszkimó, a jósnő, Cája, a birkózó, a viaszmúzeum teljes személyzete, a düsseldorfi rém ruházatát gondozó lány, Nemecsek Ernő és apja, a szabó.
Ott volt a kis cseléd, aki gyufát fog inni, mert nem találja meg születendő gyerekének apját, a kis tolvaj, aki a földalattin meglopott egy ősz hajú asszonyt, a sírköves az üzlet reményében.
A sipista, aki a kőművessegéd heti fizetését kicsalta, Liliom, aki a Molnár Ferenc-i mennyországból jött és megütötte a lányát.
És a gyászolók között ott volt Hunyady Sándor író úr, Jób Dániel színházigazgató úr, Csortos Gyula, Somlay Artúr, Törzs Jenő színművész urak. A cirkuszigazgató, a pénztárosnők, az oroszlánszelídítő, a díszletezők, trapézművészek, a hasbeszélő, a tűznyelő, a kikiáltók, a jegyszedők.
A mély és olcsó költészet alakjai mind felvonultak. A remekművek, a filléres regények hősei a gödör fölé hajoltak.
 A közönyös arcú sírásók kötélen leeresztették Gérard koporsóját, drukkolva, hogy a nagyérdemű közönségtől mennyi lesz a borravaló. Sok dohányt reméltek, ezért külön asztalt foglaltak le a „Nyugodjanak békében” nevezetű vendéglőben.
A temetés után az író a sírok között járkált, a művészurak autón távoztak, a tolvajok, a kidobóemberek, a kiscseléd, Nemecsek, a szabó villamoson.
A halottaskocsi lovai magukra maradtak gyászolókként álltak a „Nyugodjanak békében” vendéglő előtt. A sírásók már ittak, ettek, böfögtek.
Gérard három kutyáját a cirkusz személyzetet örökbe fogadta, a rigókat kieresztették az ablakon, repüljenek csak repüljenek.
Karosszékét az igazgatói irodában elkülönített sarokban helyezték el, fölötte keskeny réztábla a művész nevével. A háború alatt gyújtóbomba hamvasztotta el.

Forrás-Vajda Sándor: Budapest tegnap