Kohlberg és mások vizsgálatai azt bizonyítják hogy a mai világ felnőtt lakosságának közel fele az erkölcsileg helyes cselekedetet azonosítja a magatartás törvényes előírásaival. Az átlagember számára az erkölcsileg jó cselekedet megfelel, a rossz pedig ellentmond a pozitív törvényben lefektetett szabályoknak. Orvosoktól is lehet hallani például, hogy „én nem tartom helyesnek a magzatelhajtást, de a törvényes korlátok keretei között kötelességemnek tekintem annak végrehajtását”. Társadalmunk tagjainak csak kis hányada jut el az erkölcsi öntudatnak arra kifinomult fokára, amelyen az erkölcsi jó vagy rossz végső kritériumát a lelkiismeretben meghozott döntésben találja meg. A Római Katekizmus is azt hangsúlyozza, hogy a „jól informált lelkiismeretet” kell követnünk.

Ezt a vallását gyakorló legtöbb hívő úgy érti, hogy az Egyház tanítása az erkölcsi szabály, amit lelkiismeretünkben követnünk kell. Az erkölcsi szabálynak az adott helyzethez mért értelmezését, a cselekvő szándékát, a cselekedet következményeinek figyelembe vételét általában nem tekintik ugyanolyan fontos kritériumnak. A Vatikáni Zsinatnak a lelkiismeretre vonatkozó tanításáról ritkán hallunk a szószékről. A jóhiszemű de téves lelkiismeretet a katolikus erkölcstan köny-vekben ma is gyakran „ignorantia invincibilis”-nek, legyőzhetetlen tudatlanságnak nevezik. Az egyház általában hirdetett tanításából nem válik világossá például az, hogy a magzatelhajtásra kiszabott automatikusan érvénybe lépő kiközösítés egyik előfeltétele a halálos bűn elkövetése. A gyóntatási gyakorlatban is gyakran előfordul, hogy a pap egyszerűen azt mondja a gyónónak, hogy ez vagy az „nem volt bűn”. Ezzel elfeledteti a gyónóval azt, hogy a bűn kérdése az elhatározással és annak végrehajtásával van kapcsolatban és nem a gyónási előkészületben történő visszapillantó felismeréssel, vagy a pap véleményével. A serdülő kori aggályossággal küszködő fiatalok gyakran kérdezik papjaikat vagy hittanáraikat, hogy bűn-e valamilyen cselekmény. Kevesen gondolnak a megkérdezettek közül arra, hogy az egyszerű igennel vagy nemmel adott válasz nemcsak félrevezető, hanem meg is akadályozza, vagy legalább is lelassítja azt a folyamatot, amelyben a személy birtokába vesz önmagát és szembenéz az erkölcsi felelőssége terheivel. Hasonlóan félreérthető a manapság gyakran hangoztatott „önmagában vett rossz” kifejezés is, amellyel olyan cselekedeteket jelölünk meg, melyek a cselekvő szándékától, a cselekedet következményeitől és körülményeitől függetlenül mindig erkölcsi rossznak, „bűnnek” tekintendők. Ilyen cselekedetnek tekinti például a fogamzás lehetőségét megakadályozó eszközök használatát is a hivatalos egyházi tanítás. Sajnos azt kell mondani, hogy az erkölcsi nevelés hibás katekétikai és pasztorális módszerei sokszor nem az erkölcsi felelősség gyakorlására, hanem szolgalelkű engedelmességre vezetik a hívő embereket.

2. REFLEKTÁLÁS AZ ERKÖLCSI TAPASZTALATRA.

1. Emlékezetünkben idézzünk fel egy erkölcsileg nagyon is jelentős élményt életünkből és a soron következő kérdések segítségével vizsgáljuk meg azt újra. Fontos az, hogy ebben az önvizsgálatban elsősorban ne az élmény pozitív vagy negatív jellegére, erkölcsi jóságára vagy rosszaságára irányítsuk figyelmünket, hanem annak, jobb szó híján, strukturális sajátosságaira, azokra a jellegzetességeire, melyek az élmény erkölcsi értékétől függetlenül minden hasonló eseményben rendszerint megtalálhatók. Az önvizsgálatnak az a célja, hogy nyitott szemmel vizsgálva a múltat, fölismerjük azt, hogy az erkölcsi élmény benső életünk, öntudatunk minden szintjére hatással van. Az élmény nem azonosítható egyetlen mozzanatával vagy tényezőjével sem. Ilyen esetben az egész sokkal több, mint részleteinek összege.

2. Váratlan kihívás eredménye volt-e az élmény, vagy voltak előzményei, volt-e „történelme” erkölcsi életemben? Szerepeltek-e benne külső vagy belső mozdító, motiváló tényezők, pl. törvény, tekintély, következmények, valakinek a kihívása? Volt-e a keresztény hitnek, vagy a nevelésnek, a törvénynek, félelemnek vagy a reménynek szerepe ebben? Véleménye szerint egy hitetlennek, egy zsidónak vagy muslimnak is így kellett volna döntenie?

3. Dönthettem volna másként is? Ha nem miért nem? Külső kényszer, vagy belső meggyőződés ereje késztetett-e az elhatározásra? Az utóbbi esetben szabadnak tekinthettem-e magamat, ha igen, miért, ha nem, miért?

4. A körülmények szerepe: ha más helyzetben kerültem volna szembe ezzel az eseménnyel, ugyanúgy döntöttem volna? El tudok-e képzelni olyan körülményeket, melyek más döntéshez vezettek volna?

5. Lezárt élménnyel állok-e szemben, vagy még most is gyakorol rám valamilyen hatást? Ez a visszaemlékezés változtatott-e rajta, ha igen, milyen értelemben? A fölidézésben közömbös maradtam-e ezzel a múltban átélt külső/belső eseménnyel szemben? Van-e ma is valamilyen szerepe ennek az életemben?

6. Volt-e ennek valamilyen előzménye korábbi erkölcsi életemben. Volt-e hatása későbbi élményekre, döntésekre? Ma is így döntenék-e? Ha nem mi változott meg, én, vagy a világ körülöttem?

7. Milyen külső tényezők befolyásolták ennek az élménynek a lefolyását? Pontosan azonosítható időpontban történt-e? Mennyi ideig tartott? Van-e ennek a kérdésnek értelme?

8. Megismételhető lenne-e ez az élmény és a hozzá tartozó elhatározás ma is? Ugyanígy döntenék-e ma is?

9. Milyen érzelmekkel színeződött ez az élmény? Félelem, öröm, remény, megkönnyebbülés? A végrehajtás járt-e veszélyekkel, vagy kockázatokkal? Biztos voltam-e abban, hogy helyesen döntöttem?

10. Végrehajtottam-e az élményből fakadó elhatározást. A végrehajtás (a cselekmény, magatartásváltozás) magába foglalta-e az elhatározás teljességét, vagy maradt-e a befejezetlenségnek valamilyen jele? Igaznak bizonyult-e az a feltevés, hogy a szándék mindig több mint annak megvalósulása, az erény mindig több mint az erényes cselekedet. Tapasztalataim alapján mondhatom-e ugyanezt a bűn és a bűnös cselekedet viszonyáról is?

11. Milyen hatással volt ez az élmény másokkal való kapcsolataimra? Elképzelhető-e olyan erkölcsi élmény (akár erény, akár hiba) amelynek nincsen hatása másokkal való kapcsolataimra? Mondhatom-e ennek a vizsgálatnak eredményeként, hogy

- az erkölcsi tapasztalat interszubjektív, személyek között kapcsolatok keretei között bontakozik ki?

- az erkölcsi tapasztalat a belső élmények sajátos szubjektív összefüggésében helyezkedik el, és megvan a maga benső történelme és tartama, amely többé-kevésbé független a kozmikus időben körülöttem lezajló eseményektől?

12. Mondhatom-e azt, hogy ez a reflexív visszaemlékezés megváltoztatta a megvizsgált élményt és magamat is?

Kapcsolódó írás: Vatikáni Zsinat dokumentumai, a vallásszabadságról szóló nyilatkozat: DIGNITATIS HUMANAE.