1945. február 4., vasárnap, déli 12 óra. Az ország és a főváros romokban, a Dunántúlon még heves harcok folynak, sőt Budapest budai részének úgynevezett felszabadulásáig is még kilenc napnak kellett eltelnie. A végsőkig kivéreztetett, éhező és fázó Pesten nyilvános kivégzésre, mégpedig kettős kivégzésre készül az új rend. A behavazott Oktogonon, a nyolcszögletű téren hatalmas tömeg gyülekezik, hogy lássa a nagyszabású attrakciót. Egy serény, katonasapkás férfiú, felmászva az egyik, bitónak kinevezett lámpaoszlopra, kötelet köt rá jó magasan. Lent egy szék, előtte a hátrakötözött kezű elítélt, akire két hosszúköpenyes valaki vigyáz – talán fegyőrök. Aztán a rabot – ő volt a negyedrendű vádlott – egy másik katonasapkás feltuszkolja a székre, onnan még feljebb emeli, s a sebtében megformált hurok máris az elítélt nyakára kerül. A kötél megfeszül: egy kis rúgkapálás következik, a lábak keresik az életet jelentő támaszt – mindhiába. Még néhány pillanat: a gége összeroppan, a levegő elfogy, az elszoruló nyaki ütőér nem szállít vért az agyba, a szív fala remeg és rezeg, orvosi nyelven fibrillál – a rúgkapálás fokozatosan alábbhagy, majd végképp abbamarad. A kivégzett személy kalapja közben leesik, nyaka félrebicsaklik, elüvegesedő szemei groteszk módon merednek ki a görcsbe rándult szemhéjak mögül, a nyelv kissé kitüremkedik a szájból.

Mintha az, ami még az imént ember volt, onnan túlról csúfolódna az itteni világgal.

Aztán az alsó katonasapkás újra feláll a székre, a még himbálózó tetemet megérinti, mintha nyugtatni akarná. A himbálózás megszűnik, majd leoldják a hurkot a holttestről. Az egész ügylet alig negyedóra alatt végbement: a korabeli hivatalos, gépelt jelentés szerint a halálbüntetés 12 óra 15 perckor végrehajtatott. 12 óra harminckor már a következő, harmadrendű vádlott is túl volt a procedúrán. Neki a népbírósági ítélet szerint végig kellett néznie, azaz át kellett éreznie sőt élnie a negyedrendű vádlott haláltusáját, mielőtt a sajátját végigszenvedte volna – így mintegy kétszeres halált halt. (Az első- és másodrendű vádlott akkor még nem került elő, de a vádirat február elején már készen állt. A másodrendű vádlottat később elfogták, s május elsején ki is végezték. Az elsőrendű vádlott a hírek szerint Németországba szökött.)

A kivégzetteket nincs okunk védeni, ha a vádak igazak voltak. A vádirat szerint munkaszolgálatosokat, köztük zsidókat, kommunistákat és szakszervezeti vezetőket kínoztak, éheztettek, aláztak meg és lőttek agyon, nem is keveset. De az a tény, hogy az új hatalom vasárnap délben lámpavasra húzta fel őket, valami állati, ép ésszel felfoghatatlan, vad és vak gyűlöletre vall. A kivégzés színhelye és időpontja ismert volt, hiszen a tömeg a rövid, de annál hátborzongatóbb előadásra idejében összegyűlt; kenyér még nem volt, de a szörnyű cirkusz már felállította sátrát. A vasárnapi bravúr célja nyilvánvalóan a megfélemlítés volt: „lássátok, ki az úr a házban, és féljétek ezt az urat.”(Megjegyzendő, hogy Magyarországon még több mint két hónapig folytak a harcok, a háború befejezéséig pedig bő három hónapnak kellett eltelnie. Így az Oktogonon nyolc és fél hónappal előzték meg a nürnbergi per kezdetét, amelynek során az egész világ akkori háborús bűnöseiből tizenkettőt ítéltek halálra, csupán háromszor annyit, mint ahányat Budapesten már '45 februárjában. Nürnbergben még Hess Rudolf, Hitler egykori helyettese is megúszta életfogytiglannal.)

Nem kisebb megdöbbenés éri a kutakodó embert, amikor kiderül, hogy az 1945-ös kettős halálbüntetést kimondó népbíróság elnöke ugyanaz a Major Ákos, aki v. Nagybányai Horthy Miklós kormányzósága idején volt hadbíró és katonai ügyész; továbbá szintén ez a Major Ákos testvérbátyja volt a színész Major Tamásnak, aki viszont pályája során végig baloldalinak vallotta magát. Amikor az új (hol kommunistának, hol szocialistának mondott) rendszer kialakulása küszöbön állt, az örök baloldali Major Tamás „átmentette” bátyját, az új rendszer pedig készségesen elfogadta az öcs szolgálatait. (Nem volt akkoriban ritkaság az efféle pálfordulás.) Major Ákos ’45 februárjában serényen dolgozni is kezdett, s az addig századosi rangban szolgáló hadbíró hamarosan ezredes lett...

A két Major személyisége pszichológiai vagy akár pszichiátriai tanulmány tárgya is lehetne. De van, aki azt mondja, hogy csupán realisták voltak: a család, két vasat tartván a tűzben – Ákost és Tamást –, tudta, hogy bármerre is fordul a szél járása, az egyik mindig kihúzza a másikat a csávából. Ennek csupán az volt az ára, hogy azt, amit gerincességnek, hazaszeretetnek, erkölcsi tisztaságnak és lelkiismeretnek nevezünk, el kell felejteni. És a felejtést azóta sokan eltanulták, mert felejteni könnyebb és kényelmesebb, mint emlékezni.

Végül, de nem utolsó sorban van még egy pici makula a történetben. A munkaszolgálatosokat a hosszú háború folyamán a keretlegények a Szovjetunióba vitték, ahol aztán hadifogságba estek. Amikor hazakerültek (már akiknek ez sikerült), az egyik munkaszolgálatos, aki az akkori BSZKRT-nál (a mai BKV elődje) dolgozott, a hosszú út alatt elpusztult huszonhat, szintén BSZKRT-os kollégája emlékére egy obeliszket állíttatott. Az emlékoszlop 1948-ban már állt, rajta a huszonhat névvel. Az egyik családot, amelynek neve szerepel az oszlopon, véletlenül ismerem. Érdeklődtem a családnál, s megtudtam, hogy öt évvel az emlékoszlop elkészülte után egy éjszaka valaki kopogott náluk: most jött haza a hadifogságból, mondta, s üzenetet hozott a Szovjetunióból, a mártírnak hitt családtagtól. Az illető üzeni, hogy megvan, és reménykedik, hogy hamarosan hazatér. De a család hiába várta, sosem tért haza. Nyilván ott pusztult a szovjet munkatáborban. A neve azonban mégis a fasizmus mártírjainak kőbe vésett névsorában szerepel...

Hát így kezdődött hazánkban hatvanöt évvel ezelőtt az új rendszer. Ha igazi rendszerváltozást akarunk, legalább 1945 elejéig kell visszanyúlni - de biztos és erős kézzel ám!

2010. január 3.