Jegenye András, amint bevégezte a reggelizést, eltolta magától a szalonnástányért, leveregeté a ruhára akadt kenyérmorzsát, és egykedvűen hallgatta végig az asszony egészségre szolgáló jókívánságát.

És azután fölállva, megfogta a bicskája nyelét, és odatámasztotta a hegyét az asztalhoz, be akarta csukni. Szinte várta már, hogy csapódik bele a kés a nyélbe, midőn egyszerre nagyot pattant, és a bicska eltört. Két darabra vált a pengéje.

-         Ne né – mondá Jegenye András, és szomorúan nézett a bicskára. A bicska két darabban feküdt az asztalon, és nyilvánvaló dolognak látszott, hogy azzal többet semmiféle ételt nem lehet enni.

András összefogta a két darabot, és betette a zsebbe. Kiment a házból, fölhágott a kocsira, és megindult a város felé, értésére adván előbb az asszonynak, hogy majd napáldozat táján hazavergődik. meglegyintette a két lovát, a lovak megindultak, kikanyarodott a tanyaközből az útra, csöndes ügetésben hajtott, a háta mögött fölkelt a nap, és derengő világát szétveté a mezőség haván.

-         Károg a varjú – dünnyögé csak úgy magában Jegenye András. – Nagyon csúnyán károg. Nini – motyogta megütődve –, tán háború lesz… Majd viszik a sok katonát a gránicra. Majd lű a puska.

Az eszmemenetnél fogva aztán rátért arra, hogy neki bicskát is kell venni. Igaz, van otthon egypár topa, úrforma kés, de hát csak hadd legyen mégis valami fegyver a háznál, meg aztán mi is az ember bicska nélkül?

Imigyen okoskodék a kocsiban, és eltűnődék az eltörött bicska sorsán. Már két pengét meg egy új nyelet csináltatott hozzá, és mégis megvolt. Csöndesen ült a kocsiderékban, olykor fölborzolá a bajuszát; aztán fölhúzta a két térdét, a két karját ráhelyezte egymás tetejébe, és azokra hajtván a fejét, elgondolkodott.

A gondolkodás oda lyukadt ki, hogy most már okvetlenül szükségesnek mutatkozik egy bicska vásárlása. S úgy tőn, amiként gondolá. Ahogy eladta a csirkéit a piacon, elvitte a kocsiját valamelyik utcába a többi tanyaiak közé, azután megindult fölkeresni Sziráki uramat.

Sziráki uramnak pedig ősidőktől kezdve ott van a háza a régi színházzal szemközt. A régi színház ugyan már nincs meg, csak a helye van, de hiszen Szirákiék házának is csak a helye van meg. Mármint a réginek, mert most emeletes épület kényeskedik ottan, akkora, hogy a nap se bír vele végezni valami könnyen. Kénytelen délelőtt az egyik, délután a másik oldalára sütni.

Jegenye András uram sokáig kereste azt a házat, de csak nem bírt rátalálni, mert akármerrül került neki, mindig ott találta az új „Kelemen utcát”.

-         Ejnye, hejnye – mormogá, és a szíjostorral gyöngéden végighúzott egy előtte szaladó inasgyereken. A gyerek megállt, és hát szép szóval kivette belőle András, hogy éppen ott áll ama bizonyos ház előtt.

Így hát bement. A híres bicskásbolt úgy el van dugva egy pincébe, hogy ember legyen, aki ráakad. De Jegenye ráakadt. Lefelé ment a lépcsőkön, benyitotta az ajtót, és szerencsés jó napot kívánt mindközönségesen.

Azután megállt kevélyen, és bemélyeszté a mellényzsebbe három ujját. A másik kettő kint mozgott a posztón negédesen.

-         Nos, mire végzik? – kérdé Jegenye András, és levevén fejéről a kalapját, körülkefélte azt a könyökével.

-         Hát úgy csináljuk – felelé a segéd.

-         Ugyan ugye? – mondá hitetlenül Jegenye uram.

-         De bizony csak!

-         No né – válaszolt elégülten András, és lassan lóbálta kezében a kalapját, hogy ugyan hova dobja le, ahol nem üt agyon vele semmit. – Nini, de szép paraplé! – folytatá fölpattanó hangon. – Tán le is szabad rá ülni?

-         Azért van ottan, bátyámuram…

-         Hát akkor le is ülök – mondá Jegenye András, és úrias mosollyal tette le magát a kanapéra. Azonközben aztán, ahogy forgolódott rajta kényelmetlenül, egy kis ablakon át bepillantott a műhelybe, ahol a dolgozó legények között serényen forgolódott Sziráki uram.

-         No, mire végzik? – kiáltott erősen, hogy átmenjen a szó az ablakon.

-         Hát csak csináljuk – felelte ki Sziráki uram.

-         Lám, lám – mondá jó lélekkel Jegenye András –, hogy megszorgoskodnak – és átcsúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala romoljék.

Aztán lassan üldögélt ott egy darabig, nézegetve nagy csizmáit, amelyekről csurgott le a padlóra a megolvadt hóvíz. – Meleg van itten, gondolá, és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a vetkőzéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát, és hosszasan lélegezve mondá:

-         Eltört a bicskám. Új kéne.

-         Milyen fajtájú? – kérdezte nagy készséggel a segéd.

-         Nono – mondá komolyan Jegenye András –, majd mögdeputáljuk. Lássuk csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a kenyérbe bele.

-         Hát tessék választani innét.

András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngyház az oldalukra verve. Megállt előttük, és nézte sorba. Némelyik már mintha egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyúlt. De ahogy odaért, megingott a bicska az egyetlen szegen, amelyre súlytani kiszámítással volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még leütné, és kárt tenne egyik bicsak a másikban.

-         Adja hát le őket ide elébem – mondá mérgesen. – Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason?

Sietve tevődik elég az allegorikus hasonlítással fűszerezett kivánságnak.

-         No, így igen – mondja Jegenye András. – Ha már veszek, lássak valamit a pénzemért.

És kedvteléssel turkálván az áruasztalra rakott csomóban, kiválasztott egy görbe, fekete nyelűt. Kinyitja előbb, meg becsattantja aztán. Ahogy be van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inog-e a penge.

Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyújtja a hüvelykujját, és annak a körmén nézi meg a penge élét. Az egész jónak ígérkezik, és Jegenye uram most azt deputálja már meg, hogy belefér-e vajon a mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül.

A bicska angyali könnyűséggel tűnik el a zsebben, hanem Jegenye Andrásnak hirtelen felötlik valami, és kedvetlenül teszi le a kést az asztalra.

-         Üm – mondá megvetőleg –, hiszen topa. Miért csinálnak kerek alját neki?

-         Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell.

-         No, nekem nem kell – tör ki dühösen Jegenye uram. Halnyelű kell.

Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat alá esik. Legelőbb is lapjára fordítja, és úgy néz rajta hosszában végig, hogy hátha talál törést a gyöngyházon. Azután a másik fele kerül a szem elé. A nyelében már nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé fogva, erős morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem csúszik-e kijjebb valamelyik oldala.

Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előbbit. A csukódásával már meg van elégedve, egészen szépen csattan.

-         Jó csattogása van – mondja elismerőleg. – De hát az acél?

-         Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül bicskapengének.

-         Nono – feleli Andás, és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig kotorász benne.

-         Majd megválik – folytatja tovább, és előkotorászván egy darab tűzkövet, tép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván őket a két ujjával, odaüt a kovához a bicska acélával.

Az első kísérlet ne

-         Nini – szólt haragosan –, már megint mit csináltam itten? Az előbb is téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón!

Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de m sikerült.

-         Nono – dünnyögi hamis mosolygással Jegenye András –, iszen majd megválik, hogy igazat beszélt-e az úr?

A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, belekap a juhszőrbe, hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak.

Most már kinyitja a bicskát, eltartja magától, és úgy nézi. Előbb a nyelénél fogja meg, aztán a pengéjén markolja át, és nyes vele egyet a levegőben úgy próbaképpen.

-         Hát az éle? – mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy csomó szőr megint a bekecsbélésből. Összesodorintja keményre, aztán megfogván a legvégén két ujjal, odavág hozzá a bicskával.

De a feleúton megáll.

 aztán derülten teszi hozzá:

-         Hiszen különben nem tesz ám engem szegénnyé egy bekecs!

Aztán megint hozzásuhint a szőrkötélhez, és amint látja, finoman szelte ketté azt a bicska, egész egy könnyű kacagásig fölmegy a jókedve.

Latolgatva teszi egyik kezéből a másikba, és miután meghatározta a súlyát, a nyél halfarkát feszíti neki a nadrág-posztónak, hogy ugyan kihasítja-e majd a zsebet.

-         Jó, jó – mondá meggyőződéssel. – Hanem el ne bízza magát, mert nagy pénzt azért nem adok érte.

-         Csak annyit, amennyit megér.

-         Üm, hát mi az ára? – kérdi félős tartózkodással András.

-         Másfél forint – feleli a segéd.

Jegenye András nagyothallónak tetteti magát.

-         Hogy mondja? – kérdi, és odateszi a füléhez a tenyerét tölcsérnek.

-         Másfél forint!

-         Ugyan, ugyan – mondja hitetlenül Jegenye András. Kihúzza a zsebkendőjét, megrázza, és körültörüli vele a homlokát. – Tizenöt hatos nagyon nagy pénz. Öt hatosért nem adja?

-         Nem.

-         De nyolcat is adok érte – mondja ravaszul András. – No adja?

-         Nem adom alább a kiszabott árnál.

-         Jól van no – feleli nyugodtan és minden megütődés nélkül Jegenye András uram. – Hiszen nem is azért beszéltem én!

Nagy kászálódással benyúl a mellény belső zsebébe, és míg a segéd papírba csavargatja a kiválasztott árut, ő előhúzza a törött bicskát.

-         Hát csinálja meg az úr ezt nekem – szól, és leteszi az asztalra szépen. – Kicsit kisebb lesz az acél, hanem jó az azért a szegénynek. Csinálja meg két hatosért, aztán vasárnapra majd bejövök érte.

/1887/