Vénlánycsúfolás, tuskóhúzás, álarcos alakoskodás, vakfazékdobás, szűzgulyahajtás, szőcsikézés és sardóvasárnap.
A farsang évenként ismétlődő rövidebb-hosszabb ideig tartó időszak, amelyet évszázadokon át az evés, ivás, lakodalmak, disznótorok, jelmezes felvonulások jellemeztek. Az Egyház az ördög ünnepének tartotta és tiltotta, de gyakran a világi hatóságok se nézték jó szemmel a farsangi kicsapongásokat.
 A farsang vízkereszttől a húsvétot megelőző negyven napos nagyböjt kezdetéig, hamvazószerdáig tart. A farsang a tavaszvárás ősi örömünnepe. A nagy evésekkel, ivásokkal a természetet is hasonló bőségre kívánták késztetni. A farsang a „vaschang” bajor jövevényszóból származik, ami eredetileg csak a böjt előtti napokat jelölte. A magyar farsangi szokások a középkorban honosodtak meg, elnevezésként a XV. században tűnt fel. A farsang utolsó napját jelölő „húshagyó” elnevezés a böjt, a böjti étkezés kezdetét jelenti.
1502-ben Temesvári Perbált ferences szerzetes így fakadt ki egyik prédikációjában: Óh, jaj ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz…
A farsangi napoknak a magyar nyelvben jellegzetes táji megnevezései, a farsangvasárnapot megelőző zabálócsütörtök, a böjt kezdetének elnevezései szárazszerda, böjtfogadószerda, majd az e nap után következő az úgynevezett csonkacsütörtök, amikor még el lehetett fogyasztani a maradékot.
 „Inkább a has fakadjon, mintsem az étel megmaradjon” mondogatták a szlavóniai Kórogyon.
A hívő katolikusok hamvazószerdától húsvétvasárnapig – kivéve csonkacsütörtököt – nem ettek húst (de a középkorban még vidrát és hódot igen, mivel a vidra hallal, a hód fűzfahánccsal táplálkozik) és disznózsírt. A farsang három utolsó napja: farsangvasárnap, farsanghétfő, és húshagyókedd.
A farsang jellegzetes étele a fánk, amelynek mágikus erőt tulajdonítottak, a Szerémségben azért sütötték, hogy a vihar ne vigye el a háztetőt. Ugyancsak kedvelt étel volt ilyenkor a rétes, mert a Bács megyei Topolya lakói szerint szerencsét hoz, ha jól nyúlik.
A farsang utolsó három napján az egész ország területén táncmulatságot rendeztek. A legények sorra járták a lányos házakat, hívogatták a lányokat és a táncköltségre adományokat gyűjtöttek. 




Farsangkor nemcsak a fiatalok rendeztek táncmulatságokat, hanem a házasemberek, a céhek, az ipartestületek, az asszonyok, de gyakran a gyermekek is. A házasemberek „batyusbálja, kosarasbálja” jelzi, hogy a tánc mellett fontos szerepe volt ilyenkor az evésnek és az ivásnak.
A már említett fánkon és rétesen kívül elsősorban baromfihúst, keltkalácsot, perecet és hozzá bort vittek. A dunántúli szőlőhegyi pincékben étellel-itallal, énekkel, tánccal tartották a farsangi vigasságot. Ide a férfiak is betévedhettek, nem úgy mint Kalotaszegen, ahol az asszonyok ilyenkor nem engedik be a férfinépet. Magukban esznek, isznak, mulatoznak, a gyermekeknek is külön rendeztek bálokat. Palócföldön is szokás volt a farsang idején a lányok, asszonyok külön farsangolása i. A Karancs-hegység környékén élő palócok a farsangvasárnap előtti vasárnapon tartották meg a „lányok vasárnapját”. Az asszonyok külön farsangolásáról a már említett Temesvári Perbált is megemlékezett. Prédikációjában leírta, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfi ruhát öltve táncoltak, mulatoztak egészen addig, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, egy asszonyt elragadott magával, s a Kapos mocsaraiba hajította.
A múlt század hatvanas éveinek derekán ilyen külön asszonyfarsangokat elvétve még találtunk. Mátraalmáson a maskarába öltözött nők járták be a falut, s a férfiakat jégcsappal „megborotválták”. Este „macskabált” tartottak, ahová férfi nem tehette be a lábát.
A farsangi báloknak elsősorban a párválasztásban volt jelentős szerepük. A lányok ilyenkor adták a legényeknek a bokrétát, amit azok farsangvasárnap tűztek a kalapjukra.
Mivel ez az időszak, a farsang, az udvarlás a párválasztás és a lakodalmak legfőbb ideje volt a hagyományos paraszti életben, épp azért adott alkalmat arra, hogy tréfásan vagy durván figyelmeztessék azokat, akik még nem mentek férjhez.
A tuskóhúzás főleg a Dunántúlon, kelet-Magyarországon és Erdélyben volt ismert. Lényege az volt, hogy a legények a tuskót nagy zajjal végighúzták az utcán, majd a vénlányok ajtajára kötötték, kapujához támasztották.



Húshagyó, húshagyó,
A lányokat itt hagyó,
Húshagyó, húshagyó,
Itt maradt az eladó!

A Közép-Nyárád mente falvakban a vénlegényeket csúfondáros énekekkel bíztatták:

Házasodj meg vén kappan,
Vedd el ezt a mosdatlant!

A vénlányokat így siratták:

Húshagyó, húshagyó,
Engemet itt hagyó!

A vénlánycsúfolás másik kedvelt módja a „kongózás”. Ez a szokásos zajcsapással és rigmusok bekiabálásával járt. A farsangban el nem kelt eladósorú lányok háza előtt kolompoltak, tepsikkel, fazekakkal nagy zajt csaptak a legények. A kongózás sajátos változata a Jászságban és a Tápió menti falvakban az úgynevezett „bakfazékdobás, ciberefazék-hordás”. A legények a lányos házak udvarára szeméttel teli rossz fazekakat dobtak, miközben azt kiáltották – Szűrd a ciberét! –
A magyar nyelvterület észak-keleti részén ugyancsak nagy zajcsapással járó vénlánycsúfoló szokás volt a "szűzgulyahajtás". Csengővel, ostorral, kolomppal fülsiketítő lármát csaptak a legények, miközben kiabálták – Kinek van eladó lánya, hajtsa ki a szűzgulyába! – A lányok visszafeleseltek – Rönköt emelj, szakadj meg, miért nem házasodtál meg! –
A "farsangi köszöntő" többnyire gyermekek adománygyűjtő szokása volt. Az 1600-as évek forrásaiban található adatokból kitűnik, hogy sok helyen a tanítók, illetve a falusi papok jövedelméhez tartozott a farsangi adomány, amely a farsang köszöntésével, búcsúztatásával és jókívánságokkal kapcsolódott össze.

A farsangi köszöntők általánosan ismertek voltak Magyarországon. Többnyire bekéredzkedés – szabad-e farsangot köszönteni? – után énekelték, mondták el jókívánságaikat a ház népének. Az adományként kapott tojást, szalonnát, bort elosztották, vagy közös mulatságra fordították. Az Ipoly mentén és a Karancs vidékén az utolsó előtti vasárnapot „lányok vasárnapjának” nevezték, mert ilyenkor a lányok táncmulatságot rendeztek, a muzsikusokat is ők fogadták. Általában ezeket a fonóházban tartották citera- vagy dudaszóra.
A Nyitra környéki falvakban a farsang előtti vasárnap neve „talalaj, tananajvasárnap”. Az iskoláskorú lányok kora reggel csoportosan jártak házról-házra és mindenütt énekeltek. Honton a farsangvasárnap reggelén három-négyes csoportokban jártak a fiúcskák „szőkícskézni”. Mindegyik fiú kezében csörgős bot volt. A csörgős bot rigmusával kísérve a következő szöveget mondták: Haj szőkícske, szőkícske, hajtsátok ki a fassangot, majd szép éneket mondok… A Zobor-vidéki magyar falvakban a farsang utolsó vasárnapjának elnevezése „sardóvasárnap”. Ekkor a legények, iskolás fiúk házról házra jártak dudás kíséretében. Kosarat, nyársat vittek magukkal az ajándékoknak.
A farsangi játékok másik jellegzetes csoportja a maszkos alakoskodások, dramatikus játékok. A régi krónikások szerint Mátyás király Olaszországból hozatott álarcokat, de nagy farsangolás folyt II. Lajos udvarában is, 1525-ben még maga a király is ördögálarcot viselt. A XVI. századtól a legutóbbi időkig fennmaradt a Cibere (a savanyú húsmentes leves) és Konc, (a zsíros cubákok) vagyis a böjti és a húsételeket megszemélyesítő alakok küzdelme. Ekkortól emlegetik a „maskara” szót, amely az olasz, vélhetően velencei „maschkerából” eredt.
Falujáró meneteket, felvonulásokat általában minden nagyobb faluban, mezővárosban tartottak. A felvonulók kedvelt maszkja volt a cigány, koldus, betyár, de kedvest volt az állatok közül a medve, gólya, vagy kecske megjelenítése. A maszkos alakoskodók az egész magyar nyelvterületen előfordultak, de a nagyszabású felvonulásoknak számos helyi variációjával találkozhattunk.




A farsangi álarcos alakoskodást nyomokban még ma is megtalálhatjuk a magyar falvakban. Napjaink leglátványosabb farsangi alakoskodása Magyarországon, a Mohácson lakó sokácok csoportos busójárása. E busók fából faragott álarcokban jelennek meg, öltözetük állatbőr, elsősorban birkabunda, mozgásuk, viselkedésük rituálisan meg van szabva. A busóálarcot eredetileg csak a felnőtt sokác férfiaknak volt szabad föltenniük, a legények másfajta álarcot viseltek.




Nyugat-Dunántúlon a rönkhúzással összekötött „álesküvőt” akkor tartották, ha a farsang idején nem volt lakodalom a faluban. A felvonulás résztvevői voltak az „álmenyasszony, álvőlegény, násznép, ördögök, jósok”. A menet többször megállt, és tréfás esküvőt játszott el.
Csallóközben a farsangi adománygyűjtő alakoskodás neve „dőrejárás”. A legények húshagyókedden különböző jelmezekben például cigánynak, koldusnak, de akár női ruhába is öltöztek. Állatmaszkokat is húztak, mint a disznó, kecske, gólya. A muzsikusok zeneszóval kísérték őket. Nem szívesen engedték be a dőréket a házba, mert felborították az asztalt, kormos lével „bemeszelték” a falat, nagy felfordulást csináltak. Közben igyekeztek kolbászt, szalonnát csenni. Adományul lisztet, tojást kaptak, amit este közös mulatozás közben elfogyasztottak. Másik jellegzetes felvidéki, Ipoly-menti szokás a legények húshagyó keddi „bakkuszjárása”. Szamár- vagy kecskebőrbe bújtak, kezükbe nyársat tartva táncoltak végig a falun. A lányokat megcsipdesték, bekormozták, megtréfálták az utcán állókat.
Eger környékén a háromnapos farsangi mulatság záróeseménye a „remélés” volt. A maskarába öltözött legények végigvonultak a falun elől ment a jegyespár, utánuk a két vőfély, kéményseprő, drótostót, köszörűs, borbély követte. A felvonulást a pásztorok zárták, majd a menet végén a helyi cigánybanda szolgáltatta a muzsikát egy lovas kocsi kíséretében, amelyen lévő hordóba bort gyűjtögettek.
A farsangi dramatikus játékok közé tartozott az „álbírósági tárgyalás”, amelyben alakoskodókat, bábúkat, állatokat ítéltek halálra. Személyeket imitáló kivégzések elsősorban a Felvidéki-palócoknál, az állatokat kivégzők pedig Erdélyben voltak szokásosak. Ennek egy sajátos formája él néhány Borsod megyei faluban: a fiatalok a farsang végén „rabot hordanak”. Két legényt szalmakötéllel becsavarnak, arcukat bekormozzák, fejükre kalapot kötnek, kezükbe baltát adnak. Két-három legény vezette őket végig a falun duda kíséretében láncra verve. A házaknál megálltak, és kéregettek.
Több háromszéki faluban húshagyókedden lakodalmas menetet utánozva vonultak fel a farsangolók. A felvonulók sorrendje meghatározott, elől ment a „bekérező”, utána a „szószóló, újpár, koszorús párok, cigányok, kürtösök” és a zenészek. A „bekérező” engedélyt kért a házigazdától, hogy az udvaron félkörbe állva mondhassák el jókívánságaikat:

Kévánok most minden jót,
Drága jó bort, olcsó sót,
Jó kenyeret, szalonnát,
Melléje meg pogácsát…

A lányos házaknál még megtoldották ezzel:

A ház leányának én most azt kévánom,
Legyen a bolhától csendes nyugodalma,
A farsangon egy cifra lakodalma,
Én is, ha kell, megadom a vámot,
Éljen és viruljon e háznak minden népe,
Maradjon mindenki békességben!

A farsangi időszakban bemutatott „halottas játékok” rendkívül változatosak. A halottat nemcsak élő személlyel, hanem igen gyakran szalmabábbal, döglött állattal, a koporsót helyettesítő lefelé fordított teknővel alakítják. Bizonyos húshagyókeddi szokások a farsang, illetve az egész tél elmúltát jelképezik, ilyenek a „farsangtemetés és bőgőtemetés”.
A farsangtemetésnek különböző változatai alakultak ki, a farsangot jelképezhette szalmabáb, rongybáb. Csíkcsicsóban a farsangtemetés hamvazószerdán délelőtt kezdődött. A legrészegebb legényt ráfektették egy létrára, fehér lepedővel letakarták, mert ő volt a „halott”. A felvonulás élén a zenészek halottbúcsúztató, gyászos zenét játszottak. Utána következtek a „halottvivők a halottal”, a „halál” a kaszával, majd a „pap, kántor, késérők” akik nagy zokogással, siratással követték. A faluban végigvonulva tréfás jeleneteket rögtönöztek, a „halottat” gyakran beleborították a hóba, vízbe, sárba, majd jajgatással, sírással kisérve emelték vissza a létrára. Végezetül nagy tüzet gyújtottak, és a farsangot jelképező szalmabábot elégették.
Sok községben „vetélkedőjátékot” tartottak. Ezek egyrészt ügyességi versenyekből (kakasütés, gúnárnyakszakítás), másrészt maszkos alakok küzdelméből álltak. Csík megyében a Ciberevajda és Konckirály viaskodását, tréfás küzdelmét szalmabábokkal is eljátszották.




A farsangkor zárt helyen többszereplős dramatikus játékokat is tartottak. A fonóban, lakodalmak és disznótor alkalmával gyakran megjelentek az „állatalakoskodók”. A legkedveltebbek a medve, gólya, és lófigurák.
Észak- és Kelet-Magyarországon, jellegzetes farsangi játék a „kecskemaszkos alakoskodás”. A kecskemaszk legáltalánosabb formája az, amikor a kecskét alakító játékos térdre ereszkedve, előre dőlve jobb könyökére támaszkodott. Bal kezében egy fejszét tartott. Bundával vagy gubával terítik le. A másik gyakori formája a fakecskefej. Nyélre erősített felső fejrészből és a mozgatható szájrészből állt. A játékos jobb kézzel, madzaggal rángatta az alsó részt, amelynek csattogása a ritmust adta a tánchoz, ijesztgette a közönséget, de az ajándékul kapott pénzt is ezzel vette el. Erdélyben a kecskemaszkos alakoskodót több helyen „turkának” nevezik. A „turkát” alakító négykézlábra ereszkedett, testét szőttes borította be. A „turka” kísérőjével, a „gazdával” jelenik meg a fonóban, őket egy hegedűs kísérte. A játék többi része abból áll, hogy a „turka” ijesztgeti, „megberregteti” a lányokat, asszonyokat rájuk ugorva.
A „lóalakoskodásnak” is több változata ismert a magyar hagyományokban. A lóalakoskodásra elsősorban Kelet-Magyarországon és Erdélyben került sor. Gyakran adtak elő esküvői, lakodalmas paródiát a fonóban, tollfosztóban is. Észak-Magyarország falvaiban az esketési szertartást, vőfélyverseket gyakran vastag, gúnyos szövegekkel egészítették ki. Általában a menyasszonyt is legény alakította, a „pap” tréfás eskető szövegével kísérte, majd adta össze a „ifjú párt”. A lakodalomparódia rendszerint tánccal zárult.
Erdély területén „szép és csúnya farsangosnak” öltöztek. A „csúf” farsangosok: cigány, kéményseprő, boszorkány, halál jelmezét öltötték fel. A „szép” farsangosok leggyakrabban lakodalmas menetet, násznépet alkottak. A rímes szövegekkel kísért „összeesketés” után itt is táncra perdültek.
A „betyáralakoskodók” szintén kedvelt figurái voltak a kelet-magyarországi fonóházi játékoknak. Ezek a „betyár” utolsó mulatását, majd elfogását jelenítette meg „pandúrok, kocsmárosok, betyárok, cigányok” részvételével.
Gyakran játszottak „halottasjátékot” fonókban, kocsmákban. A farsangi „halottasjáték” szereplői hangosan siratták a „halottat”, ahol a főszereplők: „halott felesége, gyermekei, siratóasszonyok, sírásó”. A halottasjátékok gyakran sikamlós jeleneteket is tartalmaztak.
A halottasjátékok egyik változata a „bőgőtemetés”. A „bőgőt” parodizált temetési szertartáson temették el:

Jaj, de milyen keserves a bőgő élete!
Ha a farsang elmúlt, nincsen becsülete!

A „halált” is gyakran megszemélyesítették farsangkor. A halált alakító legény arcát belisztezték, szájába répából készített fogsort helyeztek, jobb kezében kaszát tartott. Amikor kísérője eloltotta a lámpát, a félelmet keltő farsangoló berontott a fonóban, vagy a házba, és kaszáját suhogtatva fogai közül lisztet fújt a bentlévők közé.
A „dúsgazdagolás, ördögfarsangolás” sokszereplős misztériumjáték, amely a XVII. században keletkezett. Legények adták elő húshagyókedden, leggyakrabban Udvarhelyszéken és Gyergyóban, de másutt is ismerték.
Szentegyházán a farsang három utolsó három napjában házról házra járva adták elő a „dúsgazdagolást”, ahogy a helyiek nevezték „ördögbetlehemezést”. Az utcán vonuló szereplők énekeltek, miközben „az ördög és a halál” a járókelőket ijesztgették. Ezután betértek a házakba, ahol a háziak mellett összegyűlt a szomszédság is, és előadták a játékot, amelyben a gazdagember lelkéért vívott harcot mutatták be az angyal és az ördög között.

Hallád, gonosz sátán, ne siess elkapni,
Testéből a lelket menten kiragadni,
Senkit Isten mennyből nem akar kihagyni,
Krisztus életet jött mindeneknek adni…

Forrás: Bálint Sándor; Népünk jeles ünnepei, Dömötör Tekla; Magyar népszokások, Néprajzi kalendárium.
Összeállította -cspb-