Özséb atya látomása

Boldog Özséb tehát 1246-ban érseke engedélyével egyházi méltóságáról lemondva elvonult a pilisi erdők rengetegében. Nem egyedül ment. Néhány barátja követte, kik osztoztak istenes lelkében s lelkesedésében.
    Ám ne gondoljuk, hogy mivel a világot elhagyták, most a világ békén hagyta volna őket. Gyöngyösi Gergely írja, hogy a szülők és a ,,barátok'', hol személyesen, hol levelek útján, hol mások által igyekeztek visszatérésre bírni az új remetéket. Özséb bátorította őket:
    -- Hallgassatok ide, Krisztus is szerette édesanyját, mégis a fájdalom tőrével hagyta általjárni lelkét, a ,,szeretett tanítványt'' sem kímélte meg..., nem szállott le Keresztjéről, bár megtehette volna... Nekünk sem szabad hűtlenül elhagynunk vezeklésünk keresztjét, bármennyire sirassanak is minket. Ki kell tartanunk a halálig rendületlenül, nehogy e világ kárhozatos örvényébe szédüljünk újra... --

Könnyezve hallgatták ezeket a szavakat a remeték is, a rokonok is, és megrendült lelkiismeretük tiltotta vitatkozni azzal a Lélekkel, Ki általa szólott.
    Úgy tekintettek mind reá, mint eleven szentre. Vigasztalódni, megerősödni jöttek hozzá. És sokan jöttek hozzá. És ő egyforma szeretettel fogadta és hallgatta ,,a kicsiket és a nagyokat, a szegényeket és a gazdagokat, a jókat és a rosszakat...'' Egyforma jósággal ölelte magához őket és igazította el dolgaikat és gondozta őket, mint a szeretet földre szállt angyala. Közelében mindenkinek jónak kellett lenni! Szeretete úgy sugárzott közöttük, mint erdei kápolnák szelídfényű mécse.

Azok között, kikre a legnagyobb hatással volt, kitűnt egy Benedek nevű előkelő ifjú, a Pálosrendnek Özséb után következő második Provinciális Perjele, kit a Rend a boldogok között tisztel. Feltűnő szépségű, nemes megjelenésű, éles eszű, a királyi udvarnál bejáratos és igen gazdag fiatalember volt, kit a szenthírű kanonok tisztelete vonzott a pilisi remeteségbe és aki azzal a meglepő kéréssel fordult hozzá, engedje meg, hogy csöndes magányában társul csatlakozzék. Özséb próbára akarta tenni szándékát és azt mondta, várjon még egy évig, azután jöjjön. -- Az ifjú felsóhajtott:
    -- Ó, túlságosan hosszú idő, lomhajárású napok! Gondolod, kibírom addig? -- Így aggódott, de Özséb Atya szelíden és csodálatosan megnyugtatta. S mivel imádságában felvilágosította őt az Úr ennek a hivatásnak komolyságáról, megengedte neki -- határtalan örömére, -- hogy megossza vele remetebarlangját. Harmadik társul István csatlakozott hozzájuk, kit a rendi könyvek szintén boldog jelzővel tüntetnek ki. Ő lett Boldog Benedek után a magyar Rend harmadik Provinciális Perjele. Lélekben, buzgóságban, őszinte Isten-szolgálatban teljesen hasonló volt Benedekhez, csak szegény és egyszerű famíliából származott. Ez a különbség azonban semmit sem jelentett Isten szent remetéi között.

A többiek nevét nem jegyezte föl a história. Pedig sokan voltak. Boldog Özséb forró szívvel köszönte meg Istennek azokat a lelkeket, melyeket hozzávezérelt, imádkozott kitartásukért. Igyekezett -- mély alázatosságában -- tanulni tőlük, pedig voltaképp ő volt mindnyájuk példaképe: imában-munkában; melynek leghitványabbjától sem irtózott, egészen megfeledkezve korábbi méltóságáról.
    Boldog Özséb, Boldog Benedek és Boldog István tehát abban a ,,hármas-barlangban'' húzták meg magukat, mely egy zuhatag fölött nyílik a pilisi erdők misztikus rengetegében. Ide vonultak el ők a világtól, mely piszkos, kicsinyes és szomorú.

Sashegyi Sándor pomázi archeológus kalauzolásával jártam itt először ezen a pazar-szép vidéken. Megbűvölve álltam meg ama hatalmas sziklafal előtt, melyhez hasonlókat Dürer metszetein látni; fantasztikusan és félelmesen gyönyörű ez: tövében félig eltemetve és beomolva a hármas barlang bejárata. A sziklafalban kis fülkék vannak bevágva, melyekben talán szent szobrok voltak. Az alatta zúgó vízesés mély, sziklás és bozótos völgybe zuhog. Csodaszép katlan ez, a tordai hasadékhoz hasonló.
    Ősz volt, amikor itt jártam először. Teljes pompájában lángolt az őszi erdő. Talán sehol sem olyan pazar, olyan csodás az ősz, mint itt. Hihetetlenül szép! Egész hegyhajlatokat égő-vörös lombsátor takart. De olyan változatos színfoltokban s keveredve a sárga és a zöld finomabbnál-finomabb árnyalataival, hogy egy Rónay Kázmér ecsetje is megirigyelhette volna.

Hát itt lehet imádkozni. Az egész természet egy óriás himnusz a Teremtőhöz. Egyetlen grandiózus Isten-dicséret. Itt lehet kontemplálni az örök Szépséget. Itt lehet elragadtatásba esni az Isteni Művész remeklésein: egy édes harangvirágban éppúgy, mint a legvadabb sziklafokban. S a harangvirágok összekongatják lila kelyhüket: vecsernyére harangoznak s a sziklafok vörösen izzik a búcsúzó nap sugaraiban. Szitakötők bolondul játszanak. Az utolsó napsugár félénken botorkál az erdő homályában. Még itt minden falevél ragyog az öröm olajától. A hármas barlang sziklafala előtti tisztáson Özsébet látom hirtelen. Egy őzbak áll mellette. Nem fél. A Szent jóságosan eteti kezéből...

Aztán eltűnik minden. Zúg az erdő. Esti szél zúgatja fáit. Egyetlen zúgó hárfa az erdő. Azután minden elcsöndesedik. A bársonyos puha fűbe leheveredve érzem, mint borul ránk a csend. Mely egyre mélyebb lesz. Olyan mély, hogy beleszédülök. Egyetlen fűszál sem rezdül. Mintha valami csodát lesne visszafojtott lélekzettel a természet, valami csodás kinyilatkoztatást, isteni szót. Mélységes, ünnepélyes, szinte elviselhetetlen a csend. A mindenség pórusai kitágulnak szomjasan, és megremegnek a végtelenség leheletében. Az Úr jár itt. Már közel van. Mindjárt előbukkan a sűrűből. És a csend dalolni fog! Az erdő ujjongani fog! A levegő telve lesz titokzatos hangokkal és túlvilági fényekkel! S a hegy, Pilis szent hegye, a misztikum mámorában ég!

,,Ez szent hegy, ez a Pilis; pogány erdőkben az imádság s az aszkézis hegye! -- írja elragadtatva Prohászka. -- Jártak itt derűs s fátyolos napok árnyalatai, remegések, dobbanások; s ezektől tanult érezni, sírni és beszélni kő, rög, virág, rengeteg, hegy, völgy. Valahogyan átöleli nagy átható öleléssel ez a régi lélek-kiáradás s leköti magának a földet s vidéket... Hát ez a fajmagyar lélek e vidékre zarándokolt, itt ömlött ki, itt búgott!... Magyar szent hegy... Ha így este szürkületkor nézem, úgy tetszik, mintha imbolygó fényeket látnék hatalmas hátán: a régi pálosok mécsesei útban vannak a hármas barlangnál épült ecclesiolához'' (Prohászka Ottokár: Soliloquia II. 1919. nov. 15. és dec. 16.).

,,A Pilisnek történeti levegője van... A még meg nem bolygatott realizmusnak s a misztikának szelleme járta itt karonfogva a hegyet s völgyeit...; vonzotta a hegy barlangjaiba a remete pálosokat s valamiféle fehér mágiával riasztotta vissza a még pogány erdők haramiáit s pásztorait. Mennyire új, érdekes és csodás világnak színhelye volt akkor a Pilis hegye s az az erdős háromszög, melynek Buda, Esztergom, Visegrád mindmegannyi védvára s a Duna hónalja két oldalról a kerítése, a Buda--esztergomi út pedig az átfogója... Hogy a régiekről való emlékezés mily magasra emeli szemeimben a 750 m magas Pilist, s mily penombrás mélységekké süllyeszti völgyeit, azt szeretném megéreztetni első sorban, azokkal, kik a hegy erdőit járják, de a genius loci-val szóba nem állnak.

Nekem a Pilis szent hegy s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyzi az utat s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített románstílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkőből természet-építetté 750 m magas oltárnak, mely a Pilis hegye. A völgyet s a hegyet a mennyek óriási barokk boltozata íveli, téralkotó s a fehér felhők közt végtelen távlatokat nyitó művészetével.

... Mikor életet s lelket keresünk, alig találunk egy csepp vizet az emlékek kiszáradt árkában, alig egy fénybogárkát a múltnak éjszakájában. Mily más az, ha ilyenkor mi magunk elmenekülünk a pilisi völgybe s ha látunk megigéző látomásokat s hallunk hétszáz éves múltból felénk csendülő antifónákat!
    A Pilis hegye azonban nemcsak az első reneszánsz problémáit hozza emlékezetembe, hanem azt is, hogy ez a vidék, ezek az erdők, ez, a pilisszentkereszti szakadék más nagy emlékezést is őriznek, azt, hogy valamikor fölöttük jártak a XIII. századbeli misztikának fényei s árnyai. A Pilis ugyanis nemcsak antidialektikus, hanem misztikus hegy is s az erdők illatába itt a régi misztika kincsei is bele vannak keverve. Csendjükben meg-megszólalnak az Énekek-énekének szólamai, azok a hatványozott dalfélék, mikor a dalt dalos lélek kommentálja... Ezek a kommentárok a misztikus élet sejtelmeinek szavakba való tolakodásai, vallomásokban való kibontakozásai. A csend tőlük csengővé lesz, a homályok kivilágosodnak s a lélek a világ zajából s önmagának khaoszából menekülni iparkodik; emelkedik fölfelé s magával emeli a világot.

Mikor erre gondolok, nem nézem a Pilist mélázó alkonyaiban; nem nézem holdvilágos éjben, mikor az energiák pihenőre térnek, hanem inkább akkor mereng rajta szemem, mikor energiák járják; nézem júliusi napsütésben, mikor a tölgyek, a bükkök s kőrisfák sejtjeiben millió rokka perdül s mikor millió szövőszéken a természet sejtszövetté szövi a napsugárt. Ez a csendes s mégis belső energiáktól átjárt erdő a lelki elmélyedésnek legalkalmasabb képe. Csendes az elmélyedt lélek s csendes a júliusi erdő is. Madár nem dalol benne, szél se rebben s mégis feszülnek a belső energiák. Ilyen a misztikus lélek is; gondolatainak és érzéseinek aranyos szálait rögökbe s csillagokba akasztja s ezt az aranyos pókhálót borítja magára, Istenre s a világra. A lélek e hálónak művésze s boldog foglya egyaránt. A júliusi erdőn s a misztikus lelken az élet s az alkotás szelleme üli a maga ünnepét. Ebben a júliusi hévben s tűzben kell járnunk a Pilisen s hallgatóznunk, mint éneklik az erdők, a csend s a titokzatosság az Énekek-énekét, mint élvezik saját elragadtatásukat, a többélettel való ölelkezésüket s a nap hevének fölcsókolását....

Nem volt az kvietizmus, sem mámoros szendergés, mely az embert a valóság kemény világából kiemeli s az élet harcaira s a teremtő munkára képtelenné teszi; hanem reális, gyakorlati irányzat volt, mely tudja, hogy az embernek küzdelmei és kísértései vannak, melyeket megállnia s legyőznie kell... Mely a hegyekre járt a csillagok betűvetését olvasni s az erdőkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta...
     ... Lelki világuk olyan volt, mint az erdő, lelve valósággal s titokzatossággal. Nekik nem theóriák kellettek, hanem a valóság, még pedig a legszebb kiadásban, mint szép, tiszta élet s mint tüzes szeretet... A legnagyobb tett pedig a szeretet; az a léleknek nagy, reális, sőt isteni gesztusa. Nem theológiai szisztémákkal, hanem ezzel a gesztussal akarták az Istent s a valóságot átkarolni. Szomjasak voltak az Istenség csókjára! s a csókot fogadni s viszonozni akarták...

Ez a lelkület természetesen a csendet szerette. Az egész Pilisre az volt ráírva: Silentium. E csendben jártak azok, kik mindig hallgattak, hogy többet halljanak. Itt jártak a tavaszi erdőben a télnek hosszú szilenciuma után, mikor a természetnek megint sok mondanivalója lett. Mikor hozzájuk, szemükbe s lelkükbe kéredzkedtek a még lehunyt szemű csírák és rügyek és bimbók...
    ... Mikor Isten, csodák, világ, kőrisfák, tölgyek beszélnek, mikor tapsolnak a széltől lengetett erdők s suttognak kankalinok s csipkerózsák, hogy akkor a szilencium e csodás koncertjét nem szabad megzavarnia gyönge emberi szónak. Igen, úgy van: a szebb, a csengőbb s kifejezőbb beszéd és ének, az édesebb igék s az édesebb harmóniák miatt kell szeretni a csendet, a pilisi csendet is.

Így lett nekem a Pilis szent hegy, hol a misztérium s a szilencium lakik s hol nagy történelmi emlékek járnak. Szent hegy, hol hajdanában emberek telepedtek meg, kik megilletődve a lét s az élet szent titokzatosságától, ezt a hegyet is szent földnek nézték s tiszteletből a szent föld iránt szerettek rajta mezítláb járni. Itt laktak régen azok, kik meleg tekintettel s elragadtatással nézték ezt a szép hegyvidéket s élték át a pilisi telet és nyarat, főleg pedig a tavaszt, mikor az színesen s formásan megjelent a rétek virágainak s a mezők liliomainak mezében s élvezték a természet s a lelkek föltámadását, hosszú fagyoskodás után...'' (Prohászka: A Pilis hegyén).

,,Minden fa, mely a virágfakadás színeiben lángol, -- minden virág, mely a szépség kigyulladása, -- minden cserje, rózsatő, szegfű, margarétabokor, melyre a nap ráönti aranysugárzatát, -- akár egy-egy égő csipkerózsabokor volna, telítve van a lét titokzatosságával s ismeretlen erők kibontakozásával. Tűzeső felülről s formák s színek bugyborékolása s gyűrűzése alulról. Ah, igen, ez az a körülöttünk borongó s cikázó misztérium! Oly közel van hozzám, hogy szinte érintem s tapintom, lefoglalom s élvezem. Íme, Isten jár itt a misztériumok aranyos, tarka, napsugaras, virágos köntösében s mi mindig lábanyomaiban járunk. Isten és titkai s misztériumai közt járunk...'' (Prohászka: Az Élet Kenyere).

Hívő alázattal figyeljünk hát arra a csodára, mely az éjféli erdőn szemünk elé tárul. ,,A lenyugvó nap bíborpalástja ráborult az erdőre s a fák fényben úszó koronája alól fénycsókok szálltak fűre és virágra. Azután pedig, mint akinek elég volt az ünnepből, az előbb még fénykoronás fejére lila csuklyát húzott s minden szépségére szürke, majd sötétkék bársony-leplet borított. Az éjféli erdőben már csak Euzebius imádsága virrasztott. És egyszer csak úgy látja, mintha az ég sötétkék bársony palástjáról minden csillag az erdőre tévedt volna s megakadtak a csipkerózsa és galagonya ágain, ott lángolnak, ott lobognak. Száz és száz vándorló csillag erre is, arra is, még tűzbe borítják az erdőt s mi lesz akkor.... Pedig úgy látszik, ezt akarják. Mindegyik kis csillag a másikat kereste, egyetlen nagy fényben egyesültek és lángbaborították az éjféli erdőt s lángot vetett az erdő tüzétől Euzebius barlangja is.

Euzebius néma csodálattal nézte a lángok egyesülését s imádkozott. És az imádság megértette vele, hogy a Pilis éjféli erdejében a remeték tűzlelke adott egymásnak találkozót. Az Isten akarja, hogy egymásra találjanak, egymás lelkét melegítsék, -- a sok kis csillag az Isten egy napjává legyen'' (Balázs Benedikta: Pannonia virágos kertje).
    Legyen szabad ehhez a látomáshoz néhány kritikai megjegyzést fűzni: Ez az egyetlen csodálatos esemény Boldog Özséb életében! Feltűnő és megnyugtató az a tárgyilagosság és józanság, ami a pálos hagiografusok írásaiban megmutatkozik. Abban a korban a Fioretti együgyű és bájos legendáin lelkesedtek az emberek és eszükbe sem jutott volna még olyan hihetetlen dolgon is kételkedni... S íme ugyanabban a korban él ez a világtól elvonult szent, kinek rejtett és hősi élete pedig eléggé izgathatná a legendák aranyködére sóvárgó írói fantáziát és mégsem tudnak ennél az egynél többet róla mondani.

Mennyire valószínűvé teszi már ez is ennek a látomásnak hitelességét! Egyesek szerint ugyanazon a szénben gazdag vidéken a metán-gáz illanása is előidézhette amaz éjszakai lángocskák ragyogását az erdőben. De miért fordult ez elő csak egyszer? Ha ez annyira természetes és rendes dolog lett volna, miért nem ismétlődött meg többször is? A krónikások csak ezt az egy esetet jegyezték föl és nincs ok, miért hallgatták volna el a többit, sőt ez inkább érdekükben állott volna.
    S kétségtelen az is, hogy följegyzésük szerint Özséb buzgó imában kért felvilágosítást Istentől e szokatlan esemény jelentősége és értelme felől. S megtudta, hogy a pilisi erdő apró lángjai jelentik a szétszórtan élő remetéket, kiknek egyesülniök kell, hogy bevilágítsák a nagy és szomorú magyar éjszakát...

Részletek az 1938-ban megjelent könyvből.