Egy anekdota születéséről     
     
Deák Ferenc 1863 májusában, mint csaknem minden esztendőben ilyentájt, Zala megyébe, Pusztaszentlászlóra, sógora Tarányi -Oszterhuber József birtokára utazott pihenni. Arról, hogy üdülése mennyire nem szokványosan kezdődött, szinte valamennyi fővárosi lap beszámolt. Elsőként a Pesti Napló közölt egy felháborodott hangú cikket a történtekről. Tudósítása szerint „hazánk ez idő szerint legnagyobb embere, a mindenektől egyaránt tisztelt Deák Ferenc, a nemzet kegyeletének tárgya” sógorával együtt durva rablótámadás szenvedő alanya volt. A lap információi első kézből, magától Deák Ferenctől származtak. Deák ugyanis részletes levélben számolt be az eseményekről a főszerkesztőnek, jó barátjának, báró Kemény Zsigmondnak. Deák 1863. május 24-i keltezésű levele a következőképpen hangzik:

Kedves Barátom!

Tegnap este kilenc óra tájban sógorom távollétében, ki egyik távolabbi majorjába ment, s még nem tér haza, négy rabló jött sógorom házába. Amíg az ajtók nem voltak zárva, a rablók a cselédeket összeszedték; s fegyveres kézzel őrizték a cselédszobában. Kettő közülök bejött azon szobába hol én olvastam, s azt hitték én vagyok a háziúr, s puskát emelvén reám, azt kérdezték tőlem, ki vagyok; fenyegettek; hogy ha igazat nem mondok; tüstént keresztüllőnek. Én mondám: fenyegetésre nincs szükség, nincs okom tagadni nevem, én Deák Ferenc vagyok; sógora a háziúrnak; s látogatóban vagyok nála. Ezt kezdetben nem hitték, a szoba leánytól hasonló fenyegetés mellett kérdezték; hogy én ki vagyok; s mikor az ugyanazt mondotta, nékem azt mondották, no az úr ne féljen semmitől.

Ezalatt sógorom semmit nem sejtve megérkezett. Őt is fegyverek között ugyanazon szobába kísérték, melyben én voltam, s felszólították: hogy egész életebeli keresményét adja át nékik. Ő előadta békén pénzét, de azzal a rablók meg nem elégedtek; s elsőben fenyegetésekkel akarták sógoromat kényszeríteni azután, hogy több pénzt adjon elő… Azután ütni kezdették egy vasbélyeggel, melyet a kamarában, vállára és kezére, melyeket összvekötöztek és mellére négyet ütöttek. Ismételve szólítottam őket, ne kínozzák szegény öreget hiszen ha volna még pénz, azt bizonyosan előadná, inkább mintsem kínzásoknak kitegye magát. Tőlem semmit sem kértek, azt sem kérdezték van-e pénzem? Én azonban azt mondottam nékik; mivel mindég azt emlegették, hogy náluk az a pénz mit sógorom előadott nem elég; én kitől pénzt nem kértek; kitől mint vendégtől nem is igen vártak pénzt, íme átadom nékik pénzemet 220 frtot de sógoromat ne bántsák. A főrabló azt mondá, hol van tehát pénzem, s elkísért fegyveresen a magam szobájába s midőn a pénzt átadtam néki, s arra szólítottam fel,- hogy sógoromat ne bántsa. Előadtam, hogy borát, gyapjúját még el nem adta, gabonájának ára elkelt a gazdaságra s adóra; több pénze nem is lehet, mint amit előadott (800 frt). Azt felelte: No az úr derék ember. Kedvéért megteszek, mit lehet. Elmondá, hogy őtet Hajnal Jánosnak híjják, s kértem adja szavát, hogy sógoromat nem bántja. Ő azt felelte: hogy még most szavát nem adhatja, majd talán a másik szobában. A lehetőségig nyugodt hangon kapacitáltam, s e pillanattól fogva sógoromat többé nem kínozta, sem meg nem ütötte. Még emlegetett azért, mit sógorom szinte nem adhatott, mert nem volt. Elvitték még sógorom ezüstjét, nékem néhány ruhadarabomat, sógorom óráját s az enyimet és egy aranytollat. Mindez másfél óráig tartott, mely idő alatt az egyik a felvont csövű puskát folyvást felénk tartotta. Elvégezvén munkájokat sógorom kezeit feloldották, s felszólítottak, hogy jól szemök közé nézzünk; hogy más ártatlant őhelyettük fel ne akasztassunk, s kezdettek búcsúzni. Ekkor én azt mondottam a vezérnek én pénzemet anélkül, hogy kérték volna, magam átadtam, csak sógoromat ne bántsák. Átadtam órámat is, de ezt az órát sajnálom, mert kedves portékám, s ha volna pénzem, szívesen visszaváltanám. Erre a rabló kivette az órát tarisznyájából mondván: No uram, nekem ugyanis, van aranyórám, a pajtásomnak is van. Íme, vegye vissza az óráját, s azt átnyújtotta. Ezután azt mondta, hogy fertál óráig a szobát el ne hagyjuk Azon kocsin, melyen sógorom jött s melyből a lovakat az egész idő alatt nem hagyták kifogni, eltávoztak. Fél óra múlva a kocsit visszaküldték. Engem az egész idő alatt egy illetlen szóval sem illettek A sógoromon ejtett ütések fájdalmasak volta, s daganatot okoztak, de sem csontot nem törtek; sem vérző sebet nem okoztak. Sógoromtól elvittek 800 frtot és asztali ezüstjét, tőlem 220 frtot. Csak elmenetelük után vettem észre, hogy az aranytollat is elvitték, melyet előbb visszalöktek, úgyszintén viselőruháimból is vittek el néhány darabot. Nagy erőmegfeszítésembe került még fél óráig külsőleg megtartanom a nyugodtságod melynek egyedül köszönthetem, hogy némi hatással voltak reájuk szavaim, s szegény öreg sógorom további kínzásoknak nem volt kitéve.

Ezeket azért írom meg, hogy ha talán túlzott vagy alaptalan tudósításokat kapnál, rectifikálhasd azokat, s levelem után közölhesd a dolog lényegét. Ne használd saját szavaimat, de használhatod azok tartalmát. Sógoromnak sincs hála istennek egészségi baja.

Isten áldjon kedves Zsigám. Hű barátod:
Deák Ferenc




Kemény Zsigmond eleget tett Deák kérésének. s a „tényállást” valóban nem szó szerint, de a levélben foglaltakkal lényegében megegyezően közöltette. A többi lap általában egy az egyben vette át a Pesti Napló beszámolóját. Ezért elegendő, ha csak ezt a szöveget vesszük alaposabban szemügyre. Ebből a cikkből kitűnik, hogy bár szerzője igyekszik a Deák levelében közöltekhez ragaszkodni, azonban több ponton nem érzi kielégítőnek a beszámolót. Az ugyanis legalább három lényeges kérdésre nem ad választ: Vajon ismerték-e a rablók Deák Ferenc nevét? Miért nem kértek tőle is pénzt? Őt miért nem bántották? Ezeket a kérdéseket a maga módján meg is válaszolja az újságíró, vagy legalábbis sugalmazza a választ, és ezzel megteremtette az alapot a későbbi anekdotaképzéshez.

A cikket az első sortól az utolsóig a Deák iránti mély tisztelet hatja át. „Honfiúi mély bánattal” számol be arról az elszomorító tényről, arról az „istentelenség”-ről, hogy a haza bölcsét éppen saját szülőföldjén érte támadás. Szempontunkból különösen árulkodó, hogy az újságíró milyen momentumokat emel ki, ill. hogyan kommentálja az eseményeket. Az első figyelemre méltó mozzanat az, amikor a betyárok puskát fogtak Deákra, úgy faggatták kiléte felől. „Nagy hazánkfia a rettentő állapotban sem veszté el nyugalmát, s ily nyugalommal felelé, hogy fenyegetésre nincs szükség; őneki nincs oka nevét tagadni; ő Deák Ferenc, sógora a háziúrnak, kinél jelenleg látogatóban van.”
Amikor a kétkedő rablók előtt a szobalány is megerősítette, hogy igazat mond, Hajnalék „Deákhoz fordulva – akinek országosan ünnepelt neve még az ő gazlelkökre is bizonyos mérséklő hatást gyakorolt – mondották neki: »No, az úr ne féljen semmitől.«„
Az óra visszaadását pedig a következőképpen kommentálja: Erre a rabló – vagy gyöngédségnek, vagy pedig tiszteletnek némi árnya a nagy hazafi iránt még az ő megromlott lelkében is élvén – az órát kivette tarisznyájából…” Azt, hogy az esetet nagyobb baj nélkül megúszták, egyedül Deáknak tulajdonítja. „Megjegyzendő, hogy a rablókra Deák Ferencnek akár egész lényén tükröződő lelki fennsősége annyi hatást gyakoroltak, hogy őt egész idő alatt egy szóval sem illették” – írta. A közvéleményt sokáig élénken foglalkoztatta az eset, s a Pesti Napló is időről időre visszatért rá. 1863. június 4-i számában közölte az elrabolt tárgyak listáját, amely azonban felnagyította a kárt, és számos téves adatot tartalmazott. Deák, hogy megelőzze az alaptalan hírek elterjedését, levélben kérte helyreigazítását.
Eszerint: „100 forintos bankjegy csak 8 db volt, továbbá az Oszterhuber úrtól elrablott óra nem női aranyóra, de egyszerű férfi ezüstóra volt, lánc nélkül, más órát pedig – Deák aranyóráját visszaadván – nem raboltak el. Azon aranytoll, melyet Deáktól elvittek, nagy hazánkfiának nem gr. Batthyány Lajos özvegyétől, hanem özvegy gr. Batthyány Józsefné szül. Tarnóczy Antóniától adatott megtisztelő ajándékul.”

A Pesti Napló hírei szerint egyes, a támadásban résztvevő személyeket elfogtak, de Hajnal János további sorsáról nem számoltak be. Gönczi Ferenc, a betyárvilág kitűnő ismerője úgy tudja, hogy Hajnal somogyi szegénylegény volt, aki Zala megyébe is át szokott rándulni. A hivatalos irodalomban, ill. a szájhagyományban alig szerepel a neve. Pedig hírhedt, az áldozataival szemben kegyetlen rabló volt. Sorsáról nem lehet biztosat tudni, valószínűleg felakasztották.
Az eset legközelebb 1880-ban bukkant fel a sajtóban. A Fővárosi Lapok ez év tavaszán folytatásokban közölte Seper Lászlóné Nagy Kornélia visszaemlékezéseit „Deák bácsi a pusztán (Leánykori emlékek)” címmel. Seperné Oszterhuber József unokahúga, ill. gyámleánya volt, aki sokszor találkozott Deákkal pusztaszentlászlói nyaralásai során. Emlékezéseiben részletesen beszámol Hajnalék támadásáról. Állítása szerint Deák maga mesélte el az esetet másnap egy helybeliekből álló társaságnak, ő a saját fülével hallotta.
Seperné úgy adta tovább, hogy a rablók pandúrruhába bújva támadtak Oszterhuber birtokára. Amikor megtudták, hogy a szobában talált férfi nem a házigazda, hanem Deák Ferenc a következő párbeszéd zajlott le: „– Hát maga az a híres Deák Ferenc? – Deák Ferenc én vagyok, de híres-e, nem tudom” – hangzik Deák válasza. Az időközben hazaérkező, döbbent és dühös Oszterhubert pedig ezekkel a szavakkal nyugtatgatja Deák: „Csillapodj le, édes sógor, … ezek szegénylegények, egy kis segedelemre van szükségök.”
Amikor Oszterhubert juhbélyegző vassal ütlegelni kezdik, Seperné verziója szerint is felajánlja Deák a pénzét. Előkerül az aranytollat tartalmazó bőrtok is. Hajnal kérdésére Deák elmondja, hogy „igen becses emlék előttem, melyet gróf Batthyány Lajosné ajándékozott nekem.” „– No hát ezt csak tartsa meg az úr, … mi úgysem tudunk írni.”
Később egy kis üveg keltette fel a betyár érdeklődését, amelyről kiderül, hogy fogfájás elleni cseppeket tartalmaz. Deák elmagyarázza, hogyan kell használni, s Hajnalnak adja. „– No köszönöm!… maga hát becsületes ember, Deák úr! … – Nem hiába emlegetik, mindenütt, de én sem felejtem el a jóságát.”
Seperné elbeszélése számos anekdotikus elemet tartalmazott, a történet magva megegyezik ugyan a valóságban történtekkel, de az események homályos, megmagyarázhatatlan elemeire megadja a maga magyarázatát, erősen tompítja az események ijesztő, brutális mivoltát, és humorban oldja fel. A történetnek ezt a változatát vette át Tóth Béla A magyar anekdotakincs című hatkötetes gyűjteménye. A valóság ugyan ellentmondott a betyárokról elterjedt sztereotípiáknak, az elbeszélés mégis kedvezőbb színben tüntette fel a szegénylegényeket az indokoltnál. Ennek okait a közvéleményben élő sajátos betyárképben kereshetjük.
A szegénylegények a 18. század végétől egyre nagyobb számban tűntek fel az ország különböző vidékein. Küllős Imola néprajzkutató szerint a szájhagyomány a betyárokat három fő csoportba sorolta: megkülönböztette az igazbetyárt vagy szegénylegényt, a futóbetyárt és a zsiványt. Az igazbetyár a szegények pártfogója, a lányok bálványa, bűnei szinte virtusszámba mennek. A futóbetyár sajnálatra méltó üldözött, akit a körülményei kényszerítettek a bűnözésre. A harmadik csoport, a zsiványok voltak a legmegvetettebbek, dúló, fosztogató életmódjuk miatt. A 19. század első harmadától mind gyakrabban bukkant fel a nép- és a műköltészetben egyaránt a betyár mint rokonszenves és romantikus figura.
Ugyanakkor a hatóságok már a reformkorban egyre határozottabban kényszerültek fellépni a közbiztonságot veszélyeztető szegénylegények ellen. Tovább romlott a helyzet a szabadságharc bukása után, amikor számuk és cselekményeik súlyossága egyaránt aggasztóan megnőtt.

1869 és 1872 között Ráday Gedeon királyi biztos vezetésével könyörtelen irtóhadjáratot indítottak ellenük. A betyárvilág felszámolása után a szegénylegények fokozatosan mitikus figurákká alakultak. Sokszor igen durva, önös érdekeket követő támadásaik emléke fokozatosan elhalványult, s egyre inkább a szabadság, a társadalmi igazságtalanságok elleni harc szimbólumává váltak.

Deák Ferenc betyárkalandja 1903-ban bukkant fel ismét a sajtóban. Ebben az esztendőben ünnepelte ugyanis az ország a „haza bölcse” születésének 100. évfordulóját. A Budapesti Hírlap ebből az alkalomból közölte az eset egy újabb változatát, amely azonban már vérbeli anekdota: rövid, kerek, a valósághoz csak az alapszituációban ragaszkodó, érzelmes elemeket is tartalmazó, a poénra kihegyezett történetbe sűríti az eseményeket. Eszerint Deák a nővérénél volt látogatóban (aki ekkor már nem is élt). Sógora nem volt otthon, a városba ment, hogy a takarékba tegye a tinóiért éppen akkor kapott pénzt. Olvasott az egyik szobában, amikor felbukkant három ember. „Szegénylegények voltak. Illendően köszöntötték a gazdát, aztán hirtelen rátértek jövetelük céljára…” Miután Deák odaadta a tárcáját, a betyárok elmentek. Egyikük azonban rövidesen visszatért és elvette Deák óráját. „Az öregúr szomorúan nézett órája után, ami a rablót annyira meghatotta, hogy nem hagyhatta kérdés nélkül: Talán bizony sajnálja az úr az óráját? Deák Ferenc megindultan válaszolta, hogy bizony nem szívesen válik meg tőle, mert az neki drága emléke.” Itt is elhangzik a „Hát kicsoda az úr?” – kérdés. A rabló, hallván Deák nevét, visszaadta neki az óráját és hozzátette, „no ha az úr Deák Ferenc, hát tartsa meg az emlékét.” A történetnek, mint minden anekdotának, csattanója is van. Deák nővére a gyermekeivel a szomszéd szobában tartózkodott, s semmit nem vett észre. Amikor értesült az eseményekről, rémületében elájult.
Ugyancsak a születési évforduló alkalmából adott ki az új Idők egy Deák-emlékszámot, s közölte Deák Kemény Zsigmondnak szóló levelét a rablótámadás körülményeiről. Ez a verzió az eredetihez képest két új mondatot is tartalmaz. Amikor a betyárok megtudják, hogy Deák Ferenccel állnak szemben, a következőket mondják: „No az úr ne féljen semmitől, Deák Ferencet mi nem bántjuk.” Az óra visszaadásakor pedig felszólítja Hajnal Deákot: „Jegyezze meg, így bánik a magyar betyár.” Ezek a mondatok hitelesítették az addig csak tudni vélt igazságot, hogy a betyárok valóban ismerték Deák Ferencet, s a róluk elterjedt legendához híven a nagy államférfinak kijáró tisztelettel kezelték. A közlemény olyannyira hitelesnek hatott, hogy Ferenczi Zoltán kritika nélkül használta fel mindmáig legrészletesebb háromkötetes Deák-monográfiájában, amely Deák élete címmel 1904-ben jelent meg.
A történet Eötvös Károlyt is megihlette. Az ő „Deák Ferenc és családja” című kétkötetes munkájában megjelent változatát tekinthetjük a történet átalakulási folyamatában a csúcspontnak. Eötvös egy elbocsátott cseléd bosszújának tulajdonítja a történteket, aki azt hazudta Hajnalnak, hogy Oszterhuber 6000 Ft előleget vett fel a tavaszi birkanyírásra. Eötvös Hajnal Jancsija tökéletesen egybevág a közvéleményben élő betyár képpel. „Elszánt, kemény legény volt. Meg nem adta magát. Ereje fogytán is harcba keveredett a pandúrokkal.” Amikor kérdésére Deák bemutatkozik, Hajnal hazugsággal vádolja. Deák igazi magyar úr módjára hárítja el a vádat: „No hát tudd meg Hajnal János, hogy Deák Ferenc nem hazudott soha.” A betyár tovább kérdezősködik: „Az a Deák Ferenc, akiről azt beszélik a népek, hogy az a jó ember? – Hát ki volna más?”
Végül levett kalappal, leeresztett puskával a következőket válaszolja Hajnal: „Ne tessék neheztelni. A tekintetes úr ne féljen semmitől. Hallottam én már hírét a tekintetes úrnak.” Amikor Deák átadta értékeit, a következőket mondja kirablójának: „ Nem feledlek el, János, nem is megyek tanúnak ellened, de ilyen járatban te se jöjj ide többé!”
A gáláns rabló Eötvösnél is visszaadja Deák óráját. „Ilyen a betyár” – kommentálja az eseményeket az író. A fejezet utolsó mondataiból tudhatja meg az olvasó, hogy Deák miért ragaszkodott olyannyira az órájához: „Az az óra gróf Batthyány Lajosé volt, aki a nemzetért vértanúhalált szenvedett. Halála előtt adta örök barátsága emlékéül Deák Ferencnek. Ezért szerezte ezt vissza a haza bölcse még a haramiák kezéből is. Így lett Deák és Batthyány kettős ereklyéje.”

Deák és Hajnal János történetének azonban van még egy végső csattanója. Deák óraláncát ma a Nemzeti Múzeum őrzi, az óráját azonban a Parlamenti Múzeumba való kerülése után, 1933 nyarán ismeretlen tettes ellopta.