A börtönlátogatásnak ezután következik a legdrámaibb része: a találkozás Rózsa Sándorral. Ha hihetünk Jókainak, 1848-al küldetését huszonhét év után megismétlő találkozó ez. A fiatal újságíróból azóta a legnevesebb magyar regényíró lett, az egykori betyárból és szabadcsapatvezérből pedig a munkába keserűen megnyugvó és fogházi életbe is, úgy látszik, már beletörődő szabólegény. A kérdések és feleletek természetesen először az 1848-as forradalom és az amnesztia korába visznek, de egy szó sincs a régi emlékekről. Jókai csak azt akarja megtudni, hogy miért nem lett Rózsa Sándorból becsületes munkás ember. A feleletek egyszerűek és világosak: a korabeli társadalom nem adta meg Rózsa Sándornak a munka lehetőségeit. Egy lezárt élet áll most Jókai előtt: a puszták rettegett betyárja, napjainkig annyi ballada hőse 63 éves már. Három év múlva pedig kiköltözik a kerítésen túlra, a rabtemetőbe, ahol aztán sok évtized múlva egy másik nagy író: Móricz Zsigmond állíttat neki ma is látható síremléket.
Érdemes megjegyezni, hogy Jókai a börtönügyet a kor fontos társadalmi kérdésének tartja, s közel másfél évtized múlva, 1889-ben megjelenő regényében, a »Lélekidomárban« ebben a vonatkozásában eleveníti fel újra a szamosújvári találkozását Rózsa Sándorral.

„Kolozsvárról elindulva táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a szamosújvári fegyház megtekintésére. A szamosújvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt jelentőségű várkastély, míg jelenleg fogházzá van átalakítva. Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadságharc nimbusza vette körül; amit ő azután a vasút-felszaggatással, az árvíz közé szorult Návay család agyonkínzásával s más alja gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról; nehéz volt most ráismernem. E teremben most csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blúznak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulták el benn a puszták hajdani rémhősét.
Kérdezem tőle, hogy emlékszik-e még rám. Én vittem meg neki a legelső amnesztialevelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.
Rám nem emlékezett, hanem az amnesztiára igen.
Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!
Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindenütt elutasítottak, mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.
De hiszen volt önnek ajánlva csendbiztosi állás – mondám neki.
Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.
Most azután tanítják írni és olvasni.
Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponkint két óra hosszat kitűnő elemi oktatásban részesülnek.” 

Részlet Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben című könyvéből