Senki sem tudta, hogy az öreg, hogy került oda. Elég leharcolt volt, nehezen mozgott, mindenféle baja volt, de láthatóan napról napra javult az állapota. Évek múltán merték csak kimondani: az öreg fiatalodik.

A teremtő játéka volt, hogy fordított pályát futott be, mint amit az emberiség többi egyede. Lassan nem csak a régmúltra, a meg nem történt katonatörténeteire emlékezett, hanem az előző hét viszontagságaira is. A here tumor visszafejlődött, a ráncok simultak, és megérkeztek az első igazi fogak is. Az udvarlásnál a gyerekkorig tartó szerelem ígérete nehezen volt emészthető az asszonyoknál, de a lassan elvesztett tapasztalat és bölcsesség erőbe, dinamizmusba csapott át, úgy érezte, mögötte az élet. Napról napra vesztette el barátait, és jött meg az életkedve, nyerte vissza lendületét, bizalmát. Három regényét oldalanként tépte szét, a többi példányt visszavásárolva bezúzatta. Egyre kevésbé foglalkoztatta a jövő, sokkal inkább a rá váró múlt. Lassan szétosztogatta a lakását és albérletbe költözött. A legszebb évek vártak rá. Az egyetemen beiratkozott ötöd évre, onnan bukdácsolt vissza és óráról órára vette, mit kell elfelejtenie ahhoz, hogy kijusson az egyetemről, majd az iskolákon át az óvodáig, a gondtalan gyerekkoron át az anyaméhbe.

Az édesanyját nem volt könnyű megtalálni, de a sors odavezette útját. Nem félt a születéstől, s a lassan elhaló tudata már meglepődni sem tudott azon, hogy nem is az volt az apja, akit annak vélt. Mozgalmas nyár volt a sátortáborban, többször is úgy volt, hogy el kell váljon a petesejttől, míg végül megtörtént, s megszűnt létezni. Ahogy a fényalagúton a lelke igyekezett vissza, a Teremtő hangját hallotta: mától kezdve minden hónapban tartok egy bolondnapot. Legyen egy sima, egy fordított…