A betyárdalok megértéséhez vissza kell nyúlnunk XVI-XVII. századi történelmünkig, mégpedig a török megszállás koráig. Az Oszmán Birodalom gyakorlatilag letarolta a Magyar Királyság belső, termékeny területeit, ezért jelentősen visszaszorult a földművelés. A török kiűzése után a jobbágyok újfent bizonytalanságban éltek, mert a 150 éves idegen uralom annyira beleivódott a kor társadalmába, hogy okkal, ok nélkül, de tartottak az újabb rabló hadjáratoktól. Az Európa nyugati felén elindult ipari forradalom viszont szinte teljesen felszámolta nemzetei mezőgazdaságát, így olyan űr keletkezett az élelmiszer ellátásban, melyet mindenképpen be kellett tölteni. Ezt felismerve a magyar pusztákon egyre inkább teret hódított az állattenyésztés, azon belül is a szarvasmarha, birka és disznó tartása, legeltetése a végtelen síkságokon vagy a hegyek erdőiben…
A „puszta népe”, mely ideje nagy részét a szabadban töltötte, csak télvíz idején húzódott fedél alá (Mihály nap - szeptember 29.: Az állatok behajtásának ideje). Ez az életmód egyfelől megedzette a pásztorkodással, legeltetéssel foglalkozó szilaj embereket, másrészt olyan szabadságot biztosított számukra, mely azelőtt elképzelhetetlen volt a földhöz kötött jobbágyoknak. Ezen körülmények együttes hatása alakította ki azt az embertípust, mely képes szembeszállni az elemekkel, és ha kell a szabadságára rontókkal.

A történelem úgy hozta, hogy az egyik hatalom megszállását követte egy másik; a török után a Habsburgok tartottak igényt a magyar földre. Sűrűsödtek a konfliktusok a szegénysorsú parasztemberek és a magyar, de az osztrákokkal kollaboráló földesurak és végrehajtóik (pandúrok, perzekutorok, bírók) között.

A mindenit ennek a rossz világnak

A mindenit ennek a rossz világnak,
Mért mondanak engemet már betyárnak!
Kártevője nem voltam Bogojának,
Mégis engem mondanak már betyárnak.

Elmentem én Pétervárra vásárra,
Utánam jött komiszáros bújába,
Utánam jött komiszáros bújába,
Megkötözött, mint a barmot gulyába.

Eleinte betyárnak lenni szégyen lehetett, mint azt a fenti népdal is tanúsítja - gyakorlatilag megfelelt a mai köztörvényes bűnöző fogalmának -, megvetéssel vegyes sajnálkozás lehetett a reakció a köznép számára. A szegénység persze felborít olykor bizonyos normákat, de ez sem lehetett mentség a börtönbe zárástól. A rabénekek így váltak a betyárnóták rokonaivá. A napóleoni háborúk idején az 1802-es országgyűlés megszavazta, hogy a Magyar Királyság 64 ezer katonát és az emberveszteség pótlására évente még 12 ezer újoncot soroz be és küld az osztrák hadseregbe. A helyi és vármegyei hatalmasságok leginkább a nehezebben kezelhető, lázadozó típusú fiataloktól szerettek volna megszabadulni. Sok legénynek azonban esze ágában sem volt katonának menni, főleg nem az osztrák császárért ontani a vérét, megszöktek a katonaság elől, csavarogtak, loptak, ha kellett öltek is. Az igazságszolgáltatás persze megtorlással válaszolt.

Rászállott egy hattyú

Rászállott egy hattyú vármegyeházára,
Mosdó vizet hozott a rabok számára.
Rab vagy, rózsám, rab vagy, én is beteg vagyok,
Ha te megszabadulsz, én is meggyógyulok!

Megunta két lábam tömlöc földjét nyomni,
Karcsú derekam a rabszíjat viselni.
Két virágszememmel vasrostén kinézni.
Két virágszememmel vasrostén kinézni.

Fúvom az éneket, de nem jó kedvemből,
Csak a bú mondassa szomorú szívemből!
Istenem, Istenem, szerelmes Istenem,
Hogy kell világomat búval eltöltenem!

Szomorú az idő, meg akar változni,
Szomorú a szívem, meg akar hasadni.
Véres tenger habja mind a partját mossa,
Széles világ búja mind a szívem nyomja!

A császári hadseregbe sorozást a pásztorok sem úszhatták meg, hiába is próbáltak kibújni a kötelezettség alól, a büntetés ekkor is ott lebegett a fejük felett.

Szegénylegény nótája

Jaj Istenem, mit csináljak:
Házasodjam, vagy szolgáljak?
Házasságra nincsen pénzem,
Szolgálatra egészségem.

Jaj Istenem, mit csináljak,
Elszaladjak, vagy megálljak?
Ha elfutok, főbelőnek,
Ha megállok, megkötöznek.

A betyárok akkor váltak népi hősökké, amikor sikerült megszökni a tömlöcből. Ez olyan kurázsit jelentett, mely teljesítmény méltán adhatott okot a szökött rab melletti szimpátiára. A szolidaritás mindennapos lett, bújtatták, etették, itatták a szökevényt, aki hálás volt a szerény, de életmentő segítségért.

Duhaj gyerek vagyok

Duhaj gyerek vagyok, betyár az én nevem,
Tizenhat vármegye régen keres engem.
Hegyeken, völgyeken hiába járkálnak,
Mert szegény betyárra sehol sem találnak.

Pedig ott is járok, ahol nem gondolják,
Deres paripámat mindenhol csodálják.
Ha megsarkantyúzom, Tiszát átugratom,
Pandúrok kezébe sohasem juthatom.

Gyere kis angyalom, ülj föl a lovamra,
Úgy vigyázok reád, mint önnönmagamra.
Elsütöm a puskám, tudják, hogy itt voltam,
Két piros orcádat sokszor megcsókoltam.

A XIX. század első harmadának végére a betyárok elfoglalták a pozitív hős szerepét a népi közbeszédben. Persze a városi polgár sem maradt közömbös ezek után a szilaj, törvényen kívül álló, a végtelen pusztán lovagló vagy az erdőségekben bujkáló legények iránt. A betyár a szabadság megtestesítőjévé vált, aki dacolva az időjárás viszontagságaival, az őt üldöző zsandárokkal éli világát, és a tréfa kedvéért a csárdába is bemerészkedik, holott a sarkon már fordul be…

Patkó dala

Rongyos csárda két oldalán ajtó,
Oda rugtat pej paripán Patkó.
Kocsmárosné, azon kezdem a szót:
Látott-e már egy lovon hét patkót?

Ha nem látott, jöjjön ki, most láthat,
Négyet visel ez gyönyörű állat,
Az ötödik magam vagyok, nemde,
Kettő meg a csizmámra van verve.

Nádi Jancsi Fenékben van…

Nádi Jancsi Fenékben van,
Pandúroknak üzenve van.
Hogy jöjjenek hamarjában:
Nádi Jancsi a csárdában.

Nádi Jancsi csak azt kéri,
Függönyöket eresszék le.
De a pandúr azt feleli:
Későn van már, szegény Jancsi!

Elkerítti a mindenit,
Kezébe kapja fegyverét.
Mire magát észrevette,
Golyó szívit sértegette.

Nádi Jancsi, mit gondoltál,
Hogy Fenékbe elindultál?
Magadat agyonlövetted,
Pajtásodat rabbá tetted!


A dal tanúsága szerint nem volt veszélytelen egy-egy ilyen kaland, mert a kocsma és a csárda – zárt terület lévén – nem nyújtott egérutat az üldözőik, jelesül a pandúrok elől.
A betyár élete persze nem volt felhőtlen szórakozás, csínytevés, ez az életmód az állandó bujkálás, űzöttség árnyékában telt. Nem véletlen, hogy ezek a számkivetettek olyan földrajzi környezetet választottak, ahol nagyobb esélyük volt a menekülésre. Ilyen volt az erdő, ahol a fák sűrűje nyújtott menedéket, de síkság, a róna is alkalmasnak bizonyult a rejtőzködésre. Utóbbit nyilván azért részesítették előnyben, mert nagy távolságokból könnyen észre lehetett venni az üldözőket.

Fekete föld termi a jó búzát,
Sűrű erdő neveli a betyárt.
Sűrű erdő a betyár lakása,
Szép csárdásné gondot visel rája.

Szép csárdásné, adjon bort hitelbe,
Itt hagyom a cifra szűröm érte.
Hogyha ki nem váltom holnap délre,
Annak adja, ki többet ád érte.

A betyárdalok jellegzetessége, hogy a nevek könnyedén kicserélhetők benne, így egy történethez akár több szereplőt is párosíthattak. Így esett meg, hogy az előbb idézett Tolnából származó nótába beleszőtték Fábián Pistát, aki tudvalevőleg Nagyszalonta környékén „tevékenykedett”.

Engöm hívnak Fábián Pistának,
A némöt szökött katonájának.
Nem viselöm szürke köpönyegit,
Nem is öszöm a némöt kinyerit.

Fekete főd termi a jó búzát,
Sűrű erdő neveli a betyárt,
Kocsmárosné, viselje hát gondját,
A jó Isten hordozza a baját.

Szöged felül fújdogál a szellő,
Gyün a zsandár, mint a záporeső,
Szögény Fábián, maga van egyedül,
Ű is fordul a fegyvere felé.

- Bátor szívem, szömbeszállok vélek,
Mögfelelök magyar beszédömnek!...
Jaj, Istenöm, de nagyot vétöttem,
Hogy a zsandártisztet agyonlűttem!

Jaj, Istenöm, halált köll szenvednöm,
Vagy örökös rabságot viselnöm!
Szögedön túl van egy akasztófa,
Hej, csak odáig lösz sétálásom.

Eltemetnek a némöt agarak,
Mögsiratnak az erdei vadak;
Inkább löszök sasok vacsorája,
Mint én lögyek némöt katonája!

Isten hozzád Szalonta városa!
Én már többet nem löszök betyárja.
Terömhet mán ződ fövet laposa,
Nem legeli a Fábián lova!

Csanádapáca (Csanád)

Ha már nevén neveztünk egy betyárembert, úgy illik, hogy – a teljesség igénye nélkül - megemlékezzünk a többi neves szereplőről is.

Geszte Jóska

Kocsmárosné, nekem halat süttesen,
Melléje meg citromos bort tetessen,
Szolgálóját trácsának kiállítsa,
Ha zsandár jön, riadásra szólítsa!

Szolgálója beszalad nagy ijedten:
Itt áll kilenc zsandár kivont fegyverrel!
Geszte Jóska sem vette ezt tréfára,
Felpattant a daruszőrű lovára.

Bevágtatott a bakonyi erdőbe,
Lova lába megbotlott egy nagy kőbe.
Rákiált a komiszáros kapitány:
Geszte Jóska, nem jársz többé paripán!

Geszte Jóska sárgaréz sarkantyúja
Nem pörög már fehér Nyíregyházába.
Inkább pörög Vég-Egör városába,
Mikor húzzák föl az akasztófára.


Rózsa Sándor a kocsmában kesereg

Esik eső, szép csendesen csepereg,
Rózsa Sándor a kocsmában kesereg,
Kocsmárosné, bort ide az asztalra,
Legszebb lányát állija ki strázsára.

Édesanyám én a strázsát nem állom,
Amott jönnek az alföldi zsandárok,
Rózsa Sándor nem vette ezt tréfára,
Felugrott az aranyszőrű lovára.

Lova, lova, lova viszi messzire,
Egyenest a kerek erdő mélyére,
Lova lába megbotlott egy gyökérbe,
Így fogták el Rózsa Sándort örökre.

Rózsa Sándort fölteszik egy szekérre,
így viszik a városbíró elébe,
Városbíró, üzeni a kapitány,
Rózsa Sándor nem jár többet a lován.

Megüzenem én a zsandár uraknak,
Jó gondját viseljék az én lovamnak!
Hej te, hej te, azt a betyár mindenit!
Lovát félti, s nem a maga életit.


Kevés betyár volt, aki békességben megérte az öregkort, sorsuk kódolva volt: elárulták egykori bajtársaik, elfogták őket a zsandárok vagy valamilyen csetepatéban haltak meg, de előfordult, hogy önmaguk vetettek véget hányatott életüknek.

Fölszállott a páva Vármegyeházára
De nem Barna Péter szabadulására.
Szegény Barna Péter még tsak beteg sem volt,
Az Atsádi Pusztán még is imé megholt
                                                                   
Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: Törőcsik Attila