„És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.”
 (Petőfi Sándor)

A dohányzás történetére, mint az egyetemes kultúrtörténetnek az egyik legkülönlegesebb és legizgalmasabb fejezetére tekinthetünk. Ősi voltát bizonyítja, hogy az újabb kutatási eredmények szerint, a dohánynövény ismert volt már az ókori Egyiptomban is. Az észak-amerikai indián kultúrák pedig úgy tekintettek a dohányra, mint a „Nagy Szellemek ajándékára”. A „békepipa” (kalumet) szimbólum, mögöttes tartalmak hordozója lett egy olyan világban, ahol az emberek még összhangban, harmóniában éltek a természettel, hiszen a füstölés –különböző növényi részek elégetésével - számos kultúrában a megtisztulás, a természetfeletti erőkkel való kapcsolattartás szertartásának részévé, eszközévé vált.
A dohány európai megjelenését Kolumbusz Kristóf, Amerikát felfedező nevezetes útjához kötik a kutatók, s történelmi léptékkel mérve igen rövid idő alatt a dohány ritka és keresett gyógynövényként lép elénk, majd fáradtság és gondűző, gyönyört hozó élvezeti cikké lesz, s ezzel szinte egy időben válik „tiltott gyümölccsé”, s maga a dohányzás az elmét, a testet megtámadó és rabságban tartó szenvedéllyé, a „Sátán füstjévé”.
Elgondolkodtató, hogy e nagy szenvedély, a különféle dohányzási nemek európai elterjedésében a háborúk, különösen a harminc éves háború, a törökkel folytatott küzdelmek korszaka, s a krími háború játszottak szerepet. Másrészt van még egy érdekes tény a dohányzás „internacionális” volta mellett, a társadalom egészét érintő jellege. Füstöltek, vagy éppen tubákoltak a királyi udvarokban éppúgy, mint a legszegényebb rétegek körében. Legfeljebb az eszközök változtak – a drágaköves szelencétől, vagy a míves tajtékpipától az olcsó cseréppipáig, vagy a makkból eszkábált saját készítésű darabokig. Megdöbbentő, hogy a természettudós Francis Bacon (1561-1626) évszázadokkal ezelőtt vetette papírra ezeket a napjainkban is érvényes sorokat:
"A mi időnkben végtelenül megnövekedett a dohány élvezete és valami titkos gyönyörűséggel lett úrrá az embereken. Akik egyszer rákaptak, képtelenek voltak szakítani vele."

Ebben az időszakban jutott el a dohányzás ismerete hazánkba is, a törökellenes harcok idején. A füstöt eregető török katonáktól, kereskedőktől, hivatalnokoktól, a végvárakban szolgálatot teljesítő zsoldos katonáktól a magyar katonaság, a városok és falvak lakossága is eltanulta a pipázás művészetét. „A szokás elterjedésének időpontját csak becsülni tudjuk: halvány XVI. századi utalások után a tizenötéves háború (1593- 1606) hadmozdulatai adhattak alkalmat a pipázó katonák számára az új szokás terjesztésére. Az erdélyi fejedelmi udvarban -az erős török kapcsolatok miatt- már a XVII. század elején ismert az új szokás.”  A hódoltságkori ásatási leletek között számos cseréppipa bizonyítja a dohányzás elterjedtségét. A 18. században pedig két neves cseréppipa gyártó központ is kialakult: Debrecenben és a felvidéki Selmecbányán. Debrecenben évente több mint tízmillió (!) darabot gyártottak, a selmeci pipák pedig eljutottak Dél-Afrika, Ázsia piacaira is! A pipázásra legalkalmasabb, legnemesebb anyagból, tajtékból, az első pipákat a hagyomány szerint magyar ember, Kovács Károly csizmadia és ezermester faragta az egyik Andrássy gróf számára. A tajték drága portéka volt, a pipakészítés során keletkezett hulladékból ún. tömbösítési eljárással már a 18. században készültek pipafejek. Ezek az ún. „hamis tajték” pipák elsősorban bécsi műhelyekből jutottak el hazánkba, fennmaradt példányaik zömében a 19. század második feléből származnak. A valódi tajtéknál nehezebbek, fényük, tapintásuk is más. Próbaként régen egy ezüst pénzdarabot húzogattak meg felületükön, s ha ennek szürkés nyoma keletkezett, az jelezte a darab „hamis” voltát. Míg a tajték porózus, zsíros tapintású ásvány (magnézium szilikát), ezzel ellentétben a harmadik fő pipa alapanyag, a porcelán a legcsekélyebb mértékben sem nedvszívó, az összegyűlő pipaszutyok rontotta a füst ízét is. A gyorsan átforrósodó porcelánpipák ezért egészültek ki a vízzsákkal (nyálfogóval), amelyben kis vizes szivacs fogta fel a pipázás közben keletkező gusztustalan és káros kondenzátumokat. Tulajdonképpen rejtély, hogy ennyi rossz tulajdonsága ellenére miként válhatott ez a pipatípus a monarchia időszakának kedvelt darabjává. Valószínű sorozatgyártásból eredő olcsóságuk, mégis reprezentatív külsejük tette őket kedveltté. Persze pipák különféle más anyagokból is készültek, például fából. Magyar embernek, ha a „fapaipa” szóba kerül, talán még mai is a jól ismert rigmus jut az eszébe:

„Az ibafai papnak fapipája van…”

De honnan, kitől eredt ez a legendás mondat, amely már a múlt században szerepelt iskolás tankönyvekben, mint nyelvtörő? A hagyomány szerint Hangai (Schreier) Nándor, aki 1864-től 1905-ig volt a zselici dombok közt megbújó Baranya megyei kisközség, Ibafa plébánosa, nagyon szeretett pipázni, s ez adhatta a témát az író-újságíró Roboz Istvánnak – a festőművész Bernáth Aurél nagyapjának- a mondóka megírásához. Ez azonban -Horváth J. Gyula és Tímár György egykori ibafai plébánosok kutatásai nyomán állíthatjuk-, nem bizonyítható. Az viszont bizonyos, hogy 1931-ben megszületett az ismert szöveg zenei feldolgozása is. A nyelvtörő, dal formájában vált népszerűvé Komjáthy Károly - Emőd Tamás - Török Rezső: Ipafai lakodalom című operettjében. Az operett nyomán pedig az ibafai pap pipája az érdeklődés középpontjába került. Az akkori plébános (Sarlós Ferenc) bár igen szerette a füsteregetést, szivaros ember volt, viszont egyre többen keresték rajta a nevezetes pipát. Ez adhatta az ötletet a falu lakóinak a fapipa elkészíttetéséhez. A helyi postamesternő férje, pesti nagybátyját, Gerber Bélát kérte meg a pipafaragásra, s az alapanyagot is ő küldte hozzá, Ibafáról. Így született meg a különleges és egyedi, szokatlan módon teljes egészében, kupakjával együtt körtefából készült, igen nagy méretű pipa, amelyet 1934-ben, valószínűleg a Pünkösd utáni vasárnapon, a falu, illetve a templom búcsúján, ünnepélyes keretek között adtak át Sarlós plébános úrnak. A nevezetes fapipát aztán újabb darabok követték…
Az ibafai egyházi gyűjtemény Pohly János ibafai plébános idején kezdett formálódni, Kele Pál és Zagorácz István plébánosok is több szép darabbal gazdagították a kollekciót. Rendszerezett, kiállított gyűjteménnyé pedig Tímár György plébános úr tette. Az egyházi dohányzás történeti relikviák történetét Horváth J. Gyula plébános összegezte önálló kötetben. A több száz darabos kollekció a közelmúltban a Pécsi Püspökségen nyert elhelyezést.

A dohányzás, elsősorban a pipázás, illetve a szivarozás rekvizitumaival találkozhatunk, ismerkedhetünk az ibafai Pipamúzeumban is.




A kiállítás a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának dohányzástörténeti gyűjteményét tárja az érdeklődők elé. A gyűjteményt Dankó Imre múzeumigazgató hozta létre az 1960-as években. Főként vásárlás útján kerültek Pécsről, Baranya megyéből és az ország más részeiből (pl. Debrecenből, Győrből, Budapestről, Pécsváradról, Szigetvárról) a dohányzás múltját felidéző tárgyak e gyűjteménybe. Sok pipát vásároltak akkoriban a Bizományi Áruház Vállalattól, s a hazai kőrösi gyökérpipák bemutatásához egy budapesti pipa szakboltban szerezték be a jellegzetes darabokat. Az 1968-ban nyílt tárlat 1976-ban, majd 1987-ben B. Horváth Csilla muzeológus vezetésével került átépítésre, korszerűsítésre. Láthatók itt szépen faragott tajtékpipák, tömbösítési eljárással készült ún. „hamis tajték” pipák, porcelánpipák egész sora, az „ibafai fapipa” másolata, dohánytartók, tűzgyújtó szerkezetek, különböző műhelyekből származó, változatos cseréppipák, kínai ópiumpipa vagy éppen a népi fafaragás szép példái, különféle gyufatartók, pipaszárak is. Egyedi darab az a nagyméretű, esztergályozott, fa „társas pipa”, melyet Lakatos Boldizsár készített Pécsett. Elmondása szerint hatalmas, fazék alakú kazánját inkább díszként, illetve dohánytartóként használták. Néhány darab történelmi személyiségekhez köthető, Deák Ferenc (1803-1876) és gr. Károlyi Mihály (1875-1955) pipáját szintén megtekinthetik itt a látogatók. A gazdag kollekció szemet gyönyörködtető darabjai azok a kisméretű, pipa alakú tajték szivarszipkák is, amelyek a 19. század második felének jellegzetes típusát képviselik, s változatos, aprólékos díszítésükkel tűnnek ki.
A kiállítási termekben sétálva, egykori pipatóriumok becses kincsei közt nézelődve, mintha a múltban járnánk…pipázó, dohányzó elődeink mentalitásáról, életmódjáról, karakteréről vallanak íróink, költőink, segítségükkel valóban megidézhetjük a dohányzó szerszámok, tűzkészségek egykori használóit. A költő Zrínyi Miklós többször is említi a pipát és a dohányzást, mint a török egyik jellemző szokását a „feketeleves” (a kávé) mellett. Csokonai Vitéz Mihály költészetében a jellemábrázolás, az életmód fontos részévé vált a pipa. (Konstancinápoly, Főhadnagy Fazekas úrhoz, Pipázás közben, Negyedik pipadohány, Trogheus lábakon c. művek) Petőfi Sándor számos ismert versében (pl. A borozó, Gondűző borocska mellett, Vígan illan életem, Téli esték, Adorján Boldizsárhoz, Befordultam a konyhára)  válik gondolatok plasztikus kifejezőjévé a dohányzás motívuma.
Orlai Petrich Soma festményén Petőfit hosszú szárú pipával ábrázolta, de a jó barát, Arany János is ismert volt pipázási szenvedélyéről.  Jókai Mór művei közül most csak egyet, A kőszívű ember fiai-t említjük. A regényben - egy anekdotával felérő rövid kis jelenetben- megismerhetünk egy hortobágyi pásztort is, aki a „régi öregektől” tanult trükkel, pipája szutykával „futamította” meg az ellenséges osztrák katonákat. Felidézhetjük Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula nagyszerű műveit is – például az Álmoskönyvből megtudjuk, hogy az álmokkal vigyázni kell!  Pipával álmodni, haragot, veszekedést, csalódást jelent, az égő pipa hideg időjárást jósol, a törött pipa viszont jót jelez, ajándékot. Annyi bizonyos, aki búvárkodni szeretne e különös kultúrtörténeti témában, a legjobb mesterekhez fordulhat.









Irodalom:
Tomka Gábor: Pipatípusok. In.: A magyar pipa története. Katalógus Bp. 2000. 26.
Horváth J. Gyula: Az ibafai papnak fapipája van. Almamellék, 1999.
Dr. Marék Antal: Dohányosok könyve, Bp. 1970.
Dr. Levárdy Ferenc: Pipázó eleink, 1994.



Köszönöm Márfi Attilának az irodalmi vonatkozások összeállításában nyújtott segítségét.