A XIX. század végén a XX. század elején a kulturális önellátásra szorított mezőgazdasági munkások körében a dohánysimító éltette tovább a sokkhelyt már kiveszett fonóbeli lakodalmi szokásokat és játékokat.
A Szabolcs megyei Tiszabercelen található Rózsás-tanya dohánysimítójának szokásai: Az 1880-as években ezen a tanyán tizennyolc dohányos család lakott. Egy nagy épületben két tágas helyiségben volt a simító, az egyikben is, a másikban is kilenc család dolgozott. Középen volt a pitvar. Az egyik simítót elnevezték „Máléországnak”, mert az ott dolgozók mindig sok málét ettek. A második simító az északi oldalon volt és ott mindig hideg volt. Ezt elnevezték „Szibériának”. Sok faluból jött össze a napszámos, meg a segítség. A jókedvű és tréfás dohányosnak szívesen segítettek ingyen is a látogatók.
A simítóház közönsége: Sok tanyán volt télen dohánymunka, de minden simítóház tele volt a munkásokon kívül odajáró vendégekkel is. A falusi fiúk 5-6 kilométerre eső tanyákra is kijártak, és csak éjfél után indultak hazafelé. Elmentek estézni, és az odaszegődött lányoknak udvaroltak. Hol az odavalósi legények kergették meg őket, hol meg más kaland várt rájuk. Régen még farkasokkal is találkoztak.
Nincs is az a színház, ahol annyi közkedvelt előadást tudnak tartani, mint egy rendes tanyai simítóházban.  Nincsen olyan cirkusz vagy komédiás csapat, amék úgy tudná mulattatni a hallgatóságot és a nézőket, mint a simítóházban összejövő tanyai és falusi társaság. Ott aztán mindent csinál az ember. Nóta, mese, tréfa, tánc, meg minden bolondság előjön. A dohánysimítás könnyű munka, de unalmas! A dohány erős szaga elgyengíti, megszédíti és elálmosítja a vele foglalkozókat. Ott mesélni, dalolni, táncolni, mókázni kellett, mert másképpen elaludt mindenki.
A dohánymunka idején forgalmas lett minden tanya. Nagyon szívesen fogadták a vígkedvű, tréfálkozó embereket. A dohányosok közt is volt bőven jókedvű házigazda, aki magatartásával sok vendéget odacsalogatott az ő simítóházába.
A simítás: Jó terméskor a simítás örömmunka volt. Meleg szobában, kényelmesen, játékosan végezték.  Ügyeskedő 10 éves gyermektől az öregekig könnyű munkát talált ott mindenki.
November második felében kezdődik. Előtte 8-10 nappal elkészítik a simításra szánt helyiséget. A felesleges holmit kiviszik, és 120-130 cm széles asztalokat állítanak be, hogy annak mind a két oldalán tudjanak dolgozni. A pajtában 4 párjával kötésbe szedte a dohányos a dohányt és megfelelő időben behozták. Ezt mindig este és reggel csinálták, simítás előtt.
A simító rendje: A simítóházban megkövetelték a tisztaságot és a rendet. A tüzelés sorba ment. Amék dohányosra rákerült a peckásság, annak 1-2 órával hamarabb beszólt a strázsa. A munka kezdéséig meleget csinált, fellocsolta a simítót és minden részét kiseperte. Ha sok dohányhulladék volt, napközben is összeseperték.
Rendesen 10 órakor este volt a végzés, és hajnali 3 órakor az ébresztő. Aki elkésett, annak az asztalát megrakták mindennel. Faltőkéket tettek a munkahelyére, és az asztalukon meggyújtották a lámpát is. Leborították lepedővel, mint a halottat. Egy pedig leste, hogy mikor jön az asztal gazdája. Ha bejött, elkezdték temetni a hiányzót. Énekeltek neki és még prédikáció is volt, különösen, ha többen késtek. A simítóban kártyázás nem volt. Italt se vittek, csak akkor, ha a tréfa közben valaki nyerte. A dohányos is akkor hozatott pálinkát, ha a fogadásnál ő volt a vesztes. El is dalolta mindjárt, hogy „Ha ez mindig így volna, ingem, gatyám nem volna!”
Az 1880-as évekig sokan ott aludtak el a munkahelyükön, és úgy dudálta fel őket reggel 3-kor a strázsa, de azóta az esti végzéskor mindenki kimegy a simítóból és lezárják.
Simítás nappal: A nappali simítás csendes volt. Mindig akadt valaki, aki mesélni tudott. Az akkori öregekből többen tudtak mesélni, mint a maiakból. Akinek „jó fogalma volt”, az hamar megtanulta és mondta, amit kitanált. A mese mellett volt tánc is. Kiszálltak az asztaltól és táncoltak, daloltak. Azután könnyebben ment a munka.
Az álmosság: Különösen a kezdet utáni napokban, míg meg nem szokták az egyhangú munkát, meg a nehéz szagot, sokat kellett dalolni, hogy el ne aludjunk. Akár volt jókedve az embernek, akár nem, mindig dalolt, még ha a torka bele is rekedt. A bolondságnak, tréfának is kezdődnie kellett.
A dohánymunkások közt volt mindig álmos ember. Azért volt simítókban egy polc és azon volt duda, kolomp, ostor, csengő, meg két fedő. Ha valamék elálmosodott, kiemelték az asztaltól és lármát csináltak, zörögtek, dudáltak neki. Sok dohányos család tartott harmonikát is. Az álmosság ellen nehéz volt védekezni. Volt olyan napszámos, aki szembe ült a dohányossal, nézett a szemével rendesen és közben aludt. Egyszer csak lefordult a székről és a ruhája is lefordult róla. Az ilyenek felálltak, vizet vettek a szájukba, a fejüket felfelé fordították és úgy fújták a vizet a szájukból, hogy az az arcukra hullott vissza.
Volt olyan legény, aki petróleumot vett a szájába és azt fújta kifelé. Meggyújtotta és úgy látszott, mintha lángot fújna a szájából. Milyenek voltak ezek a tréfák? Változatos és mindig új tréfákkal lehetett csak eredményeket elérni, az ismételt tréfákat már megszokták, nem figyeltek rá. Az álmos, fáradt nép felvidítására össze lett szedve minden duda, csengő, kolomp, harmonika, amivel nagy zajt lehetett csapni. Játszottak bíróságot, orvosost, igen népszerű volt a lakodalom játéka gunyoros énekekkel kísérve:

Ami mi menyasszonyunk nem olyan gyönyörű,
Piros két orcáján barázdol a tetű.

A másik vőfély ráfelelte:

Vőlegénynél nagy az öröm,
A lábujján nagy a köröm.

Az erkölcsösségre vigyáztak, aki túllépte a rendet, azt leöntötték egy vödör vízzel. Igen divatos volt a „cirkusz”. De ugyanígy szívesen megemlékeztek a halálról, a temetésről, a telefonálásról, és gyakran „dohányos tréfákat” is űztek a módon, hogy megforgatták az asztalon lévő előkészített dohányleveleket, elcsenték egymás szerszámait. A dohánymunkások szerettek dalolni.  Gyakran ismételték a régi nótákat, de közben tréfás dalokat is csináltak. Ilyen víg nóta volt:

Ma van Jakab nap, bort iszik a pap,
De a szegény szolgalegény nem mindenkor kap!

Akár mit mond a világ, szeretem én a Pálinkát!
Mert a Jakab vén, nem szeretem én,
Csalfa asszony vagyok én!

Rengeteg tréfa, bolondság történt a simítás alatt, de egyszer vége lett a dohánymunkáknak is. Ilyenkor a simítók ajándékokat kaptak. A dohány bálázásakor nagy táncolás volt. Ilyenkor énekelték:

Arra kérem a dohányos urakat,
Adják ki a dohányból a babámat.
Azt megtenni barna legény nem lehet
Míg a dohány Rakamazra be nem megy.

A tánc résztvevőinek hoztak cukrot, sütöttek kőtteseket (fonott kelt tészta). Ajándékot is vettek kendő, ruha, kötő jutott az állandó munkásoknak. Amikor az egész tanya végzett, akkor csinálták közösen a „végzés”-t. Süteményeztek, a közönséges pálinkába cukrot égettek, és az, piros és édes lett. Volt harmonika mindenütt, de a cigányok is megtudták az ilyen eseményt, legtöbbször szekérrel ment el értük valamék fiú. A dohányosságot bevégző emberek jót mulattak a szabadulás örömére, volt benne valami boldogságérzet, hisz ezt énekelték:

Megmosom a dohánytól a kezemet
Nem eszek már több keserű kenyeret.

Turi Sándor tanító, Paszab, nyomán összeállította cspb