Tuza szülötte, Fodor Jolánka élete végéig életerős, de törékeny néni volt. Uzapanyit legidősebb polgáraként többször is meglátogattam, s még terveztem is, hogy megkérjem, hogy meséljen a régi szép időről. De az utóbbi években nagyon helytelenül nem tudtam rá időt szakítani, és sajnos a Halál eljött érte. Már nem lesz alkalmam, hogy megtudjam, milyen volt az élet a háborúban, ínségben vagy bőségben, milyenek voltak az ünnepek, alkalmak...  Tíz évvel ezelőtt a farsangról faggattam. 

Húshagyó kedd van, a nagyböjt előtti utolsó nap, amikor is a farsang csúcspontjaként nagybált tartanak falunkban. Ezt nem hagyhatom ki! Épp a vigadalom közepébe cseppenek, mikor megérkezem a helyi kultúrházba. Az emberek báli ruhában pompáznak, táncolnak, vigadnak reggelig. Engem is sokszor magukkal ragadnak a táncparkett közepére. Ott pillantom meg Jolánka nénit, aki már nyolcvanhét éves, és a falu legöregebbike. Furcsállom. Ekkor hirtelen minden és mindenki eltűnik... Felébredek. Kíváncsiságom azonban nem hagy nyugodni, vajon milyen volt rég a farsang. Meglátogatom hát a bálon felfedezett uzapanyiti idős nénit.
Tuza Jolánka néni már valóban megette a kenyere javát, bármiről sokat tudna mesélni. Megélte az első, a második világháborút, a rendszerváltásokat, sok szomorúságot, és mégsem megtört, sőt. Gyakran fakad kacajra, mikor a farsangról beszél. Arról az időszakról, mely vízkereszt napjától egészen a húsvét előtti negyvenedik napig, hamvazó szerdáig tart. A farsangot a tél halotti torának és a tavaszvárás mámoros ünnepeként is emlegetik. Gazdag szokáshagyománya van, és nem csak a böjtre utaló keresztény szokások kapcsolódnak hozzá.
„Bizony, emlékszem arra az esztendőre, mikor tizenkét pár esküdött a templomunkban. A lagzit mindig szerdán tartották, és egész héten mulattak. A ceremóniának megszokott lefolyása volt. A kisvőfély és a nagyvőfély biztosította a jókedvet.” - emlékszik vissza Jolánka néni. Mint később megtudtam, farsangkor nemcsak a lagziknak volt szezonja, hanem a disznótoroknak is. A fiatalok farsangi alakoskodóknak öltöztek, és azokhoz a házakhoz mentek el, ahol tudták, hogy disznót vágtak. Táncukért, játékukért kolbászt, szalonnát kaptak. Egy társuk kosárral járt velük, abba gyűjtötték a kapott ajándékokat. Miután végigjárták a falut, annál a háznál, ahol felöltöztek, közösen megsütötték és elfogyasztották a disznótorost. A szegényebb falusi gyerekek nyársat készítettek, és azzal járták a falut. Versikét mondtak: „Ó, ó farsang, kedves idő,/ Eljött már az új esztendő./ Ebben az újba vigadjanak,/ Nékem szalonnát adjanak./ Ha nincs a házban, / van a kamrában./ Húzom a nyársamra.” - és a háziasszony cserébe a nyársukra húzta a szalonnát vagy a fánkot.
„Mi is fánkot adtunk. - meséli Jolánka néni. - Farsangkor szinte kötelező volt a fánksütés. A megszokott farsangi fánk mellett forgács- és rózsafánkot is készítettünk. Ezeket gyúrt tésztából csináltuk, vékonyra nyújtva majd szalagokra vágva, behajtogatva szép pirosra sütöttük, megcukroztuk. Nagyon ízletes volt.”
A hatvanas, hetvenes években már nem voltak szokásban a farsangi lakodalmak, a disznótorok és nyársas gyerkőcök. Helyettük a fiatal lánykák egymáshoz jártak farsangolni. A lányok beosztották, hogy csoportosan hetente két alkalommal meglátogatják egymást. Amíg az édesanyjuk a farsangi menün munkálkodott, addig ők kézimunkáztak és beszélgettek. A fő étel füstölt kolbász és füstölt oldalas savanyú káposztával volt, édességnek pedig a fánkok mellé mákos főtt kukorica. Ez az elmeséltek alapján nagyon finom lehetett, mert egész délután belőle falatoztak. Egészen sötétedésig szórakoztak: ettek, ittak, mulattak. Ezen kívül minden második vasárnap kisbál volt a faluban, ahová az édesanyák is elkísérték a lányukat – ez akkor és még később is szokás volt.
„Az én időmben – emlékszik vissza Jolánka néni – még nagyon tudtak mulatni, szórakozni. A kisbálok után, farsang utolján, mindig húshagyó keddhez legközelebb eső vasárnapon nagybál volt. Ide már meghívtuk a rokonokat és hívtunk vendégeket a környező falvakból is. A fiatalság színielőadást készített, előtte próbákra jártak, gyakoroltak. A falusi tanító és a pap tanították a színdarabot. Mikor eljött a kitűzött nap, már nagy izgalommal voltak a kis színészek. Festették, cicomázták egymást... Az általában nagyon jól sikerült előadás után elkezdődött a mulatság. A fiatalok is átöltöztek, és táncoltak a felnőttekkel egészen addig, míg a csendőr, aki mindennap körbejárta a falut, haza nem tessékelte a tizenhat évnél fiatalabbakat. A cigányprímás kivilágos-kivirradtig húzta a talpalávalót. Ilyenkor együtt volt a falu apraja-nagyja. Akkor még közelebb álltak egymáshoz az emberek.”
Így aztán az álmom mégsem csupán álom? Bár valósághitele nincs, de mégis tartottak nagybálokat a falunkban. Én már erre nem emlékezhetem. Az évek múltával a falu kiöregedett, meg el is néptelenedett. Sokan elköltöztetek. A nagy faluból mintegy hatszáz lelket számláló kis telepelülés lett. A társasági élete minimális, a kultúra a tévé árnyékában feledésbe merül. Persze vannak kisebb mozzanatok, melyek létét értékelni kell. Az idén is volt a gyerekeknek karnevál.
Az óvodások és kisikolások számára nagyon fontos esemény ez a délután. Izgalommal várják és készülnek a napra, mikor álarcot ölthetnek. Természetesen előtte kénytelenek igénybe venni édesanyjuk és nagymamájuk ügyességét. A gondos szülők pedig mindent megtesznek gyermekük mosolyáért, ezért több órás jelmezkészítésre adják a fejüket. Nem hiába. Igazán ötletes, mutatós álarcosok jelennek meg a karneválon. A tizenegy jelmezes – köztük van szőlő, cukorka, kukorica – táncol körbe-körbe, hősisen viselve a maszkot, levegőt is alig kapva. Szó mi szól jól elrejtőzve – felismerhetetlen, hogy kit takar az álarc. A gyerekek örülnek és felhőtlenül szórakoznak. Annyira jó a hangulat, hogy a felnőttek is kedvet kaptak az álarcos bálhoz... Talán jövőre? Nehéz megmondani, de lehet, hogy életre kelt egy szikra, amely a többi szívben is tüzet csinál.
Hallottam, hogy már több faluban is nyitogatja a szemeit a farsangolás. Bátkában az iskolások a jelmezbál előtt szalmabábuval járják a falut. Szívélyes fogadtatásban van részük. Kapnak édességet, pénzt. Ebből tartják a farsangi mulatságot, fánkot is sütnek. S mikor vége a bálnak, a szalmabábut elégetik, hogy magával vigyen minden gonosz szellemet a faluból. Nagybalogon az ovisok és az iskolások közösen égetik el a télboszorkát. Várgedén ehhez hasonlóan ún. morzsa bált tartanak. Morzsa, mert mindenki visz egy keveset az ünnepi eledel elkészítéséhez. Aztán közösen főznek, sütnek. Ezt követi a nagy muri, és elbúcsúztatják a farsangot. A mai fiatalok körében bár kötetlenebb az érintkezés, de amint látjuk, nem tűnt el teljes egészében a parádés farsangolás sem.
Sajnos a megfelelő társasági élet, valamint pl. a nagy farsangi bál Uzapanyiton egyelőre csak álomként van jelen. Reméljük nem sokáig, mert biztosan sokan szívesen mulatnának, élnék meg a hagyományt újra mi falunkban is. Csak felébredne az összetartó-, a tenni akaró erő a lakosokban.